Szeptember

Mikor két ur (két ragyogó czilinder, ugyanattól a kalapostól, két gyönyörü ing-pánczél, ugyanattól a divatárustól, s két andalitóan szabott kabát ugyanattól az uzsorástól) Budakeszen vagy Rákos-Palotán három pár golyót küldözget egymásra, s az egyik szépen himzett, fehér plasztronon egyszerre csak kivirul a gentlemanlikeness piros rózsája: a négy kerekfejü, monoklis becsület-ügyvivő, aki az imént oly kápráztató hidegvérüséget fejtett ki a másik kettő bőrére, meg a két bőr-táskás, fekete szakállu pozőr, aki ugyanattól a professzortól levetett nyugalommal nézte végig az elegáns viaskodást, körülveszi a sebesültet, egy kicsit foglalatoskodik vagy diszkréten ádázódik körülötte, aztán kocsira ül, elhajtat a Club-ba, s ha csak zsurnalisztával nem találkozik, akinek természetesen semmiféle részlettel nem maradhat adósa, a temérdek kérdezősködésre rendesen csak ezt a lapos pillantásokkal kisért mondatot adja feleletül: -2-

És keresik az asszonyt. Nemcsak keresik, hanem meg is találják. Ma például egy szende, álmos asszonyka személyében, aki az ő magas homloku, nyilt arczu, szépen peroráló urát templomi csöndben ott csalja meg, ahol éri, s aki mindegyik udvarlóját ugy hivja, hogy: »Egyetlen kutyám!«; holnap talán egy villogó tekintetü tündér alakjában, aki ahányszor elbukik, mindannyiszor magasabb társaságba bukik, aki az egész kontinensen a legtöbb tüzzel tánczolja a csárdást, s aki, végezetül, hivatásszerűen üzi azoknak a férfiaknak az elbolonditását, akiknek nincs más foglalkozásuk, mint hogy koronkint el- és megbolonduljanak.

Mikor egy szép tekintélynek s majdnem ugyanakkora hitelnek örvendő bankár, aki tizenhét éves korában a legpofozottabb lénye volt a ritkábban sepert pénzváltó boltoknak, sőt az egész mindenségnek, s aki a sok türelem, igyekezet és előitéletnélküliség erejénél fogva, meg egy hatvan-hetvenezer forintos házasság sikeres lebonyolitása révén pénzügyi kapaczitássá nőtte ki magát, ahelyett, hogy elkisérné ő nagyságát a Barbi Alice hangversenyére, felsétál a Gellérthegyre, s egy magános helyen eldurrantja a tova tünt letétek és differencziák egyenlegét, avagy hajnalban egy fa ágáról, batiszt zsebkendővel a nyakán vigyorog le a szép kilátásra: a pórul járt börze-parasztok, akik bottal ütik a pénzük -3- nyomát s a deszkakoporsó mögött támadt özönvizet, kizártnak tartván, hogy ahol a pénzt nyerik, ott a pénzt el is lehessen vesziteni, ugyancsak ezzel a szálló igével dühitik egymást:

És néha csakugyan találnak asszonyt. Ilyenkor az asszony vagy a Magyar Királyi Operaház valamelyik szilfidje, aki a Világürt, esetleg a Tejutat ábrázolja a legujabb balletben, vagy egy lusta, a sok szemrehányó köhögéstől elhizott, márcziustól novemberig fürdőző nagyságos asszony, aki soha se tud belenyugodni a gondolatba, hogy a másik szobába csak gyalog lehet menni, s aki soha se bocsáthatja meg az urának, hogy nem ő az a bizonyos Mackay báró, aki minden évben ötven vadászt küld Ausztráliába, ama páratlan, mesés kalap-tollakért, amelyekkel csak a Szivárvány-madár szolgál, egyes-egyedül Mackay bárónénak.

Mikor a rendőrség a huszonötödik, hasonló stilü betörés után felocsúdik két-három évig tartó meglepetéseből, s a gonosztevők humorizáló levelei alapján meggyőződik róla, hogy a gaztetteket ugyanaz a banda hajtotta végre: a tapasztaltabb rendőrségi rókák, főképpen ha szorgalmasan olvasták a Gaboriau bünügyi regényeit, ama bizonyos változatlanul jóságos mosolylyal, melyet különösen a razziák alkalmával kedvelnek, egy szekér-oldal papir-csomón kivül többnyire ezt a nagybecsü -4- tanácsot vágják a vizsgálatot vezető szegény ördög fejéhez:

A szegény ördög aztán keresi. S az akták szarkalábjai között megüti a szemét egy tulipántos név, az ingyen készült fotografiák között felkelti a figyelmét egy szemtelenül mosolygó szempár, egy csudálatos asszonyi váll vagy egy harmadévi divatu, szebb multakról árulkodó női kabátka, a megjegyzések rovatában álmodozóvá teszi ez a hivatalos stilusban fogalmazott románcz: »19 év, haj: szőke, szem: fekete, orr: rendes, száj: kicsiny, fogak: jók. Lopás, részesség betöréses lopásban, lopás és orgazdaság. NB. Jobb karján borsónyi forradás. Revolver; a szeretője akarta megölni.« Mi ez? Bizonyára semmiség, mindössze egy asszonyi hajszál. De ez az asszonyi hajszál fonállá válik a kezében, ebből az asszonyi hajszálból hurok készül, melylyel kézrekeritik az egész betörő bandát, ujabb dicsőségére a szálló igének.

És mindannyiszor, ahányszor önök ugy találják, hogy egyik-másik férfinak a viselete érthetetlen, hogy az önök mindennapi szenzácziós esete kissé homályos, hogy abban, ami történik, a logika nem talál kielégülést, hogy valami megmagyarázhatatlan dolognak a kulcsa sehogy se akar előkerülni: önök is az asszonyt keresik, az örök asszonyt, aki mindig ott rejtőzködik a szinfalak mögött, mialatt a szinen, frakkban, vagy zubbonyban, férfi alaku marionette-ek -5- hajlonganak és ugrándoznak, vagy tülekednek s marakodnak, hogy végül őrületes bukfenczekkel mulattassák a közönséget, vagy pedig szép rendben, egyszerüen hanyatt vágódjanak.

Csak egyetlen egy eset van, amikor senki se keresi az asszonyt. Ez az eset a szegény lirai költőé.

Pedig, ha jól megtetszik gondolni, egy igazi, tősgyökeres, megrögzött lirai költőnek a dolga mindig igen különös, sőt titokzatos valami. Hogy egy nagykoru, irni és olvasni tudó, ép elméjü ember, akinek két karja és két lába van, mint másnak, ahelyett, hogy boldogulni igyekeznék, mint az egész világ: akár tudatosan, akár öntudatlanul, de mindig szabadakaratból s kényszeritő külső okok nélkül, lemondjon mindarról, amit más ember becsben tart, amiért az egész világ töri magát, lemondjon a könnyen megszerezhető kényelemről, a kevés fáradsággal elérhető jólétről s minden magasabb rendü világi örömről, csak azért, hogy a fogadott szegénység fütetlen kályhája mellett minél többet gyönyörködhessék a tulajdon szava zengésében, ha nem is épen példátlan, de mindig igen sajátságos jelenség. S akár jó, akár rossz versek költőjéről van szó: a kázus mindig egyformán eredeti. Egy vén fiu, akinek az öröme önnek gyermekjáték s aki viszont az ön örömeit léhaságoknak találja; a Szépnek egy jámbor légátusa, akit az élet, a rossz emberek s a véletlen az ön szemében mindig megaláznak; egy élhetetlen fráter, aki a számüzött királyok gőgjét hordozza -6- magában, s aki olyan ünnepies pose-ok között bibelődik ártatlan és haszontalan játékaival, mintha birodalmakat alkotna; egy szelid bolond, aki ravasz, egy öntudatlan komédiás, aki érzéseit siet szétfaragni rímekbe s unos-untalan megcsalja önmagát; egy lunátikus, aki csodálatos biztonsággal sétál a háztetőkön, de agyonzúzza magát, ha a nevén szólítják; egy nem e világból való ember, aki a jövőbe lát, de nem tud járni a sima földön, mint Michel Angelo, mikor leszállt állványáról, ahol a mennyet festette volt; a szfinksz egy uj kiadása női lélekkel és monstruózus lábakkal; egy elkésett szfinksz, aki megilletődötten hallgatja a tulajdon füle zúgását s találós meséket mond, amelyeket senki se fejt meg: vajon nem ezekre a képekre gondolnak-e önök, ha lirai költőkről hallanak?!

Mindegyik egy-egy rébusz önök előtt és soha se jut eszébe senkinek, hogy ennek a rébusznak a megfejtését keresse. Soha, senki se kutatja a női alakot, aki ezt a néha talán dicsőséges, a legtöbbször fonák és mindig rendkivüli életet megmagyarázza.

Az igazat megvallva, mindez onnan van, hogy önök nem nagyon érdeklődnek sem a lirai költemények, sem a lirai költők iránt; a rébusz tehát hidegen hagyja önöket, s a Beatrice, akinek emléke ezt a sok vörös, sárga és kék boritéku, egy forintos füzetet besugározza, önöknek Hekuba.

Ki törődött valaha azokkal a költeményekkel, -7- amelyeket Hódy Balázs 1872-től 1893-ig közönséges, velin és Van Geldern papiron bocsátott nyilvánosságra?! Ki gondolt valaha a női lényre, akinek egy-egy lustálkodó tekintete vagy egy-egy érzékcsiklandozó, halk kaczagása a Hódy Balázs szivében zsongó, bugyborékoló érzés-hullámokat ugy felkorbácsolták, hogy ezeknek a hullámoknak árja elhagyván a földet, nekieredt a végtelenségnek, a puszta, sötét végtelenségnek, amely fölött csakis két csillag világit?!

Pedig, hogy egy olyan békés, harmonikus lélek, aminő a Hódy Balázsé volt, kiegyenlithetetlen ellentétbe keveredjék a dolgok rendjével, – hogy egy olyan szelid, nyugalom-kedvelő temperamentum, a milyennek hősünk kora ifjúságától fogva mutatkozott, prométheüszi viaskodásokra szánja el magát, – hogy egy olyan rendszerető, illendőségtudó, minden tekintélyt és törvényt respektáló ember, amilyennek a mi barátunkat az egész Rózsa-utcza ismerte, szakitson a világrenddel s lenézve a föld összes többi javait, egy egész életen át ne lásson maga előtt csak egy jót: két szép gömbölyü kar tilos ölelését, – hogy egy olyan, csupa lemondáshoz szokott sziv, mint aminőnek Icarus-t a verseiből ismerjük, jobban mondva: ismerhettük volna, arra adja magát, hogy, amig csak lélekzik, a lehetetlent vívja, s megvetve a világ összes többi erőit, folyton-folyvást a Szépet keresse, azt a bűvös erőt, amelynek segitségével a mesék lovagja megnyitja Tündér -8- Ilona várának zárait, – hogy végre egy temetési vállalat segédtitkárja előtt ne legyen szent, csak: a művészi, a földfeletti és a sejtelemszerü, ahhoz nem volt elég az első selyem-viganó izgató suhogása, ahhoz egy Beatrice kellett.

Ezt a Beatricét önök soha se keresték, de meglehet, hogy a jövő század irodalomtörténet-irói kutatni fogják. Nehogy a jövő e munkásai majdan zavarban legyenek s nehogy a Hódy Balázs végtelen diskrécziójánál fogva egy irodalomtörténeti adalék esetleg örökre elveszszen: ezennel elárulom, hogy Hódy Balázsnak a Beatricéja a szép Sárváryné, Sárváry Bélának, a jeles rajzolónak esküdt felesége volt.

Bár, meglehet, maga se tudott róla, a szép Sárváryné sugalmazta Hódy Balázs összes költeményeit három testes kötetben s hat kisebb füzetben, 1872-től 1893-ig. Ő volt a hősnője a Hódy Balázs könyvdrámáinak és ismét csak ő volt, akit Hódy Balázs megénekelt époszban, költői regényben, allegoriában, bökversekben, rondeaukban s vegyesekben. Ő volt, akiért a Ginevra-cziklus epedett, a Spleen czimü kötet borongott s a De Profundis megsiratott. Róla szóltak az ölelkező rimek, az anapesztusok, a népies balladák, sőt ama századvégi némajáték is, amelyet az Életnek és a Halálnak kellett volna a népszinházban eltánczolniok.

Ez a szép Sárváryné nem csak amolyan szemre való teremtés, hanem isten igazában szép asszony -9- volt, hogy ugy mondjam: tartalmas szépség, a legegészségesebb és legkövérebb a világ minden szőke szépsége között. Nem méltóztatnak elfelejteni, hogy ebben a mai papirkorszakban a szépségek között is vannak névleges értékek, melyek igen mutatósak egy-egy jó órában, vagy szabó-kéztől frissen kikészitve az esti világitásnál, de délelőttönkint egyszerüen nem léteznek s akárhányszor, ma estéről holnap estére, végkép oda vannak, mintha elfujták volna őket. A Sárváryné szépsége aranyban volt.

A journalière-szépségek veszedelmeit nem ismerte; május avagy deczember hó, a jó és a rossz napok nyomtalanul multak el alakjának pompás tökéletessége felett. Este tündöklött s azt hitte volna az ember, hogy grande toilette-ben jött a világra, de délelőtt virágzott, mert aki nem látta pongyolában, az – bizony isten! – nem látott semmit. Mindig szép volt, mint a szép képek, mint a régi, boldogabb idők leányai; szép és nyomatékos, mint egy gyönyörüen metszett arany billikom.

Amiből ne tessék azt következtetni, hogy valami érett szépségről beszélek, vagy legalább is egyikéről ama végiglen kivirágzott alakoknak, a melyeket Nyár czime alatt látni festők és kártya-gyárosok munkáin. A Spleen czimü kötet megjelenése idején a szép Sárváryné husz-huszonegy esztendős lehetett. Igaz, hogy a Spleen czimü kötet után még egy De profundis is következett… de ne siessünk. -10- Ugyis hamarább érkezünk e románcz végéhez, mint képzelni tetszik.

Tehát: ha igaza volt Hódy Balázsnak, midőn a szép Sárvárynét, egy nem éppen meglepő, de kipróbált és tartós hasonlattal csökönyösen rózsának nevezte: ez a rózsa csak akkor kezdett virágozni, mikor, tudtán kivül, helyet foglalt a magyar irodalom-történetben. Ami pedig Hódy Balázst illeti, ő már akkor ismerte a Ginevra néven megénekelt szép Borcsát, mikor ez a rózsa még csak rózsabimbó volt.

A dolog ugy történt, hogy: volt a rózsabimbónak egy nagy kamasz öcscse, aki sehogy se akart szimpatizálni a velünk barátságos lábon élő Görögországgal. Valamely rejtelmes idioszünkraziánál fogva: gyülölte a görög nyelvet átalában s a mi végzetü igéket különösen. A mi végzetü igék szivük mélyéből viszonozták ezeket az érzelmeket s hogy e sajnos ellentét, legalább a nagyvilág előtt, valamiképp kiegyenlithető legyen: Hódy Balázs, egy régi professzorának ajánlatára, meghivást kapott az aggódó apától, hogy havonkint tizenöt forintért, sziveskedjék hetenkint kétszer részletesen ecsetelni, mily igazságtalan a rossz indulat, melylyel Bandi urfi Hellasz és az összes mi végzetü igék irányában viseltetik.

Mikor Hódy Balázs először jelent meg az aggódó apa házánál, véletlenül a szép Borcsa kisasszony nyitott neki ajtót. A psychologia barátainak kedvéért megjegyzem, hogy ez csak afféle szinpadi -11- véletlen volt, mert Borcsa kisasszony egy fekete bajuszu rajzolót várt, aki, mint világéletében mindig mindenünnen, akkor is elkésett. Ezt bizony rosszúl cselekedte, mert Borcsa kisasszony már éppen negyedszer sietett ki az előszobába, tisztára azért az örömért, hogy a szobalány helyett ő fogadhassa a fekete bajuszu urat, akivel egy pillanatig egyedül szeretett volna lenni, nem tudom már, hogy: miért?

Hódy Balázs akkor még semmit se tudott a fekete bajuszu urról, akit később élete megrontójának kellett tartania. Nem ismerte a házi rendet s nem kereste, hogy mi lehet a magyarázata annak a kivételes szerencsének, a melyben váratlanul részesült. Mindazáltal ez a kivételes és váratlan szerencse meglehetős zavarba ejtette. Meglepetésében átkutatta az egész előszobát és sehogy se tudott helyet találni a botjának; végre is föltette egy szekrény tetejére, a honnan csak három hét mulva került elő.

Borcsa kisasszony, mikor megtudta, hogy a vendég mi járatban van, vállalkozott rá, hogy bevezeti a papához. Hódy Balázsnak elkáprázott a szeme s ahelyett, hogy sarkon fordult és kereket oldott volna, követte végzetét, mint egy patkány a Rattenfängert.

A papa örült a szerencsének, de szégyenkezve vallotta meg, hogy Bandi urfival egyelőre nem szolgálhat. A gazember neszét vette a dolognak s elrejtőzött a tanitó ur elől. Keresték a pinczében is, a padláson is, de sehol sem találják. A mi különben -12- jövőre nem fog megtörténni; az atyai hatalom meg fogja tenni a magáét. Egyelőre méltóztassék a tanitó urnak helyet foglalni; nem fog ártani, ha szives lesz megismerkedni a családfő nevelési elveivel s a gondjaira bizandó különös karakterrel. Az óra azért számitani fog.

A rózsabimbó (ó, mily hatalmas volt bimbónak is!) benn maradt a szobában s érdeklődve nézte a szerény és csöndes urat, aki vállalkozott rá, hogy Bandi urat meg fogja szeliditeni. Merésznek és furcsának találhatta a vállalkozást, mert, mialatt apja a feladat sokféle nehézségét fejtegette, titokban elmosolyodott. De mintha rögtön megbánta volna ezt a futó mosolyt, egy pillanat mulva már ismét komolyan nézett a tanitó urra, mint előbb. S milyen nyugodt, milyen édes volt a tekintete, mikor komolyan nézett valakire!

Hódy Balázs nem látta ezt a tekintetet, hanem annál inkább érezte. Látni különben nem látott mást, csak az előtte ülő barátságos uri ember orrának a hajlását s gondolni se gondolt egyebet, mint azt, hogy: ő most tulajdonképpen nagyon nevetséges lehet. Egyszerre tudniillik nem tudott hova lenni a két kezével. A jelen pillanatban egészen fölöslegesnek találta ezt a két kezet s a legjobban szerette volna, ha egyátalán kéz nélkül jött volna a világra. Istenem, mily borzasztó dolog is, hogy mikor az embernek a feje tele van csodálatos szépségü, nemes, -13- légies finomságu ideákkal, két gyámoltalan, haszontalan kéz elront mindent a világon!

A barátságos értekezésnek vége volt. Kénytelen vagyok konstatálni, hogy nevelési elvek soha, mióta a világ, nem hangzottak el olyan haszontalanul, mint az aggódó apa nevelési elvei. Az igazat megvallva, Hódy Balázs ugy volt ezzel a nevelési értekezéssel, mint a sziesztáját tartó ember a méhdöngéssel; hallotta, de nem sokat értett belőle. Csak az járt a fejében, hogy egy rendkivül kényes s fölötte bonyolult feladat áll előtte: elbucsuzni a nyugodt tekintetü Borcsa kisasszonytól. Persze a dolog nem ment valami könnyen. Fölvette a mellette lévő székről Xenofonját s oly görcsösen kezdte szorongatni ezt a kiváló auktort, mintha kész volna meghalni inkább, mintsem megválni tőle, hacsak egy órára is. Majd eszébe jutott a kalapja s balkeze ösztönszerüleg kereste botját, melyet mintha háromszáz évvel ezelőtt hagyott volna el valahol. S ezalatt Borcsa kisasszony közelebb jött hozzá; közelebb jött és feléje nyujtotta a kezét. Ó mily mostohának találta szegény Hódy Balázs a természetet, mely az embernek csak két kezet adott!

Maga se tudta, hogyan esett keresztül ezen a bucsuzáson. Csak akkor lélekzett fel, mikor már künn volt a lépcsőházban s alig hogy fellélekzett, szerette volna felpofozni magát.

Vagy másfél óráig dologtalanul csavargott fel s alá a városban, s az egyedüllét visszaadta magában -14- való bizodalmát. Mire hazament, tökéletesen megbékült önfelével s nem érzett egyebet, csak valami kéjes bizsergést a szivében. Korán feküdt le, keveset olvasott s mikor elfujta lámpáját, megvallotta a szobája négy falának, hogy:

Ha beszámoltam azzal, mit gondolt Hódy Balázs, mikor először látta a szép Sárvárynét, nem hallgatom el azt sem, mit gondolt a rózsabimbó, mikor először találkozott regényünk hősével.

– Ez a legrosszabb kalapu, a legrosszabb kabátu és a legrosszabb czipőjü ember, akit valaha láttam.

Később, esztendők multán, ez a vélemény jelentékenyen módosult. S mikor egyszer Sárváry valami malicziózus megjegyzést tett Hódy Balázs egyik verskötetére, mely végtelen tiszteletet lehellő ajánlással s diszes kötésben pompázott az asztalon, a szép asszony azt mondta a férjének:

– Csak Hódyt ne bántsa. Jól esik látni, hogy még vannak ilyen derék emberek a világon.

Meglehet, ugyanebben az órában történt, hogy Hódy Balázs versben és még több melegséggel, de kevésbbé elismerően nyilatkozott a szép Sárvárynéról.

Nem tudom, adnak-e önök valamit egy regényiró becsületszavára. Ha igen, ugy határozottan állithatom, hogy a Spleen e strófájában Hódy Balázs igen-igen igazságtalan volt. Azt mondhatnám, hogy a világtörténelem csak kevés oly égbekiáltó igazságtalanságot emlit, mint a minő a Spleen czimü kötet eme gyöngyében foglaltatik. Mert ha egyáltalán létezett valaha asszony, aki a kaczérság eredendő büne nélkül született, ugy ez az egyetlen egy asszony a szép Sárváryné volt; és ha volt valaha uj nemzedék, melynek a világra jövetele (szakrilégium nélkül gondolván) a szeplőtelen fogantatásra emlékeztetett, ugy ez az uj nemzedék csak a Sárváryné hat fia lehetett: Béla, Géza, Aladár, Elemér, Tihamér és László. A szép Sárvárynéban nem lakozott a hóditás és az ünnepeltetés vágyából egy csipetnyi sem; nem volt hiu s nem szomjazta az olcsó diadalokat. Jólétének gondtalanságában s egészségének felséges békéjében soha se voltak másféle vágyai, csak azok, a melyeket a következő óra magától meghozott; s mivel önök a psychologiát csak akkor respektálják, ha összes következtetéseit az emberi rossz hajlandóságokból, bünökből és az állati ösztönökből vonja le, hozzá teszem, hogy: valami mennyei lustaság lakott benne, mely megóvta tőle, hogy akármit is akarjon, amiért valamit tenni kellett, aminek valami ára volt, hacsak egy lépés vagy egy mosoly is. Mert a jó sors mindazt, ami egy asszonyi életnek a föltétele, megadta neki ingyen, soha se jutott eszébe -16- a más ökre és szamara, akárhogy bőgtek is az ablaka előtt. Ha az egész világ olyan, mint ez az asszony, igazán fölösleges lett volna meghozni a tiz parancsolatot. Életének csöndessége egy szép hűvös patakéhoz hasonlitott; s mit tehet a szép, hűvös patak arról, hogy vizére a szarvas kivánkozik?!

Vagy talán már kaczérság volt az is, hogy mialatt Bandi és Xenofon birkóztak (Bandi maradt az erősebb), a rózsabimbó néha benn maradt a szobában?! Eszébe se jutott, hogy kimenjen. Olyan mindegy volt neki Bandi, Hódy Balázs és Xenofon! Csak nagyritkán nézett fel a himzéséről (a mi, tessék elhinni, álczázott semmittevés), olyankor, amikor Balázs nagyon bele bonyolódott valami rendhagyó perfektumba. Egy rendhagyó perfektum olyan kényes palánta s a Bandi feje nem volt termőföld, hanem kopár hegyfok. Ilyenkor a rózsabimbó részvéttel és csudálkozással nézte a vért izzadó szegény tanitó urat. Becsületes lelke sehogy se tudta megérteni, hogy vannak emberek, akiknek nincs egy jó kabátjuk s akik nem gondolnak egyébre, mint ezer és ezer évvel ezelőtt meghalt irás-molyok abrakadabráira.

Hódy Balázs félre értette ezeket a pillantásokat. Bár távol vala tőle minden elbizakodottság, titokban azt az édes hitet kezdte táplálni, hogy ezek a barátságos pillantások ama hódolatot fejezik ki, melyet ő a Xenofon zsenijével szemben a legtermészetesebb dolognak talált a világon. Lehetséges-e Xenofon iránt nem lelkesedni? A Bandi példája azt mutatta -17- volna, hogy: igen, lehetséges; de Bandi, ez a vásott siheder, aki a városligetben arra biztatta a tanitó urat, hogy menjenek utána a cseléd-leányoknak, meg ez a gyönyörü, édes teremtés, akinek a tekintete csupa lélek, istenem mily két külön világ! A rózsabimbó bizonyára többet figyelt az ő magyarázatára, mint az, akinek e magyarázat szólt volna; s Balázs koronkint tüzbe jött, ékesen szólóvá lett, tekintettel (ó csak oldalvást és mindössze egy-egy tekintettel!) az igazi hallgatóságára. Van-e nagyobb gyönyörüség, mint figyelmessé tenni a szépre azt, aki előttünk a legszebb? S van-e kielégülés, mely fölér azzal, hogy ha feltárhatjuk lelkünk kincseit az előtt, akinek a czipője hegyét megcsókolni már másvilági boldogságnak tetszik?!

S észre se vette, már elfogta a hiuság, melyet legjobban az alázatos lelkek ismernek. Az a hiuság, mely néha elhiteti velünk, hogy hozzá férkőztünk egy léleknek a zárához, mintha az emberi léleknek volna több kulcsa is, s nemcsak az az egy, amelyet nem lehet elajándékozni és nem lehet megkeriteni. Büszkélkedni kezdett vele, hogy a Bandi görög leczkéi ama másik, szép lélek előtt egy roppant perspektivát tárnak fel: az ó-kor szép világát, s ez a gondolat boldoggá tette.

Hogy ezek az előadások, melyekre oly nagy gonddal készült, kárba veszhetnek: soha se jutott eszébe. S ha a rózsabimbó, egy fekete bajuszu urra gondolván, elmélázva nézett ki az ablakon, Balázs -18- meg volt győzödve róla, hogy ez Xenofon hatása. Alighanem innen magyarázható, hogy a Ginevra-cziklus a szép Sárvárynét mint egy második Vittoria Colonnát ünnepli.

A rózsabimbó betöltötte tizenhatodik évét, s alig hogy betöltötte, férjhez ment a már többször nevezett Sárváry Bélához. Kiderült, hogy ehhez a házassághoz már régen megvolt minden: a fekete bajuszu ur, a kisasszony hajlandósága, a szülői beleegyezés, még a kelengye is, csak éppen a tizenhatodik év hiányzott. Mikor ez a nevezetes dátum elérkezett, megtörtént az eljegyzés.

Ettől fogva a rózsabimbó nem jelent meg a görög leczkéken, ellenben gyakran kikocsikázott a vőlegényével, meg azokkal az ismeretes rokonokkal, akik éppen csak ilyen alkalmakkor nem fölöslegesek. Hat hétre az eljegyzés után megvolt az esküvő is. Sárváry, kivételképpen, nem késett el a lakodalomról; Bandi, az általános öröm közepette, zavartalanul hozhatott haza négy szekundát; a nászlakoma pompás volt s a fiatal pár elutazott Olaszországba.

Ó, fájt neki, hogy nem volt, aki kitalálja a szivében élő mélységes, odaadó, örök szerelmet s hogy tündére elszállt egy édes szó, egy mosoly nélkül! Ha csak a homlokán, ha csak egyszer, egyetlen egyszer, csókolhatja meg ezt a gyönyörü -19- fejet, ha tündére, csak egy pillanatra leszáll hozzá s azt suttogja: »Nem lehetek a tied, de gondolok rád…« Ha, csak egy tekintettel, azt mondja neki: »Tudom, hogy imádsz: megengedem, hogy imádj…« De nem, semmi. Ugy vált el tőle, mint a többi idegentől. És idegen marad örökkön, világ végeztéig, a sirban is, az utolsó itélet napjáig! Ó, fájdalmas volt ez a váratlan végbucsu s vannak csapások, a melyekre hiába készülünk előre… De hadd mozduljon tovább a gálya; élnünk kell, ha nem is látjuk be, hogy miért.

S a fájdalmát csak elviselte volna. Szive hozzá szokott a lemondáshoz, vagy meglehet: szive már lemondónak született. Hanem Xenofon elárultatását… a csalódását, a szégyenét, ó, azt nehezebb volt megbocsátani!

Megbocsátotta azt is. Hasztalan ismételgette magában ezeket a keserüségeket:

– Alig várta a tizenhatodik esztendejét, hogy férjhez mehessen!… És ehhez az emberhez! Aki tele füstölte menyasszony-szobáját, aki vőlegény korában is minden éjjel eljárt a kávéházba, alighanem kártyázni!… Ez a szép bábu kellett neki! Ilyen mind a hány, ilyen valamennyi, ilyen.

A rózsabimbó, házasságának tizenegyedik hónapjában, egy egészséges fiu-gyermeket hozott a világra, aki akkora volt, mint egy pápai zuáv. Ez -20- a pápai zuáv és a Spleen első darabjai egy időből valók. Kevéssel utóbb azt kezdték beszélni, hogy az asszony nem boldog, mert a férje megint éjszakázik. Ez a hir megillette a Hódy Balázs szivét. Talán egy csepp káröröm is vegyült a sajnálkozásába; ha igen, megbünhödött érte. Mert bár szeretettel csiszolgatta a verseit, a hat részből álló Spleen második cziklusával nem tudott oly hamar elkészülni, mint amilyen hamar megérkezett a második pápai zuáv is.

A harmadik se váratott magára két esztendeig; s mindegyiknek akkora feje volt, mint egy-egy görög dinnye.

Ebben az időben hősünk nagyon neki adta magát a borongásnak. Megirta a komor hangu Végtelenség-et és a száztiz oldalra terjedő Rejtelmek-et (azokat a verseit, a melyekből a jövő esztetikusai konstatálni fogják, hogy Hódy Balázs és a világrend nem igen kedvelték egymást s néha rendkivül feszült viszonyban voltak), sokat járt ki a zugligetbe, hozzá szokott a boritalhoz s ha az utczán ismerős jött vele szembe, ijedten kapta félre a fejét, mint a skót ballada grófja, hogyha szürke barátot látott.

Aztán, elcsitultak szivének hullámai. Egyre kevesebbet hallott a donna angelicata-ról; végre elveszitette szeme elől egészen. Bandi, az alatt az ürügy alatt, hogy immár tökéletesen meg van érve a felsőbb tudományokra, elvált Xenofontól örökre; viszont, a temetkezési vállalat, melylyel hősünk utóbb életfogytig tartó szövetséget kötött, már ekkor javában -21- kaczérkodott vele. Szóval, mulván az idők, Balázs elkerült az aggódó apa házától; uj bajok, uj gondok kezdték foglalkoztatni s az édes kép mindinkább eltünt a messzeség ködében.

Már tartott tőle, hogy: el fog tünni egészen. S ez a gondolat keservesebb volt mindennél a világon.

Fájdalmát megszokta, megszerette. A szivében zsongó édes bánat volt lelkének a kincse; ez éltette költészetét, ez aranyozta be mindazt a szépet, amit látnia adatott, ez volt mindene, mert csak ebben élt. S félteni, ápolni kezdte bánatát. Hisz olyan jól megfértek ők ketten: a költő és a költői bú.

Vagy hét esztendő haladt el. Egy este, amint benyitott a szobájába, levelet talált az iróasztalán. A lába megcsuklott, ahogy az irásra ráimert. Levél ő tőle! Szive ugy zakatolt, mint egy megbolondult lokomotiv s félénken nyujtotta a kezét feléje, mintha egy foszló rózsasziromhoz nyulna, melyet megirigyelt a szellő.

Tudom, hogy soha se bajlódott kis gyermekekkel. Hallottam azt is, hogy már nem tanit se kis, se nagy fiukat. És mégis irok. Lássa, én tudom, hogy nagyon követelő természetü vagyok. De mindnyájan elkényeztettek. Ön is. -22-

Az jutott eszembe, hogy boldoggá tenne, ha ön hajlandó volna megtanitani a legnagyobbik kis fiamat irni és olvasni. Nem kellene szegénykének iskolába járnia s nem kellene idegenre biznom. Tudja, hogy borzadok az iskolától s még jobban az idegen arczoktól. Nem tudok beleegyezni, hogy a kis fiam oda járjon, a honnan a gyerek-betegségeket hurczolják szét a világba. És ugy szeretnék meglenni idegen ember nélkül!

Igaza van, nagyon önző vagyok. De ön hozzá szoktatott, hogy visszaéljek a jóságával.

A férjem is nagyon hálás volna, ha rászánná magát, hogy megszerezze nekünk ezt az örömet.

Ha önök ismernék a Spleen-t, a Végtelenség prométheüszi gőgjét, a Rejtelmek fásultságát és magas röptét, szóval, ha önök ismernék Icarust, alkalmasint ilyenformán méltóztatnának okoskodni:

Icarus Hódy Balázs. Hódy Balázs tehát igen-igen megköszönte az ajánlatot s megirta, hogy, legmélyebb sajnálatára, nem vállalhatja el a nagyon kedves és nagyon megtisztelő, de rá nézve lehetetlen feladatot. Mert Hódy Balázs csak ekkép gondolkozhatott:

– Ha nem léphettem be a szobádba, mint vőlegény: nem lépek be oda, mint nevelő. Ha nem -23- kaphattam a kezedből egy rózsát: még nem jutottam odáig, hogy elvegyem ebből a kézből a fizetést.

Szerencsére önök nem ismerik Icarus költeményeit s ez nagyon megkönnyiti a feladatomat.

Mert igy nem kell hosszasabban magyaráznom, hogy ámbátor Balázsnak mindezek megfordultak a fejében, ámbátor először megsértődött, azután fellázadt, majd gyötrelmes lelki viaskodásoknak adta át magát, végre, mikor rákerült a sor, mégis csak elment a szép asszonyhoz.

Azzal ment el, hogy köszönettel bár, de le fog mondani a megtiszteltetésről. Megfogadta magában, hogy udvarias lesz, de önérzetes, tisztelettel teli, de hajlithatatlan. És alig volt ott egy negyedórát, elolvadt, mint a márcziusi hó.

Ettől a naptól fogva öt esztendeig egy fedél alatt élt a szép asszonynyal s egy levegőt szítt vele. Csak nyáron át nem látta, abban a négy türhetetlen hónapban, amikor Sárváryné, gyerek-seregével, faluzni ment.

De annál többet volt velök a téli hónapokban. Attól fogva, hogy délután négy órakor a nagy ebédlőben meggyujtották a függő-lámpát, késő estig, amig csak Sárváry vacsorálni haza nem érkezett, együtt volt a kis pápai zuávokkal s igy, a legtöbbször, csak egy hosszu asztal választotta el attól, akit alattomban élete nap-világának szokott nevezni. Lassankint tudniillik valami hallgatag megegyezés következtében, törvénynyé lett, hogy feladata nem végződik -24- el az ábéczé titkainak magyarázatával, sőt ellenkezőleg, a feladata tulajdonképpen… Megvallom, zavarban vagyok, mikor erről a feladatról szólok. Végre is önök, türelmes olvasóim, regény-hősök dolgában kissé el vannak kényeztetve. Hozzá szoktak a kabylok ellen küzdő oroszlánokhoz, az alag-utakat teremtő vas-emberekhez s a titokzatos Orlandó gróf már hidegen hagyja önöket. Szégyenkezve vallom meg, hogy Hódy Balázs távolról sem volt oroszlán s ami a Sárváry-házban való elfoglaltságát illeti, ez a hivatal bölcs középutat tartott a szárazdajkaság és a nevelőség között.

Önök azt fogják mondani, hogy ez nem lehetett valami irigylendő állapot. Hódy Balázs más nézeten volt. Ugy találta, hogy ha az ember egész mélységes hosszu délutánokon egy imádott lény kábitó közelségében lehet, s ezalatt nincs egyéb dolga, mint halk, de határozott hangon figyelmeztetni az illendőség parancsaira néhány rakonczátlan és lármás pápai zuávot: ez maga a boldogság. S később éppenséggel nem volt oka rá, hogy megváltoztassa a véleményét.

A szép Sárvárynénak a gyerekein kivül az egyetlen Hódy Balázsból állott minden társasága. Sárváry a legjobb fiu volt a világon, s nem hiányoztak belőle a férfiui erények, de egy hibában leledzett Madame Benoitonnal: nem igen szeretett otthon üni. Korán kelt, délelőtt elvégezte a dolgát s alig, hogy megebédelt, szedte a sátorfáját. A szép -25- asszony pedig csak nagyritkán mozdult ki hazulról. Kényelmessége a gyerekei számával növekedett, s a lustaságában, kivált olyankor, ha Sárváry néha-néha nagyon bele talált keveredni az éjszakázásba, volt valami elszomoritó. Nem szeretett kijárni; nem szerette a szelet, irtózott a hidegtől; még a napfény is bántotta. Vannak pompás virágok, amelyeket mintha a természet is arra szánt volna, hogy üvegházban éljenek; a változó idő haláluk, a tropikus égalj sem kell nekik, életföltételök: az egyforma kellemes meleg.

Balázs szentül meg volt győződve róla, hogy a szép Sárváryné nem boldog; de Balázs, mint világéletében mindig, tévedett.

Igaz, néha megfordult a szép Borcsa fejében, hogy másképp is lehetne. Végre is, ugy vélte, az ember voltaképpen nem azért jött a világra, hogy örökkön a kávéházban üljön s egész nap egy Tök Ász nevü hajadon festett bájaiban gyönyörködjék. De Sárváry másként vélekedett, s ez a szilárd meggyőződés imponált neki. Be kelett látnia, hogy a kettejök közt való versenyben a Tök Ász lett a győztes s ez a tapasztalat elvette a kedvét az ujabb küzdelmektől. A Grizeldiszek közé tartozott, akik elfogadnak minden megaláztatást.

Mindamellett, a zuávok siketitő lármája közepette, koronkint elmélázott, s a hogy szórakozott szeme rátévedt a derék Balázsra, aki égi türelemmel, a bölcs mérséklet hangján ajánlgatta a zuávok figyelmébe, hogy az erkölcsi szép minden földi -26- javaknál kivánatosabb: el-eltünődött a világ különös berendezésén. Miért is, hogy a rózsának tövisei vannak, s hogy a szeretetreméltóság oly csapodár?! Ime, hogy a szolidság, az otthonülés, s a gyermekekkel való bajlódás nem éppen lehetetlen dolgok, annak egy fényes példája ül itt előtte. Fájdalom, ha a szolidság egyáltalán hasonlatos valamely virághoz, ugy ez nem a rózsa, hanem a liliom. Szegény liliom! Balázs szinte tündöklött a sok erénytől. Maga volt a szerénység és a béketürés, a tartózkodás és az igénytelenség: az összehasonlitás nem válhatott előnyére.

A szép Borcsa áldott jó lélek, hanem mégis csak asszony volt: kutyába se vette az erkölcsi szépet.

De azért nagyon megbarátkozott magánosságának furcsa osztályosával. Talán meg is hatotta valamennyire ez a másvilági, néma, lemondással teli és ügyetlenül titkolt árnyék-szerelem; legalább mindig megzavarodott egy kissé, a hányszor Balázs rajta felejtette azt a hű kutya tekintetet, mely egyes-egyedül a lemondó érzelmeké. A pondró szerelme is hizelgő, hogyha végtelen.

Bizonyára, csak a szamaritánus érzés támadt fel benne, mikor a házába hivta. Meglátta az ablakából, amint ugyanabban a ruhában, amelyben egykor Xenofont magyarázta, árván, szomoruan bandukolt végig a napsugaras, elegáns toilette-ektől, könnyü gig-ektől, és huszár-tiszti uniformisoktól tarka, -27- eleven boulevard-on. De ez a szamaritánus érzés, egy-két esztendő multán, komoly, tisztelettől áthatott, és becsüléstől csepegő barátsággá változott át. A milyen jó asszony volt, haragudni kezdett az egész emberiségre, mely oly kevéssé becsüli meg a mi végzetü igéken való föltétlen uralkodást.

Hitte és vallotta, hogy Hódy Balázs a legderekabb ember hetedhét országon. Látni való, hogy hősünk szerelme teljesen vigasztalan volt.

Világos, hogy az ilyen rendkivül derék ember nem feszélyezi ugy az asszonyokat, mint holmi éretlen gavallérok vagy azok a boszantó huszárönkéntesek, akik oly tüntetően csörtetik a kardjokat s tükörnek használnak minden ablak-üveget. Komoly ember semmit se ad a külsőségekre; komoly embert senki se akar elkápráztatni toilette-ekkel vagy más efféle ostobaságokkal. S a szép asszony Balázs előtt ugyanabban a pongyolában mutatkozott, amelyben Balázson kivül csak a gyermekei és a cselédek láthatták.

A nagy barátságok az ilyen apró bizalmasságokból, erednek s alighanem ez az oka, hogy némelyik asszony a szobalányát teszi meghittjévé. A szép Borcsa nem volt ennyire leereszkedő, de Balázs iránt egyre több bizalmasságot tanusitott. Nem voltak valami nagy titkai, de ki az, aki ne volna nagyra a maga kis dolgaival?! Igy, egy késő esti órában, mialatt a gyerekek álmosan hajtották le fejöket az ebédlő nagy asztalára, megvallotta Balázsnak, -28- hogy Sárváryt egy Aranka nevü csunya kis fekete asszonykával gyanusitja, aki barátnőjének hazudja magát s akit jó asszony létére nem átallott az egész földgömb legelvetemedettebb személyének nevezni.

Nem mintha elkapatta volna a kitüntetés, amelyben bizonyára egyes-egyedül részesült. Ó nem. Mindig az maradt a szép asszonynyal szemben, aki volt; semper idem. S az a lázas aggodalom, mely akkor fogta el először, mikor a rózsabimbót megpillantotta, soha se hagyta el, ha a szép Borcsa mellett ült, vagy ha ruhájának suhogását hallotta. Ez a lázas aggodalom ahhoz a szorongáshoz hasonlitott, amelyet álmunkban érzünk, mikor azt álmodjuk, hogy mezitláb sétálunk egy bálteremben s folyvást remegünk, hogy valaki a lábunkra talál pillantani.

Nem, Balázst nem kapatta el a szerencséje. Árnyék-udvarlónak született s árnyék-udvarlónak maradt örökkön. De mig azelőtt ugy gondolt a szép Borcsára, mint királynőjére édes szerenádoknak, melyek troubadourja mindig eltünik a hajnallal s örökkön ismeretlen marad, egyszerre ugy tetszett neki, hogy szerelmese tulajdonképpen egy sötét tragédia szerencsétlen hősnője, akit a troubadournak erkölcsi kötelessége megszabaditani a Rémségek várából. Fejébe vette, hogy imádottja egy gonosz Kékszakál leigázott, néma, lemondással teli martirja; -29- s ugy kezdte gyülölni Sárváryt, ahogy csak egy temetkezési vállalatnál tudnak gyülölni.

Az efféle képzelődések nyomán reménységek szoktak fakadni, melyek egymás nyakára nőnek s korán hervadnak, mint a délignyitó. S a Balázs izgékony fantáziáját regényes, lehetetlennek tudott jelenetek kezdték foglalkoztatni, hogy mindezek a mesés képek egy tulvilági, névtelen reménységnek adjanak helyet, holdsugarakból szőtt, álomországi reménységnek, melynek a gondolatára is remegés fogta el.

Ugyanezen a nyáron, dinnyeéréskor, Sárváryné egy egészséges fiu-gyermeknek adott életet, aki a keresztségben Tihamér nevet kapott. Az ujon érkezett egy szépen fejlett foggal különbözött más, kevésbbé szerencsés alkotásu kortársaitól; egyébként pedig olyan hangja volt, mint a bölönbikának.

Később belátta, hogy a Grizeldiszek mártiromságát éppen a gyermekek teszik teljessé s másfél év mulva, mikor László is megszületett, felhagyott minden reménységgel.

Önök nem képzelik, hogy e pillanatban milyen mélyen meg vagyok indulva. S megindultságom oka ugyanaz, ami Hódy Balázst a végső rezignáczió utjára terelte, nevezetesen László születése. Minden tiszteletem mellett, melylyel e kitünő ifju iránt viseltetem, nem tudom belátni, mi szükség volt rá ezen -30- a rossz világon, melynek a veszedelme ugyis a tulnépesedés. Igaz, hogy a legnagyobb emberekről is kétséges, vajon komoly szükség volt-e rájok a földtekén, de a rendes esetek nem juttatják ezt a kérdést eszünkbe. Ellenben nem hallgathatom el, hogy sokallom az árt, melybe a László születése került. Végre is, bár a monarkia védő erejének fejlesztése érdekében kivánatosnak tetszik, hogy minden anya lehetőleg egy fél-tuczat katonát adjon az államnak, de másrészt, ugy képzelem, hogy Sárváry Borcsa, az Ur végtelen irgalmassága előtt öt gyermekkel is kegyelmet talált volna, s majdan, sokára, azt mondták volna neki odafenn:

László születése után Sárváry Borcsa elkezdett betegeskedni. A következő nyáron Franzensbadba ment s mikor onnan visszatért, nem lehetett ráismerni: hiu volt és szeszélyes. Egy csunya téli este, a hófuvások idején, nagyon rosszul lett; Sárváryért el kellett küldeni a kávéházba, s Balázs az nap nem adott a gyerekeknek leczkét. A beteg néhány hét multán jobban lett, de mihelyt fenn járhatott, nagy sietséggel s külön vonaton, elvitték Cannes-ba. Balázs nem látta többé. Tavaszszal, egy édes áprilisi délután – nagyszombat volt, s tavaszi toilettektől ragyogott az utcza – megjött a hir, hogy Sárváry Borcsa életének 27-ik és boldog házasságának 11-ik évében, hosszas szenvedés s a haldoklók szentségének áhitatos felvétele után, a dél-vidéken meghalt. -31-

Az élet lemondásokból áll. Vannak, akik egyforma könnyüséggel tudnak lemondani kis és nagy dolgokról, s ugyanazzal a lelki rugalmassággal állanak minden veszteséget: ezek az élet legnagyobb művészei. Mások képtelenek a legcsekélyebb lemondásra, s örökkön rabjai a vágyaiknak, a szokásaiknak, a jó, vagy rossz kedvöknek; ezek az élhetetlenek, a nem életrevalók, akiknek sorsa: az őrültek háza, a börtön, vagy ami ezeknél is rosszabb, az apró nyomoruságokkal való mindennapos harcz, vesződség és nyüglődés. E két véglet között, szerencsés vagy szerencsétlen közép-úton, rajzanak a nagy embertömegek; egymás vállán sürögve, hogy körutakat és csatornákat hagyhassanak hátra az ismeretlen jövőnek, és palotákat, melyek sötét, gotikus bemélyedéseiből holdfényes éjszakákon oly misztikus hangulatok gőzölögnek elő.

De ezek a nagy embertömegek még sem az egész emberiség. A betegek és szenvedők elmaradnak a bolytól, s azzal vigasztalják magukat, hogy elég erőt éreznek a magánosságra. Pedig csak gyöngék a küzdelemre.

Az emberi lélektől minden kitelik: az is, hogy megtagadja önmagát. S a lemondás művészetének vannak maniakusai.

Vannak, akiknek annyi jutott ki a szűkölködésből, a csapásokból és a szenvedésből, hogy utoljára is erényt csinálnak a szükségből. Ezek a szegény, természetükből kiforgatottak végre gyönyörüséget -32- találnak a lemondásban. Kevélyekké válnak a nélkülözéseikre, és kéjelegnek a szenvedéseikben. Hasonlóan az ős-keresztényekhez, akik önként jelentkeztek hitet vallani, a szenvedés vallásának e rajongói elébe mennek a fájdalomnak, feltárják érzékeny, elsatnyult keblöket minden vesszőcsapás előtt, s mártiromságukra büszkén, gyönyörrel véreznek el.

Hódy Balázs ezeknek az önkéntes, névtelen vértanuknak, akik többen vannak, mint önök képzelik, egy gyönyörü példánya volt.

S önkéntes mártiromságát különösen lelkessé, azt mondhatnám: páratlanul makacscsá tették hitvallásának sikerei. Mert hisz a legendák csodái megujultak, s rózsák fakadtak vércseppjei nyomán.

Ehhez képest egész élete egy roppant fonákságnak tünhetik fel önök előtt, s nem hallgathatom el, hogy költészete csakugyan hijjával van ama természetességnek, mely a nagy költői alkotások alapföltétele. Önök rosszhiszemünek fogják találni ezt a sok borongást, mert látnivaló, hogy a szerző ugy szereti a Sors-haragot, mint édestestvérét.

És mégis, Hódy Balázsnak, legalább egyszer életében, igenis volt egy természetes indulata. Nem tehetek róla, ha önök ezt is természet-ellenesnek, sőt érthetetlennek fogják itélni.

Ez a természetes indulata az volt, hogy fellázadt. És mert szemben a végzettel, amely ellen kitört, gyöngének tudta magát, megkisérlette az öngyilkosságot. -33-

A pisztoly, amelylyel fejbe durrantotta magát, valami olcsó, silány szerszám volt, a keze pedig a legügyetlenebb kéz, amely valaha pisztolyt fogott. Öngyilkossági kisérlete tehát balul ütött ki. A golyó félre csuszott, s Balázs életben maradt. A nagy elszánásból az lett, hogy vagy hat hétig nyomta az ágyat, s a fej-sebétől azután is kótyagos maradt vagy egy fél esztendeig. A rosszakarói szerint kótyagos maradt világéletében.

Ha az ember a Café Anglais-ban bölcselkedik az öngyilkosságról, azt találná természetesnek, hogy a balul sikerült öngyilkossági kisérlet után szükségképpen következik egy második, esetleg harmadik kisérlet, amig csak a dolog nincs egészen rendben. Aki egyszer komolyan elszánta magát a halálra, miért állapodnék meg a fél-uton? A tapasztalás azonban szürke teoriának mondja ezt az okoskodást, s azt bizonyitja, hogy az efféle első felvonások után rendesen nem következik második. A halál vőlegényei egyet gondolnak, s bizony, visszabaktatnak a fél-utról. A legtöbbször talán nem is gondolnak semmit, csak felocsudván, egészen más szemmel néznek a világba, mint azelőtt. Ugy lehet ez is, mint egyéb kriziseknél. Aki kisirta, kidühöngte, vagy kivigadta magát, valami megkönnyebbülést érez s ugyanazok a gondolatok, melyek idegeit az imént megfeszitették, egyelőre nem ingerlik többé.

Az, amit Hódy Balázs később a második életének nevezett, egy hosszu zsibbadtsággal kezdődött, -34- mely nem sokban különbözött a félkegyelmüségtől. Nem emlékezett semmire; nem tudott és nem akart semmit. Ugy volt, mint a gyerek. Szót fogadott az ápolóinak, s félt, hogy meg fogják pirongatni. Nem érdeklődött semmi iránt, de szorongó csodálkozással nézte, hogy foglalkoznak vele, amiként egy tengeri nyúl nézelődhetik, mikor egy bakteriológus laboratóriumában találja magát, egy dézsa zselatin meg mindenféle preparátum között, s látja, hogy őt egy nagy szakállu ember felveszi-leteszi, szurkálja-piszkálja s egyik helyről a másikra czipeli. Mi az ördögöt akarhatnak vele?

Később, nagy lassan eszmélni kezdett. Néha, ahogy fél-álomban feküdt az ágyán, a mult egyes foszlányai megjelentek előtte s halluczinácziók fogták el. Aztán megkisérlette gondolkozni. Rájött, hogy mindez elmult s hogy vele most a láz űz kegyetlen játékot. Kábultságának képei szinte idegenek voltak neki s mintha valamikor régen, nagyon régen látta volna ezeket a képeket. Utóbb már emlékezni kezdett s tisztán látta ujra a megszokott, sokszor átélt jeleneteket. Látta önmagát a nagy ebédlő asztalánál a kis zuávokkal s látta őt. A világos-kék batiszt ruhája volt rajta, azokkal a piczi kék virágokkal… Ilyenkor a beteg nem találta helyét. Mintha valami furcsa zsongást érzett volna a szive táján. Szeretett volna sirni, de nem tudott. Aztán azt gondolta, hogy fel kell kelnie; de nem birt.

Hanem teljesen csak akkor tért vissza az emlékezete -35- s emlékezetével együtt egész fájdalma, mikor már régtől fogva fenn járt s kisétálgatott a szabadba.

Magánosan, gondolattalanul bandukolt végig a vasárnapi közönségtől népes utczákon s lökdöstette magát, mint egy alvajáró. Egyszerre a zugligeti uton találta magát. Nem volt arra semmi keresete, de azért valami homályos érzés nem engedte, hogy visszaforduljon. S a nép-hullám vitte előre.

A hogy aztán kiért a zugligetbe, egyszerre eszébe jutott valami. S elválva a vasárnapi tömegtől, neki vágott egy meredek utnak.

Amilyen lankadtan ballagott előbb, olyan sietségre kényszeritette most nyomorult lábait. A magasból nézve, azt gondolhatta volna valaki, hogy egy sebzett vad csörtet az odujába, meghalni békén távol az emberek szemétől.

A lélekzete elfult, mikor megállapodott. Igen ez az a villa. Megismerte a verandát, a kerti padokat, a két vén hársat, a vadrózsával befuttatott lugast, a zugliget egész utszéli poézisét. Igen, ez az a villa. Itt volt olyan boldog, amilyen nem lesz többé soha.

Emlékezett. Az a drága, édes teremtés olyan jókedvü volt akkoriban, mint maga az egészség. Egy délután azt mondta neki:

S a karjába kapaszkodott, amig oda értek. Ez volt az egész regény. De mikor ez a semmi neki mindene volt!… -36-

Benézett a lécz-keritésen; a kertben idegen gyerekek játszottak. Fű, fa, virág-ágyak, a hitvány üveggolyók a tuczat-rózsák mellett: mind ugyanazok. Semmi se történt: csak az istenek költöztek el erről a rongy világról!

S ő akkor oly őrült volt, hogy órákat töltött a lugasban, Condorcet könyvével, melynek czime: Voltaire élete!…

Végre megértett mindent. Isten veled, ifjuság! Isten veled, szerelem! Isten veled te drága, aki soha vissza nem térsz!

Nem látta senki: sirhatott. Aztán megtörülte az arczát, s lassan, ahogy a temetőből jönnek, elindult visszafelé. Össze volt törve.

A boldogság!… Az oly rég volt! És ugy fájt minden! Nem akart többé semmit.

Eme válságok után pedig jött az idő, mely letörüli a könnyeket s virágokat fakaszt a sirokon.

A szépség és a jóság elvész, hogy utána ne maradjon egyéb, csak a siri virágok illata. S a fájdalom utána hal, hogy belőle se maradjon más, csak egy pár édes emlék, mely egyre bágygyad s melyen egyre erősebben érezni a hervadás illatát, akár magukon a sirról tépett virágokon.

A gyönyörü teremtés puszta álomképpé változott át, de ez az álomkép immár az övé volt egészen. Meglátogatta ágya fejénél s kegyesen szólt -37- hozzá. Egyszer az álmodó egy csókot érzett a homlokán; felriadt, és szive vadul kalapált. Ez volt az egyetlen igazi csók egész életében.

Álmokban élt és álmot szőtt magának. Szép álmot, gyönyörü álmot. Azt az álmot, hogy mindig szerették egymást, s hogy csak a balsors választotta el tőle hűséges szerelmesét. S mikor ebben az álomban már jobban hitt, mint minden valóságban, ujra megtalálta a dalok forrását.

Ettől fogva megint a csengő rimeknek élt, s mint a pinczér, aki időtlen idők multán is megőrzi emlékét a herczegi lakomáknak, amelyekből nem evett soha egy falatot se, élete fogytáig zengette első szerelmét.

Ime, rövid foglalatban, története ama szerelemnek, amelyet Hódy Balázs megénekelt eposzban, madrigálban, rondeaukban s vegyesekben.

Erről a szerelemről a jövő irodalom történetirása bizonyára részletesen fog megemlékezni s én éppen csak az adatgyüjtés érdekében kivántam e helyütt némi kommentárral szolgálni a Ginevra-cziklus, a Spleen és a De Profundis egyes darabjaihoz.

De volt Hódy Balázsnak egy másik szerelmi regénye is, s félő, hogy erről a második szerelmi regényről már nem lesz az irodalom történtet-irásnak egyetlen szava sem.

Mert a Hódy Balázs költeményeiben csak egy női név van: a Ginevra neve. S arról a szerelemről -38- melyet Fodor Ella kisasszony iránt érzett, az eposzok és madrigálok, a rondeauk és a vegyesek mélységesen hallgatnak.

Ennek a szemérmes és csodálatosan hallgatag szerelemnek a történetét óhajtanám önöknek ezen a helyen elbeszélni.

Mikor Hódy Balázs Fodor Ella kisasszonyt először pillantotta meg, Fodor Ella kisasszony tetőtől talpig mezítelen volt.

Látni való volt rajta, hogy abszolute semmi hajlandóságot nem érez a tisztálkodás eszméje iránt, mert oly hangosan tiltakozott személyes szabadságának flagrans megsértése ellen, ahogy négy esztendős kis torkától csak kitelhetett.

Fodorné azonban nem volt az az asszony, aki valami sokba vette volna a személyes szabadság jogát s minden rugódozás és acsarkodás ellenére, tovább szapulta.

– Hát maga megbolondult? – kiáltott rá Fodorné – hogy nyitva hagyja erre a gyerekre az ajtót?! Kicsoda maga és mit akar? -40-

– Bocsánatot kérek, ténsasszony – dadogott Balázs és sietett a konyha-ajtót betenni – nem tudtam… A nevem Hódy s a házmesterné utasitott ide.

A konyhában csak hárman voltak: Balázs, Ella kisasszony és Fodorné. Tulajdonképpen azt kellene mondanom, hogy: négyen, mert elbeszélésünk főszemélyei közül jelen volt Fodor Czilla kisasszony is, de az ő szereplése ez idő szerint még oly szűk körre szoritkozott, hogy bemutatását bátran elhalaszthatom a következő fejezetekre.

Szóval Balázs csak két emberi lényt vett észre maga körül: egy kicsit a mosó-teknőben, meg egy nagyot a mosó-teknő mellett. Az előbbi barátságtalan felhivás tehát olyan valakinek szólhatott, aki nem volt jelen s a legjobb esetben valahol közel tartózkodott.

S Balázs várakozással pillantott a szemközt levő szoba-ajtóra, mely nem sokkal volt nagyobb, mint egy jóravaló dominó-koczka. De Fodor nem jelentkezett.

Ezek a felkiáltások gyors egymásutánban zengettek végig a téglával kövezett, visszhangos nagy konyhán s ha önök, hősünk iránt való jóindulatból, -41- netalán ugy vélekednek, hogy ezek a felkiáltások mindannyian az ismeretlen Fodort aposztrofálták, ugy önök mélységesen tévednek.

Balázs kivette a tömeges megrovásokból neki szóló részt s elkezdett mentegetőzni.

– Engedelmet kérek, ténsasszony, nem akartam háborgatni. Majd máskor jövök…

Balázs azt várta, hogy Fodorné erre a szelid hangra le fog csillapodni. Csalódott, mert épp az ellenkező történt: Fodorné felpattant.

– Hát most meg hová akar menni?! Hogy még egyszer rányissa erre a gyerekre az ajtót?! Várjon sorára. Láthatja, hogy dühös vagyok. Különben mi köze magának hozzá, ha én dühös vagyok is?! Én mindig dühös vagyok; nekem ez már természetem. Azért nagyon jó asszony vagyok, érti?… Hé, Fodor!

Balázs el volt kábulva. Szokása szerint megadta magát sorsának, s türelmesen várta a mentő angyalt, aki ezuttal Fodor névre fog hallgatni.

– Ez már mégis szemtelenség… Te kölyök, fogd be a szád, mert ha még tovább is sivalkodol… Hallja, menjen be ebbe a szobába; egy kis vörös majmot fog ott találni. Fogja fülön, s mondja meg neki, hogy azt parancsoltam: mutassa meg magának a szobát. Várjon csak. Bizonyosan egy glóbusz lesz előtte; azon bámészkodik. Vágja pofon, a glóbuszt meg dobja ki az ablakon. Értette? -42-

Ez a különös megbizás Balázst végképpen kétségbe ejtette. Szeretett volna menekülni, de a visszavonulás utja egyelőre el volt zárva előle.

Keresztül ment a konyhán, s visszaélve azzal, hogy Fodornét teljesen elfoglalta Ella kisasszony egy élénk tiltakozási kisérletének erélyes megtorlása: alattomban kopogtatott a kiskoru ajtón.

Benyitott s egy különös berendezésü helyiségben találta magát, melyről hirtelenében nem igen tudta volna megmondani, hogy nagyon tágas-e, vagy nagyon szűk? Ez a helyiség tudniillik, a budapesti viszonyokhoz képest, valósággal tiszteletreméltó térfogatnak örvendett, de mozogni csak ügygyel-bajjal lehetett benne, mert butorzatának pazar csoportositásával ugyancsak kihasználta ezt a tiszteletreméltó tulajdonságát. Nagyban és egészben azokra a hálószobákra emlékeztetett, melyeket a vidéken, névnapok és batyubálok idején, tele gyömöszölnek a többi szobák butoraival. A zongora teteje könyvtárul szolgált, szállást adott egy aranyozott kalitkába zárt szomoru kanárinak s ugy a hogy, a női munkaasztalt is helyettesitette; az ebédlő-asztal gyermekszobának volt berendezve; az ágyak nappal ruhatárként szerepeltek; egy hajdani iró-asztal közönséges állványnyá degradálva, az étagére olcsó csecsebecséit emelte magasabbra; s a két utczai ablak közt egy szinehagyott kanapé vagy tizenöt darab mindenféle fajta, ébresztő, álló s fali óra terhétől -43- roskadozott. A fizika azt mondja, hogy az ember nem lehet három vagy négy helyen egyszerre. A fizika téved. Balázs egyszerre volt jelen: a Fodor család szalonjában, műtermében, ebédlőjében és hálószobájában.

Ezt a kaoszt persze könnyebb volt leirnom, mint hamarjában átpillantani. Balázs eleinte nem látta a sok fától az erdészt. Tulajdonképpen semmit sem látott egy nagy zsibvásáron kivül s nem tudta elhatározni, hogy a homályosságban előbbre botorkáljon-e? Végre fölfedezte a glóbuszt s kis hijja volt, hogy »Föld!«-et nem kiáltott, mint a Marryat kapitány hősei szokták cselekedni válságos pillanatok után.

A glóbusz ott állott a jobb oldali ablak mellett, egy kis tükrös asztalkán. De hol lehet a kis vörös majom?

Előkerült az is. Az előbbi nyugodt hang ismét megszólalt, s Balázsnak ugy tetszett, mintha ez a hang a föld alól jött volna:

A kis vörös majom a csupasz padlón üldögélt s egy mappába volt elmélyedve. Az ajtó mellől azonban, a különböző butor-barrikádoktól, nem lehetett belőle egyebet látni, csak vörhenyeges szakálát.

– Bocsánatot kérek, hogy háborgatom – szólt Balázs az ajtónál – Hódy Balázsnak hivnak s a kiadó szobát óhajtanám megnézni. A ténsasszony, akivel az imént volt szerencsém beszélni, -44- kilátásba helyezte, hogy, a mennyiben becses ideje engedi, kegyes lesz megmutatni.

Balázs illedelmesen várakozott, mig Brindisit megtalálják. Brindisi kissé messze van Budapesttől s igy nem volt csoda, hogy időbe telt a kutatása. Bele telt vagy öt percz, mig sikerült a dolog; Balázs azonban győzte türelemmel.

De meg kellett keresni a glóbuszon is. A vörhenyeges szakál kiemelkedett a barrikádok közül s hősünk végre megszemlélhette azt a férfiut, akivel a gondviselés végzéséből egy egész életre szóló barátságot kellett kötnie.

Soha ilyen tekintélyes arczot. Ezeknek a szabályos vonásoknak, e nyugodt arczkifejezésnek s a mellig érő hullámos szakál pazar szépségének láttára Balázs önkéntelenül Siegmund királyra gondolt, a hadverő Siegfried fejedelmi atyjára. Csak a teuton félistenek jártak a földön ilyen magas, fenköltségtől sugárzó homlokkal; s ha nincsenek a bayreuthi előadások, ennek az impozáns szakálnak a mását ma már csak rámában láthatná az ember.

Csakhogy a hatalmas fej nevetségesen piczi törzsön pihent s amint a különös kis ember a glóbusz körül bujkált, Balázst az a kellemetlen érzés környékezte, mely a természet kegyetlenkedései láttára -45- fogja el az álmodozókat. Siegmund! Nem Siegmund volt ez, hanem a gnóm-király.

A gnóm-király másodszor is megtalálta Brindisit s leszegezte egy gombos-tűvel, hogy el ne szaladjon. Aztán elébe jött a vendégének s melegen megrázta mind a két kezét.

Balázst megtévesztette az előlegezett barátság. Ugy tekintette, mint szerény föllépésének megérdemlett jutalmát, pedig Fodor épp ilyen nyájas volt az egész világgal, kivéve az egész világból kedves neje ő nagyságát. A meleg kézszoritás, melylyel mindenkit megtisztelt, nála azt jelentette, hogy:

A szokatlanul barátságos jellegü ismerkedés után a gnóm-király szükségesnek látta visszatérni kedves Brindisijére.

– Nem képzeli, kérem, milyen fáradságomba került Brindisit megtalálnom. Megvallom, a geografiában csak most kezdek némi járatosságot szerezni. Gyermekkoromban elhanyagoltam a tudományt s ez rám nézve igen nagy szerencsétlenség. Mit gondol, ha néhány évvel ezelőtt csak oly mértékben rendelkezem a szükséges előismeretekkel, mint, hogy többet ne mondjak, mai nap, mit gondol, hol volnék én ma akkor?!

Balázs nem tudta elképzelni, hogy a szóban forgó kedvező esetben hol is lenne hát Fodor ur a jelen pillanatban? Ugy tetszett neki: aligha ebben -46- a szobában. De nem gondolkozhatott sokáig a fölvetett kérdésről, mert Fodor ur folytatta:

– Brindisire pedig azért volt szükségem, mert ott lesz az egyik főállomás. Igaz, még nem mondtam önnek, hogy földalatti vasutat fogok épiteni a világ körül. Mit szól ehhez a tervhez? Merész gondolat, nem igaz?

Az igazat megvallva, Balázs ép oly keveset törődött a közlekedés-ügy nagy érdekeivel, mint egy kecskepásztor, aki hónapokig ki nem mozdul a havasok közül. Aki jó óráiban a fellegek közt szárnyal, nem igen bánja, hogy embertársai delizsánszon döczögnek-e, avagy elektromos vonaton száguldanak, nyélbe ütni szennyes kis kötéseiket. A nagy anyagi érdekek, a társaságos élet óriási vivmányai hősünket hidegen hagyták.

Mindamellett a barátságos fogadtatás után, amelylyel kitüntették, kötelességének tartotta érdeklődni a kissé meglepő terv iránt.

– Az eszme bizonyára nagyszabásu – szólt, nem minden kételkedés nélkül.

– Sajnos, a megfelelő anyagi eszközök még nem állanak rendelkezésemre – jelezte Fodor ur a terv nagy nehézségét.

Balázs ugy vélte, hogy mivel e nehézség eltünése a közel jövőben ugy sem várható, egyelőre semmi se tartja vissza Fodor urat attól, hogy megmutassa a kiadó szobát. Ehhez képest helyén valónak találta Fodor urat emlékeztetni, hogy jövetelének -47- czélja nem annyira Brindisivel, mint inkább a kérdéses szobával függ össze.

– Tehát ön csakugyan reflektál a szobára? – kérdezte Fodor ur, mintha nem akarna hinni a fülének.

Ez a kérdés kissé furcsának tünt fel Balázs előtt s megvallotta őszintén:

– Ez az – szólt aztán olyan mozdulattal, mely nem jelenthetett egyebet, mint hogy: »Ám lásd, hogy mit csinálsz; én mosom a kezemet.«

Balázsnak szöget ütött a fejébe ez a néhány rejtelmes szó. Vajon mi bibéje lehet annak a szobának, amelybe ugy vezetik be az embereket, mint a hajdani regény-hősöket a kisértetes helyekre?! Nem vett észre rajta semmi különöset.

Elég tágas, tisztára sikált, magas szoba volt, aminőket ma már csak a régi házakban látni. A butorzatát ugyan nem lehetett fényesnek mondani, de Balázs nem tartozott az elkényeztetett emberek közé. S a sarokban elbujt, nagy mennyezetes ágy valósággal meghóditotta. Az első pillanatokban attól tartott, hogy a szobának nincsen külön kijárása, de Fodor felvilágositotta, hogy a szemközt látható domino-koczka egyenest a lépcső-házba nyilik. Balázs meg volt elégedve. -48-

Nemcsak hogy meg volt elégedve, el kellett ismernie, hogy amit lát, messze tulhaladja minden várakozását. A szoba csak egy ablakkal dicsekedett, de ez a régi formáju, hatalmas ablak erkély módjára kiszögellett az utczára, úgy hogy a bemélyedésében kényelmesen elfért egy kisebb iróasztal. És az ablak a sugár-utra nézett; Balázs, ahogy közelebb lépett, remegve pillantotta meg a szép Sárváryné ablakait.

(Ideje beszámolnom vele, hogy mindez 1880-ban történt, három esztendővel azelőtt, hogy Hódy Balázs egy rossz pisztolylyal fejbe durrantotta magát.)

Balázs a holdvilágos estékre gondolt, a mikor oly édes nem csinálni semmit, csak kibámulni a csendességbe s megkeresni tekintetünkkel az ezüstös fénytől csillogó üveglapot, a mely közel, nagyon közel van ahhoz, akit szeretünk. Vajon ébren van-e, vajon gondol-e ránk? Hacsak annyit is, hogy: »Szegény fiu!« A legszebb stanczák ilyenkor teremnek.

Balázs nem volt gazdag ember; ámbár remélem, ezt nem fogja tulságos gyakran észre vétetni a türelmes olvasóval. Balázs rendes ember is volt; és megvallom, számitónak kellett lennie, hogy a szegénysége szemet ne szurjon. De valahol csak kellett laknia, s istenem, ha az ember huszonkilencz éves!… -49-

Szó sincs róla, olcsóbban is meghúzhatta volna magát másutt. De nem igy határozott. Tudtára adta Fodor urnak, hogy a föltételt elfogadja s engedelmével holnap beköltözködik.

– Hogyis ne! Ellenkezőleg, ellenkezőleg. Hanem ha ön csakugyan kibérli a szobát, az más, egészen más. Ebben az esetben a szoba ára husz forint.

– Az igazat megvallva, azt akartam, hogy ne vegye ki a szobát. Lássa, ön nagyon tetszik nekem. Jóllehet csak néhány percz óta van szerencsém ismerni, nem hallgathatom el, hogy igen szimpatikusnak találom önt s szeretném, ha nem találkoznánk többé soha, soha. Ezért mondtam huszonöt forintot; mások sokallták a huszat is. De ha ön ragaszkodik a szobához, az más. Ebben az esetben a szoba ára husz forint. Csakhogy, gondolja meg, még nem késő, az asszony nem tud semmit. S engedje meg, hogy egy jó tanácscsal szolgáljak önnek. Fiatal barátom, ha ugyan szabad igy neveznem, fiatal barátom: meneküljön! Nézze, ez az ajtó nyitva: meneküljön és még csak vissza se tekintsen!

– Nézze – folytatta a jólelkü gnóm-király – ön nem tudja, mit csinál, ha beköltözködik ebbe -50- a lakásba. Rabbá teszi magát egész életére. Ez az asszony meg fogja rontani a fiatalságát, szerencsétlenné fogja tenni a jövőjét. Mert a ki egyszer ennek az asszonynak a közelébe került, az el van veszve. Mondok önnek valamit. Most két éve egy nagyon derék fiatal ember lakott ebben a szobában. Azt ugy elkinozta, hogy a szegény fiu búskomorságba esett és meghalt. Egy másik még rosszabbul járt; kétségbeesésében teljesen elvesztette a fejét és megházasodott. Vagy mást mondok. A konyha mellett van egy udvari szoba; ott egy európai hirü ember lakik. Tanár, zseniális férfiu. A társadalmi egyensúly törvényének nagy fölfedezője. Nézze meg azt az embert. Az nap, a mikor ide költözködött, félholtra verte a házmestert; olyan erős volt, hogy leütött volna egy bikát. Most lábujjhegyen jár és suttogva beszél. Csak azt mondom, hogy nézze meg azt az embert.

Igy figyelmeztette Maffio Orsini Gennaro kapitányt a két mankón vánszorgó, husz éves aggastyánra, hogy megmutassa neki, miképpen hat a Borgiák rettenetes mérge.

– Hogy rendre szoktatja őket? Meghiszem azt. Ebben a házban mindenki ugy tánczol, ahogy ő fütyöl. Lélekzeni se mer itt senki az ő engedelme nélkül. Nézzen meg engem, fiatal barátom. Ami engem -51- illet, férfias nyiltsággal vallom meg önnek, hogy még trüsszenteni se szeretek, ha az asszony jelen van. Pedig én már meg vagyok edzve. Tőlem lehet mennydörgés, zivatar, tüzes istennyila, én soha se vesztem el a hideg véremet. Olyan nyugodtan vagyok itt a könyveimmel, meg a tudományos eszközeimmel, mint Arkimédes a czirkulusaival, ha nem csalódom: Szirakuza ostroma alatt.

– Azaz hogy azt tenném, hogy ha lehetne. De először is, kissé elkésve léptem a tudományos pályára s első ifjuságomban sokat mulasztottam; másodszor pedig nem képzeli, mennyi akadálylyal kell küzdenem. Nem hisznek bennem; azt gondolják, hogy félbolond vagyok. Pedig én nem vagyok félbolond, hanem egész bolond, mert bennem zseni lakozik s a zseni, mint tetszik tudni, tisztára őrültség. De mit a zseni, ennek a műveletlen asszonynak! Képzelje, napokig kell könyörögnöm pénzért, ha egy körzőt kell vásárolnom. Higyje el, kérem: a tudatlanság és az asszony, ez a szabad embernek a két legnagyobb ellensége. Ha e kettővel nem kell küzdenem, ma ott volnék, ahol Edison. És tudja-e, mért vettem el ezt az asszonyt? Megtetszett nekem, hogy pofon vágott, a mikor meg akartam csókolni. Ez is mutatja, hogy egész bolond vagyok. -52-

Balázs egy kissé meg volt rőkönyödve. Hosszasabb bizonyitás nelkül is hajlandó lett volna elhinni a dolgot, de a gnóm-király olyan tiszta szemmel s olyan derüs nyugalommal nézett rá, hogy nem tudta, mit gondoljon. S embere, mintha az ő elhallgatott kételyeire akart volna megfelelni, folytatta:

– Különben bolond az egész világ, a mi abból is kitetszik, hogy az emberek megházasodnak. Fiatal barátom, egy örök életre való tanácsot adok önnek; nem bánja meg, ha hallgat a szavamra. Ne házasodjék meg soha, semmiféle körülmények között! Ne vegye el se azt, aki csókolgatja, se azt, aki pofon vágja az embert. Különbözőképpen kezdik, de mind egyformán végzik.

Balázs fogadkozott, hogy távolról sincsenek ilyes szándékai. De ezzel a kis embert nem nyugtatta meg.

– Óvakodjék az asszonytól, fiatal barátom, óvakodjék tőle, akár kicsi, akár nagy, akár öreg, akár fiatal. A nőnek mindig csak egy dolog jár a fejében: a házasság. Ha fiatal, férjhez akar menni, vagy máshoz akar férjhez menni; ha öreg, meg akarja házasitani a fiatalokat. Még a gyerektől is óvakodjék, hogyha lyány. Telepedjék le egy sereg kis lyány közé: s házasságot fognak önnel játszani. Pedig a házasság a férfinak a halála. Ó, hogyha én nem házasodtam volna meg!…

Arcza fölragyogott erre a gondolatra. Mint a kiket szent extázis fogott el, boldog tekintettel bámult -53- bele a semmiségbe. Vajon micsoda tündéri képek jelentek meg egyszerre, ott a plafond tájékán?!

– Tudja, ha ön csakugyan nem hallgat rám s itt marad ebben a pokolban, egyszer majd elbeszélem önnek az élet-történetemet. Nagyon tanulságos történet; a kiknek elmondtam, mindannyian sirtak rajta s negyven napig nem néztek asszonyszemélyre. Most nem mondhatom el, mert az asszony mindjárt itt lesz, s nem lesz maradásom itthon, ha rajta ér a fecsegésen. Pedig nincs időm az utczán kóvályogni; serényen kell dolgoznom a vasut tervezetén.

– Ó, kérem, rám nézve ritka szerencse, ha magamhoz hasonlókkal beszélgethetek. (Balázs meghajlott.) S ha ön szives lesz még egy pár perczre helyet foglalni, mondok egyet-mást, ami érdekelni fogja. Végre is, önnek ismernie kell azokat, a kiknél letelepedik.

Balázs már unni kezdte ezt a rendkivüli közlékenységet, de nem volt mód a szökésre.

– Tudja, én órás voltam. Kitünő munkás, akinek a dolga aranyat ért. Hogy többet ne mondjak, én találtam fel a Fodor-féle órát. Ismeri ön a Fodor-féle órát? Nem? A Fodor-féle óra másodperczekre mutatja az időt, jelzi a temperaturát, megszámlálja az ember minden lépését s ha két perczig a tenyeremben tartom, pontosan kimutatja az érütéseimet. Ezen kivül megvan az a hasonlithatatlan előnye, hogy ön egy félóráig csapkodhatja a földhöz, -54- még se törik össze. Mindebből láthatja, hogy a Fodor-féle óra kész vagyon volt, csak be kellett zsebelni. S azt hiszi, meggazdagodtam belőle?

– Ekkor közbejött a pofon. Ez a pofon megfosztott az eszemtől. Elvettem a feleségemet, vagyis tulajdonképpen ő vett el engem. Szóval: nem kapálóztam, nem kiabáltam segitségért, hanem ugy mentem utána a paphoz, mint a birka a vágóhidra. S mi történt e házasság következtében? Bankrót, fiatal barátom, bankrót. Az asszony rábeszélt, hogy huzzuk össze magunkat, nyissunk egy kis olcsó boltot kint a Kender-utczában s ne költsek hirdetésre egy garast se. Képzelje, a tizenkilenczedik században! Igy persze tönkre kellett mennem. S a Fodor-féle órán, mely másnak milliókat hozott volna, eluszott négyezer forintunk. Csak az vigasztalt, hogy ebből a négyezer forintból ezer az asszonyé volt.

Hősünk arczán meglátszott, hogy a nemezist illetőleg nincs a beszélővel egy véleményen, de a Fodor-féle óra megteremtője nem ügyelt a dologra.

– S nem elég, hogy tönkrementem – folytatta – elhiresztelték, hogy a Fodor-féle óra nem ér egy fityinget. Rám fogták, hogy azért buktam meg, mert az órám a kutyának se kellett. Az ellenségeim igy kezdtek beszélni: »Hát persze, ki az ördög venne órát azért, hogy a földhöz vagdalja?! A lépéseit megszámlálhatja az ember óra nélkül is, a pulzust -55- megméri a doktor s ha az ember didereg, a Fodor-féle kronométer nélkül is tudja, hogy hideg van.« Persze, az asszony mindjárt elhitte ezeket a szamárságokat, s hiába volt minden kapaczitálás, fel kellett hagynom a művészetemmel.

– Képzelheti, hogy azóta se pihenek. Feltaláltam egy uszó készüléket. Két tömlő az egész, de ez a két tömlő elég rá, hogy egy huszárt czakkunpakk és lovastul fenn tartson a habokban. A találmányomat be is mutattam a főhadparancsnokság embereinek s próba-uszásom megtekintésére igen előkelő szakértők jelentek meg. Sajnos, mivel az asszony nem bizott a felfedezésemben, a készülék előállitásához szükséges pénzösszeg nem állott rendelkezésemre, s szégyen, gyalázat, takarékoskodnom kellett a legszükségesebb anyagokon. Ennek természetesen az lett a következése, hogy majdnem bele fultam a Dunába; ugy fogtak ki, a propellerrel. Ezek után érteni fogja a keserüségeimet. Képzelje el Edisont, ha kénytelen lemondani a telefonról, a fonografról, mindenről a világon, néhány rongyos dollár hijján, s egy pofon miatt, amelyben, vesztére, egykor örömet talált.

– Nem hihetem, hogy Uraságodat ellenségeinek rosszakarata és a balszerencse végképp elcsüggesztették volna. A legelső pillantásra sejtettem, hogy Uraságodban a cselekvés emberét van szerencsém -56- üdvözölni, s tudom, hogy az ilyeneket az akadályok csak edzik. Sub pondere crescit palma – ha szabad e klasszikus idézetet Uraságodra alkalmaznom.

– Ó, még nem mondottam le mindenről s a rosszakarat meg a gúny el fognak némulni, mihelyt fölépitem a vasutamat. Nem tudom, méltányolja-e ennek a nagyszabásu ötletnek a jelentőségét? Hogy visszatérjek Brindisire, ha ön Brindisibe akar menni, jelenleg az állomások egész rengetegén kell keresztül vergődnie. Az én földalatti vasutam csak a nagy állomásokon fog megállapodni s igy ön már Brindisiben lesz akkor, mikor a közönséges vasut utasai még valamelyik nem messze eső vámhivatalban vesztegelnek. Mondja, kérem, nem nagyszerü ez?

Balázs ugyan nem sietett Brindisibe, hanem azért nagyon örvendett a felfedezésnek. S éppen a legnagyobb jubilálásban voltak, mikor egyszerre a hátuk mögött megszólalt a Fodorné éles hangja:

– No mi lesz? Meddig tart még ez a fecsegés? Ez az ur is okosabban tenné, ha a dolga után látna s nem hallgatná végig a te szamárságaidat.

Mikor Borgia Lukrécziában, a Negroni herczegné lakomáján egyszerre csak szétválik a háttér függönye s a bordalt éneklő, ittas vendégek megpillantják az álorczás barátokat, akik a nekik szánt koporsókat hozzák: Maffio és társai tudvalevőleg halott-halaványan s egy pillanat alatt megöregedett arczczal merednek egymásra. Ilyenformán változott el a két férfiu arcza. -57-

– Ez az ur vagy kiveszi a szobát, vagy nem veszi. Jobban szeretem, ha nem veszi; inkább adom oda egy tisztességes öreg kisasszonynak, mint holmi léhütőnek. A férfiak ugyis csak azért bérelnek szobát, hogy összerongálják a butorokat. Ne is gondolja ez az ur, hogy valami nagyon kinálgatom neki a szobát. Ki nem állhatom a férfiakat, mert minden férfi gazember. Minden férfi, kivétel nélkül. A melyik nem látszik annak, az a legnagyobb gazember valamennyi között.

Hogy valamiképp ebbe az első rangosztályba ne kerüljön, Balázs olyasfélét hebegett, hogy ő egész őszintén egyike a legmegátalkodottabb gazficzkóknak s távol van tőle minden képmutatás. Különben – folytatta merész elhatározással – ha ez nem akadály, ő kivenné a szobát s nem igen zavarna több vizet, mint egy tisztes öreg kisasszony.

A helyett, hogy igent vagy nemet mondott volna, Fodorné szemügyre vette a vendéget, azzal a biztos pillantással, melylyel a piaczon a vágott libák értékéről szokott tájékozást szerezni. A szemle elég kedvezően üthetett ki, mert bár hangjának mérgessége egyre fenyegetőbbé vált, mindjárt azzal kezdte, hogy: jó, majd meglátjuk.

– Hanem azt megmondom előre – folytatta vésztjósló hangon – hogy nem tűrök semmiféle -58- garázdálkodást. Ez a lakás az én lakásom, s ide nem lép be más ember, csak az, a kinek én megengedem. Ha barátkozni akar valakivel: van itt egy tudományos ember, attól sokat tanulhat. És kapuzárás előtt minden lélek idehaza legyen; akinek ez nem tetszik: fel is út, alá is út. Azt is megmondom, hogy ha nagy mosás van s ezt a szamarat elküldöm valahová: a lakók vigyáznak a gyerekre; és ha a gyereknek baja esik, én mindenkinek kikaparom a szemét. Aki pedig csak tivornyázni akar s azért vesz lakást, hogy összerongálja a butorokat, az jobban teszi, ha mindjárt máshová megy. Már most: ha tetszik, jó; ha nem, az is jó. Én nem árulok zsákban macskát semmi emberfia kedvéért.

De Fodorné hirtelen arra fordult s a gnóm egyszerre olyan komoly lett, mint egy temetés-rendező.

– Ezzel a pimaszszal pedig ne sokat társalogjon, ha kedves az ideje. Mindig milliókkal dobálózik és nem tud megkeresni egy vörös garast.

Fodor szégyenkezve somfordált vissza a másik szobába. Leült a glóbusz mellé és keresztbe fonva törpe karjait, nézte Brindisit, ahogy egy köszvényes, penzionált vén admirális nézi az óczeánt…

Balázs igérte jóakaratját s fogadkozott, hogy a ténsasszony kivánságairól soha se fog megfelejtkezni. -59- Megemlitette, hogy a tivornyázásban mindig mértéket szokott tartani s hogy magán-viszonyainál fogva nem kedveli a nagyobb társaságokat.

Ezzel a beköszöntővel Fodorné annyira meg volt elégedve, hogy jónak látta Balázst kissé helyre vigasztalni.

– Azért én nagyon jó asszony vagyok, ne féljen. Ritka jó asszony, érti? Olyan jó asszony, hogy ezért mindig dühös vagyok magamra.

Csakhogy ezeket a biztató igéket oly fenyegető hangon mondta, hogy a kredenczben az összes tányérok megremegtek s Balázs csontjaiban megfagyott a velő.

Mindamellett hősünk nem oldott kereket, hanem másnap este beköltözködött a bukott órás kiadó szobájába. S alig rendezkedett el, máris meg kellett kötnie azt az ismeretséget, melyet számára Fodorné jelölt ki.

A Fodorné lakói társaság dolgában nem igen voltak elkényeztetve. A társadalmi egyensuly törvényének nagy fölfedezője egész nap oly izgalommal várta Balázst, mint a milyennel junius elején a fürdőhelyek Robinsonjai lesik az ujonnan érkező vendégeket. S mikor észrevette, hogy az uj lakó a névjegyét szegezi ki az ajtajára, nem türtőztette magát tovább, hanem lecsapott prédájára.

– Kedves uram, mivel én is a házhoz tartozom, remélem, meg fogja engedni…

A társadalmi filozóf apró, hunyorgó szemü, -60- mód felett nyájas, tömzsi emberke volt, aki selypesen beszélt, mint a kövér nyelvüek, s lassan, vontatottan, mint akik szeretik magukat hallani.

Fodor már ekkor elmesélte neki, hogy a filozófnak három eleven felesége szaladgál a világban, ami persze csak ugy történhetett, hogy a szóban forgó hölgyek közül kettő annak rendje és módja szerint elvált tőle, mig a harmadik egyszerüen a faképnél hagyta házasságuk negyedik hónapjában. Ez a tapasztalatokban gazdag mult, ugy látszik, nem nagyon bántotta az európai hirü tudóst; kedélyén legalább nem hagyott nyomot.

Különben sokkal inkább el volt foglalva a teóriájával, sem hogy ez a kellemetlen mult valami sűrűn kisérthette volna. A társadalmi egyensuly törvénye annyira izgatta, hogy utoljára kiszoritott a fejéből minden más, vidám vagy nem vidám gondolatot.

– Az éj és a nap váltakozása – magyarázta Balázsnak – ez a természeti egyensuly. Mit gondol, ha egyszer a nap nem akarna lemenni?!… Megbomlanék az egész világ; a Siriustól kezdve le egészen az utolsó ázalagig, egy roppant csődbe jutna az egész világ-egyetem. A jó és a rossz váltakozása, a morális erők és az állati ösztönök örök küzdelme pedig: az erkölcsi egyensuly. Mondja, kérem, mi lenne akkor, ha csupa angyalokból állna a világ?! Képzelje el, hogy a hordár angyal, a -61- fináncz angyal, a végrehajtó angyal. Elküldene ön egy angyalt a zálogházba?! No, ugy-e? A természeti és az erkölcsi egyensulylyal tehát tisztában volnánk. Komplikáljuk e kettőt: s megkapjuk a társadalmi egyensúlyt. Ez a világ a nagy tömegek erőinek és rossz ösztöneinek folytonos, pihenés nélkül való, általános küzdelme; ameddig e küzdelem tart, addig áll a világ. Mi a társadalmi élet? Szüntelen váltakozása az ideális eszmék és a reális eszmék egymást követő uralmának. Hol az ideál van felül, hol a reális irányzat; egyszer a whig-ek, másszor a tory-ak. Mikor a realitás van a kormányon, az idealizmus meginditja s győzelemre juttatja az ellenakcziót; s ha az ideális eszme győzött, nehogy bekövetkezzék a tespedés korszaka, a realizmus mozogni kezd, harczol és végre győzedelmeskedik. Kérem, fusson végig a világ-történelmen; s nézze, mily rendben váltakoznak a tömeg-uralom s a kevesek-uralma. Mi a ma? Ellentéte a tegnapnak. S mi a holnap? Ellentéte a mának. A jelen az, ami a multkor nem volt; a jövő: az, ami ma nincs, hanem volt tegnap, szerdán, hétfőn, szombaton. Azt hiszem, mindez elég világos. Vegyük például a linczi békekötést…

A társadalmi egyensuly törvényének fölfedezője mindent megfejtett, mindent kimagyarázott kedves teóriájával. Olyan volt ez a teória, mint az az elmés amerikai készülék, mely egyszerre: bot, legyező, ernyő, kés és szivarvágó.

Bizonyára, egész Közép-Európában nem találkozott ember, aki jobban visszaélt volna a világtörténelemmel, mint a társadalmi egyensuly törvényének fölfedezője. Ha valaki sokáig hallgatta, nem gondolhatott egyebet, mint hogy a fenicziaiaktól kezdve egészen az akadémia legutolsó közgyüléséig, minden a világon egyes-egyedül azért történt, hogy a társadalmi egyensuly törvényéhez a legcsekélyebb kétség se férhessen.

Balázs eleinte meghökkenve nézett a nyugodtan és megfontoltan beszélő kopasz emberkére. De udvariassága és kellemes formái megnyugtatták.

És vacsora után, mikor Fodor is, Udvarhelyi ur is, ujra beállitottak hozzá, már érdeklődve hallgatta a feltaláló és a filozóf vitatkozását. E vitatkozás során Fodor kijelentette, hogy felhagy a földalatti vasut tervével, mert holnaptól fogva minden idejére szüksége lesz, hogy megcsinálja egy uj léghajónak a konstrukczióját, a mely léghajó, ugy formájában, mint mekanizmusában, a madár alkotásának lesz hüséges mása.

Balázs szinte szédült. Uj barátai oly könnyedén dobálóztak a legsúlyosabb ideákkal, hogy nem nézhetett rájok respektus nélkül. Ötleteik bősége, a rugalmasság, melylyel némely apró ellenmondásokon tul tették magukat s az a biztonság, melylyel az egyetemes históriát s az egész világürt kezelték, kivételesen impozánsnak tünt fel előtte. De nemcsak szédült: okult is, a hogy Fodorné megjósolta. Mert -63- Udvarhelyi ur mindig fölért egy világtörténeti kompendiummal s ezenkivül a Meyer-féle lexikon egy zsebkiadásával.

Egy hét multán tisztában volt vele, hogy a sors két rokon lelket vezetett utjába.

Kölcsönös bizalmasságuk gyorsan növekedett. Kevéssel ezután Balázs tea-estélyt rendezett uj barátai tiszteletére, s megkinálván őket sonkával és párizsival, felolvasta nekik legtitokzatosabb, legnehezebben érthető versét, azt a verset, mely a Spleen egyik gyöngye s melynek hangulatos, misztikus czime: Ululu Laia.

Ettől a naptól fogva bizonyos volt, hogy Balázs a Fodor-családnál fog élni és meghalni.

Az ember néha szép nyugodtan, egyenesen és mozdulatlanul fekszik az ágyában, s mindamellett szentül meg van győződve róla, hogy szélsebesen kering egy ismeretlen középpont körül, a szobával, a butorokkal, a székrerakott ruhadarabokkal és a fali órával egyetemben, mely szomoruan tiktakkoz ehhez a kalandhoz. Ebben a lelkiállapotban a legtarkább képek váltakoznak az ember előtt: ismeretlen bibornokok, akik velünk együtt forognak, dühösen kiabálnak reánk s mi nem értjük a beszédjöket, lokomotivek vágtatnak rajtunk keresztül, oly gyors egymásutánban, mintha ágyunk volna a legkedvesebb séta-helyök, pióczák másznak a testünkön és mi hiába igyekezünk szabadulni tőlük, veszett kutyák vesznek üzőbe s torkunkon elakad a segitségkiáltás, a torony tetején találjuk magunkat s nem leljük meg a levezető utat, fájdalmasan tapasztaljuk, hogy egy ur ágyugolyókat vagdos a fejünkhöz, s mikor a fejünkhöz kapunk, rémülten vesszük -65- észre, hogy a fejünket elvesztettük valahol, ellenben helyette egy luftballon ül a nyakunkon…

Nem sokkal azután, hogy itt akarta hagyni e siralomvölgyet, Balázs bekötött fejjel pihent vánkosán, és sorra látta ezeket az ismert képeket. Fel-felriadt, s ijedten tekintgetett szét a szobában, de nem látott, és nem is hallott semmit. Hiába hallgatózott és meresztgette a szemét; vak volt és süket. Majd ujra elszenderedett.

Azt álmodta, hogy egy ismeretlen temetőben sétál, szép, virágos sírok között. Naplemente után lehetett az idő, s ez a temető olyan végtelenül szomoru volt.

Egyszerre egy kriptát pillantott meg, barátságos, nyitott ablaku kriptát, melyet vadrózsák környeztek. A kriptának az ajtaja is nyitva volt; bement.

A hogy bement, az ajtó becsapódott utána; kinézett az ablakon, s nem ismert rá a temetőre. Most már nem szomoru volt a táj, hanem félelmetes.

Valami végtelen szorongás fogta el. Ki akart menni; de az ajtó nem nyilt. Az ablak felé fordult, de ekkor valami rejtelmes zúgás támadt, s rémületében nem mert megmozdulni.

S mialatt az ajtót döngette, azalatt a kripta belseje elváltozott. Észrevette, hogy – különös! – az ablakkal szemben egy kályha áll.

Ebben a pillanatban megnyilt a kályha ajtaja s hogy, hogy nem, egy fehér ruhás, szőke kis lány -66- lebbent ki a kályhából. Vállán porköpönyeg volt, s barátságosan nézett Balázsra.

A szájához tette az ujját s intett Balázsnak, hogy csendesen legyen. Majd kinyitotta az ablak másik szárnyát is s rámutatott a sötét sarokra.

Éppen ideje volt, hogy elrejtőzzék. A szőke kis lány eltünt s a kriptán vad szélforgatag süvöltött keresztül. A kályha ajtaja felcsattant s rejtekéből titokzatos, seprünyélen lovagló alakok rohantak elő, pipaszár testü szörnyek, a kiknek nem volt fejök, csak kalapjok. Ezek őt keresik.

A szörnyek keresztül vágtattak a kriptán s kilovagoltak az ablakon. Most már nem félt. Tudta, hogy nem fogják megtalálni, mert a kis lány elrejtette.

A kis leány pedig bemosolygott az ablakon, a vadrózsák közül, mintha azt mondta volna:

Aztán fölemelte kis varázs-pálczáját, a kripta ajtaja megnyilt magától s Balázs virágos rétre lépett. A temető eltünt. A messzeségből egy tó ezüstje csillámlott elő, majd ugy tetszett neki, hogy a tavon paloták ringanak. Egyszerre valami különös hangot hallott… igen, ez egy kocsi dübörgése. Fölébredt.

Balázs megkönnyebbülten lélekzett fel. Letörülte arczáról a veritéket, s fölemelkedett ágyában, már a mennyire birt.

A két fogsora összevaczogott, tekintete zavaros volt, s látszott rajta, hogy még csak félig van magánál.

Fölugrott a székéről, ahol előbb mozdulatlanul ült, mint jó kis gyerekek az iskolában, közelebb hajlott a beteghez, s aggodalmasan kérdezősködött:

De Balázs már nem hallotta. Egy másvilági forgószél ismét magával ragadta silány öntudatát, s visszavitte a sötét, őrülten keringő kaoszba.

A kaoszból most már másféle szörnyek bontakoztak ki. Viziló, amely villámokat tüsszögött; veszett farkasok, amelyek folyvást a sarkában voltak s rá ugráltak, hogy elharapják a torkát; és skorpiók, amelyeket nem tudott lerugdalni magáról.

Eszeveszetten futott álmában: a lélekzete elállt, szive a rémülettől vadul dobogott, s a lábát egyre nehezebbnek érezte. Végre elbukott, s átadta magát a teljes öntudatlanság első, édes öleléseinek. Majd hűs áram csapta meg az arczát; egy sirdombon feküdt, felette égi békében fénylett a hold, s a fehér márvány sirkövek arany-szemeikkel szemrehányóan meredtek rá.

Egyszerre ugy tetszett neki, mintha sok, sok idő mult volna el valami névtelen, rettenetes dolog óta, s ő ezalatt, nyomorultul, nem gondolt volna egyébbel, csak hitvány énjével. A szive összefacsarodott; szeretett volna sirni, de nem tudott.

Ekkor, mintha egy puha kis kéz megsimitotta volna forró homlokát. A kis leány volt, aki intett neki, hogy keljen fel és kövesse.

De a sirdomb nem eresztette. Magához szítta erőtlen testét s a kinosan fölemelt kar visszahanyatlott.

Még egy utolsó erőfeszitést tett. Azt hitte, hogy meg kell halnia. De nem halt meg, hanem ujra fölébredt.

És most már egészen természetesnek találta, hogy a kis leány ott ül az ágya mellett.

– Nem akarok visszamenni a temetőbe – hebegte, amint megpillantotta. – Csak a temetőbe ne!… Nem akarok a temetőbe…

A kis leány ugy nézett rá, mint egy ijedt mókus. Alig volt hét esztendős, s azelőtt soha se látott beteget.

– A rémek nem mentek el; ott bujkálnak a temetőben. Nem akarok visszamenni a temetőbe.

De Balázs nem hallotta. Szempillái le-lecsukódtak, s a hogy ujra meg ujra rájött az aléltság, fantasztikus alakok szárny-csapását érezte a homloka körül.

Önök bizonyára méltóztattak észre venni s én nem is tagadom, hogy hősünk fent idézett szavaiban kevés volt az értelem, ellenben annál több a következetlenség, világos jeléül annak, hogy amikor egy-egy perczre ébren volt, álomképei tovább foglalkoztatták, s ezek az álomképek összefolytak előtte. De mikor valakinek a feje ugy össze-vissza van varrva, mint egy kinai krepp látogató-ruha, s mikor az ember a koponyáját összetákoló bandage-októl nem sokkal lát többet a világból, mint egy két napos borz, azt hiszem, számot tarthat némi elnézésre.

Különben, ne tessék azt képzelni, hogy mindez csak egy jámbor versfaragóval eshetett meg, s helyében az angol testőrség egy fránya gárdatisztje nyugodtan czigarettázott volna hetyke uniformisában. A vas-emberekről szóló legenda csak mese; a legvidámabb krakélereknek is vannak gyönge óráik; és Richard gróf, a soha se félő, méltóztassék elhinni, maga is megilletődött egy pillanatra, amikor a halott karja egyszerre csak torkon ragadta.

A mi Balázst illeti, akit ez alkalommal lehetetlen hősünknek mondanom, Balázs mentségére tehát meg kell jegyeznem, hogy a köznapi életben nem árult el hasonló gyöngeségeket. Meglehetősen méltóságos tartásu ur volt, aki már csak a hivatása iránti -70- tiszteletből sem szaladt volna meg semmiféle verekedésből. Nyugodt föllépése és hidegvére koronkint imponáltak is, s ha elárulom, hogy inkább csak elvből, mint természettől volt bátor, ez a mi titkunk marad; a nagyvilág, barátai és ellenségei, nem tudtak s nem fognak tudni róla.

Csakhogy azok a tökéletes gentleman-ek, akiknek a lelke is oly keményre van vasalva, mint gyönyörü ingpánczéljok, azok az impekkábilis regény-hősök, akik mindig, minden körülmény között megőrzik parfum-nel beitatott flegmájokat, s hidegen nyujtják át vizit-kártyáikat a kisérteteknek, avagy órákig antichambriroztatják a kőszobor-vendéget, hogy aztán felséges grandezzával kináljanak neki helyet a causeuse-ön; ezek a tökéletes hősök kevesebben vannak, mint a regényekből gondolná az ember s legpompásabb példányaikban sem emelkednek felül minden kritikán.

Megszoktuk azt képzelni, hogy a gyermek idő multán átváltozik s ember lesz belőle, ember, akiben nyoma sincs az egykori gyámoltalan lénynek. Ez az elő-itélet épp olyan hamis mint a többi. A gyermek nem vész el az emberből soha; csak elrejtőzik benne. A viszontagságok, az idő, a védekezés szüksége kérget növesztenek könnyen sebezhető, érzékeny bőre körül, amint hogy a jóságos természet karmokkal, szőrmezzel vagy szárnyakkal látja el az állatokat, hogy meg tudják állni helyöket az éghajlat és az időjárás véletlen változásai közepett, meg a többi -71- állatokkal szemben. A kit meglett embernek mondunk: az a gyermek – állig fegyverben; ugyanaz a siránkozó kis teremtés, aki volt, aki azonban megtanulta, hogyan takarja el s hogyan védje a gyöngeségeit. Ha módodban van megkapargatni atyuskát, megtalálod a nyomorult kis kozákot, akinek szakálla és dsidája nőtt, de azért féreg maradt, és legeslegbelül féreg módjára retteg, mikor szemben találja magát a roppant Bizonytalansággal.

Ha tehát önök ugy találják, hogy Balázs félt és ostobaságokat beszélt: legyenek kegyesek elismerni, hogy ez előfordul a legjobb családokban is.

A kis lány tágra nyilt szemmel bámult rá. Egy nyitott könyv hevert kis térdein, de nem nézett belé. Oly különös, oly titokzatos s oly megriasztó volt, a mit látott, hogy egy más, csodálatos világ sejtelmei fogták el. Leánygyermek volt: érdeklődött még a halál iránt is.

Bizonyára jobban szeretett volna odakünn lenni. A nyitott ablakon keresztül hallotta az utcza tarka zsivaját, s egy szemtelen napsugár oly hivogatóan tánczolt előtte a padlón!… A tágas, piszkos, nagy udvarra gondolt, a hol kis czimborái alighanem vigan keringenek a gyapjuzsákok mellett. Azt hitte, hogy hallja őket, a mint körben éneklik:

De nem jutott eszébe, hogy megszökjék, s maga is beálljon a Ko-o-o-ohn ur colonne-jába. A Fodorné háznépe jól volt nevelve, s a mit egyszer Fodorné megmondott, az ellen nem lehetett feljebbezni semmiféle instancziához.

Koronkint, a mikor a beteg fészkelődőtt, nyugtalanság fogta el. Valami megnevezhetetlentől tartott, maga se tudta mitől. S már-már közel volt hozzá, hogy rémülten acsarkodjék az anyja után, midőn egy-egy mély lélekzet hangja ujra lecsendesitette pihegő kis szivét.

És gyermeki lelke megzavarodva bámult bele a mennyezetes ágy titokzatos homályosságába. Még nem tudta, hogy micsoda az élet, s mégis szorongott, mint a madarak a viharban. A halál nagy misztériuma csapott feléje a gyűrött párnák közül.

Csend volt, s a gyermek nem moczczant. Csak a két nagy fekete szeme égett, mint őrtűz ég a sötét, végtelen pusztaságban.

– Tudom már. Az ott az én székem… erre van az ablak, s az ott a Fodor-féle óra.

Nagyra volt vele, hogy sikerült maga elé képzelnie meghitt barátját s tovább kérdezősködött:

Aztán mind a ketten elhallgattak. Balázs nem tudott hova lenni a csodálkozástól. Mindez ujság volt előtte. -74-

A kis lány engedelmeskedett. Ugy szoktatták, hogy ne legyen más gondolata, mint: szót fogadni.

És ijedten, az első lámpa-láz mondhatatlan szorongásai közepette, kezdett hozzá:

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy molnár. Annak volt három fia, és egy malma, és egy szamara, és egy kandúr-macskája. És meghalt. És azt mondta a három fiunak: »Nektek hagyom a malmot, a szamarat és a kandúrt.«

Az elbeszélés tulajdonképpen alig állott egyébből, mint az ésnek, ennek a barátságos kötőszócskának, fölötte gyakori ismétléséből. Kénytelen vagyok megvallani, hogy a logika a sötét középkor óta csak igen ritkán szenvedett nagyobb rövidséget, mint regényem hősnőjének szóban forgó debut-je alkalmával.

Balázs nem tudott utána ugrálni a kis lány szárnyas fantáziájának. Olyanformán volt, mint a -75- Hamupipőke, akinek a lencse-szemektől külön kellett választania a borsó-szemeket; nagy erőfeszitéseket tett, hogy a temérdek ésből kiböngészsze magát a mesét.

De ez a feladat tulságosan nagy munka volt az ő szegény fejének. Belezavarodott a váratlan »azután«-okba s eltévedt a közbevetett mondatok rengetegében.

Azt még sikerült megértenie, hogy a molnár legkisebbik fia, akit örökség fejében a kandúrral fizettek ki, nagy búnak eresztette a fejét, jeléül, hogy a pénz, hiába, pénz volt, már talán a paradicsomban is. De a kandúr politikájának már nem tudott a mélyére látni. Ha a kandúr nyulat akart fogni, a két zsák káposztát csak helyeselni lehetett; megmagyarázható volt: a vadásztáska is, de mire kellett a kandúrnak a csizma?!

A kandúrnak bizonyára pusztán hiuságból kellett a csizma; a legzseniálisabb lények se tökéletesek. De a Balázs elméje fáradt vala s ettől fogva már nem igen tudott a kandúrral lépést tartani.

A beszélőre tudvalevőleg a hallgatóság épp ugy hatni szokott, mint megforditva. Tüzelik avagy elcsüggesztik egymást. A jelen esetben másképpen történt. Ha a hallgató figyelme bágyadt, viszont a mesélő neki bátorodott. Lassankint bele élte magát abba a napsugaras, rejtelmekkel teli, gyors átváltozásokban gazdag világba, mely a külvárosi bérház sötét, szennyes kis udvarában oly bűvös-bájosnak tünt fel előtte. -76-

Önök ismerik a Csizmás kandur mód nélkül erkölcstelen meséjét. A csizmás kandur a szédelgők ősapja; a Panama egy antediluviális hőse, aki mindenre képes, csakhogy miniszterré legyen. Holtnak tetteti magát, s megfojtja az ártatlan nyulakat, rideg stréberségből, pusztán azért, hogy kellemetes lehessen a királynak, aki, ugy látszik, csak nagy ritkán jutott nyulpecsenyéhez; majd hitelügyleti szédelgésre adja magát, s különböző fenyegetésekkel rábirja a parasztokat, hogy az egész tájékot a gazdája birtokának mondják a király előtt; végül furfangosan kieszelt rablógyilkossággal hatalmába keritvén az óriás kastélyát, ünnepélyekkel kápráztatja el és fonja be a királyt, akár Law vagy Fouqué. S mind e gaztettek jutalmául: ura, az ál Karabás gróf, elveszi a király-kisasszonyt, ő maga pedig miniszterré lesz, a mi, vélekedjünk a miniszterségről bármiképpen, egy macskának bizonyára szép carriére.

Mondom, mód nélkül erkölcstelen történet ez. De, jóllehet erkölcstelen, fölötte tanulságos. Megtanulhatjuk belőle, hogy a varázslatok idejében is csak akkor vihette az ember valamire, ha jó partit csinált.

A mesemondó azonban máskép itélte meg az esetet, s látni való volt, hogy a kandur feltalálása és lélekjelenléte imponálnak neki. A győztessel érzett, s nem a legyőzöttekkel. A leány-gyermek hét esztendős korában már hölgy, ha még olyan parányi is; a gyöngeséggel szemben a legjobb női léleknek a -77- mélyén is találhatsz valami hideg kegyetlenséget, amely alapjában örökkön megérthetetlen marad előtted. Mária teljes volt minden malaszttal; de a világ ma se volna megváltva, ha az emberré vált isten földi hüvelyében nem férfisziv dobog.

Balázs már alig értett valamit a meséből. Lelkének kapui lassankint becsukódtak, s a gyermek szavai megértetlenül koppantak vissza koponyájáról, mely megvíhatatlan volt, mint egy jól elzárt, puszta, elhagyott vár. De egyszerre a zárak felpattantak; egy pár hang utat talált az alvó lélek kastélyába, s a beteg meglepetten nyitotta fel szemét.

A kis leány ott tartott, ahol a király kifejezi a kandur előtt, mily kellemesen lepte meg őt a Karabás gróf gyöngéd figyelme.

Ezt a pár szót a kis lány olyan hamiskás grácziával mondta, a szemében annyi kópéság nevetett, hangocskája oly telidesteli volt illedelmesen visszafojtott vidámsággal, hogy Balázs nem ismert rá.

Vékony, madár-csontu, városi gyerek volt, akinek arczszine három generáczió szomoru történetéről beszélt. Tulajdonképpen csak két nagy fekete szem, mely csudálkozva nézett ebbe a furcsa világba, ahol minden oly ujdonatuj, s minden oly érdekes.

Ebben a két nagy fekete szemben rendesen nem volt egyéb, csak temérdek kiváncsiság. De, -78- lám, tudtak azok sugározni is. S Balázs, uj életének első világos pillanatában, fölfedezte, hogy a kis leány bájos. A csizmás kandur története hirtelen megszakadt. A mesemondó ott hagyta szegényt az óriás dolgozó-szobájában.

A felolvasás már valamivel lassabban haladt előre, mint az elbeszélés. A nagy betük helyenkint kinos zavarokat idéztek elő, s a kandur, mikor a legjobban kellett volna sietnie, ott rekedt valahol a kaland kellős közepében.

Balázs pedig még olyanformán volt, mint a részeg ember. A kábultság minduntalan elfogta, s kétszer is elszenderedett. Majd ismét felriadt, s mialatt kétségbeesett erőfeszitéseket tett, hogy a felolvasót követhesse, a legtarkább gondolatok ugráltak a fejében.

A részeg embert a szeszmérgezésnek mindjárt az első stádiumában főképpen arról lehet megismerni, hogy a legkülönbözőbb jelenségek szeszélyes összevetéséből, csudálatos merészséggel következtet általános törvényekre, melyeket a józanság fölötte kételkedve fogad. A részeg és a kába előtt nincs megérthetetlen; megtalálja az összefüggést a legmesszibb -79- eső tünemények között, s tisztán látja az élet rejtelmességeit, legalább egy-egy pillanatra.

S Balázsnak ugy tetszett, hogy mikor fel-felocsúdik a fél öntudatlanságból, melyből csak egy-egy perczre volt feltámadása, madártávlatból ugyan s kicsinyben, de világosan látja az Életet minden nyomoruságával egyetemben.

– Micsoda hitványság: élni! – kergetőztek fejében a karakán ideák – türni a természet kegyetlenkedéseit, a mások igazságtalanságát, s azokat az apró megaláztatásokat, amelyeket nem kerülhetnek el a legnagyobbak sem… Micsoda hitványság dolgozni, verejtékezni, élni semmiért, azért, hogy egy temetkezési vállalat szép tiszta jövedelemmel zárja a számadásait! Élni azért, hogy csak keveset fázzunk, s ne szükölködjünk lábbeliben! S mi kárpótlásunk van mindezért a nyomoruságokért? A szerelem? Mi a szerelem? A jobbik esetben: nélkülözés, a rosszabbik esetben: silány megszokás. Vagy az, hogy gyermekeink születnek? Ugyan szép öröm; járnunk azzal a tudattal, hogy ezek a szánandó kis lények nem kérték tőlünk az életet, s minden órában, minden perczben látni az arczukon, hogy rosszul táplálkoznak! Szegény kis leány!

Másnap rossz napja volt. A rémek egyre a sarkában voltak, s ha egy pár perczre vissza-visszatért szegényes, megviselt öntudata, azt a végtelen lankadtságot érezte, mely a nagy orgiák után fogja el az embert. -80-

… Mikor pediglen vagy félesztendő multával ismét emberszámba ment, törte a fejét, mi módon fejezhetné ki háláját kis ápolója iránt, aki heteken keresztül üldögélt az ágya mellett s ezenközben ujra megismertette őt a mesevilág örömeivel.

Valami nagyon szép emlékre gondolt s hosszas tünődések után abban állapodott meg, hogy neki fogja ajánlani, az egész világ és az egész utókor előtt neki fogja ajánlani költeményei legszebbikét: az Ululu Laia-at.

De azután eszébe jutott a mese a szegény vargáról, aki a kis lányának karácsonyra egy kis piros csizmát csinált remekbe, mivel hogy egyéb nem telhetett tőle. Mire az ajándék, amelynek a kitüntetett nem veheti hasznát?!

Elszégyelte magát s lemondott a tervéről. Lassankint azután bele nyugodott a gondolatba, hogy Fodor Ella kisasszonynak örökkön adósa fog maradni.

Kevéssel a mi Urunk Jézus Krisztus születése előtt, egy bizonyos Vercingetorix igen sok kellemetlenséget szerzett Julius Caesarnak. Ő szervezte ugyanis a nemzeti ellenállást, melylyel a hóditó Róma Galliában találkozott; s ő volt az a kemény dió, mely a legjobban próbára tette az ó-kor Napoleonjának csodálatos éhségü fogait. Vercingetorixnak sokba került ez a világ-históriai nevezetesség; néhány csatavesztés után rablánczra fűzték, élére állitották a fogoly-seregnek, mely a győztes diadal-szekerét követte s aztán kivégezték.

Ugyanez a Vercingetorix, vagy helyesebben szólva: Celtillonatus (mert a Vercingetorix név csak fővezéri rangját jelentette) sokkal későbben, nevezetesen Krisztus után 1889-től 1892-ig, épp annyi álmatlan éjszakát szerzett Hódy Balázsnak, mint hajdan Julius Caesarnak.

Hódy Balázs ugyanis lelkének minden erejével rajta volt, hogy a gallus törzsfők eme legjelesebbikét először is: bele szoritsa öt felvonásba, azután pedig -82- kifejtse négyezer sor szépen hangzó versben. Ez pedig bizonyára nagyobb munka volt Gallia meghóditásánál.

A nagy mű, mint emlitettem, három évig tartott. Hogy mért ilyen sokáig, megmagyarázzák a következők. Balázs minden felvonást kétszer-háromszor dolgozott át, s háromszor kezdte ujra irni az egészet. Vercingetorix irodalmi monumentuma tehát körülbelül negyven felvonás sirhalmán emelkedett.

A három átdolgozást három különböző szinház mintegy nyolczszor-kilenczszer utasitotta vissza; négyszer elfogadták a darabot, oly föltétellel, hogy a szerző irja át egyik vagy másik felvonást. Hol a végét, hol az elejét, hol a közepét kellett megváltoztatnia; s egyszer ki kellett küszöbölnie majdnem összes főalakjait. E kivánságokhoz képest, Vercingetorix átélt mindent, a mit embernek csak átélnie adatott. Visszautasitotta Caesar nejének, Pompejának szerelmét s midőn már-már legyőzte Caesart, a boszuálló Pompeja karja érte utól; majd elcsábitotta Pompeját, s ekkor a féltékeny Cambra, elhagyott menyasszonya, veszitette el. Hol győzött, hol legyőzték; hol meghalt a tragédia végén, hol pedig megnősült és gyermekeket hagyott hátra. Meghalt a kinpadon, elpusztult méreg által, szivét keresztüljárták a római lándzsák, majd kardjába dőlt a maga jószántából. Mindent megkóstolt, a mi földi kín s öröm; csak a szinpadra, ah a szinpadra, nem juthatott el soha! -83-

Önök azt fogják kérdezni: mi köze volt Hódy Balázsnak ehhez az oly régen elhunyt, s különben tiszteletre méltó gallus törzsfőhöz, hogy ily javithatatlan makacssággal ragaszkodott hozzá?! A szinházaknál pedig azt kérdezték: »Mi a kő ütött hozzá ehhez az emberhez, hogy nem hagy békét Francziaország előidőinek, melyek mai napság már oly csöndesen viselik magukat, s nem vétnek a légynek se?!«

Sajnos, ezekre a kérdésekre nem tudok felelni. Hogy mi vonzotta hősünket a Vercingetorix ködös alakjához ellenállhatatlan erővel: ez ama titkok közé tartozik, melyeket az alkotó lélek magával visz a sirba. Talán gondolatában az az alak, akit munkájában Vercingetorixnak nevezett, tulajdonképpen ő maga volt, Hódy Balázs; egy ismeretlen Hódy Balázs, akit nagy energiájának s méltó büszkeségének pompás teljességében mi nem láthattunk soha, de akit ő felfedezett szive rejtekén. A tragédia hatalmas legénye, ez a telivér ifju barbár, aki csak azért éli végig Rómában a műveltség fényüzésében duskálkodók elegáns, kicsapongó életét, hogy aztán tapasztaltabb szemmel, de a régi barbár erővel védelmezhesse népének szabadságát, igy, messziről nézve, nem igen hasonlitott ugyan ahhoz a kopott czilinderben járó, nélkülözésekből táplálkozó, szerény figurához, aki a Rózsa-utcza tájékán Hódy Balázs néven volt ismeretes, de ki láthat be a lélek mélységeibe?! Ki tudja, minő érzéseket találnak néha a lelkükben azok a jámbor -84- megjelenésü, rezignált, tétova járásu emberek, akiket az utczán oldalba lökdös az egész világ?!

Szóval, hősünket ebben az időtájban sokkal inkább foglalkoztatta Vercingetorix, akit talán az igazi Hódy Balázsnak gondolt, mint a külső világ előtt is ismeretes énje, a kopott czilinderes, álmatag sétáló. Ama bizonyos három esztendő alatt jóformán nem is volt más gondolata, mint ez a Vercingetorix.

E példátlan makacsságot ne tessék nagyon megitélni; vannak bünök, amelyek önmagukban hordják büntetésüket.

A halottaikból felidézett gallusok nemcsak nyugtalan éjszakákat, hanem temérdek fáradságot s még több gondot okoztak Balázsnak. A hányszor egy-egy jelenetet megváltoztatott, mindannyiszor ujra hozzá fogott a »tisztázás«-hoz; s munkáját mindig legelülről kezdte, majd kék, majd zöld avagy a változatosság kedvéért karmin-szinü tintával kaligrafálván le az egész darabot gyönyörü szép velin-papirra, onnan kezdve, hogy:

Vercingetorix,
eredeti szomorujáték öt felvonásban,
irta: Hódy Balázs.
Személyek…

egészen a 476-ik oldalig, amelynek alján ez a nyugodt, önérzetes szó ékeskedett:

Vége!… Dehogy volt vége. Hányszor irta le nagybetükkel ezt a nyugodt, önérzetes szót! -85- S minden elmult… viharzó érzelmei szerény, borus hangulatokká zsugorodtak össze; tünt, tünt az ifjuság; az emberek elhaltak mellőle, s körülötte rendre felnőttek a gyermekek; ezüst szálak csillantak fel borongó homloka fölött; uj város épült fel a réginek a helyén, s uj világok keletkeztek ott, ahol sokáig temető volt; de Vercingetorix-nak csak nem akart vége szakadni.

Mindig támadt egy aggodalma, mely ujra kezdette vele hol az egyik, hol a másik felvonást; s az igazgatókból, dráma-birálókból álló külső világ is oly tulontul tökéletesnek kivánta Caesar szerencsétlen ellenfelét!… Ilyenkor néhány délután elzárkózott s hangosan diskurált magában. Néha egy hétig is eltartott, mig egy-egy jelenetet átdolgozott. Ha aztán elkészült, az uj munkálatot sorra felolvasta a meghittjeinek. Szivesebben olvasta fel kétszer, s mindegyiknek külön-külön; hogy félreértés ne essék a dologban, s talán kissé azért is, mert szerette hallani a verseit…

Meghittjei rendesen igen meg voltak elégedve a legujabb variánsokkal, s néha tán kissé nagyon is dicsérték az uj passzusokat a régiek rovására. Kiváltképpen Udvarhelyi ur, aki Vercingetorix legállhatatosabb tisztelői közé tartozott, noha nem értett vele egyet. Udvarhelyi ur nevezetesen ugy találta, hogy Vercingetorixnak nem volt igaza, midőn Caesarral szembe szállott. Caesarnak győznie kellett, igy kivánta ezt a történelem logikája. S ha Vercingetorix ismerte -86- volna a társadalmi egyensuly törvényét, bizonyára lemond a meddő küzdelemről.

Fodor viszont abban a nézetben volt, hogy Vercingetorixból csak a praktikus érzék hiányzott s ha áldozatul kellett esnie, tisztára eme fogyatkozásának tulajdonitható. Meglehet, titokban egyébb kifogásai is voltak a gallus törzsfő ellen. Mialatt Vercingetorix tétovázva kereste az utját a szinpad felé, Fodor három különböző repülő-gépet talált fel s ráadásul fölfedezte a veloczipéd-zongorát. Ehhez mérten nem csoda, ha kissé nehézkes járásunak találta Caesar ellenfelét. De ha voltak is némely kifogásai, óvakodott ezeknek hangot adni, mert Vercingetorix az idők folyamán egy hatalmas pártfogóra tett szert, akivel nem volt tanácsos vitatkozni.

Ez a hatalmas pártfogó Fodorné volt. A Fodorné esztetikai meggyőződései ugyan kissé sajátságosaknak tünhetnek fel önök előtt, de nem hallgathatom el, hogy ezek a nagyon egyéni esztetikai meggyőződések fölötte imponáltak Fodornak a határozottságukkal. Fodorné tudnillik ugy vélekedett, hogy az a tragédia, melynek a szerzője minden este hétkor jár haza, kisasszonykákkal nem barátkozik s nem csinál adósságokat: a legjobb tragédia a világon. S Vercingetorix e tekintetben páratlanul állott a világ-irodalomban. Fodorné nem csinált belőle titkot, hogy Hódy Balázst tartja az egyetlen becsületes férfiunak e kerek világon, következésképpen, ha a darabját nem adják elő, az szamárság és alávalóság, -87- ami különben természetes, mert hisz a szindarabok előadása tekintetében, igen oktalanul, nem az asszonyok rendelkeznek. Ha véletlenül Fodornétól függ, az erkölcstelen bohózatok és operette-ek bizonyára már régóta kipusztultak volna a világból s helyettök ma is Vercingetorix-ot adnák, okulására az ifjaknak s gyönyörüségére az idősebbeknek.

Ezen a hatalmas gyámolon kivül Vercingetorixnak még egy patronája volt: Ella kisasszony.

Önök, akik ismerik a tizenhét éves lányok szivét, nem hisznek e pártfogás őszinteségében s önöknek igazuk van. De a mi Hódy Balázst illeti, ő ismerte a világ-históriát, ismerte a dramaturgia szabályait, ismerte a verselés művészetének minden apró furfangját, ismerte Ifigénia, Ofélia, Zaïre, Phaedra és Melinda jellemét a kétségbeejtő részletekig, csak éppen a tizenhét éves lányok szivét nem ismerte.

Honnan ismerte volna a rejtelmek rejtelmét?! S hogy ne hitt volna e két nagy fekete szem sötét nedvességben égő tüzének, mely biztatón világitott feléje, ahogy egy nyugodtan haladó kis hajó lámpái vilagitanak éjjel, a tengeren…?!

Ez a két nagy, fekete szem ott világitott mellette, mialatt ő egy-egy hatalmas tirádával vesződött, avagy abban fáradozott, hogy a czezurák, melyek szerettek ki-kitörni, a helyökre kerüljenek. Csak ki kellett szólnia a másik szobába: »Ella kisasszony, lesz olyan jó?…« s Ella kisasszony helyet foglalt vele szemben a hinta-székben, készen rá -88- hogy ismét röviditsen vagy két sort a Cambra örök siránkozásán.

Ilyenkor Balázs olyan aggodalmasan nézegetett rá, mintha magát a múzsát kérdezné:

Természetesen Ella kisasszony mindig meg volt elégedve az ujabb variánssal. Lealkudott egy-egy fölösleges hasonlatot, szétbontatott néhány periodust s ezzel megnyugtatta a lelkiismeretét. Aztán megjutalmazta a költőt olyanféle kijelentésekkel, hogy:

Balázs ugy találta, hogy e nyomatékos itéletekkel szemben nincsen apelláta s Vercingetorixot illetőleg az irodalom-történetnek nem lehet egyéb dolga, mint hogy egyszerüen helyben hagyja az Ella kisasszony kritikáját. Végre is, a drámairó számára nincs magasabb areopág, mint a női sziv. Azért irunk, hogy varázsvesszőnkkel még a kősziklából is kifakaszszuk a megindulás forrását s hol van a megindulásnak gazdagabb forrása, mint a női szivben?!

Mindig ilyennek képzelte a szép iránti érzék megtestesülését, aminő ez a légies alkotásu, vékony, karcsu kis lány volt. Ella az arab regék álmatag járásu, fátyolszin arczu keleti leányaira emlékeztetett, akik egy-egy rizskása szemből élnek s akiknek a tekintetében annyi a mélység, mint az indiai tengerben, a gyöngyhalászok Eldorádójában… Mesés -89- könyvek között nőtt fel; élete abból állt, hogy szép dolgokat hallott s olvasott; finom kis dologtalan keze arra termett, hogy egy Hafiz homlokát simogassa s álmokba ringassa a költők szultánját. Ilyen lehetett Seherezáde, aki Álom-országból származott s álom-világban élt.

Az igazat megvallva, Balázs tévedett s Ella kisaszszony éppenséggel nem volt elragadtatva a három esztendőn át mindennap emlegetett Vercingetorixtól. Ellenkezőleg, a szegény Cambrát, aki annyi felvonáson át epedett hiába, hihetetlen libának találta, s Vercingetorix meg a szánalmas élhetetlenség nagyon rokon fogalmak voltak előtte. Ugy tartotta, hogy Vercingetorixnak mindenekelőtt el kellett volna vernie Caesart, mint a kétfenekü dobot; aztán, ha egy csepp férfiasság van benne, felpofoz egy pár szinház-igazgatót, végigvonul hadseregével Európa összes szinpadjain, ott keveset beszél, de annál többet trombitáltat s ha ész nélkül tapsolják, akkor kedvesen szalutál, ah, szalutál!…

Hanem Ella kisasszony mindezt nem mondta senkinek, amint hogy abban a korban volt, mikor a leányok semmit sem mondanak el abból, amit gondolnak. Nem volt közlékeny természetü; hallgatag volt már gyermeknek is, s a válságos évek csak fokozták a zárkozottságát. De Vercingetorix felől meg éppen óvakodott volna tiszteletlenül nyilatkozni, nemcsak Balázszsal szemben, hanem bizalmasabb körben -90- is. S ennek megvolt a maga nagyon egyszerü magyarázata.

Egy szép nap ugyanis, mikor Balázs arra kérte, hogy este felé legyen kegyes meghallgatni a tragédia visszavonhatatlanul utolsó felvonását, titokban kijelentette Fodornénak, hogy ő bizony nem hallgatja azokat a szamár verseket, hanem elmegy az apjával s Czilla hugával a czirkuszba. Ez a kijelentés a Fodorné amugy is szüntelen forrongó haragját hirtelen vagy háromszáz fokra hevitette, s az anyai kéz egy párszor oly barátságtalanul talált hozzá nyulni Seherezádéhoz, hogy a fátyolszin arczon két bazsarózsa virult ki, mint ahogy a Szent Ágnes érintése nyomán is virágok termettek. Fodorné ugyan egyébként nem igen hasonlitott Szent Ágneshez, de otthon nagyobb tiszteletben részesült a kalendáriom összes hitvallóinál, s Ella kisasszony ezt a napot megjegyezte magának.

Fodorné különben, a nagyobb érthetőség kedvéért, egy kis prédikácziót is füzött e minden szónál ékesebben szóló anyai intelemhez. Sajnos, e bizalmas természetü magánértekezletnek csak éppen a fináléját idézhetem, mely a következőkép hangzott:

– Velem pedig ne próbálj ujjat huzni, mert kitekerem a nyakadat, alávaló kölyök!

Seherezáde nem felejtette el se ezt a tanácsot, se Vercingetorixért szenvedett mártiromsága rózsáit. Engedelmességre szoktatták, s alkalmazkodó természetü volt, mint az apja. -91-

Ha ezek után önök ugy találják, hogy Fodornénak messze nyuló, s beláthatatlan szándékai lehettek, melyek nemcsak leányára terjeszkedtek ki, hanem a reménytelen jövőjü Vercingetorixra is: hát én erről nem tehetek, csak annyit bátorkodom megjegyezni, hogy a Fodorné szándékait nem szokta elfujni a szellő.

Ismerte-e ezeket a szándékokat Ella kisasszony egész terjedelmükben, s ha igen, mi volt róluk a véleménye? – ezt én nem tudom megmondani. Ki látna be egy örökkön hallgató leány lelkébe? A leányok különben, akár hallgatnak, akár beszélnek, nemcsak az udvarlóikat játszszák ki, hanem a regényirókat is.

Elég az hozzá, Ella kisasszony, valószinüleg felsőbb meghagyásra, sok barátságot tanusitott a szegény Vercingetorix iránt, s ha patronájának mondtam, ez nem volt tulzás, mert, bár tudtán és akaratán kivül, igen nagy szolgálatot tett a bolygó hollandi e gallus testvérének.

Egy vasárnap délután, mialatt Fodorné aludt, Czilla egy végzett zsebtolvaj ügyességével, nesztelenül pattantotta fel a Balázs ajtaját, belebbent a szobába, s nagy suttogva megszólalt:

– Csitt, csendesen. Ha a mama fölébred, s meghallja, mit beszélünk, jaj lesz nekem is, Ellának is.

– Nagyon. Különben mindjárt meglátja. Tehát: követségben jöttem. Ella szeretné valamire kérni, de nem meri.

Balázs, akit eddig nem igen zavart munkájában a látogatás, meglepetten forditotta székét a kis leány felé.

Czilla tudatában volt a helyzet rendkivüliségének, s élvezte a hatást. A világért se adta volna elő a dolgot, csak ugy, bevezetés nélkül.

Balázs azt hitte, hogy valami hunczfutság fog kisülni a dologból, s gyanakodva nézett a kis leányra. De a két okos kék szemben ez egyszer nem találta azt a kötődő, gonosz tekintetet, mely már nem egy rossz pillanatot szerzett érzékeny lelkének.

Czilla kisasszony volt tudni illik az egyetlen egy lény a Fodor házban, aki a szegény Vercingetorix iránt nem tanusitott kellő tiszteletet. Ha az anyai hatalmat nem érezte közel, igen merész tréfákat engedett meg magának Galliára vonatkozólag, s Vercingetorix szomoru hányattatásait néha minden á propos nélkül emlegette.

Mindezt, tekintettel a tettes féktelen kiskoruságára, eddig nem tartottam érdemesnek megemliteni, de e helyütt nem hallgathatom el, hogy Balázsnak titokban sokszor okoztak fájdalmat a Czilla frivol megjegyzései. -94-

Szerencsére, Czillát nem igen lehetett komolyan venni. Számottevő egyének előtt az ő szava nem járt, a miképpen nem jár a régi kétgarasos, s ami engem illet, kivül is hagytam volna őt minden legcsekélyebb figyelmen, ha erővel bele nem furakodik a történetembe.

De Czillának éppen az volt az uralkodó tulajdonsága, hogy neki mindenütt ott kellett lennie. Temetés, zászlószentelő, lakadalom, utczai tüntetések, bérmálás, virágkorzó, tüzoltó ünnep, jégpályamegnyitás – ezek mind nem folyhattak le az ő önkéntes részvétele nélkül. S ha önök, jelentékenyebb demonstrácziók alkalmával, meglepetve látták, hogy egy fiatal hölgy, (banderillero-kalapban és vörös napernyővel) nagyon élénken abczugolja a miniszterelnököt, avagy rendkivül lelkesen éljenzi Kossuth Ferenczet, előre is ki kell jelentenem, hogy ez a fiatal hölgy Czilla volt.

Mindenütt ott kellett lennie s mindenütt kellett valami kisebb háboruságot csinálnia. Idősebb asszonyok néha nem is állhatták meg, hogy csipősen ne jegyezzék meg a Czilla füle hallatára: »No, ez a fiatal hölgy se járt ott soha, a hol a szerénységet osztogatták!…« De Czilla soha se maradt adós a felelettel, s mindig becsületet szerzett a tudós asszonynak, aki nyelvét az élet harczaira kikészitette. Kiváltképpen jelentékeny sikerei voltak éltesebb, kövér asszonyokkal szemben, akiknek előszeretettel üzent hadat. A kort egy cseppet sem tisztelte, s a közös hadsereget -95- kivéve, egyáltalán nem respektált semmit, a mi tiszteletre méltó. Szóval Czilla olyan diszpéldány utcza-gyerek volt, aminőt csak ritkán találni a tizenhárom éves hajadonok között. Az udvarban rettegtek tőle s Balázs is némi respektussal viseltetett iránta. A Czilla örök harczra vágyódása meg az ő békeszeretete nem igen vonzották egymást. De ha tartott is tőle egy kicsit, mégsem volt vele szemben oly fegyvertelen, mint az idegen kövér asszonyságok. Ismerte a gyöngéjét.

Ennek a félelem és tartózkodás nélkül való, minden tekintélyt és törvényt megcsúfoló izgága egyéniségnek tudniillik volt egy sebezhető pontja, amelyre nagyon érzékeny volt. Az orrocskája.

Ez a különben szép metszésü, formás kis jószág csak éppen egy gondolattal volt nagyobb egy ideális női orrnál, de nagyobb volt. Czilla tudta ezt s ez a tudat sok keserüséget okozott neki. Mit nem adott volna érte, ha hijjával van ennek a gondolatnyi, de haj, el nem tüntethető, örök, visszavonhatatlan, ki tudja, talán végzetes fölöslegnek! Ugy hiszem, Czilla alapjában véve voltaképpen szomoru lélek volt, aki titkolt, szilaj bánatból okozott másoknak tenger sok boszuságot; ugy hiszem, nem a kis lányokban lakó ördög, hanem a világfájdalom tette, hogy mindig készen állott csatázni az egész világgal s kikötni a piszék boldog seregével…

S mily végzet! Mindenbe bele kellett ütnie ezt a szegény orrocskát; akárminő vállalkozásba -96- fogott, mindenütt ennek a harczias, de oly könnyen sebezhető orrocskának kellett legelül járnia…

A harczias orrocska vezénylete mellett különben egy eleven, okos, szép kis fej tolakodott előre mindenüvé, ahol egy garas ára vigasságot lehetett sejteni. Czilla nagyon csinos volt, de soha se bocsáthatta meg a világnak, hogy: csak egy semmiség, a természet egy pillanatnyi szórakozottsága, s ő örökre elesett attól, hogy nagyon szép legyen!

Czillának ezt az érzékenységét az egész ház ismerte, s mindenki visszaélt vele, a tehetsége szerint, és a szükséghez képest. Ha minden kötél szakadt, s Czillával nem lehetett birni: egy rideg czélzás erre az orrocskára, mely, isten tudja hogyan, egy pillanatra megfelejtkezett magáról, s Rettenetes Iván meg volt szeliditve. Nem hallgathatom el, hogy Czilla néha nagyon szemtelen volt. Ilyenkor az anyját is csak Katinak szólitotta, és tanácsokat osztogatott neki. Fodornét azonban nem lehetett egykönnyen lefőzni, s ámbár Czilla a szive magzatja volt, kegyetlenül torolta meg ezt a szelidebb tiszteletlenséget. Egyszerüen rá kiáltott:

– Fogd be a szádat, te vasorru bába, te ország csúfja, te Vitéz László!…

És Czilla sietett visszavonulni a legsötétebb sarokba, ahol nagy könyhullatásoknak adta át magát, s néha órákig kesergett Puposka vagy egyébb szerencsétlen regény-hősnők lehangoló társaságában. -97-

A siker, a »probatum, est« mindig rossz példát ad, s Balázs, aki megtámadtatástól tartott, éppen valamely súlyos gyöngédtelenségen törte a fejét, midőn, nagy meglepetésére s kissé szégyenszemre, észrevette, hogy Czilla komolyan beszél.

– Tudja, Hódy bácsi, arról van szó, hogy Ella nagyon szeretne elmenni egy lakodalomra. És én is, mert ott lesznek: Szántó Miska, Göndöry Béla, Thurzó Aba, szóval az egész egyetem. Szántó Miska ugyan még csak első éves, de hogy tánczolja ez az ember a hopszpolkát!… Az már nem hopszpolka, hanem álom! És Thurzó Aba! Thurzó Aba huszár. Igaz, hogy, fájdalom, tartalékos, de látná csak parádékor a váczi-utczán! Ahogy a kardját végig csörteti az aszfalton, mindenkinek bele kell botlania, s a czivilek csak ugy bukdácsolnak körülötte! Még a tanárok is előre köszönnek neki.

– És maga, Czilla, maga honnan ismeri ezeket a fiatal urakat? Hisz maguk egész nap itthon vannak!

– Honnan ismerem őket? Természetesen az egyetemi matinée-król. Tudja, hogy a mama nem visz bennünket máshová, csak a matinée-kra, meg a Petőfi-Társaság üléseire, mert ezek ingyen vannak. De az nem tesz semmit. Mióta megismerkedtünk, Göndöry Béla az én kedvemért eljár a Petőfi-Társaságba is. És ha hosszu verseket olvasnak fel, akkor kuruttyol. Megismerem a kuruttyolását ezer közül is. -98-

– Az én flammém. Nagyon kedves kölyök. Ugy tud az orrán muzsikálni, mint más ember a czimbalmon. Fájdalom, nem fog elvenni feleségül, mert hatvanezer forint kell neki, s nekem hatvan krajczárom sincs, amint tetszik tudni. És e miatt nem fog elvenni… a szamár!

– De én azért, fájdalom, imádom a nyomorultat. Tudja, ugy iszik az az ember, mint a homok. És ha be van csipve, akkor még kedvesebb. Nem kötekedik, nem illetlen, csak kuruttyol. Szakasztott ugy tud kuruttyolni, mint a béka. Olyankor igazán csókolni való. Fájdalom, valami gazdag zsidólányt fog elvenni.

Czilla annyira tele volt »fájdalom«-mal, hogy Balázs, akit pedig ez a sok léha beszéd kissé megriasztott, nem állhatta meg mosolygás nélkül.

– Igen, ha mi ott leszünk. Mert csak a mi kedvünkért jönnek el. Ha mi nem, akkor ők sem. És fájdalom, az még kétséges, hogy mi ott leszünk-e? Mert ez Hódy bácsitól függ.

– Igen. Tessék csak elgondolni. Ha mi azt mondjuk a mamának, hogy szeretnénk elmenni a lakodalomba, akkor mindennek vége. A mama azt feleli, hogy: talán meg vagyunk bolondulva, s Göndöry -99- Béla, Thurzó Aba, mind, mind szépen el vannak intézve. Nem is szóltunk a mamának egy hangot se, hanem azt eszeltük ki, hogy megkérjük Hódy bácsit, ugorjék be helyettünk. Ugy-e, nem mond nemet, ha szépen, nagyon szépen kérjük?

– Kedves Czilla, én szivesen beugrom, de azt hiszem, nem lesz sok foganatja…

– Persze, ha Hódy bácsi csak annyit mond, hogy: ugyan vigye el azokat a szegény leányokat, hadd ugrándozzák ki magukat egy kicsit, akkor a siker bizonytalan. De mi többet szeretnénk ennél.

– Teszem fel azt, ha Hódy bácsi igy szól: »El kell mennem vőfélynek egy barátom esküvőjére; hadd vigyem el a két gyereket nyoszolyóleányoknak« – ez már egészen más. Akkor a mama nem mondhat nemet. Mi majd huzódozni fogunk egy kicsit, azt mondjuk, hogy: »Ugyan, édes mama, minek az a sok költség? Keztyü is kell, s Ellának uj fehér ruha…« A mama erre elérzékenyedik, egyet gondol magában, hogy Kati is volt egyszer fiatal, s a Hódy bácsi kedvéért szépen ránk fog parancsolni

– Biczikli-tanár és napidíjas. Hétköznap napidíjas, nem tudom melyik miniszteriumban, vasárnap pedig a biczikli-tanfolyam igazgatója. A tavalyi biczikli-Derby győztese, Közép-Európa championja, s tulajdonosa több arany-éremnek.

– Ó, ami a bárót illeti, ő névről már régóta ismeri Hódy bácsit. Nagy tisztelője az irodalomnak, s igen lelkesül a versekért. Ő maga is irt egy könyvet; az volt a czime, hogy: A kerékpár jövője. Hogy Hódy bácsi nem ismeri őt, az nem tesz semmit. Majd meg fognak ismerkedni. A báró különben csak egy pár bátoritó szót vár, s aztán személyesen is fel fogja kérni Hódy bácsit, hogy legyen a vőfélye.

– Mi tulajdonképpen csak a menyasszonyt ismerjük. Magával a báróval még én sem beszéltem soha. A menyasszonyt különben ismeri Hódy bácsi is. Most vagy két éve gyakran láthatta nálunk.

– Igen, az a svájczi hölgy, aki Ellának harmadéve zongora-leczkéket adott.

– Emlékszem rá. Már nem lehet nagyon fiatal. Ha nem csalódom, van egy nagyocska lánya.

– Igen, a Fáni. De ez nem baj, mert a vőlegénynek is van két nagy kamasz fia. Eleinte ugy volt, hogy a nagyobbik fiu elveszi a Fánit. De aztán összement a dolog. Ugy látszik, az se ugrik be hatvanezer forinton alul.

– Ó, az egészen más. A báró, azt hiszem, a jövőjét akarja biztositani ezzel a házassággal. Tudja, Hódy bácsi, az özvegy Kleinné parti. A bárónak pedig nem csak jó, hanem kitünő parti, mert az özvegy Kleinné kereszt-leánya Veres tábornoknénak, a miniszter anyjának.

– Igen, ő is, meg a Fáni is. A dolog ugy keletkezett, hogy az öreg tábornokné társalkodónőt keresett, s valahonnan az özvegy Kleinnét ajánlották neki. A tábornokné semmit se gyanitott; a svájczi Kleinok mind jó katholikusok. Mikor aztán már vagy három esztendeig társalogtak, egyszerre csak kiderült, hogy az özvegy Kleinné zsidó. A tábornokné kétségbe volt esve. Hogy ő, vallásos asszony létére, három esztendeig két olyan női lényt tartott a házában, akik soha se fognak üdvözülni! Mit volt mit tenni? A hibát csak ugy lehetett helyrehozni, ha az özvegy Kleinné és a Fáni kikeresztelkednek. -102- Cserében a tábornokné biztosította őket, hogy mindig gondja lesz rájok, s nem vonja meg tőlük a pártfogását.

– Kezdem érteni. A báró bizonyosan a Veres minisztériumában dolgozik, s némi előléptetést remél ezen a réven.

– Azt gondolom, hogy nem is számit rosszul. Annyi bizonyos, hogy az esküvőn a tábornokné lesz a nászasszony, s a tábornok a násznagy.

– Gondolja meg, Hódy bácsi, micsoda pompás mulatság lesz! A lakzit a Vidám Targonczásnál fogják megtartani, mert a vidám targonczás rokona a bárónak, s igy kevesebb lesz a költség.

Ebben a pillanatban a Fodorné hangja hallatszott a másik szobából; az összeesküvők szétrebbentek.

Balázs könnyü lélekkel nézett a lakodalom elébe. Bizonyosra vette, hogy Fodorné egy Quos egoval le fogja fujni az egész mulatságot, s azért a frakk kérdése, a nyilvános szereplés gondolata, meg a többi nehézségek, mind nem okoztak neki aggodalmat. Rosszhiszemüségében még azt is megigérte volna a lányoknak, hogy tánczolni fog. -103-

Csakhogy Fodorné sehogy se akart nemet mondani. Mikor Balázs, igérete szerint, előadta a dolgot, Fodorné először elgondolkozott, s aztán határozott jóakarattal kezdett kérdezősködni az állitólagos jóbarát felől. Balázs megszeppent.

– Ó, nem éppen a legjobb barátom, szó sincs róla. Iskolatársak voltunk az egyetemen, ennyi az egész. De nem volt lelkem azt mondani, hogy keressen más vőfélyt.

Erre a váratlan engedékenységre Balázs észnélkül igyekezett visszavonulni, de már elkésett vele.

– Ami azt illeti, semmi se könnyebb ennél. Csak azzal a föltétellel mondtam igent, ha a ténsasszony, meg a lányok is eljönnek.

Balázs tudta, hogy amit Fodorné egyszer megmondott, az készpénz. Olyan bizonyosság volt ez, mint a milyennel a greenwich-i csillagvizsgáló számitja ki, hogy ötszáztizenhét év mulva, november 25-én, déli 1 óra 20 perczkor a Biela nevü üstökös ismét el fog haladni portánk előtt. Azaz hogy ennél is nagyobb bizonyosság volt. Mert meglehet, a Biela nevü üstökös utközben meggondolja magát, s ki tudja, talán eltér eredeti szándékától; ellenben arra, hogy Fodorné is meggondolja magát, nem lehetett soha semmi reménység. Fodorné nem értett a matematikához s a hétszer kilenczet, meg a nyolczszor -104- nyolczat mindig csak hosszas tusakodás után tudta megállapitani, de viszont nem volt halandó, aki a cselekvő igék jövő idejét nagyobb biztonsággal kezelte volna, mint ő. Tudni lehetett előre, hogy: jöhet eső, jégvihar, földíndulás, árviz, de Fodorné s a hozzátartozók annak idején ott lesznek a Vidám Targonczásnál.

Balázs tehát mély szomoruságba esett s nem győzte átkozni magát a könnyelmüségéért.

Még csak egy reménysége volt. Az a halovány reménység, hogy hátha a vőlegény időközben magába száll s lemond az özvegy Kleinné kezéről?!

Egy délután, ahogy kikönyökölt az ablakán s szokása szerint álmélkodva nézte az élni rohanó embereket, az utczán sürgő tarka tömeget, melynek jövése-menése mindörökre oly megérthetetlen maradt előtte, mint akár a tenger-fenék élete: egyszerre észre vette, hogy a kaszárnyaszerü bérház előtt, mely számára az otthont jelentette, egy bicziklista pattan le vasparipájáról, karjára kapja »hű eszközét,« majd eltünik a kapualjban. Ez ő!

Csakugyan ő volt. Két percz mulva kopogtattak az ajtaján, s egy barna dress-be öltözött, barna harisnyás, hórihorgas, ötven esztendős kopasz fiu nyitott be a szobába.

– Ó, kérem, látásból, hirből, névről már régen van szerencsém. Magam is ittam Kasztália forrásából, magam is járatos vagyok a szent berekben. Szóval, csekély erőmhöz képest, tettem néhány szerény kisérletet az irodalom mezején. Ha megengedi, mindjárt át is nyujtok egy tisztelet-példányt A kerékpár jövője czimü müvecskémből.

Balázs nagyon örült a szerencsének. Helyet kinált a bárónak, s illendőség-tudóan kérdezősködött a hű eszköz felől.

– Shamyl (mert Shamyl nevet adtam neki) Shamyl a folyosón van. Tekintve az ünnepies alkalmat, mely ide hozott, tapintatosnak véltem a folyosón hagyni. Ámbár nem szégyellem, mert méltó rá, hogy megszemléljék. Nem afféle közönséges biczikli, hanem elsőrangu kerékpár, telivér vasparipa, ha szabad igy mondanom. Shamylon nyertem meg az első Derbyt.

Balázs kifejezte, mily boldoggá teszi, hogy egy Derby-héroszszal foghat kezet, s a báró áttért a látogatás czéljára.

– Nem mondhatom, mekkora szerencsének tartom, ha Uraságod, irodalmunk hirneves bajvivója, nem utasitja vissza mély tiszteletből fakadó kérésemet…

Ettől fogva a társalgás során nem igen volt egyébről szó, mint majd erről, majd amarról a szerencséről. -106- Hol Balázs érezte magát boldognak, hol kitünő vendége. A báró megjegyezte, hogy öröme nem volna teljes, ha szélesebb körü ismeretség hijján, valamelyik fiatal kollégáját kellett volna vőfélyül felkérnie.

– A tábornok soha se bocsátaná meg, ha véletlenül egy napidijas barátom szerepel vőfélyként… A tábornok el lesz ragadtatva, ha szerencséje lesz megismerkedni irodalmunk jeles bajvivójával…

Esküvőjéről szólván, mindig csak a tábornokról beszélt, mintha a tábornokot készült volna feleségül venni.

– Nem lehetek eléggé hálás a tábornok iránt… Mindent el fogok követni, hogy a tábornok a lakodalmon jól érezze magát…

S lassan, óvatosan, sok ámbár és miszerint között, előhozakodott egy félénk, jámbor óhajtással. A tábornok nagyon jó néven venné, ha valaki, aki ért hozzá, egy-két strófában megemlékeznék a lakomán jelen levő mexicoi hősről. Balázs majdnem felpattant. Ohó! Ami a poézist illeti, itt már nem értette a tréfát. Kissé szárazon felelt, hogy ha rá várna ez a feladat, sajnálatára, ki kell térnie a megtiszteltetés elől, mert ő nem szokott üdvözlő verseket irni, csak himnuszokat és bukolikákat.

A báró azonban ragaszkodott a költészethez, s hajlandó volt kiegyezni ötven százalékra.

– Ebben az esetben más valamit kérnék. Bocsássa meg, ha szerénytelen vagyok, de az a -107- szándékom, hogy az ünnepies lakomát egy kis hangversenynyel kötjük egybe. Egyik fiam remekül cziterázik (egyebet se tud a gazember), a menyasszonyom zongora-művésznő: ez már magában véve is kitesz egy fél-programmot. De Ella kisasszony is megigérte, hogy énekelni fog, magam pedig néhány kerékpár-fortélyt fogok bemutatni. Csak egy hiányzik a műsorból: a felolvasás. Igazán restellném, ha tolakodónak találna, de nem hallgathatom el, hogy nagyon kitüntetve érezném magamat, ha kegyes volna becses költészetéből némi izelitővel kedveskedni nekünk. Talán valamely eposzból, mely esetleg hadviselésről szólana… Nagyon szeretném, ha a tábornok jól érezné magát.

Önök nem itélik el a fiatal leányt, ha mosolyog álmában, amidőn szerelemről álmodik; ne itéljék el Hódy Balázst se, ha ebben a pillanatban a hadverő Vercingetorixra gondolt.

Oly régen – ezerkilenczszáz év óta! – kivánkozott szegény Vercingetorix a nyilvánosság elé! Vajon csodának mondható-e, ha nem vetette meg az első kinálkozó alkalmat?!

Bizonyára, nem éppen a Vidám Targonczás nyilvánossága elé kivánkozott oly hosszu időn át, a szegény hadviselő. De eget kérni a Vidám Targonczás-ban mindig többet ér, mint az idők végtelenségéig senyvedni a Tartarusban egy sziklához lánczoltan.

Balázs tehát nem tudta kiverni a fejéből, hogy: ime, jobb idők kezdenek járni a hadviselést tárgyazó -108- drámákra, s nem védekezett kellő erélylyel a vasparipán járó ördög ellen.

Egy kicsit szabódott, egy kicsit kérette magát, egy kicsit meg is haragudott, de egy negyedóra multán, mindent megigért. S mikor Pézsma báró végre-valahára elbúcsúzott tőle, minden kétségbeesés nélkül, szelid rezignáczióval sugta meg Czillának a nagy ujságot:

A lakodalom reggelén Balázs Udvarhelyi ur támogatása mellett megküzdölődött a Fodor frakkjával, elhelyezkedett a familiával egy négy-üléses bárkában, melynek kormányzójától Fodorné jóelőre lealkudott minden borravalót, s a koczka el volt vetve; Vercingetorix, elrejtve hátul a frakk-zsebben, megindult a halhatatlanság felé.

Egyelőre természetesen stácziót kellett tartania a menyasszonyos háznál. Ámbátor a lakodalom első és fő czélja az volt, hogy a tábornok jól érezze magát, mindamellett az özvegy Kleinnét még se lehetett egészen kihagyni a játékból.

Mikor fölértek a harmadik emeletre, a Fáni már jegyben, gyürüben várta őket. A menyasszony azonban nem volt látható sehol. Fáni megsugta a hölgyeknek, hogy: most öltöztetik.

Végre megjelent s szemérmes sirással vetette magát a Fodorné keblére. Gyászoló anyák sirnak igy, a temetés előtt, mintha azt mondanák: -109-

Balázst nem ragadták el a menyasszony szivós bájai, s maga sem tudta mért, hirtelen elképzelte azt a templomi jelenetet, melynek akkor kellett lefolynia, mikor az özvegyet megkeresztelték. Hallani vélte a tábornoknét, amint az özvegy nevében kijelenti, hogy ellent fog állani az ördögnek s minden csábitásainak, s arra gondolt, hogy a keresztanyai kijelentések sohase érdemelhettek több bizalmat, mint az, amely a tábornokné ajkairól hangzott el.

Ugy volt, hogy a násznagy és a nászasszony csak a templomban fognak megjelenni; a lakodalmas menet tehát megindulhatott.

A báró kikötötte, hogy ő a templomba is vasparipán megy. Egyebekben igen engedékeny volt, de ettől a föltételtől nem tágitott. Egy Derby-győztes bicziklistának végre is kötelességei vannak a világgal szemben. S ebben a pontban nem engedett semmi rábeszélésnek.

Mikor tehát a násznép kocsiba szállott, a vőlegény felpattant Shamyljára, s azon mód, frakkosan, fehér nyakkendősen elkarikázott. A sarokról azonban visszanézett, s bucsut intett a társaságnak a viszontlátásig.

Az özvegy Kleinné némi aggodalommal nézett utána, s mikor Balázs elhelyezkedett mellette a kocsiban, nem állhatta meg, hogy fel ne sóhajtson vőfélye előtt: -110-

– Tudja, ha ez az ember most nekiiramodik a világnak, nincs gőzös, a melyik utólérje!

A templomban sokáig kellett várakozni. A vőlegény ugyan nem karikázott Amerikába, de a tábornok és a tábornokné rangjukhoz képest késtek.

Megérkezésükig kissé lassan telt az idő. A násznép, kisebb csoportokba verődve, csöndes pletykázásnak adta át magát, s a hátulsó padok felől, ahol Göndöry Béla vitte a szót, fojtott vihorászás hallatszott. Egy fehér ruhás kis lány, akit senki se ismert, fel s alá szaladgált a templomban, mintha otthon lett volna. A pap fenhangon türelmetlenkedett; a báró körbe járta a vendégeket, s boldognak, boldogtalannak hosszasan szorongatta a kezét; a menyasszony pedig, akinek a ruháján igen sok volt az igazitni való, minduntalan a leányát kereste.

Balázs kezdte nagyon unni a dolgot. Sok ember között mindig rosszul érezte magát, s most, hogy a maga kis körét elveszve látta a pojáczák e tarka seregében, valami mondhatatlan kedvetlenség fogta el.

– De hát mit is keresek én itt?! – kérdezgette magától. – És egyátalán miért vagyok a világon?!

Ebben a pillanatban valósággal gyülölte a két lányt, akik ide csalták. Miért akarnak minden áron ugrándozni, vagy ha ez az egyetlen gondolatuk, miért nem hagyják békében őt, a szomoru képü embert?! A Göndöry Béla jókedve, maga se tudta miért, mód felett bántotta, s ahogy a zsebében szégyenkező -111- Vercingetorixra gondolt, utálta önmagát és az egész világot.

Egy-két perczig az járt a fejében, hogy megszökik. De aztán eszébe jutott, hogy ennek súlyos következései lehetnének. Feltünés, botrány, örök harag, s ki tudja, talán végleges szakitás azzal a körrel, melyet annyira megszokott, megszeretett. Eh, haladjon a gálya!…

Csakugyan a tábornok volt, végre-valahára. Néhány pillanat multán, karján ő méltóságával, belépett a templomba, végig haladt a tisztelgők két sorfala között s barátságos kézlegyintéssel viszonozta az átalános hajlongást.

– Jól van, nagyon jól van – ismételgette oly hangon, melynek recsegése a trombitára emlékeztetett.

Nem volt egészen világos, hogy: mi van jól, de ki lehetett találni, hogy a tábornok meg van elégedve. Én azt is hozzá tehetem, hogy elégedettségének megnyilatkozása mindenekelőtt a násznépet illette. A násznép meghaladta a várakozását. De hisz ezek mind rendes emberek, akiknek a czipői szépen ki vannak tisztitva!

A tábornok különben kötött marche-route-tal indult el hazulról. Megigérte a méltóságos asszonynak, hogy ezen a népünnepen mindennel meg lesz elégedve. A tábornok be szokta váltani a szavát, s azért haladék nélkül hozzá látott a megelégedéshez. -112-

A szertartás rendben zajlott le, ámbátor a tábornok némi zajjal kért felvilágositást násznagyi teendői felől. Mialatt a pap a mátka-párt kérdezte, harsány szóval tudakozódott a körülötte állóktól:

A pap boszus pillantásokat vetett a csendháboritóra, s Göndöry Béla hátul pisszegett. De az efféle csekélységek nem zavarták a tábornokot. Ő, viszont, a pappal is meg volt elégedve.

A szertartás bevégeztével az uj Pézsma báróné illendőnek vélte kissé ájuldozni. De nagyobb baj nem lett a dologból, s e kedves intermezzo után, az uj pár meg a tanuk átmentek a sekrestyébe.

A tábornok megragadta az alkalmat, s borravalókat kezdett osztogatni. A sekrestyés, az egyházfi és a ministránsok arcza derüsre vált, Pézsma báró ellenben elhült, midőn a tábornok őt is megkinálta a borravalóval.

– Hogyan? – kiáltott a tábornok zavartalan derüvel – ön a vőlegény? Ezt már szeretem, ezt már szeretem. Önnek majd a szivarszipkákból adok.

A báró örült a megtiszteltetésnek, s emlékeztette a tábornokot, hogy már volt szerencséje tisztelegni ő méltóságánál.

– Nem emlékszem, de mindegy – felelt a tábornok – öné lesz a legszebb szivarszipka. Ne féljen – folytatta Balázshoz fordulva, ki éppen -113- akkor irta alá a nevét – minden vendég kap szivarszipkát. Mindegyik, kivétel nélkül. A mai dátummal.

– Bemutatta magát a tábornoknak? – kérdezte aggodalmasan a Fodor-család feje.

– Maga semmit se ért – boszankodott Fodorné. – Ez azt jelenti, hogy nemsokára hires irók, nagy emberek leszünk.

A násznép lassan kivonult a templomból. A báró az egyik templomszolga gondjaira bizta hű Shamylját, s kocsiba ült immáron élete párjával. -114- A második kocsin a tábornok és felesége helyezkedtek el, aztán a nyoszolyóleányok következtek kisérőikkel, majd a másod rangu előkelőség, s végül a népség és katonaság, a tánczosok meg a szegény rokonok, s megkezdődött a kivonulás a Vidám Targonczás-hoz.

A Vidám Targonczás, a fővárosi epikúrok e kedvelt nyári helyisége, voltaképpen egy csatakos kis udvar volt, melyben a természetet két hektikás, porlepte galagonya-bokor képviselte. De az udvart határoló kőfalra svájczi tájkép volt festve, s a Targonczás vendégei egy kis fantáziával a szabad természetben képzelhették magukat.

A lakodalmas népnek a kőfalnál, Svájcz közvetetlen közelében teritettek meg egy hosszu asztalt. Benn, a szálában, nem lehetett teriteni, mert ezt a helyiséget tánczteremmé kellett előléptetni.

A vendégeket kedves meglepetés fogadta. A tábornok, szeretetreméltó figyelmességgel, egy-egy kis emléket helyeztetett a meghivottak teritékeihez, virágot a hölgyek, és fából készült szivarszipkát az urak tányérjára. A virágok rózsaszin pántlikáin, s a szivarszipkákra rákarczolva, mindegyik emléken ott pompázott az esküvő dátuma.

Balázs kezet fogott a vőlegény fiával, s kifejezte, hogy nagyon örül a szerencsének. -115-

– Soha se örüljön – szólt nevetve a czitera-művész – a velem való ismeretség nem szerencse, mert én mindenkit megszivattyuzok. Önt is meg fogom szivattyuzni, ha jobban megismerkedünk. Én nem csinálok titkot a szivattyuzásból, ó távolról sem. Végre is, kénytelen vagyok a szivattyuzást iparszerüleg űzni, mert a vén gazemberből soha egy krajczárt se tudok kivasalni.

Balázs meghökkenve tekintett fel a fesztelen közlékenységnek arra a kivételes magaslatára, melylyel szemtől-szemben találta magát. Nem merte kérdezgetni, hogy vajon kit ért az ifju báró »vén gazember« alatt.

– Óva intem önt az apámtól – folytatta elragadó nyiltsággal a czitera-művész – mert az apám egy közönséges szédelgő. Tudja, ha megettem ezt a rossz levest, olyan történeteket mesélek róla önnek, hogy a haja szála is égnek mered.

Ezt már nem kellett igérgetnie; Balázs ugy érezte, hogy immár a tetőpontján van minden megpróbáltatásnak. Ha ezt a kis beszélgetést kibirja, jöjjön, aminek jönnie kell, a többi már nem számit.

Kibirta, jóllehet az ifju báró lovagregéi a pecsenyénél még nem értek véget. Balázs megkisérlette néhányszor Czillánál keresni menedéket, de Czilla nagyon el volt foglalva Thurzó Abával, s e pillanatban a közös hadsereg különböző szinü hajtókáin kivül nem érdeklődött semmi iránt a világon. -116-

– Elitta az anyám pénzét – folytatta a kérlelhetetlen czitera-művész – elitta az enyimet, elinná a Dárius kincsét is. Nézze, már most is be van rugva.

A fiatal báró elbeszélése tárgyilagosságra és a részletek pontosságára nézve nem igen állotta ki a versenyt például egy Macaulay előadásával, de most az egyszer alighanem igaza volt. Pézsma Rajnáld az asztal végén tulságos vigasságnak adta át magát, s az arcza hol bazsarózsa szinü volt, hol meg lilaszinre vált.

A hangulat különben mindenfelé elég derüs volt. Göndöry Béla már másodszor bujt el a galagonya mögé, hogy szendén s szivrehatóan kuruttyoljon, mint egy szerelmes béka, s ezzel megkezdődött a konczert. A báró felpattant Ephialtes-re, vascsikóinak legkönnyebbikére, melyet produkcziók alkalmával a legszivesebben használt, s melyen a vidám targonczás fiuk már két nap óta rettegtették az egész környéket. A nagy művész kerékpár-fortélyai frenetikus hatást keltettek, iskola-lovaglása pedig átalános csodálattal találkozott. A nagy művész kissé részeg volt; a sima földön talán nem is lett volna biztosságban, de annál biztosabban ült vasparipáján, mint Montmorency, aki élete utolsó éveiben járni már nem tudott, de a lovát megülte.

Balázs fellélekzett, hogy végre megszabadul a szörnyü cziterástól, s megkönnyebbült lélekkel rohant a tábornokhoz. Ez legalább nem gonosz bolond, mint az a rettenetes másik.

– Értesültem róla – szólt – hogy ön szabályszerüen gyakorolja a költészetet. Ez helyes, igen helyes.

– Örömmel értesültem erről, mert én nagyon szeretem a helyes költészetet. Mondhatom, semmit se szeretek annyira, mint a helyes és szabályszerü költészetet.

A tábornok oly vigan pislogott, az apró kék szemek, melyek egykor, Mexico térein, annyiszor néztek szembe a halállal, oly barátságosan, annyi jóakarattal tekintettek a költőre, hogy Balázs nem tudott hova lenni meglepetésében. Ez nem volt puszta udvariasság; ez az őszinte, meleg érdeklődés hangja volt. Bizonyára, soha se hitte volna, hogy a tábornoknak a költészet az uralkodó szenvedélye, de mit tudja az ember, hogy mi lakik a másikban?! És képzelmében már látta a tábornokot, amint karddal oldalán s halál-megvetéssel szivében, a tábori őrtüz világa mellett kedves költőjét olvasgatja, egyikét ama csöndes, édes szavu lantosoknak, akikről Longfellow beszél…

– A költészet – magyarázta a tábornok – -118- ha szabályszerüen betartja az előirást, igen dicséretes. Különösen a költészet versekben. Én mindig helyeseltem a költészetet, fiatal koromban is. Most pedig, a mióta ilyen öreg fiu vagyok, még jobban helyeslem. Mert, tudja, barátom, nekem már csak a költészet ad megnyugvást.

– Jelentették nekem – folytatta a tábornok – hogy ön jól űzi a költészetet. A verses költészetet űzi ön?

– Ez szép, igen szép. Egy jó asszony, akinek nem tudom a nevét, jelentést tett nekem, hogy ön produkálni fogja magát, mint költész. Ezt igen szeretem. Jelentették nekem azt is, hogy mások mint énekesek és zenészek szándékoznak magukat produkálni. Ez helytelen. A lármázás nem jól van; a lármázást le kell fúni.

A tábornok kivánsága az volt, hogy a programm többi pontját ejtsék el, Balázs ellenben tüstént lásson hozzá a felolvasáshoz. Kiadta a rendeletet, hogy a felolvasó részére keritsenek egy kényelmesebb széket, s hogy méginkább kitüntesse választott művészét, megajándékozta őt egy második szivarszipkával, mely egyébként ugy hasonlitott az elsőhöz, mint egyik tojás a másikhoz.

Nem hallgathatom el, hogy Balázs meg volt illetődve. Tagadhatatlanul a készséges felolvasók közé tartozott, s ha csak módjában állott, nem -119- mulasztotta el megszerezni magának ezt az élvezetet. De hogy valaki ennyire áhitozott volna a felolvasása után, arra maga se emlékezett. S végre is, egy tábornok előtt olvasott fel, egy tábornok előtt, a ki szenvedélyes barátja a költészetnek, s akinek csak egy szót kell szólnia, hogy a szinházak rendre nyiljanak meg a szegény Vercingetorix előtt!…

Egy kicsit kalapált is a szive, mialatt ügyetlen keze előhalászta a feltaláló frakkjának zsebéből Cambra panaszát, Vercingetorix esküjét, s az ötödik felvonás nagy csata-jelenetét. Ugy rémlett neki, mintha Göndöry Béla vészjóslón vigyorogna, de nem mert arra tekinteni. Ha a gazember éppen akkor kuruttyolja el magát, mikor Cambra ajkán elhal a csöndes zokogás! De a bátraké a szerencse.

Nem akarta látni vállalkozása örvényeit. Még egy utolsó pillantást vetett a tábornokra, a ki, mint a vezércsillagok szokták cselekedni, szeliden, biztatón mosolygott le rá, aztán a meghatottságtól mély hangon, kissé remegő szóval kezdte tolmácsolni Cambra sirámát, s nem nézett fel többet a kéziratból.

A tábornok hátra dőlt karosszékében, s édesdeden, hálás pislogással nézte a felolvasót. Meglátszott az arczán, hogy immáron semmi se hiányzik se fizikai, se lelki jólétéből, s lecsukta szempilláit, hogy teljesebben élvezhesse a versek zenéjét. Eleinte egy-egy brávót recscsentett bele a jámbusok szimfóniájába, majd helyeslőleg bólogatott, s utóbb egészen elcsendesedett. Ugy látszott, teljesen átadja magát -120- annak a varázsnak, melyet a nemes pathosz gyakorol a fogékony lélekre.

Mire Balázs végére ért a Cambra panaszának, a tábornok olyan mélyen aludt, mint Harold Harfagar király a tenger fenekén.

Ha Balázs megütközve s egy halálra sebzett dámvad végtelen szemrehányásával tekintett az alvó tábornokra, ez csak azt jelenti, hogy ismét nem volt igaza, mint már annyiszor. Mert, ámbátor nem sejtette, ez a hatás, amelyet Cambra panaszával elért, életének egyik legnagyobb sikere volt.

A tábornok tudni illik, a mexicoi hadjárat óta súlyos álmatlanságban szenvedett. Voltaképpen soha se tudott aludni, s ha egy-egy órát bóbiskolt, már boldognak érezte magát. Az ágy és ő idioszünkraziával voltak egymás iránt; a tábornok gyülölte a szépen megvetett párnákat, s az ágy azzal állott boszut e gyülöletért, hogy nem türte magában a szegény mexicoi hőst. Csak a szinházban tudott egy-egy kicsit szenderegni, vagy ha felolvastak előtte. A versek némileg könnyebbségére voltak, s a jelesebb tragédiák mindig megszereztek neki egy-egy félórai pihenést.

Ilyen édesen azonban, mint most Cambra panaszán, nem aludt már huszonöt év óta.

A tábornok nem volt hálátlan ember, s ahogy a nagy csöndességre felriadt, igen sajnálta ugyan, hogy a felolvasás ily hamar véget ért, de annál szivesebben -121- ismerte el annak érdemeit, akinek rövid bár, de rendkivüli élvezetet köszönhetett.

– Ez már aztán jó szindarab! – kiáltott lelkesülten. – Ezt már aztán nevezem jó szindarabnak!

Megveregette Balázsnak a vállát, kiválasztotta számára a legjobb szivarját, s nagy érdeklődéssel kérdezősködött a költő magán viszonyai és irodalmi működése felől.

Mikor meghallotta, hogy a szinházak makacsul vonakodnak előadni Vercingetorix-ot, felháborodott.

– Nem adni elő ilyen szindarabot! – tombolt a haragtól – de hisz ez őrültség, ostobaság, gyalázat!… Ne féljen semmit, ez a szindarab szabályszerü, és én elő fogom adatni.

S többé nem ment ki a fejéből ez a derék tragédia, melynek huszonöt év óta az első álmot köszönhette.

Haza menőben sem szünt meg Vercingetorixszal foglalkozni, s ujra meg ujra dicsérgette a tábornoknénak.

– Ezen szindarab jó szindarab – ismételgette mély meggyőződéssel. – Meg fogom hagyni, hogy ezen jó szindarabot előadják.

Bizonyára, a tábornokoknak nem tartozik éppen hivatásuk körébe a tragédiák előadatása. Mindazáltal Balázs meggyőződhetett róla, hogy egy morzsányi véletlen gyakran előbbre viszi az embert, mint minden gigási ambiczió. -122-

Néhány nappal Pézsma báró lakodalma után Balázsnak látogatói érkeztek: egy hölgy és egy kis fiu. Először Fodorné látta meg őket a Balázs ajtaja előtt, s bár nem állott ismeretségben a váratlan vendégekkel, nem kellett tudakolnia a nevöket, hogy lélekszakadva lármázza fel a házat:

Mindenki megilletődéssel s valami tisztelettől áthatott szörnyüködéssel értesült erről a nagy ujságról. A lányok szent félelemmel néztek Balázs ajtaja felé, ahol a vendégek eltüntek: »Hogyan, Durczás Panna??!!«, s maga Udvarhelyi ur is, akit pedig semmi sem lepett meg, ami az ó- és uj világban történt, kerekre nyitotta a szemét.

Nem is igen lehetett őt nem ismerni, mert Durczás Panna mindig talpon, s mindig az utczán volt. Ennek a szép szőke szinésznőnek egész élete a nyilvánosság előtt folyt le; este a szinpadon, nappal, ahol a legtöbb ember járt. Lehetetlen, lángoló szinü ruháit már kora reggel ott lehetett látni a piaczon, mert Durczás Panna jó gazdasszony volt. Jó gazdasszony és jó anya. A bevásárló kosár és Durczás Attila soha se szakadtak el mellőle. Ez a nyárspolgáriasság, mely hivatásával oly pikáns ellentétet alkotott, meghóditotta az egész világot, s az idősb Durczás ur a maga körében az irigyelt emberek -123- közé tartozott. Mert Panna jó asszony volt; kissé rossz muzsikus, de jó asszony.

Hogy erénye annyira áhitozta a reklámot, ne itéljük meg érte. Mindez Durczás Attiláért történt.

A szép asszony azzal lépett be Balázshoz, hogy őt a tábornok küldte. Biztositani akarja a szerencsét, hogy ő játszhassa Pompéját, ha ugyan Vercingetorix nem lesz a másik szinház zsákmánya.

Megvallotta őszintén, hogy az utóbbi esetben ő igen-igen boldogtalannak érezné magát. Ha a vetélytársa diadalmaskodnék ebben a szerepben!

A mi magát a szerepet illeti, csak két óhajtása volna. Elsőbb az, hogy igen szeretné ellejteni benne a Bolerot, vagy ha ez nem volna lehetséges, szurna bele a darabba a tisztelt szerző ur egy rövid orgia-jelenetet, mert a közönség, fájdalom, él-hal a fátyolkosztümökért. Őt kétségbeejti, hogy ilyen a világ, de istenem, ebbe már bele kell nyugodni Durczás Attiláért. Ó, az anyai sziv!

A második kivánsága pedig az volna, hogy, a mennyiben lehetséges, tisztelné meg a szerző ur Vercingetorix szerepével az idősb Durczás urat. Ez az idősb Durczás ur egy kellemetlen fenevad volt, akit vigyázatlanságból szabadlábon hagytak, s aki, ha a szinpadra szabadúlt, túlbömbölt egy menazséria kiéheztetett oroszlánt. Egyébként tündöklött a sok mindenféle erénytől; pontosan fizette az adóját, sokat studérozott, s átalában igen kötelességtudó férfiu volt, a kinek rendkivüli gonddal borotvált, húsos -124- lárva-arczát mindig ott lehetett látni a szinházi kávéház környékén, a mint utánozhatatlan méltósággal s egy magános hegycsucs végtelen melankoliájával nézte a bömbölés dolgában hátra maradott emberiséget.

Hazudnám, ha azt erősitgetném, hogy a közönség rajongott a Durczás ur ábrázolásaiért; hanem azért, hiába, a Durczás ur müvészetét mégis csak le kellett nyelni. Mert Durczás ur akkora volt, mint egy bölény, s Panna imádta őt. A borongó kedélyü müvész értett hozzá, hogy ezt a szenvedelmet miképpen lehet fokozni; s minduntalan ki-kitudódott egy-egy viszonya valamelyik statisztáló hölgygyel, a kikkel aztán Panna rendesen össze is pofozkodott. Szóval Durczás ur tetszése szerint harsoghatott a Panna számlájára; Panna csak ugy szerződött el valahová, ha egyszersmind Durczás urat is angazsálták a hősi szerepekre.

Azok között, akik Durczás müvészetét teljességgel nem birták méltányolni, a tábornokot illette meg a legeslegelső hely. Az már nem is idioszünkrazia volt, a mit a tábornok e pontban tanusitott, hanem vad gyülölség, bősz ellenségeskedés. A hányszor Durczás megjelent a szinpadon, a tábornok hangosan morgott páholyában s tüntetően forditott hátat a szinpadnak. Olyankor pedig, mikor a müvész, az alkotás ihletétől megszállva, kissé megeresztette a tüdejét, s nem látva, nem hallva, nem gondolkozva, csak domboritott, domboritott, s annyi bensőséggel, -125- oly részvétre méltón tombolt, mint egy átnyilazott gyomrú Behemóth, a tábornok kihajolt a páholyból s felkiáltott a szinpadra:

A tábornoktól különben az egész szinház rettegett, s a mexicoi hős éppen a félelmetességének és fesztelenül nyilvánitott kritikáinak köszönhette a Panna barátságát.

Panna, ha hóditásról volt szó, nem sajnálta az időt s fáradságot; tábornok és tüzoltó, gróf és szinlaposztó, nagykövet és lóvasuti konduktor mind egyformán becses zsákmány volt neki. Tudta, hogy a földszint dönti el a sikert, de tudta azt is, hogy a karzat többet tapsol, mint amaz, s nem hanyagolt el egy beteg macskát sem. Ki tudja? Ez a beteg macska egykor hálás lehet, s nem fog nyávogni, mikor valamelyik halva született darab premièrejére behozzák véleményt nyilvánitani. Panna mindenekelőtt a reklámot szomjazta, s csak a szerint becsülte az embereket, amint hasznára vagy kárára lehettek. Lelke mélyéből tisztelte azokat, akik koronkint intrikáltak a Durczás-család ellen, de legkivált tisztelte a tábornokot, aki ellenségnek oly engesztelhetetlen volt, mint egy indiánus.

Panna hű volt mint maga Penelope, de mikor a Durczás család érdekei ugy kivánták, nem riadt vissza a kevésbbé botrányos kaczérságoktól, s ha megbukott a szirén szerepében, alkudott, mint egy kupecz, vagy siránkozott, mint egy czigányasszony. -126- S rendesen addig lótott-futott, fáradt, mig elérte a czélját. De a tábornokot soha se sikerült behálóznia. A mexicoi hőst Durczással már csak a halál békithette ki.

Annyit azonban elért a szép asszony, hogy a tábornok nem üldözte többé a tragikust oly tüntetően, mint annak előtte, s ez a félsiker, meg a soha sem valósuló reménység, hogy e két férfiu egykor megérti egymást, folyvást ébren tartotta Panna érdeklődését a tábornok iránt. A tábornok viszont nagyon kedvelte a Panna dallamos, andalitó szavalását, s hálás volt a rövid, szép álmokért, melyeket a szőke szirénnek köszönhetett.

Ennek a tartós s ismert barátságnak tulajdonithatta Balázs, hogy sokat hányatott tragédiáját végre ölébe kapta a szerencse. Panna ekkortájt folyton csak szerepek után szaladgált. Vetélytársa, akit közönségesen csak a nagy lábu Bertának neveztek, egy fényes és lármás viszony révén, kezdett igen sokat beszéltetni magáról, s Panna remegett, hogy a nagy lábu lassankint teljesen elhóditja tőle a népszerüséget. Ezt a veszedelmet csak uj szerepek segitségével lehetett kikerülni.

– Istenem – magyarázta Balázsnak meginditó nyiltsággal – egy tisztességes asszonynak oly nehéz sora van a szinpadon! Ha nem pletykáltat magáról minduntalan, folyvást játszania kell, mert különben -127- elfelejtik. Nekem pedig tisztességesnek kell maradnom, nem igaz?

Balázs is ezen a nézeten volt, s Panna neki bátorodva, tovább fejtegette a témát.

– Mit mondana a férjem?! Mit mondana Attila, ha majd felnő?!… Mondd, Attila, ugy-e, anyádnak tisztességesnek kell maradnia?!…

Igazán, ebbe bele kellett nyugodni. Balázs megsimogatta Attila fejét, s kifejezte, hogy valóban nincs más hátra, mint folyvást játszani, szüntelenül, pihenés nélkül játszani.

Attila egy kis sebet fedezett fel a Fodorné ősrégi kanapéján, s éppen javában huzgálta ki az ócska butorból a lószőr-tölteléket, midőn Panna hirtelen magához rántotta, s a Gracchusok anyjának egy örökszép mozdulatával mutatva rá, igy kiáltott fel:

– Nekem Attila a dicsőségem, és nem az, hogy ha az egész világ rólam beszél. De éppen ő érte, éppen az ő érdekében kérnem kell önt, hogy ne tagadja meg tőlem Pompeja szerepét!

Ó, mily régen epedett érte, hogy szerepekért nyaggassák!… De az öröm még nem vette el végképpen az eszét, s tovább tépelődött azon a kérdésen, hogy:

– Honnan ismeri ez az asszony Vercingetorixnak a szerepeit?! A tábornok beszélt volna Cambráról s Pompejáról?! De hisz a tábornok aludt, mialatt Pompejáról volt szó! -128-

Nem állhatta meg, hogy ezt a kérdést ne bolygassa; a kiváncsiság kifurta az oldalát.

– Honnan ismerem a szerepeket? De hisz én olvastam a darabot! A tábornok ide adta a kéziratot, s tegnap elolvastam egy ültőhelyemben. Mért néz rám olyan kételkedve? Egy vörös bőrbe kötött, oktáv alaku könyv… a tábornok azt mondta, hogy öntől való.

A dolog kezdett egyre rejtelmesebb lenni; Balázs semmit se küldött a tábornoknak, de a vörös kötésü kézirat csakugyan eltünt a könyvtárából. Ki vehette el innen? A tettes nem lehetett más, csak Fodorné.

Csakugyan Fodorné volt. A Balázs tizennégy teljes kézirata közül ez már a negyedik lehetett, a melyet suttyomban, pártfogókhoz küldött.

Mért érdeklődik ez az asszony oly melegen a gallus törzsfő iránt?! Balázs nem volt találékony ember s nem sejtette, hogy Fodorné Vercingetorixot már vejének tekintette…

Mily kérdés! Panna egyszerüen el volt ragadtatva. Micsoda szerep! Igazán semmi se hiányzik belőle egy orgia-jeleneten kivül.

Balázs mindent megigért. Az orgia-jelenetet, a czimszerepet Durczás urnak, mindent. Még Attilának is kiszoritott volna egy kisebb, könnyfakasztó szerepet, -129- de Attila egyelőre még nem működött a szinészi pályán.

– Sajnos, okom van attól tartani, hogy a darab előadása nehézségekbe fog ütközni, mint már annyiszor.

– Bizza rám a dolgot – felelt nyugodtan Panna. – Kijárom én önnek, hogy előadják.

És kijárta. A nehézségek, melyeket Balázs már jól ismert, ujakkal szaporodtak, de Panna fáradhatatlan volt. Amit ő ki akart járni, abba előbb-utóbb bele kellett nyugodni. Mert Pannára nézve visszautasitás nem létezett. Ha kosarat kapott, eljött másodszor, harmadszor, tizedszer. Olyan volt ez az asszony, mint a nemezis; vele szemben nem maradt egyéb hátra, mint a föltétlen, teljes megadás.

A szinház-igazgató ideges ember volt, s hogy Attilát végre-valahára lerázza a nyakáról, kijelentette, hogy ha már bele kell törődnie a halál gondolatába, isten neki, bele nyugszik Vercingetorix előadásába is.

Három hónap multán Vercingetorix szinre került s nagy sikert aratott. Durczás ugy bömbölt, mint egy másvilági szörnyeteg, Panna fölvette a század legemlékezetesebb fátyol-ruháját (csak egy gondolat volt az egész ruha), a karzati ifjuság lelkesedett, s a szerzőt kitapsolták minden felvonás után, összesen tizenhétszer.

Másnap az ujságok fölfedezték a nagy érdemü költőt, kiadták az arczképét, s e siker hatása alatt -130- a temetkezési vállalat előléptette Vercingetorix jeles szerzőjét aligazgatónak.

Egy félévre rá az ujonnan alakult Első Általános Tüzoltó Szerek Gyára Részvény Társaság Balázst mint ismert pénzügyi kapaczitást megválasztotta igazgatójává.

Ha a medvét tánczművészetre óhajtják oktatni, először is kegyetlenül eldöngetik, aztán megint eldöngetik, és többször is eldöngetik. Ezek után az előtanulmányok után pedig elkábitják. Pálinkát tömnek belé, megfujnak a füle mellett egy harsány szavu sípot, s egy elszakíthatatlan nehéz lánczczal addig rángatják az orrát, amig bele szédül. Végül megmutatnak neki egy medve-kisasszonyt, amely már szépen tánczol parancsszóra. A medve eleinte kinosan morog, s iparkodik lánczát a kegyetlen kézből kiszabaditani, de a fütykös tánczol, a síp orditozik, a láncz pedig csak nem akar elszakadni. És ezalatt oly szépen szól a duda! A medve-kisasszony megadással lejti a csábitó tánczot, az ostor pattog, a zene cseng-bong, s egyszerre az elkábult állat emelgetni kezdi idomtalan lábát. Az első tánczleczke megkezdődik.

Balázsnak ahhoz, hogy a tánczművészetet elsajátithassa, nem hiányzott az előképzettsége. A sors eléggé megpuhitotta arra, hogy megadással viselje -132- mindazt, ami következik. A mi pedig az elkábitás művét illeti, arról gondoskodott Fodorné.

Szóval, a mi késik, nem mulik; Balázs megtanult taktusra lépni, megfigyelte mások kellemes mozdulatait s igyekezett a látottakból okulni. Előbujt a barlangjából s eljárt az emberek közé, először kiváncsiságból, aztán, mert nem csekély meglepetésére, szórakozást talált a dologban.

A biczikli-király emlékezetes lakodalma óta ott lehetett látni minden tánczmulatságon, ahol Fodorék csak megjelentek. Frakkot csináltatott magának, megtanulta Czillától, hogyan kell a nyakkendőt megkötni, egy szóval nem lehetett rá ismerni.

Fodorék pedig nem huzódtak vissza a szerényebb mulatságoktól. A ház urnője mintha véleményt változtatott volna. »Most a leányokon a sor« – mondotta koronkint a gnómnak, szemmel láthatóan azért, hogy mások értsenek belőle. A leányok ugyan még folyvást maguk varrták a báli ruháikat, s Fodorné, amikor hajnal tájban vetődtek haza, csakugy felkelt öt órakor, mint azelőtt, de hová lett a régi takarékosság?! Rendes számlájok volt a keztyütisztitónál, s fodrásznő járt a házhoz. »Fel kell találnom a golyószórót« – szólt néha Fodor aggodalmasan.

Ama kirándulásokról, melyek a Fodor családapai gondjait ekkép megsokszorozták, Balázs soha se maradt el. Ő volt az állandó kisérő, aki nélkül a világért se indultak volna el, bár ennek a kiséretnek -133- a szükségét nem igen lehetett belátni. De az már magától értetődött, hogy Balázs velök legyen. Hogy miért, az szóba se került soha.

Ez a kérdés Balázsnak sokáig nem jutott eszébe. Hanem egy rossz órában keresztül villant a fején, és attól fogva nem tudott szabadulni tőle.

Valami lármásabb mulatságról jöttek, s kissé fáradtan koczogtak hazafelé. Elül Balázs és Ella, mögöttük Czilla az anyjával.

Hajnalodott, s a körút még zajtalan volt. Balázs és Ella szótlanul ballagtak egymás mellett. Czillának a báli topánkája egyhanguan kopogott mögöttük, s ettől a kopogástól nem igen lehetett hallani a Fodorné suttogását. Fodorné rossz kedvében volt, s halkan pörölt a kisebbik lányával.

– Eh, hagyj nekem békét – feleselt a leány. – Ugyis tudom, hogy Ellára haragszol… Vagy mindig én legyek a bünbak?!

A bünös nem fordult hátra, s nem szólt bele a halk szóvitába. Csöndesen haladt tovább, s egy észrevétlen pillantást vetett kisérőjére, aki szótlanul bámult a sötétkék sávra, mely az égen egy uj nap közeledtét hirdette. A leány vállat vont, s némán folytatta utját. Álmos volt, s nem törődött semmivel a világon.

A mig haza értek, nem váltottak egy szót sem. A küszöbnél aztán elbucsuztak egymástól.

Fodorné szeretett volna egy pár jó szót mondani a kedvetlen Balázsnak, de nem talált semmi okosat.

De ez a néhány szó olyan ünnepiesen hangzott, mint valami végbúcsú… Fodorné dühös volt maga-magára és az egész világra.

S ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, tüstént rá is támadt a nagyobbik lányára:

– Ostoba vagy, mint egy vad lúd! A kórházban fogsz meghalni, érted, a kórházban! Jusson eszedbe, hogy megmondtam előre.

Kinn maradtak a konyhában. Czilla levett a pohárszékről egy tányérral fedett tálat, s hozzá látott a hideg vacsorához. A zivatar, mely, mint előre látható volt, elkövetkezett, egy cseppet se érdekelte.

Mig a két lány evett, Fodorné le s föl járt a konyhában; iparkodott türtőztetni magát. De nem állta sokáig a dicsőséget, s egyszerre csak megállapodott Czilla előtt:

Czilla, aki komoly veszedelem esetén épp olyan gyáva volt, mint a milyen hetvenkedő az apró perpatvarok alkalmával, intett, hogy már kész van. -135- Megértette, hogy nem közönséges családi vihar, hanem az a nagy jelenet következik, a mely már régen fenyegetett. Mivel pedig a drámai jeleneteket otthon nem kedvelte, sietve átsomfordált a hálószobába.

Fodorné egy darabig még folytatta sétáját, s mikor meggyőződött róla, hogy a kis lány lefeküdt, odalépett Ellához.

– Hallod-e, te leány – szólt, a levágott fejek rémitő tekintetével nézve a Fodor-család reménységére – ha te még egyszer ugy viseled magad, mint ma este, megfojtalak, érted?!

– De hát mit csináltam én?! – védekezett a leány. – Olyan nagy vétek, hogy egy kicsit jókedvü voltam?!

– Még azt kérded, hogy mit csináltál?! Mintha nem láttam volna, mintha nem látta volna ez a szegény ember, s nem látta volna mindenki! Azt csináltad, hogy szemtelen voltál!

– Istenem, mert két vagy három ujrát tánczoltam az egyetlen jó tánczossal, aki ott volt, azért mindjárt… Hisz te nagyon jól tudod, mama, hogy Béla nem is udvarol nekem.

– No ne is udvaroljon! És egyszer s mindenkorra megmondom, hogy erről a kamaszról ne halljak -136- többet!… Tessék, még azt kérdi, hogy mit csinált?! Azt csináltad, hogy összebujtál nevetgélni ezzel a kamaszszal, tánczközben a vállára dőltél, és orczátlan voltál, tudod, orczátlan! Neki ez persze semmi! De ha még egyszer effélét látok, kikaparom a szemed!

– Mit gondolsz – folytatta Fodorné – hogy eshetett az ennek a szegény embernek?! Ez egy finom lelkü ember, akit te nem érdemelsz! Azért, hogy nem csinál jeleneteket, azt hiszed, nem vesz észre semmit? Egy szép nap rád se néz többet, s aztán czupász…

– De mama – szólt Ella csendesen – mi közöm nekem Hódy urhoz?! Ugy beszélsz róla, mintha legalább is vőlegényem volna.

– Azt mondom, hogy nem érdemled a szerencsédet. De ha nem érdemled, legalább becsüld meg! Ne légy ostoba. Ma még azt hiszed, hogy az élet csupa hanczúzás és tréfa. De egyszer majd keservesen tapasztalod, hogy a tréfa drága mulatság, a szerelmeskedés ostobaság, és semmi se ér semmit, csak a megélhetés, a szép, tiszta lakás, a jó meleg téli ruha, és az olyan ebéd, a melyikért nem kellett zálogba tenni semmit.

Ella elgondolkozott. Egy kis kézi tükör volt előtte, sárgára mázolt keretü, szegényes jószág, aminőt czifrálkodó cselédek használnak. A tükör visszacsillogtatta szép szőke hullámos haját, és a -137- Seherezáde szempárt. Nem állhatta meg, hogy oda ne pillantson.

– Szóval, te azt hiszed, mama, hogy Hódy ur engem el fog venni feleségül?!

– Micsoda buta kérdés?! Ha ugyan ma este örökre el nem rontottad a dolgot.

– Ó, semmi esetre – felelt nyugodtan Ella. – Én inkább azt hiszem, hogy csak ma kezdett szeretni, akkor, amikor megharagudott rám… De hát miért nem szól, ha szeret? Soha se mondott egy szót se, amiből azt gondolhatná az ember, hogy olyan szemmel néz rám… Még csak nem is néz ugy rám, mint a többiek.

– Persze, majd ugy ugrabugrál körülötted, mint ezek az éretlen diákok! De hát nincs szemed? Miért maradt itt, a mi hónapos szobánkban, akkor is, mikor az isten fölvitte a dolgát?! Miért foglalkozik annyit veled, miért kisér el mindenüvé, miért van kiforgatva a természetéből?! Mondd, nincs szemed?

– Ilyen tudományos ember! – folytatta Fodorné. – Bizony nagy szerencse, hogy rád veti a szemét.

Ella nem felelt. Maga is eltünődött rajta egy kicsit, honnan van, hogy ő ezt a sok érdemet nem tudja kellőképpen méltányolni?! -138-

A hinduknak a szerelemről szóló szent könyve hetvenhét mesterséget sorol fel, s azt állitja, hogy ezek bármelyikével meg lehet nyerni a lányok szerelmét. De a tudomány nincsen közöttük.

S Ella gondolatai egy betü-iszonyban szenvedő gentleman-nél kalandoztak, a ki háromszor bukott meg minden alap-vizsgálaton, s a kiről a sors könyvébe azt irták, hogy: sohase fogja letenni a szigorlatokat…

Másnap este Balázs azt cselekedte, amit előtte való éjszaka Fodorné. Izgatottan járt le s fel, s megmérte a szobáját széltében, hosszában, keresztben. Mintha nem ismerte volna már vagy tizennégy esztendeje.

Aztán megállt az ablaknál. Ha az embert bántja valami, ez még nem ok rá, hogy fölverje álmából az egész háznépet.

Nem tagadhatta önmaga előtt, hogy mód felett haragszik. De egy kicsit zavarba jött volna, ha véletlenül megkérdezik tőle, hogy: miért?

Utoljára is mi köze ehhez a leányhoz, s a helytelen viseletéhez? Semmi a világon. Sohase gondolt rá, hogy feleségül vegye; az egész család se inge, se gallérja.

És mégis, végtelen keserüség fogta el. A mint bambán kirévedezett az ablakon, tekintete önkéntelenül fölkereste azt a jól ismert erkélyt, a mely mögött már oly régen nem lakik senki! A hold, a bambák és poéták barátja, ezüst esőben fürösztötte -139- meg az erkélyt tartó két óriás kisasszonyt, s Balázsnak eszébe jutott az a sok ostoba, de édes óra, a mikor itt ült ezen a helyen, hogy rímes szamárságokat mondjon meghittjének, ennek a boldogtalan planétának, a mely talán éppen azért bolyong az ürben, hogy meneküljön a rímes intimitásoktól.

Istenem, soha se mondhatta el, hogy kéjt a föld többet már nem adhat neki. A boldogsága is csupa nélkülözés volt. De akkor a szenvedés is boldoggá tette, s egy óra alatt többet élt, mint ezekben az örömtelen, czudar, nyomorult esztendőkben, a mikor már nem volt semmije, még csak egy fájdalma sem!…

– Te voltál a jóság, te voltál az öröm, te voltál az élet! Ó mért is, hogy nem tudtam meghalni!

S nem gondolva rá, hogy immár fehér szálak kezdik tekintélyessé tenni különben balgatag fejét, suttogni kezdett az árnyékhoz, aki hosszu idő multán ujra megjelent neki.

– Csak téged szerettelek s örökkön csak téged foglak szeretni! Nincs, ne is legyen örömem a te emlékeden kivül… Hűséges maradok hozzád, a mig csak élek!…

Mikor ezt a szót: hűség, ismételgetni kezdjük, a hűtlenség már szivünkbe lopózott.

Ne legyünk szigoruak szegény barátunk iránt. Az ember alkalmazkodó állat, s bele törődik minden -140- nyomoruságba. De van egy gondolat, a melyet nem lehet megszokni, azt, hogy: soha többé.

És mégis bele fog törődni a gondolatba, hogy a szerető csókja rá nézve már csak mitologia; le fog tenni róla, hogy valaha fészke lesz, ahol gyerekek lármáznak.

És ugyan miért? Olyan öreg volna már, akit nem lehet többé szeretni?! Nem nyomorék, nem beteg, még csak nem is a régi éhenkórász. S ha gyámoltalanságától, siralmas multjának eltörölhetetlen bélyegétől nem is szabadulhat többé soha, ne léteznék a világon leány, aki megérezze, hogy rosszul szabott kabátja alatt férfi-sziv dobog?!

Azért van igy elkeseredve, mert az a kis lány illetlenül kaczérkodott egy hozzá való jókedvü fiatal urral? De hát mit törődik azzal a kis lánynyal?!

És rájött, hogy fájdalmasan esik megszokni a gondolatot, hogy azért a kis lányért egyszer csak érte jön valamelyik jókedvü fiatal ur, elviszi ebből a házból s ő nem fogja hallani többé azt a kedves hangot, azt a szép, okos beszédet.

Már hajnalodott s Fodorné hallotta, hogy még folyvást le s fel jár a szobájában.

Göndöry Béla egy szép reggel arra ébredt, hogy vadúl dörömböznek az ajtaján. Ez a szép -141- reggel tulajdonképpen délutáni két órát kiván jelenteni, a vad dörömbözés azonban szó szerint értendő.

Ideges lények lázas szivdobogást kaptak volna ettől a hirtelen bősz lármától, de Göndöry Béla távolról sem szenvedett ilyes betegségben.

– Nagyon szemtelen – szólt magában. – Nem lehet más, csak a szabó vagy a suszter.

De az ajtót tovább döngették, s a bősz lárma kiséretében egy ismeretlen hang szólalt meg:

– Nem hagy aludni a gazember – konstatálta Justinianus kitartó tanitványa s rágyujtott egy czigarettára. – Csak rajta, majd meglátjuk, melyikünk győzi tovább türelemmel.

– Hordár, hordár van kinn! – esengett az erőszakos látogató. – Hordár a Nagymező-utczából.

– Azt akárki mondhatja – jegyezte meg magában az ostromlott férfiu, aki jól ismerte a hitelezők minden furfangját.

Végre a látogató feltalálta magát. Felhagyott a dörömbözéssel, s vagy két percz multán Göndöry -142- Béla észre vette, hogy a küszöbről, az ajtó hasadékán, egy czédula erőködik be a szobájába.

A czédula után pedig egy levél következett. Közönséges, polgári levél, s nem ama szalmaboritéku irományok egyike, melyekről a szakavatott szem messziről meglátja, hogy semmi jót se jelentenek.

A levél félig kinn maradt; látszott, hogy nem akarják egészen elereszteni. A czédula azonban egész terjedelmében bejutott a szobába.

Göndöry Béla, miután meggyőződött róla, hogy kivülről lehetetlen ellenőrizni az operáczióját, fölkelt, óvatosan oda lépkedett a czédulához s fölvette.

– Máskor, ha levelet hoz, ne azt kiáltsa, hogy: nagyságos ur, nagyságos ur, hanem kopogjon hármasával kétszer, köhögjön egyszer erősen, s ha nem lát semmiféle gyanus embert, kiáltson határozott hangon: »Le a szipolyokkal, le, le, le; fel az uzsorásokkal, fel, fel, fel.«

Barátom!

Nagy baj van, roppant baj. Mindennek vége. Ó jaj nekem! Beszélnem kell magával, ha kompromittálom is magamat. Legyen öt órakor az Erzsébet-téren, a Sas-utczai részen. Véletlenül találkozunk, szóba állunk, és csatlakozik.

Legyen erős. Legyen mindenre elkészülve. Ó jaj nekem! De jaj magának is, szegény barátom!

Oly borzasztó ez, mint egy szindarab.

Üzenje meg, hogy ott lesz-e?

Azért nyugalom. Maga legyen férfi.

Pá, édes.

Czilla.

U. i. Ne kokettáljon a felsőbb leányokkal.

Göndöry Béla tudta, hogy Czilla nagyon szeret fontoskodni, s egy cseppet sem volt megijedve. Felöltözött, elment ebédelni, s ugy evett, mint egy czápa.

Ebéd után elment a kávéházba, s öt óráig biliárdozott. Öt órakor aztán megindult az Erzsébet-tér felé.

Már messziről ráismert a Czilla vörös pántlikás matróz-kalapjára. A kis leány szinésznőktől ellesett, tüntető izgatottsággal járta körül a sétatérnek nevezett porfészket.

– Maga el tud késni ilyen viszonyok között?! – kérdezte vésztjósló komolysággal, mikor meggyőződött -144- róla, hogy senki se hallhatja a beszélgetésöket.

– Éppen egy órája, hogy a József-téren várom. Végre, nem tudtam egyebet gondolni, mint hogy tévedés lehet a dologban, s itt vár, nem ahogy a levelében irta.

Ebből egy kis vitatkozás kerekedett, s Göndöry Béla igen elcsodálkozott, midőn a tanuságul előszedett levélből kiderült, hogy az Erzsébet-téren kellett megjelennie.

– Tessék, csakugyan én vagyok, aki tévedett!… De, istenem, olyan zavart is a fejem, mióta megkaptam a levelét!…

– Az igazat megvallva, csak sejtem, hogy miről van szó. De minden rosszra el vagyok készülve.

– És igaza van, szegény barátom – sóhajtott Czilla, aki boldog volt, ha a franczia szindarabok tónusában társaloghatott. – Hódy megkérte Ellát.

– Csak ugy egyszerre. Azaz, hogy még sem egészen egyszerre. Ella ma elárulta nekem, hogy, -145- amugy félig-meddig, már vagy két héttel ezelőtt nyilatkozott előtte.

– Ugy, ugy, haragudjék! Haragudjék még jobban! Nem képzeli, Béla, milyen férfias az, ha egy férfi haragszik… Törjön, zúzzon össze mindent, amit utjában talál, s szálljon szembe az egész világgal!

– Kedvem volna hozzá – felelt Béla oly hangon, mely elárulta, hogy az elhatározó pillanatban mégis csak meg fogja gondolni magát, s a világnak nem lesz semmi baja. – De mit érnék el vele? Számithatok-e rá, hogy Ella mellettem marad? Szó sincs róla. Ez az ember soha se kérte volna meg, ha Ella nem biztatja.

– Ó, ne rágalmazza Ellát! Ő semmiről se tehet. Nem tehet róla, hogy Hódy biztatásnak vette, ha barátságosan nézett a szemébe. Maga tudja, milyen szépen tud nézni ez a lány. Nem is tud máskép, csak szépen nézni. Mindenkire úgy néz. S ha Hódy ezt félre értette, úgy ez nem az Ella hibája.

– Meg kellett volna mondania neki, világosan, határozottan, hogy nem szereti, hogy mást szeret.

– Azt nem tehette. Maga nem ismeri a mamát. A mama rettenetes tud lenni, ha ellenkeznek vele.

– Az övé. Tegnap este kijelentette, hogy ennek a házasságnak meg kell történnie. Ó, az borzasztó jelenet volt. Ella sirt, én is sirtam, a papa is sirt. A mama pedig olyan dühös volt, de olyan dühös!…

Göndöry Béla lehorgasztotta a fejét, pár pillanatig hallgatott, s ezalatt botjával egy kavicsot kapart ki a földből. Mikor ez megvolt, idején valónak találta előterjeszteni, miként itéli meg a helyzetet, ő, az első érdekelt.

Bár a csüggeteg lemondás e megnyilatkozása végtelenül szomoruan hangzott, a beszélő arczán észre lehetett venni, hogy, ami őt illeti, ő nem találja a helyzetet teljesen vigasztalannak. A komolyság különben nagyon rosszul állott a szegény Göndöry Bélának; határozottan veszitett vele, ha nem lehetett kuruttyolnia.

– És maga ebben a perczben nem tud okosabbat tenni, mint sápitozni?! Fuj, szégyelje magát. Ilyen a férfi mind, különösen a czivil. A katona mégis más; egy huszár nem tesz ilyet. Tessék, itt van egy ur, aki abban a szerencsében részesül, hogy szeretik. Szeretik ugy, ahogy csak regényekben és szindarabokban szokás szeretni: butául, életre-halálra. Azt hittük volna róla, hogy ő a rhodusi koloszszus. És ennek az urnak, mikor a helyzet komolyra fordul, -147- nincs egyéb mondani valója, mint hogy: »Baj, baj.« De nem ugy van az, kérem. Küzdeni kell, édes barátom, az élet küzdelem.

Göndöry Béla ez idő szerint csak karambolban óhajtott küzdeni. Bosszantotta a Czilla fontoskodása, s jobban szeretett volna a kávéházban lenni.

– Lássa, Czilla, én nem versenyezhetek ezzel az emberrel. Ő a legjobb kondiczióban van, s én még nem vagyok fit. Előre tudtam, hogy canterben fog megverni. Most kitudódik, hogy ő számtalan hoszszal első, én pedig letörtem. Ez szomoru, kétségbeejtő, de igy van. Maga azt mondja, hogy küzdjem tovább. Én még abban se vagyok bizonyos, hogy ez egyátalán lehetséges-e? Az az érzésem, hogy ő mindig le fog engem galoppozni. Hiába, nem vagyok tip-top-kondiczióban.

– Bánatot jelent? – kérdezte Czilla, aki értette ezt a lóverseny-nyelvet.

– Jó. Rendelkezésére bocsátom életismeretemet, s tapasztalásaim kincses házát. Én nem látok olyan sötéten, mint maga, s nem csak egyféle megoldást tudok elképzelni. Tessék közülök választani. Itt van mindjárt az első. A legjobb, de egyuttal a legnehezebb. A szökés. -148-

Arra gondolt, hogy legfeljebb Promontorra tudná hölgyét megszöktetni, s oda is csak hajón.

Pedig Czilla is megértette volna, hogy huszonhét krajczárral nem mehet az ember Gretna-Green-be, a házasságkötő kovácshoz, de Czillát mindig lefegyverezte, ha arra appelláltak, hogy neki bizonyos dolgokról még nem szabad tudnia. Nem szerette elárulni, hogy oly tisztán látja az apró emberi nyomoruságokat, mint maga a biboros konczilium.

– Kár – felelt kissé elmélázva, abban a szent meggyőződésben, hogy Göndöry Bélát illendőségi tekintetek bántják, – higyje el, a regényes megoldások a legjobbak. De van egyéb megoldás is. Ha akarja, mindjárt mondok egy másodikat.

– Nem, ez drámai. Egy szellemes nő, mint a szindarabokban szokás, beleavatkozik a dologba, egy kicsit intrikál, s a szerelem győzedelmeskedik.

– Nagyon le vagyok kötelezve a szellemes nőnek, de attól tartok, ez kissé hosszadalmas volna. A terv teli veszedelemmel, s a siker kétséges. Mondjunk le a drámáról.

– A polgári megoldás ez. Maga titokban találkozik Ellával, és azt mondja neki: »Ella, én egy igen-igen szegény ficzkó vagyok, aki minden szigorlattal egyre távolabb van az ügyvédi vizsgálattól, de nagyon szeretem magát, s magáért talán még ezt a vizsgálatot is le fogom tenni. Megvár?« Bizonyos vagyok benne, hogy Ella azt fogja felelni: »Megvárom«. S akkor nincs mód rá, hogy férjhez adják máshoz. Ella hallgatag és kényelmes természetü, de ha egyszer a fejébe vesz valamit, bajos kapaczitálni.

– Lássa, Czilla – szólt a jogász, egy kicsit elgondolkozva – ez már jó tanács. És én e szerint fogok cselekedni. Ha igazán szeret, nem lehet kényszeriteni, hogy máshoz menjen férjhez.

Majd, mintha egyszerre csak elfogta volna a kételkedés, kissé akadozva folytatta:

– Ámbár az az átkozott vizsgálat olyan messze van!… Addig annyi uj akadályra lelhetünk!… S egy leány olyan gyönge!… Ki tudja, nem volna-e jobb felhagyni minden küzdelemmel?!

Az igazat megvallva, Göndöry Béla már alaposan megbánta, hogy ennyire bele bonyolódott ebbe a szerelmi dologba. Az ember lányokkal szemben nem lehet eléggé óvatos; ki hitte volna, hogy egy kis kötődés, néhány pohár pezsgő és egy-két ügyetlen szó idáig elrontsa a dolgot?! Szeretett volna kieviczkélni a hinárból, de tisztességgel akart szabadulni. -150-

Egy kicsit habozott is. Szegény kis lány! Oly édes hangocskája volt, s oly szépen tudott nézni! Hiuságának hizelgett ez a föltétlen meghódolás, bántotta, hogy nem éppen szép szinben kell föltünnie előtte, s nagyon boszankodott magára az egész dologért.

– Abban maradunk, hogy vasárnap délután felmegyek magukhoz s betüről betüre elmondom neki a maga szavait. Remélem, hogy a maga szavával fog felelni.

– Bizonyos lehet benne. Ella ugyan, meg kell vallanom, semmit sem tud erről az én kirándulásomról, de ez nem változtat a dolgon. Most már tudni fog róla. Tehát: várjuk. A viszontlátásra.

Kezet fogtak, s a kis lány megindult hazafelé. A jogász egy pár pillanatig ott maradt, ahol elbúcsúztak, s utána nézett a regényes kis hölgynek.

Még jó darabig látta a jól ismert matrózkalapkát, s a rajta viritó szegényes pántlikát. Arra gondolt, hogy nincs rettenetesebb dolog, mint ilyen kalapokban járni egy életen keresztül.

Aztán, mikor a kis lány végkép eltünt a szeme elől, boszusan fordult az ellenkező irányba, s azt mondta magában: -151-

Göndöry Béla azt tartotta, hogy a világ kétféle emberekből áll. Az okosakból, akik fiakkeren járnak, szép ruhákat hordanak, jól élnek, rendelkeznek egy csomó más fajta emberrel, azt teszik, amit akarnak, s jól táplált, divatos ruhában járó gyermekekkel jelennek meg a szinházban s a fürdőhelyeken.

Meg az oktalanokból, akiknek az élete keserves robot és a házi perpatvar örökletessége között oszlik meg. Akik csak azért boldogok, mert megaláztatnak, akik rossz levegőn, szük lakásokban senyvednek, s csenevész, gyerekbetegségektől megtizedelt, szegényes ruhácskákban kóválygó árvákat hagynak hátra, hogy a szegény emberek fajtája soha ki ne vesszen a világból.

Vasárnap Ella hiába várta udvarlóját. Várta hétfőn, kedden, szerdán, szombaton. Göndöry Béla nem jött.

Erre mi felénk szeptemberben a nappal gyönyörü. A napnak már nincs tüze, csak édes melege, a levegő langyos és nyugodt, s a szellő hizelgésekkel teli, mint a fiatalságtól bűcsúzó nők szerelme. Benn a városban, a nagy házak között, ahol nem látni a lombok hervadását, azzal áltathatod magad, hogy: ez még a tavasz, vagy legalább: egy második tavasz, mely talán enyhébb még az elsőnél is, és hüségesebb, jobban megbizható. Ámbátor a napfény bágyadtabb, mint volt akkor, a levegő nem oly átlátszó, s a délutáni napfényen sütkérező figurák finom, ónos fehérségén már ott a morbidezza… Mindegy. Oly szép még szeptemberben, szebb, mint valaha! S bolyongva paloták között, melyek még a nyári meleget sugározzák vissza magukból, azt hiheted, hogy a tél csak egy csunya lidérczmese.

De ne bizzál ebben a második tavaszban! Vigyázz, csak ugy könnyedén ne merészkedjél ki a -153- messzi szabadba, ha már leszállt az est. Szeptemberben a nappal még szép, de az este már hűvös. S nem sejted mikor, nem tudod honnan, egyszerre csak hideg szél támad, mely végig sivit a mezőn. Jaj neked, ha ez a szél oda kint talál, amint védtelenül barangolsz a szeptemberi éjben; dideregve, csontig áthülten érsz haza, s lesheted, amig kihevered a csalódásodat…

Esti nyolcz óra lehetett. Czilla a zongoránál ült, s elkeseredetten kalapálta a kedves nótáját:

A vőlegény és a menyasszony benn sugdolóztak a másik szobában, a nyitott ablaknál.

Csak a nagy szoba függő-lámpája világitott be hozzájok, meg kivülről a csillagok. Abban a félhomályban és félmagánosságban voltak, a melyet a mindeneket átölelő keritő-szellem talált ki a jegyesek számára.

Azért bátran szólhatunk erről az édes-kettesről… Istenem, még oly kevéssé voltak jegyesek!

Ella, kihajolva a nyitott ablakon, a séta-úton nyüzsgő, sötét alakokat nézte, melyek közt a kocsik lámpái mint fény-bogarak suhantak keresztül. A ligetből még egyre tartott a nép-vándorlás be, a város felé. A fogatok egymásra dübörögtek, a tömeg kétoldalt széles sorokban hömpölygött előre, de az utczai lámpások ezrei már kezdtek álmosan pislogni. -154-

Balázst nem érdekelte az utczai élet. Csak azt a formás, szép kis fejet nézte, s arra gondolt: vajon micsoda tündérek fésülik éjjelenkint ezt a puha, gyönyörű hajat, mely természettől olyan, mint az áttört selyem?!

– Mindig igy leszünk? – suttogta a formás kis fejhez. – Ilyen közel egymáshoz, mint most?… Mondja, hogy mindig.

– És nem fog mellőlem más világokba vágyódni? Nem fog vágyódni semmi, senki után?

Aztán tovább nézte az opera felé repülő kocsik nagy üvegtábláin átfehérlő toilette-eket.

– Ó, mondja még egyszer, hogy nem lesz szerencsétlen velem! Olyan jól esik, ha szépen szól hozzám! Lássa, nem is álmodtam, hogy egyszer ily végtelenül boldog leszek!

A lány egy pillanatig hallgatott. Hirtelen azt akarta mondani: »Én nem lehetek szerencsétlen soha.« De aztán mást gondolt. És azt felelte, hogy:

De nem merte a keresztnevén szólitani. Érezte hogy ez hamisan hangzanék. -155-

– Ha tudná, milyen boldoggá tesz! Lássa, én már oly régen szeretem magát! Már akkor is szerettem, a mikor még nem tudtam, hogy ez szerelem… Ugy féltettem előre!… Szerettem volna, ha soha senki se látja rajtam kivül. Aztán, aztán álmodni se mertem. Hisz maga még csak egy piczi jószág volt akkor, a mikor megismerkedtünk… És remegtem a gondolatra, hogy egyszer csak nem fogom hallani a hangját, a nevetését, ezt az édes beszédét, mert elviszik innen, idegen világba, a honnan én ki leszek zárva egészen, egészen, ahol egy »Jó napot« nem sok, még annyit se mondhatok magának… Pedig, megvallom, olyan önző vagyok, hogy ugy tennék magával, mint a mesék gonosz óriásai: még akkor is sárkányokkal őriztetném, ha nem szeretne egy cseppet se, csak hogy: láthassam, láthassam mindig!… Nem felel?

– Mondani kell azt? Istenem, maga tudja, hogy én nem értek a szavakhoz. Mit mondjak, amit még nem tud? Csak azt mondhatom: soha se fogja megbánni, hogy engem választott.

Nem merte megcsókolni a haját, csak a kezét szoritotta meg. S annyi hálával nézett a szemébe, hogy a leányt szinte meghatotta. Aztán megint hallgattak.

Ekközben letelt az idő, melyet a Fodorné anyai bölcsesége e törvényes szerelem első, tiszta örömeire -156- hallgatag engedélyezett, s Fodort, akinek egy darabig kinn kellett maradnia a konyhában, beeresztették a nagy szobába.

– Igazán borzasztó – magyarázta Balázsnak – milyen balkezü ember vagyok! Hát azt hiszi, meg tudtam szerezni azt a rongyos hatszázezer forintot?! Dehogy! Hatszázezer forint! Micsoda semmiség, mikor egy milliárdokat és milliárdokat jelentő találmányról van szó! S mondhatom, hogy ehhez a golyószóróhoz képest a Hiram S. Maxim-féle szerszám valóságos gyerekjáték, afféle »Hammer und Glocke«. Tizezer lövés egy percz alatt! Másfél nap alatt véget vetek minden háborunak a világon, s ha akarom, Polinéziát szétfuvom, mint egy szappan-buborékot. Tudja-e, uram, mit jelent az én találmányom? A világbékét, a szocziális kérdés megoldását, az egész emberiség boldogságát! Ez az utolsó szó a repülő gép előtt, vagyis, helyesebben szólva, mi szükség most már a repülő gépre?! De a katonák oly nehézkesek, mintha mind csupa apró trójai falovakon ülnének!… És a bankok! Megannyi krajzler! Magában az angol bankban sincs több vállalkozó szellem, mint a sarki füszerkereskedőben. De hát, kérdem, mire akkor a bankok, ha ugy tesznek, mint a Fa-kutyához czimzett füszeres bolt, s nem dolgoznak másban, csak malagában és indigóban, mintha Marco Polo óta egy jottát se változott volna a világ?! Ha nekem egy kis kapitálisom -157- van, ma a nagyhatalmak kormányai az utczán verekednek, hogy melyikök vásárolhassa meg előbb a találmányomat. Mig igy! Egész nap dolgozom, futok, fáradok, verejtékezek hiába, s nem tudom megkeresni családomnak a betevő falatot! A kapitális! Ez minden. Hány zseni pusztul el addig, mig egy érvényesül! S mivel érvényesül? A kapitálissal. De az elpusztuló zsenik a legtöbbször könnyelmüek vagy dologtalanok. Mig én! Higyje el, uram, én nem fejjel, hanem ballábbal jöttem a világra.

Czilla, ezalatt, titokban, félre hivta Ellát a sarokba, s fojtott, tompa hangon, mint a szinpadon szokás, igy suttogott hozzá:

– Figyelj rám. Meghalt a nagymamája. Tudod, az, aki már oly sokszor volt beteg. El kellett utaznia a temetésére, hirtelen, váratlanul.

– Nincs igazad. Ha ugy volna, amint gondolod, soha hirét se halljuk többet. Nem igaz? És visszajött.

– Igen. Pontban kilenczkor elsétál itt az ablak előtt. Ha felhuzod az egyik függönyt, ez azt jelenti, hogy megbocsátasz, s holnap itt lesz, mintha semmi se történt volna.

Nem felelt, s ugy tett, mintha nem is nagyon érdekelné a dolog. Elővette a horgolását, leült az apja mellé, s koronkint olyan komolyan nézett a beszélőre, mintha szentül hinne mindezekben a fantazmagóriákban.

De Czilla észrevette, hogy néha lopva az órára pillant, s mikor a kitünő Fodor-féle kronometerek, némi apró vélemény-különbségeket leszámitva, abban egyeztek meg, hogy kilencz felé járhat az idő, átsétált a másik szobába, s lassan, tüntető nyugalmassággal, felhuzta az ablak függönyét.

Az utcza már kezdett néptelenedni. A kocsirobogás jókora szüneteket tartott, s a sötét alakok ritkább sorban és gyorsabb tempóban suhantak el a gázlámpák mellett. Nem kellett hozzá több egy pillantásnál, hogy a szemközt lévő palota kapujában észre vegyen egy égő szivart, s az égő szivar mögött egy mozdulatlan alakot.

Sötétben minden macska szürke, s minden -159- imádó egyforma. Hanem azért Ella mindjárt felismerte lovagját: botjáról és kalapjáról, mint Ofélia.

A fehér arcz halvány rózsaszinre vált; piczi kagyló-házakban látni ezt a gyönyörü szint. A Seherezáde szempár lecsukódott a boldogságtól… ha amaz, ott lent, e pillanatban látja: igazán szerette volna, legalább addig, a mig egy hosszu csók tart.

Az igazat megvallva, ez csak amolyan utólagos proféczia volt. Ha Fodor Ella kisasszonyt nem is, önt, türelmes olvasó, bizonyára meglepte a Göndöry ur váratlan megtérése. Ki kell jelentenem, hogy senkit se lepett meg annyira, mint engemet, aki, végre is, a legjobban ismerem a fent tisztelt Göndöry urat.

De hát a legelszántabb nagyravágyóknak is vannak gyönge pillanataik. E gyönge pillanatok között nem utolsó helyet foglalt el az a szekundum, melyben Göndöry Béla, a mellette elhaladni készülő, szegényes ruháju kis Czilla láttára, nem tudta megállani, hogy ne mondjon neki egy pár jó szót, a tisztesség kedvéért.

– Mégis brutális dolog volna csak igy egyszerre szakitani – mentegette magában a pillanatnyi gyöngeséget – mert végre, mit koczkáztatok?! A veszedelem oly messzi… a meddig nagyobb baj lehet, százszor is bánatot jelenthetek, s vissza húzódhatom -160- szép lassan, szinte észrevétlenül, megsiratva kissé, de átkok, tragédia nélkül. Eh, mért ne lennénk előkelőek, mikor ez úgy se kerül semmibe?!

Az efféle nemes felbuzdulásokat a következetlen nagyravágyók rendesen egy egész élet nyomoruságával szokták megfizetni.

De ne féltsük Göndöry Bélát. Kieviczkélt ő már jóval nagyobb bajokból, s ha róla is azt végezték el, hogy tragikus véget érjen, mint Phoebus de Châteaupert, aki, szegény, tudvalevőleg megházasodott, legyünk nyugodtak, a mi barátunk arany koporsóban fog pihenni.

Bármennyire késtek is a kutyabőrön szárnyaló angyalkák: Göndöry Béla köz- és váltó-ügyvédnek született.

… Másnap, mikor Czilla hathatós mesterkedéseinek sikerült kivinnie, hogy Ella és a Fodor-ház rég nem látott vendége, egy pillanatra egyedül maradtak, Seherezáde oda engedte a kezét szerelmesének, s azzal a mosolylyal, amelytől minden pillanatban azt várja az ember, hogy egyszerre csak könnyekké olvad fel, ezt a szót ismételgette makacsul, ahogy elkényeztetett gyermekek szoktak erősködni:

– Soha se tudnám megmondani annak a szegény embernek, hogy megcsaltam, hogy hazudtam neki. -161-

S ugyanezt mondta este Czillának, aki, mikor a látogató elment, titkos tanácskozásra szólitotta vissza a nagy szobába.

– S az urfi – kérdezte Czilla izgatottan – mit mondott erre a bolondságra az urfi?

Göndöry Béla arra az álláspontra helyezkedett, hogy semmit se szabad elsietni, s hogy minden bajnak legjobb orvosa: maga az idő. Bizonyára egész őszinte volt, mikor e kipróbált orvosszertől várta a segitséget.

Czilla nem szólt semmit, de nagy dolgokat forgatott a fejében. S hogy bátoritsa magát, egymás után többször elismételte ezt a rövid monológot:

Volt már szerencsém emliteni, hogy Czilla igen kedvelte a szindarabokat, s hogy különös tisztelettel viseltetett a franczia drámák ama szellemes asszonykái iránt, akik egy-egy kétségbeesett szituáczióban magukra vállalják a cselekvés intézését, s elméjök felsőbbségének, asszonyi furfangjoknak erejénél fogva szerencsés megoldáshoz juttatják a szimpatikus szerelmesek dolgát. Ezek a nagy mintaképek lebegtek előtte egész éjszaka.

S rövidesen megvolt az elhatározása. Számot vetett minden eshetőséggel, s tisztán látta a veszedelmet. -162-

De, istenem, még meghalni is édes, ha az ember két szerető szivért szenved vértanú-halált!

Az ember néha egy egész életet eltölt anélkül, hogy belátná, s Czillának már kora ifjuságában meg kellett szereznie a tapasztalatot, hogy a franczia drámák szellemes asszonykáinak nagyon, de nagyon nincsen igazuk.

Mert nem jó bele avatkozni a mások dolgába, akkor se, mikor az a más maga az édes testvérünk. Ha a magunk dolgában se cselekedhetünk semmit, anélkül, hogy utóbb szemrehányásokat ne tegyünk magunknak miatta: abból, amit a mások számlájára teszünk, nem is igen származik egyéb, csak az a sok szemrehányás, a melylyel aztán elhalmozzuk magunkat.

Czilla igen szépen el tudta képzelni, milyen hangon kell szólnia annak a Nemtőnek, akinek a meghatalmazó levelét a Gyöngédség, a Barátság és a Testvéri Szeretet láttamozták, s egészben véve meg volt elégedve a »nagy jelenet«-ével, de öröme nem tartott sokáig. A hatás nagyobb volt, mint remélte, s e váratlan siker kissé megdöbbentette. Balázs, ahogy Czilla előre látta a döntő szczénát, nem kiáltozott a fájdalomtól, nem ágált, nem ugrott fel a helyéről, s nem tombolt, mint a Vercingetorix Pompejá-ja egy teljesen hasonló drámai helyzetben, tovább is csöndesen beszélgetett vele, sőt -163- folyvást mosolygott, mint minden félszeg ember, aki leplezni akarja, hogy a szive csordultig van; de a változás, mely ezen a mosolygó arczon egy pár percz alatt végbement, még a Czilla zsenge lélek- és arczismerete előtt is valami olyan formát jelentett, mint a mit közönségesen az ugynevezett facies hyppocraticából szokás következtetni.

Ez az arcz, a melyet mindig egyformának látott, a mióta csak emlékezett, megöregedett itt, a szeme láttára. A szeme és a szája körül egyszerre csak ránczok bujtak elő, s a tekintete fénytelen és megtört volt, mint egy megvert, vén kutyáé.

Czilla még soha se látott ilyet, s megijedt attól, a mit cselekedett. Szerette volna visszakaparni, a mit mondott s egyszerre nagyon rajta volt, hogy ráczáfoljon a tulajdon szavaira.

– Ne féljen, Czilla, úgy intézzük a dolgot, hogy a mama semmit se fog megtudni. Azt fogja hinni, hogy csak úgy, magától bomlott szét a dolog. Én már törődött, beteges ember vagyok, s magának igaza van, jobb lesz igy. Igen, még talán nekem is jobb, hogy ugy kellett történnie…

Hanem azért Czilla zavartan, s szivében nagy önváddal bucsuzott el tőle. Lehorgasztott fejjel ment ki a szobából, s egy pillanatig arra gondolt, hogy ha anyja rajta érné a perfidián, talán nem terhelné annyira a felelősség azért, a mit, hiába, meg kellett -164- tennie. Mért is, hogy nem szóltak inkább a mamának?!…

Odaát, a nagy szobában, egyedül találta magát, s ugy tett, mint Stuart Mária utolsó felvonásában Leicester Lord, a ki tudvalevőleg nagy felindulások közepette hallgatja a magánosságban, hogyan ácsolják a közelben Máriának a vérpadot. Fülelni kezdett, s minden nesz, mely a másik szobából áthallatszott, halálos rémületekbe ejtette.

Sokáig hallgatózott. Egy darabig ugy tetszett neki, mintha az a másik ember, odaát, leülne az iróasztalához, s mintha a toll perczegését is hallhatná. Aztán lépések hangja hatott át hozzá, majd minden elcsöndesedett. Czilla a falhoz szoritotta fülét. Talán megint ir… A kis lány szive nekivadultan kalapált. Szeretett volna átrohanni, de nem mert. Végre hallotta, hogy elmegy. Elmegy s kivülről bezárja az ajtaját.

Czilla megkönnyebbülten lélekzett fel, szivére támasztotta mind a két kezét, s boldogan mosolygott. Elmegy, bezárja az ajtaját, mint rendesen. Tehát nyugodt, s nem ugy távozik el, mint aki nem akar visszatérni. Nem, nem gondol arra, hogy agyonlőjje magát. Ugy megy el, mint a ki nem készül semmi skandalumra.

Aztán az ablakból leste, merre, hová indulhat. S ahogy megpillantotta azt a jól ismert régi divatu kalapot, mely még a kereskedő boltjában fakult meg, épp ugy megesett a szive a poétán, mint ahogy egy -165- pár nappal előbb, más valakinek a szegényessége meginditott kissé egy pompás kabát alatt szundikáló szivet.

Istenem, mért is hord ilyen kalapokat?! Hogy ilyenekhez szokott hozzá a szükölködés és a nyomoruság éveiben?. Ok az?

Ki tehet róla, hogy nem fiatalabb, nem vidámabb, nem ügyesebb mozgásu?! Ki tehet róla, hogy csak derék, tiszteletre méltó, ki tehet róla, hogy nem hóditó, nem elragadó?!

S eszébe jutott a Göndöry Béla ragyogó czilindere, az érkező szezonnak ez az első pompás virága, mely a legeslegelső angol kalap-ültetvényes nagyhirü üvegházából került ki. Eszébe jutott a Göndöry lefegyverző mosolya, ellenállhatatlan jókedve, szikrázó pillantásai, s kedves kuruttyolása.

Tagadhatatlan, hogy Göndöry Béla tartozik a czilinderével, az ingével, a mult évi ebédjeivel, tartozik mindennel s mindenkinek a világon; tagadhatatlan, hogy ifju életében máris annyi adósságot szórt szét szerte a világba, hogy háromezerhétszázötven év kellene hozzá havi részletekben fizetni vissza a tartozásait… Mindez igaz.

– Hiába, mi nők már ilyenek vagyunk! – sóhajtott Czilla, s meggyőzvén magát, hogy semmi oka a nyugtalanságra, ujra elővette a regényét.

Czilla sokat szokott egy lélekzetre elolvasni, s -166- most is elintézett a Sarah grófné ideg-izgató történetéből vagy egy fél-tuczat megrázóan drámai jelenetet, midőn egyszerre eszébe jutott, hogy Hódy, aki ilyenkor már pontosan itthon szokott lenni, ez egyszer nem jött haza. Ujra elfogta a nyugtalanság, de most már nem adhatta át magát a tépelődésnek, mert az anyja szavát hallotta.

Czilla úgy megrémült, hogy torkán akadt az »igen«, s azt hitte, hogy egy lépést se bir menni… De a kiváncsiság néha csudákat tesz.

Fodornénak az arcza borzasztó volt a maga nyugodtságában. Fodorné csak addig volt jókedvü, a mig dühöngött; a nyugalom nála nagyon rosszat jelentett.

– Süket vagy? Azt mondom, hogy ki kell irni a szobát, és a czédulát le kell vinni a házmesterhez.

– Miféle szobát? – dadogott Czilla az ijedtségtől elhaló hangon, önvádtól gyötörten.

– Annak a gazembernek a szobáját! – fakadt ki Fodorné, s meglátszott rajta, mennyire jól esik neki, hogy kifúhatja magát.

De eltartott egy pár óráig, mig megtudhatta, hogy »az az ur« levelet irt, melyben gyógyithatatlan s eddig nem ismert betegséget adván okul, lemond a tervezett, nagyon megtisztelő összeköttetésről, s hogy jelenléte ne okozzon még több kellemetlenséget, kijelenti, hogy a lakásból kiköltözik, egyelőre pedig elutazik külföldre.

Ugyanebben az órában Ella az egyik szomszédasszonynál volt, a ki nagy titokban egy levelet adott át neki. A levél ekképen szólt:

Édes, drága kis Ella!

Megtudtam, hogy mást szeret, s nem akarom, hogy miattam boldogtalan legyen. Tudom, mit tesz az: boldogtalannak lenni szerelemből.

Elhallgattatom tehát az önzésemet, mely azt mondja, hogy magával együtt élni édes, nagyon édes volna még akkor is, ha szerelmet érezni nem is lehet irántam.

Legyen boldog azzal, a kit szeret.

Egyszer azt mondta nekem, hogy mindig jó lesz hozzám, és sohase fogom megbánni, hogy magát választottam.

És én tudom, hogy arról mondok le, aki mindenképpen a legjobb feleség lesz a világon.

Mégis lemondok. Sőt lemondok arról is, hogy valaha láthassam. Nem tudom látni, amint másra gondol, nem akarom látni, amint elviszik hazulról. -168-

Kiszakitom magamat abból a környezetből, mely család helyett családom volt, s elhagyom a helyet, amely nekem mindig az otthont jelentette.

De oly gyönge vagyok, hogy nem tudom ezt megtenni egy utolsó isten hozzád nélkül.

… Igaza volt: soha se bánom meg, hogy magát választottam.

A mikor ezeket a szavakat mondta, nagyon, nagyon boldog voltam.

Ez volt egész életemnek egyetlen boldogsága.

Isten áldja meg érte.

Hódy Balázs.

Ez a története annak a szerelemnek, a melyről egy szóval se emlékeznek meg a Hódy Balázs költeményei, se a rondeauk se a madrigálok, se a balladák se a vegyesek.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZEPTEMBER ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Szeptember

SZEPTEMBER

I.
OUVERTURE.

II.
CSÖNDES BOLONDOK.

III.
EGY KICSI PONT A LÁTÓHATÁRON.

IV.
VERCINGETORIX.

V.
LAKODALOM A VIDÁM TARGONCZÁSNÁL.

VI.
A GÁLYA HALAD.

VII.
SZEPTEMBER.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

The Project Gutenberg eBook of Szeptember

SZEPTEMBER

I. OUVERTURE.

II. CSÖNDES BOLONDOK.

III. EGY KICSI PONT A LÁTÓHATÁRON.

IV. VERCINGETORIX.

V. LAKODALOM A VIDÁM TARGONCZÁSNÁL.

VI. A GÁLYA HALAD.

VII. SZEPTEMBER.