Arianna

A dácsi nagy homokpuszta szélén, ahol már feketedik a föld, magános tanya áll kis ákácos közepette. Kicsi fehérre meszelt lakóháza van, amelynek egyetlen ékessége a hozzáépített vadszőlőlugas. A telep a sík közepette elhagyott és unalmas benyomást kelt. A kertje se nagyon viruló, mivel a tyúkok reggeltől estig ott kaparásznak. Naponta ugyan tízszer is kizavarják a baromfit, de a következő percben csak ott kotkodácsol megint. A ház mögött kifeszített kötélen fehérnemü szárad… A cselédudvaron egy öreg béres kalapálgat valami szerszámon, három lenhaju, szurtos gyerek meg komoly arccal nézi.

Ki hinné, hogy ebben a házban a párisi Figaro-t járatják és Bourget-t meg Prévost-t olvassák? Pedig így van. A párisi lap előfizetője és a francia szerzők olvasója a tanya úrnője, Zajcsáryné. Elvált fiatal asszony. A szép jelzőt nem tettem eléje, mivel az izlés végre is sokféle, Zajcsáryné pedig éppen azok közé -8- tartozik, akik némelyeknek nagyon, sokaknak meg sehogysem tetszenek.

Különös megjelenése miatt a megyei humor elnevezte Ariannának. Hogy miért adták neki éppen ezt a nevet, azt senki sem tudja, bár mindenki így emlegeti. Sem Theseushoz, sem a Minotaurushoz nincs semmi köze, csak az arca egy kissé sápadt és a tekintete kissé különös. Az asszony egyébként tudja, hogy így nevezik és nem haragszik érte, csak mosolyog rajta.

Telt idomu, szépen megnőtt asszony. Az arcbőre bársonyos, de halvány, ami ebben a perzselő hőségben szinte csodával határos. A haja sötétbarna. Egyenes metszésü felső szemhéja félig eltakarja a szemét, ami különös fáradt, lappangó és sokatmondó kifejezést ad tekintetének. Igazi pogány szeme van.

Nem mondható különc asszonynak. Rosszat senki sem beszél róla, a gazdaságát meglehetős rendben tartja és szomszédaival jó viszonyban él. Nem nagyon töri magát utánuk, de nemis kerüli a velük való érintkezést. Igaz, hogy bizalmasabb barátságban senkivel sem él, de ez nem a jóakaratán, hanem inkább a természetén múlik. Azért hát többnyire otthon van. Alkonyatkor, amikor a kert már árnyékos, sokáig szokott föl s alá sétálni a lugas előtt. -9- Nesztelen, csodálatosan bágyadt léptekkel jár föl s alá; ilyenkor nem lát s nem hall, mintha kábult volna a mozdulatai egyformaságától. Olyan, mint egy nemes ragadozó állat, amely a ketrec vasrácsa mögött koptatja és emészti magát.

Ime, a száműzött királynő képe… Száműzött királynő? A megyebeliek az ilyenre elnevetik magukat… Ugyan kérem, hiszen Zajcsáryné itt született a megyében! A bölcsője ebben a pusztai házban ringott, ahol most lakik. Nem is nagyúri családból való: édesapja ezredorvos volt, a régi jó idők sorozásain szerzett vagyont… A nép azért ma is Untauglik pusztának nevezi a tanyát…

Vagy öt esztendővel ezelőtt ment férjhez a doktor leánya. Az ura aljárásbíró volt a szomszéd városban; igen rokonszenves, derék ember. Három évig éltek együtt, a férj azalatt járásbíró lett. Jó házasságban élhettek, az ellenkezőjét legalább senki sem állította. Három év múlva mégis szétmentek. Minden föltünés és botrány nélkül váltak el, sőt el lehet mondani, hogy a válásuk barátságos volt. Az asszony indítványozta, hogy bontsák föl a házasságukat. Azt mondta, arra a meggyőződésre jutott, hogy a házasélet nem neki való. Az ura jóideig habozott, gondolkozott, végül -10- belenyugodott. Ő is másnak képzelte a házasságot. A járásbíró ezután a kaszinói vendéglőből hordatta haza ebédjét, az asszony pedig egyedül lakott künn az Untauglik-pusztán. Hébe-korba, ha éppen előadta magát valami, írtak is egymásnak. Barátságos hangu, bár meglehetős rövid leveleket.

Alkonyatkor egyszer két úri vadász bandukolt a tanya közelében. Vagy kétszáz fürjet lőttek aznap és vagy harminc kilométert gyalogoltak a homokban. A vadászat hevében szemük elől tévesztették a kocsijukat és bármennyit káromkodtak is utólag, a bricska azért csak nem akart előkerülni a buckák közül. Az egyik vadász, az öregebbik, már csak vánszorogva haladt és egyre azt állította, hogy a naptól olyan a feje, mint a dézsa. A másik nem szólt semmit, de néha megtapogatta a vállcsontját, amelyre ólomsúlylyal nehezedett a madarakat tartó szíj.

A két kutyájuk is egészen eltikkadt már és az egyik minden áron meg akart feküdni a tarlóban. Egyre biztatni kellett és szólongatni. Az öregebbik vadász egy izben dühbe is jött s ráfogta a puskáját, hogy menten agyonlövi a bestiát. Ha közönséges vizsla, -11- talán meg is cselekedte volna, de drága szetter volt.

– Az ám, – szólt az öregebbik, – az Untauglik-puszta! Hogy az ördögbe kerül ez ide? Én azt képzeltem, hogy jobbkéz felől hagytuk…

A fiatalabbik meglepetten nézett vadásztársára, az pedig kiigazította magát: – A volt feleségem… Meg fog örülni az asszony, mert már jórégen nem láttuk egymást…

Olyan hangon mondta, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb dolog. Majd furfangosan hozzátette:

– Majd odaajándékozzuk neki a madarainkat… Hanem kikötjük, hogy ne süttessen vacsorára fürjet, mert én beteg leszek már a szagától is.

Zajcsáryné csakugyan megörült a látogatásnak. Nem volt zavart egy csöppet sem. Némileg meglepettnek látszott ugyan, de a meglepetése inkább kellemes volt, mint mikor az ember viszontlátja egy oly régi ismerősét, -12- akit őszintén becsül, sőt akivel rokonszenvezik is.

A járásbíró bemutatta volt feleségének fiatal vadásztársát, aki ügyvéd volt.

Húsz perccel később föltálalták a hirtelen főtt vacsorát a lugasban. Az urak nekiestek a tálaknak valódi vadászétvágygyal és evés közben nem is igen esett szó közöttük, míg az utolsó csöpp mártás el nem tünt a tálból. A kutyák azalatt a lugas sarkában ropogtatták nagy farkcsóválással a csontokat. Asztali bor nem találkozott a háznál, de az urak kitünőnek találták a cselédbort is.

– Tudja, mi volna most nagyszerü? – szólt a háziasszonyhoz a járásbíró.

– Ha most leheverednénk a lucernába… Ilyenkor este ott remek pihenés esik…

A lucernás mindjárt odarúgott a kertre. Csak át kellett lépni az árkon. A háziasszony nagy kendőt teríttetett le az urak számára és az ügyvéd, miután kissé kérette magát, odafeküdt barátja mellé. Tényleg pompás pihenés esett az illatos réten. Az urak égő szivarral szájukban nézték a csillagos eget, az asszony pedig, miután jóideig szótlanul egy helyben állott, maga is leült az árok gyepes szélére. -13- Mélységes pusztai csend volt köröskörül, csak a tücskök muzsikáltak kórusban, a távolból pedig halk kutyaugatás hallatszott.

Az ügyvéd titokban arra a megállapodásra jutott, hogy jóizlésü ember, ha az övéhez hasonló különös helyzetbe jut, legbölcsebben cselekszik, ha minél kevesebbet beszél. Ha hármuk közül valakinek szóval kell tartani a társaságot, hát csak beszéljen a járásbíró.

Zajcsáry beszélt is. Közbe-közbe köhögött, mint a gutaütésre hajló emberek szoktak, aztán nagyot pöfékelt a szivarjából és beszélt az idei termésről, a búzaárakról és egyéb közömbös dolgokról.

Egyszerre – az ég tudná, hogyan történt – a társalgás kiszökött közömbös medréből.

Zajcsáry mondott valamit, azután az asszony vette át a szót. Az árnyképe ott ült a töltés szélén, összekulcsolt két kezébe fogva térdét. Az ügyvéd lehunyta a szemét, hogy jobban élvezhesse hangját. Most tünt csak föl neki, hogy milyen gyönyörü bársonypuha és mégis szilárd hangja van az asszonynak. Lehunyta szemét és az a bolondos hallucinációja volt, hogy az asszony szavai szentjánosbogárkához hasonló, színes, apró fénypontokként rajzanak a szíve körül. Tisztán látta, hogy az -14- a betűje lángvörös, az á-ja pedig sötétpiros, az e-je sárga, az í-je fehér, az ó-ja pedig azurkék…

Mit is mondott Zajcsáry? Egy katonatisztről beszélt, akit mostanában helyeztek át a városukba. Azt mondta: Gyönyörü szál legény, igazi Don Juan-alak, képzelem, hogy fognak majd bolondulni az asszonyok…

– Csak a közhit tartja az ellenkezőt, de a közhit nem bizonyíték. Én azt hiszem, hogy a katonák csak a színpadon és a novellákban hódítanak női szíveket, a valóságban nem. Vagy amit hódítanak, az alig éri meg az ostrom fáradalmait. Ők csak katonánéknak tetszenek és unatkozó vidéki asszonyoknak, leginkább olyan helyeken, ahol egyedül képviselik az előkelő semmittevő ifjúságot. Nézzen körül a nagy világ társaságában, nem fog katona Don Juant találni. Vagy ha talál ilyen Don Juant, az csak véletlenül katona, de nem tipikus katona.

– A tiszt, akiről szó van, nem csak katona, hanem föltünően szép ember is.

– Látott már olyan föltünően szép férfit, aki tetszett volna a nőknek? Én még sohasem -15- láttam. Általánosságban azt találom, a nők, az igazi nők, igazságtalanok és elfogultak a szép férfiakkal szemben. A feltünően szép férfi sohasem fogja magát tisztázni a gyanu alul, hogy a külsejével kiván hatni. Ezt az igyekezetét – legyen az való vagy ráfogás – a nő mindig nevetségesnek fogja találni. Kivételt csak a vénülő asszonyok és parasztleányok tesznek…

– Én Istenem, nem értem egészen, hogy mit tud férfiasság alatt. Ha az erőt és a bátorságot érti, akkor nemmel válaszolok. Ha az erő és bátorság nagy hatással volna a nőkre, akkor az a cirkuszi akrobata volna a teremtés koronája, aki földre teremti az összes henteslegényeket…

– Hátra volna még a jellem. Remélem azonban, nem fogja azt állítani, hogy éppen ez volna a Don Juan főerőssége?

– Azt hiszem, az olyan nőre, aminőről a nagyságos asszony beszél, nagy hatással lehetnek a híres emberek. Például az írók. Nem? -16-

– Értem, hogy valaki bolondul az irodalomért, de azt sohasem fogom megérteni, hogy valaki bolonduljon az íróért, csak azért, mert híres ember… Úgy képzelem, hogy a híres emberek mind egyoldalúak, többnyire önzők és jórészben izléstelenek. Ennek alkalmasint a nagy nyilvánosság az oka, amelyben élnek… Kissé nevetségesnek is találom azt a nagy fontosságot, amelyet a saját reflexióiknak – a való élet halvány másolatainak – tulajdonítani hajlandók… Hallottam, hogy vannak nők, akiknek különlegessége a hírnév… Ezek illatos leveleket írnak minden új hírességnek, Amerikában pedig virágot küldenek a siralomházban ülő rablógyilkosnak is… Ha híres ember volnék, nem volnék büszke az ilyen sikerekre.

– Legyen; elárulom a titkot és nem kell attól félnem, hogy a női nem meg fog átkozni árulásomért, mert a legkevesebb nő tudja, hogy mi tetszik neki a férfiban… Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy a nőt bizonyos különleges férfias tulajdonságok ragadják el. A szerelem a legeszményibb önzés és a nő is csak önmagát szereti a férfiban. A férfi lelke reflektáló tükör a nő számára és minél tökéletesebbnek és -17- szebbnek látja abban a saját képét, annál nélkülözhetetlenebb lesz számára a tükör. Az a férfi, aki – akár érzi, akár csak tökéletesen tetteti – a legerősebben reagál a nő szépségére, aki el tudja a nővel hitetni, hogy leginkább méltatja egyéniségét: félig már megnyerte a játékot. A nőben, minden igazi nőben megvan az érvényesülés vágya… Ne téveszsze ezt össze a nyers hiusággal! A férfinak módjában van, hogy önállóan érvényesüljön, a nő csak a férfi révén érvényesülhet. A nő hangszer a férfi kezében. Ha a hegedü gondolkozni és érezni tudna, akkor bizonyára őrjöngve imádná Paganinit és gyülölné a kontár muzsikust. Ez nem hiuság, hanem természetes ösztön. Hiszen ismeri Ariadne regényét. Mit gondol, miért imádta Theseust annyira? Mert félisten volt? Mert hős volt? Mert szép volt? Ez a férfiak fölfogása, de én, az asszony, másképpen itélek. Ariadnenak Theseus hozta meg az alkalmat az érvényesüléshez; az Ariadne fonala segítségével szerezte meg Theseus a halhatatlanságot… A hegedü átengedi a dicsőséget a mesternek, ő maga csak zengeni akar, elragadni és lelkesíteni. Kedves uram, ha ön ellentállhatatlan akar lenni, akkor ne akarjon a nőnek imponálni, ne akarja elragadni vagy megvakítani, hanem adjon neki alkalmat, hogy ő -18- ragadjon el és vakítson. Önnek tetszik egy nő? Tanulmányozza a külsejét, figyelje meg a jellemét. Adjon neki alkalmat oly szépségek és tehetségek érvényesítésére, amelyek őt magát is meglepik. Ha nem kedveli a nyilvánosságot, akkor megteheti négyszem között is, de ön legyen a tapsoló és ámuló közönsége – és a siker nem marad el.

A járásbíró már jó régen nem beszélt semmit, nem is mozdult fekvőhelyén. Most azonban hortyogni kezdett.

– Aludni megyek, – mondta. – Az urak majd találnak ágyat az ebédlőben… Kissé későn szoktam kelni és ha reggel esetleg már nem láthatnám önöket – Isten velük!

Könnyedén átszökött az árkon és nesztelen léptekkel ment a ház felé. Útközben halkan mondta azt a két verssort Arianna sírásá-ból, amely gyakran járt az eszében:

Az inas beszólt a vendégszobába, hogy kész az ebéd. Alázatos képü, sekrestyésformáju tót volt és suttogó hangon beszélt.

Magam a tükör előtt fésülködtem, az útitársam pedig, Sándor bácsi, a mosdótál fölött prüszkölt. A testünket és a ruhánkat egészen ellepte a fehér úti por, amit félnapi kocsizással szedtünk magunkra. Nyáron át olyan az egész Karánköz, mint a lisztes láda.

– Igazán kiváncsi vagyok a háziasszonyunkra, – mondtam Sándor bácsinak. – Sokat emlegetik nálunk otthon.

Az öreg egy hófehér törülközővel dörzsölgette a cinóbervörös bikanyakát.

– Nagyszerü asszony! – krákogta. – Csupa ész és erő! Nincs férfiember, aki így rendbe tudná tartani a gazdaságát… Ha ifjabb éveimben ilyen asszonynyal találkoztam volna –

– Ördögöt agarászaton! Soha nem is agarászott. Főbe lőtte magát. Talián országban vagy hol a pokolban.

– Két évi boldog házasság után fogta magát az ipse és se szó, se beszéd, csak eltünt hazulról. Másfél hónapig bolyongott, az ég tudná, hogy hol, aztán megtalálták a holttestét ott lenn egy korcsmában. Itthagyni egy ilyen asszonyt és ilyen szép vagyont!

– Mondom, hogy sejtelme sincs róla… Nekem megesküdött akkor a szűz Máriára, hogy nem tudja és az ő szavát inkább elhiszem, mint sok férfiét. Amikor az a szerencsétlen utolsó útjára kelt, – azt mondta, hogy Aradra megy, – gyöngéden elbúcsuzott az asszonytól, meg is csókolta… Semmi félreértés nem volt közöttük… Abból is látszik, hogy végrendeletet készített, amelyben mindenét a feleségének testálta. Ezt pedig nem tette volna, ha lett volna közöttük valami.

– Már ez bizonyos. Úgy emlékszem, hogy amerikai párbajról is rebesgettek akkoriban? -23-

– No az meg éppen sületlenség. Ki vívott még amerikai párbajt, ha nem volt regényhős?

– Az volt a baja, hogy bolond volt. Arra vágyott, ami neki nincs s nem becsülte meg azt, amit az Isten adott.

– Hát tudom én? Talán repülni akart, mint a varju, vagy a vízben járni, mint a vízi poloska… Nem lehet kiokoskodni az ilyen poétaember szavából…

– Nem írt se verset, se prózát. De azért mégis poétaféle volt, mert részeg volt olyankor is, ha színét se látta a bornak és úgy tudott beszélni, hogy akár kótára is szedhetted volna… Úgy beszélt, mint a – mint a –

– Tudja az ördög, hogy mit akartam mondani. Szóval: bolond volt! Az ilyen ember mindenre képes. Miért ölte meg magát? Talán azért, mert elfogyott a hold. Vagy azért, mert kinőtt a körme. Különben ne beszéljünk többet a haszontalan fráterról!

– Vannak a tisztességnek bizonyos szabályai, -24- amelyek a halálban is kötelezők. Úgy ahogy az az ember meghalt, nem szabad meghalni úriembernek…

Miközben megkötöttem a nyakkendőmet, eszembe jutott, hogy más hangon is hallottam már beszélni a megboldogultról. Egyik íróbarátom beszélt róla, évekkel ezelőtt. Ami magasztaló jelzőt egy féktelen képzeletü ember csak találhat, azt mind rápazarolta.

Többek közt azt is mondta róla, hogy a jelenkor legmélyebb lirai lelkülete volt. (Szóbanforgó íróbarátom felfogása szerint a legnagyobb költőket és bölcsészeket mindig azok között kell keresni, akik nem írnak; az írás maga összeférhetetlen az igaz költészettel és az igaz bölcseséggel.)

Időközben elkészültünk az öltözködéssel. Három elsötétített szobán kellett átmennünk, míg az ebédlőbe értünk. Bolthajtásos, hűvös lakás volt. Az ósdi bútorok a tisztaságtól ragyogtak. Mindenütt az a kellemes, üdítő illat terjengett, amelyet a régi vidéki úriházak lehelnek ki magukból és amely némileg emlékeztet a levendulára.

Az özvegyasszony már az asztalnál ült és a párolgó levest osztogatta. Vele szemben egy matrózruhás kis fiu ült.

Az asszony szép asszony számba mehetett -25- azok előtt, akik kedvelik a nagyon szőkéket és fehérhúsuakat. Lenszínű, igen erős növésü haja volt; a szemöldöke és a pillája is világos színü volt, inkább ezüstös-fehér, mint aranyszőke. Szilárd és szinte megdöbbentően tiszta tekintetü szeme volt; a szépmetszésü arcán pedig az a bizonyos nemes és tökéletes nyugalom honolt, amelyet emberi arcon eddigelé még soha, csak növényevő állatokén láttam.

Sándor bácsi bemutatott és az asszony helyet jelölt a balján, azzal az udvarias közömbösséggel, amely eléggé elárulta, hogy a házánál megszokott dolog a vendégjárás.

Az öregre, hogy ott ült a háziasszony jobbján, alig lehetett ráismerni. Olvadozott, málladozott a lovagias hódolattól, édesdeden csucsorgatta a száját, közbe pedig olyan émelyítő bókokat mondott, aminők az ötvenes években lehettek divatban. Az asszony bizonyos derült fölénynyel és némi mosolygó kicsinyléssel védekezett az udvarlása ellen. Az a benyomásom támadt, hogy a jóakaró kicsinylése nemcsak Sándor bácsinak, de nekem is szól és velem együtt a férfinem minden tagjának.

Miután bekanalaztam a levesemet, a tekintetem megakadt a képen, amely a szemben -26- levő falon függött… Teremtő Istenem, minő fej! Hol láttam már ezt az arcot? Ki lehet? Ki más, mint ő, a megboldogult, aki Nervibe utazott, hogy meghaljon. Olyan sápadt, gondolkozó, nemes arca volt, minőt a mai festők akkor tudnak csak elképzelni, ha Eötvösre vagy Széchenyire gondolnak. Csak jóval puhább, nőiesebb, szomorú bájjal teltebb. A szeme! Ki az a festő, aki ilyen szemet tud festeni? Ime, a különleges magyar szem, a nomád kalandorok dióbarna szeme, amely álmodozó és elborult, mintha a puszta felleges ege tükröződnék benne.

Az asszony egy feddő pillantást vetett a fiúra, aki zavarodottan a tányérja fölé hajolt. Én pedig, aki úgy éreztem, hogy bűntársa vagyok a gyermeknek, kenyérgalacsinokat kezdtem sodorni.

Később összetalálkozott a pillantásom a fiúéval, – hogy hasonlít az apjára! Ugyanaz az álmodozó, tüzes, szomoru barna szem, amelyet megirigyelhetne tőle a világ legszebb -27- asszonya. Egyébként nem volt szép gyermek: a szája nagy volt, az arca pedig vézna.

Sándor bácsi a tengeri útjáról beszélt, amelyet Fiumétől Ankonáig tett. Erről az útjáról nagyon szivesen beszélt, mert a hajón mindenki megkapta a tengeri betegséget, csak éppen ő nem. A fiú ekkor megint beleszólt a társalgásba.

– Ma már nem járnak kalózok a tengeren, – világosította föl az édesanyja.

Nem válaszoltak neki. Amikor a gyümölcsöt hozták, a fiú fölkelt az asztaltól és kezet csókolt az édesanyjának.

– Nem szeretem, – válaszolt vérvörös arccal; azzal kiosont a szobából.

– Nagyon szereti a gyümölcsöt, – mondta a háziasszony, – de büntetése van, azért nem kap. Képzeljék: hazugságon értem az este!

A Sándor bácsi arca elborult, mint az olyan házibaráté, akit egy fájdalmas családi titokba avattak be.

Mellesleg jegyzem meg, hogy az én tiszteletreméltó urambátyám volt a vármegye legnagyobb ánzágolója. Ha minden egyes vadászfüllentéseért megvontak volna tőle egy tál ételt, már régen éhen kellett volna halnia.

– A kis haszontalan, magyarázta az asszony, – föllármázta tegnap este az egész házat, hogy rablók vannak a kertben. A cselédek mind fegyverre kaptak, Jancsi pedig a Flóbert-puskájával vezette őket… Persze, egy lelket se láttak, Jancsi azonban, amikor vallatóra fogtam, erősen megmaradt az állítása mellett. Azt mondta, hogy ötvenen voltak a rablók, mindannyian – irokéz-indiánok. Megkérdeztem tőle, hogy honnan tudja, hogy irokézek voltak, erre azt mondta, hogy kék teknősbéka van a mellükre tetoválva, arról ismerte meg őket.

– Egy idő óta valóságos olvasási düh vett erőt rajta, a képzelete éjjel-nappal az olvasmányain kalandozik. Azelőtt lovagokkal, szerecsenekkel és sárkányokkal népesítette be a házat, most pedig indiánokkal. A legkülönösebb az, hogy el is hiszi mindazt, amit maga füllent.

– Ha elhiszi, akkor nem füllent, – vetettem közbe – és akkor nem is javít rajta a büntetés. -29-

Sándor bácsi egy rosszaló pillantást vetett reám, az asszony pedig nyugodtan mondta:

– Nekem az a meggyőződésem, hogy vannak öntudatos és öntudatlan hazugságok. Az öntudatos hazugság szülő oka az erkölcsi romlottság, az öntudatlané pedig a fantázia fegyelmezetlensége. Ha megbüntetem a fiamat hazugságáért, ezzel nem akarom megjavítani – erre nincs szükség, mert nem rossz gyermek, – hanem fegyelemre akarom szoktatni.

Száz dolgot mondhattam volna, de éreztem, jobb lesz, ha elhallgatok. Ennek az asszonynak elvei vannak. Ha egy nőnek elvei vannak, az azt jelenti, hogy nem lehet vele vitatkozni, mert sziklaszilárdan hisz a tulajdon csalhatatlanságában.

Fekete kávé után a háziasszony és Sándor bácsi a hivatalos dolgaikat kezdték feszegetni. Az öreg ugyanis hivatalos küldetésben járt itt: a vármegyét képviselte, amely évek óta pörben volt az asszonynyal és most egyezséget akart vele kötni. Ha Sándor bácsi ez alkalommal nem ajándékozta el a vármegye egész területét, alkalmasint csak az asszony szerénységén múlt, -30- mert kötve hiszem, hogy az öreg úr meg tudott volna tőle valamit tagadni. Magukra hagytam őket. Egy ideig a kertre nyíló terrászon cigarettáztam, aztán – bár halk eső kezdett permetezni – végigsétáltam a sötét vadgesztenye fasoron. Nagy és szép park volt. Kissé elhanyagoltnak látszott – a takarékos asszony nem tartott műkertészt, hanem béresekkel gondoztatta, – de éppen az elvadultsága tette széppé. A fasor békanyálos kis tóhoz vezetett, amelynek partján régi kőpad állott; azontúl sűrű bükkös terült el. Ez már valóságos erdő volt és amint körülnéztem a sűrű bozótban, önkéntelenül is a Jancsi indiánusaira gondoltam, azokra a vérszomjas, ordítozó irókézekre, akik egykor csábos fantómokkét vonultak át az én gyermekálmaimon is.

Egy kis tisztáshoz értem, amelyről frissen kaszált széna illata áradt felém és ekkor meglepetten állottam meg az esőtől gyöngyöző bokrok között. A tisztás másik oldalán, vagy tíz lépésnyire tőlem, csinos kép tárult elém. Egy óriás bükkfa lehajló lombja alatt, kis szénaboglyán két gyermek ült: a fiút ismertem, Jancsika volt, a másik egy kis parasztleány. Mindakettőnek a fején sárga nagy virágokból font koszoru volt. A leány azonkivül még egy liliomszárat is tartott a kezében, jogar gyanánt. -31- Mezítláb volt, piszkos kék ruhácskában, de a fitos orra és a nagy kék szeme bájossá tette az arcát. A kis leány nagyon komolynak, ünnepiesnek és meghatottnak látszott. Mereven ült valami képzelt méltósága érzetében. Jancsi egy nagy könyvet tartott a térdén és hangosan, az iskolás gyermekek éneklő hangsúlyozásával olvasott belőle. A napfényben sziporkázó esőcsöppek finom ezüstfátyolt vontak a kép elé, amely a maga fantasztikus voltával beleillett volna a Szentivánéji álom egyik jelenésébe.

„Budán a trónjáért és életéért remegő V. László királyt rábírták a cselszövő urak, hogy a Hunyadi-házat megsemmisítse. Miután a várat megrakták cseh zsoldosokkal, a gyermek Mátyást is Budára csalták és a két Hunyadit, számos barátaikkal egyetemben, elfogták és tömlöcbe vetették…“

Meglátszott rajta, hogy aggódik a két Hunyadi sorsáért. Jancsi azonban megnyugtatta kis barátnőjét.

– Csak hallgass ide, most jön a java! Most meg lesz írva, hogyan szabadultak ki a -32- tömlöcből; sok lovagtörténetet olvastam már és tudom, hogy ennek így kell lennie.

„A királyi tanács, azt híresztelvén, hogy a Hunyadiak összeesküdtek a király élete ellen, a két ifjút fő- és jószágvesztésre itélte. Mátyást megmentette zsenge kora, Hunyadi Lászlót március 16-án estefelé lefejezték a Szent György-terén…“

Jancsit láthatólag zavarba ejtette a váratlan és brutális befejezés. Ijedten kaparászott a könyv tábláján, hátha az a lap, amely a megnyugtató magyarázatot tartalmazza, valahogyan odaragadt, de bizony a históriának vége volt. Már csak két sor volt hátra:

„Hunyadi László holttestét 1458 tavaszán Gyulafehérvárott eltemették az apjáé mellé.“

A fiu nem tudott mit válaszolni. Az arca sápadt volt a fájdalmas csalódástól, a szemében pedig könycsepp csillogott. Bizonyára ez volt az első lovagtörténete, amelynek rossz volt a vége. Persze, a többit, amit eddigelé olvasott, költők írták, ezt az egyet maga az élet csinálta.

– Jancsi, hiszen a király megesküdött! Megesküdött, hogy nem bántja őket! Óh, ez nem szép történet…

Azt hiszem, ha V. László király szelleme hallhatta volna ezt a megjegyzést, ötszázötven esztendő mulva is elszégyelte volna magát a két gyermek előtt.

– Még nincs vége, – mondta Jancsi, – figyelj, Mariska, hadd olvasom tovább.

„Azonban Hunyadi László nem halt meg igazán, mert akit lefejezett a hóhér a Szent György-téren, az nem László volt, hanem egy kóccal kitömött nagy bábu és a bábura ráadták a László ruháját, hogy a király azt higyje, hogy az a László és a bábu nyakában hólyag volt, piros festékkel, hogy piros legyen tőle a hóhér bárdja…“

Nagyszerü, – a nebuló meghamisítja a történelmet Mariska kedvéért! Világos, hogy amit gagyog, az rögtönzés…

„És amikor a hóhér levágta a hamis Hunyadi nyakát, akkor a király így szólt hozzá: „Hóhér, mutasd ide a bárdot!“ És amikor látta, hogy a bárd piros, azt hitte, hogy az a László vére és hogy László meghalt és azt mondta: „Jól van!“ -34-

A kis leánynak igen tetszhetett a Hunyadi történetének javított kiadása, mert boldogan fészkelődött a szénában és lelkesen szopogatta ujját. Lám, mondtam magamban, ez a fiu megértette a költő ősi hivatását. Mert mi volna a hivatása, ha nem az, hogy édes hazugságokkal szárítsa föl a könyeket, amelyeket a keserü valóság sajtol embertársai szemébe?

Hunyadi László történetének befejezése Jancsi szájában épp oly egyszerüen, mint megnyugtatóan alakult. László egy titkos földalatti folyosón át kimenekült a budai várból. Később visszatért ezer hű lovagja kiséretében és Jancsi állítása szerint valamennyien aranypáncélt viseltek és hattyuparipán ültek. Az esküszegő király „borzasztóan megijedt“ és térdenállva kért kegyelmet; épp úgy a cselszövő Garák és Ujlakiak is. Mivel a megbánásuk ezúttal őszinte volt, kegyelmet nyertek, aztán valamennyien boldog egyetértésben éltek…

Engem nagyon meglepett a Jancsi nagylelküsége, hogy megkegyelmezett a cselszövő uraknak. Mert bizony mondom, ha gyerekkoromban rám bízzák a Hunyadi-ház sorsának az intézését, habozás nélkül karóba huzatom Gara és Ujlaki uraimékat. És az is meglepett, hogy a fiu láthatólag maga is hitt a meséjében. Az arca sugárzott a boldogságtól, mintha valóban -35- megmentett-e volna a fényes dalia életét. Megrészegült a tulajdon hazugságától, mint a fülemüle a maga dalától.

– Hunyadi Lászlót. Te leszel a rab Hunyadi, én pedig az a jóbarátja, aki kiszabadítja a tömlöcből. Majd ásunk egy titkos folyosót a szénába, aztán megkötöm a két kezedet folyondárral…

Nagy lelkesedéssel nekiestek a szénának és túrni kezdték, fejjel beleásva magukat, mint a vakondok a földbe. De aztán egyszerre abba hagyták a munkájukat.

Megismertem a háziasszony éles hangját. A gyerekek meg se mukkantak. Az asszony kilépett a tisztásra. Nyugodt léptekkel, közömbös arccal jött. Most láttam csak, hogy a termete, amelyet az asztalnál túlgömbölyünek ítéltem, még igen szép.

– Sejtettem, hogy megint együtt vagytok! Pedig megmondtam már, hogy a béresgyerekeknek nem szabad a kertbe lépniök.

– Eredj haza, Mariska, az édesapád meg fog büntetni az engedetlenségedért. -36-

Az erdei idillnek hirtelen vége lett; egy gonosz szellem megzavarta a tündérek táncát. Az elcsapott kis királynő, aki az imént még nagylelkü könyeket ontott Hunyadi László halála fölött, gyorsan, kacsázó léptekkel tipegett a számüzetésbe.

– Gyere Jancsi, – mondta az asszony, – meg kell csinálnod a francia gyakorlatot.

A fiu azonban nem engedelmeskedett. Sötéten bámult maga elé, aztán hirtelen átölelte az asszony derekát.

– Ugy-e, édesmama, nem szólsz a Mariska apjának? Az apja megveri, megveri a szíjjával! Igérd meg, hogy nem szólsz!

Jancsi ekkor hosszában a szénába vágta magát és ott mozdulatlanul fekve maradt. Az anyja egy ideig borus arccal nézte, aztán lehajolt és szó nélkül az erős karjára kapta a fiút. Az pedig vitette magát a ház felé, mereven, mint egy cölöp.

Magam is a ház felé vettem utamat. Nagyon rosszkedvü voltam, mert bántott a gondolat, hogy az erdei királyné vékony kis teste ma még egy goromba béres nadrágszíjja alatt fog vonaglani. -37-

Egész délután a birtokon kocsiztunk Sándor bácsival, bár nem volt ott semmi dolgunk. Az öreg mindenáron meg akarta mutatni a gazdaságát és én nem ellenkeztem, hogy az asszonyt egy időre megszabadítsam a társaságunktól. Szó, ami szó, valódi mintagazdaság volt. Sándor bácsi nem is fukarkodott az elismerésével.

– Egy óra óta a díványon fekszik, lehunyt szemmel és nem válaszol semmiféle kérdésre.

– Makacskodik, ennyi az egész. Az egyik béres leánya a tilalom ellenére bejött a parkba és én meghagytam az apjának, hogy büntesse meg az engedetlen gyermeket. Nem szeretem, ha a fiu a cselédgyerekekkel érintkezik…

– Jancsi nagyon összebarátkozott a kis leánynyal és most duzzog velem… -38-

– És nem lehet leszoktatni az önfejüségéről? Mert ennek később nagy kárát vallhatná az életben!

(Eszembe jutott az öregnek Gyurka fia, aki kamaszkorában egyszer vasvillával ment az apjának, amikor az meg akarta verni a szekérlőcscsel… Igaz, hogy Gyurkából azért derék ember lett és ma az egész család büszkesége…)

– A testi fenyítést nem alkalmazhatom, de ha tehetném, akkor is ellenkeznék a nevelési elveimmel. Én a fiu értelmére akarok hatni. Azért bizonyos esetekben látszólag engedek a szeszélyének, de csak azért, hogy saját kárán okuljon. Ma, példának okáért, nem akar enni. Én tehát nem kényszerítem. Később azonban, ha megéhezett és vacsorát kér, azt mondom neki: Nincs már, a cselédek mindent megettek! Akkor be fogja látni, hogy jobban járt volna, ha engedelmeskedett volna az édesanyjának…

Nem is az, amit mondott, de az oktató hangja, amelyen beszélt és amelyet nőknél mindig gyűlöletesnek találok, dühbe hozott. -39-

– Attól félek, – mondtam, – hogy Jancsi barátunk e pillanatban egy igen leverő tanulsággal gazdagodott.

– Hogy nincs köszönet benne, ha az ember a szíve nemesebb sugallatát követi.

– Mit értesz te a gyerekneveléshez? Akkor beszélj, ha majd hat fiad lesz, mint nekem!

Az asszony nem méltatott arra, hogy vitába elegyedjék velem, hanem mosolyogva töltött bort a poharamba, amit eddig még egyszer sem tett.

A vacsora végén a fiu váratlanul megjelent az ebédlő ajtajában. A jobbik orcája lángolt, alkalmasint a hosszu fekvéstől.

A fiu egy pillanatig habozva állott az ajtóban, aztán egyszerre kitárta a két karját és egy szenvedélyes kiáltással az anyjához rohant, hogy átölelje és megcsókolja. Valami -40- fölséges, állati erő volt ebben a kitörésben. Látszott rajta, hogy rajongva szereti az édesanyját.

Jancsi azonban nem kért bocsánatot. Sarkon fordult és kisietett a szobából. A szomszéd szobában dühös toporzékolással elkiáltotta magát:

Arra a szelid és szilárd mozdulatra, amelylyel az asszony eltávolította magától a szenvedélytől izzó fiút, önkéntelenül az ebédlő falán függő arcképre tekintettem… Vajjon a megboldogultat nem egy ilyen mozdulat késztette arra, hogy Nervibe utazzék?

Az asszonyra tekintettem s nem kis meglepetésemre észrevettem, hogy a szeme könyes. Biztosra vettem, hogy most mindjárt fölugrik az asztaltól és utána szalad a hóbortos gyereknek, de ő erőt vett magán, és ülve maradt. Alkalmasint akkor is könyezett és akkor is erőt vett magán, amikor a hóbortos ura odalenn, a tengerparton epedve várta…

– Önöknek ugyancsak kijut nálunk a családi jelenetekből, – mondta a háziasszony a meghatottságtól kissé fátyolos hangon. -41-

Hosszu szünet után újból megszólalt, ezúttal megint éles csengése volt a hangjának:

– A fiu az ő csapongó és szenvedélyes lelkületével gyakran zavarba ejt és lefegyverez. De bármilyen nehezemre esik is, azért egy pillanatra sem tágítok a nevelési elveimtől. Tudom, hogy egyszer meg fogja nekem köszönni.

Az asszony a falon függő képre tekintett, aztán egy méltóságos és komoly pillantást vetett reám. Láthatólag megérezte már bennem az ellenséget. Nem haragudott már reám, de csodálkozott rajtam. Ő tudta magáról, hogy kötelességtudó, eszes és nemeslelkü asszony és azt is tudta, hogy az egész világ ilyennek tartja. Hogy akadt egy jelentéktelen ember, aki félnapi ismeretség után másképp látszott vélekedni, azt ő legfölebb furcsának találhatta.

A kellemetlen együttlétet megzavarta a szobaleány. Félig mosolygó, félig ijedt arccal jelentette, hogy Jancsi úrfi nincs sehol a kastélyban. A háziasszony tüstént fölkelt a helyéről, de azért nem ijedt meg nagyon. -42-

Tényleg a cselédházak tájékán volt. Egy szalmarakáson feküdt és csendesen sírt. Féltucat, farkát csóváló komondor állotta körül.

Korán reggel Karánvárra utaztunk, ahol Sándor bácsinak valami hivatalos elfoglaltsága volt. Nekem nem volt ott semmi dolgom, én csak azért kötöttem hozzá magamat az öreghez, mivel fölültem egy rossz ötletemnek: hogy tanulmányozni fogom a vidéket. Abban állapodtunk meg, hogy délben visszatérünk a kastélyba, rövidesen megebédelünk és estig visszatérünk oda, ahonnan jöttünk.

A mezővárosból csak igen szerény benyomásokat hoztam magammal. Egy rettenetes emberi ábrázatra emlékszem, amely a kávéház ablakából nézett ki. Rezes arc volt, amely csupa táskából volt szerkesztve. A szeme alatt egész táskasor, a tokája is csupa táska. Fehér papirszipkából szivarozott és gonoszul, gőgösen, mint egy sütkérező óriás hüllő nézett reánk.

A másik kép, amit magammal hoztam, a Hörömpöly István férfiszabó-üzlete. A kocsis -43- éppen a bolt előtt vette észre, hogy elvesztette a pipáját és mialatt azt az út porából előkaparta, megadással fogadván Sándor bácsi bősz szitkait, én benéztem a boltba. Ember nem volt odabenn, de a sárga asztalon egy legyektől feketélő, enyves ujság feküdt, a falon pedig divatkép diszelgett, amely pirosfrakkos rókavadászokat ábrázolt. Olyan szomoru és sivár volt a kis szabó-bolt, hogy majdnem sírva fakadtam.

Amikor délfelé a nagy park alá értünk, összetalálkoztunk a karánvári orvosdoktorral.

– Jézusom, csak nincs valami baja az asszonynak? – ijedezett Sándor bácsi.

– A kis Jancsit baleset érte… Kitörte a kulcs-csontját… De azért nincs semmi veszedelem… Egy hét mulva rendben lesz… Délután megint kijövök, de most sietnem kell… Hanem mondhatom, az asszony nagyszerüen viselkedett! Páratlan asszony!

Elhatároztuk, hogy nem ebédelünk a kastélyban, – azoknak ott most egyéb dolguk akad, mint vendégeket traktálni, – azért nem -44- is fogattuk ki a lovakat. Éppen csak benézünk hogy mi van a gyerekkel, aztán útra kelünk.

Az asszony leültetett bennünket és körülményesen elmondta a baleset részleteit.

– Ma reggel erős főfájással ébredtem föl és azért ágyban akartam maradni… A fiu, miután megreggelizett, erővel be akart jönni a szobámba… Én azonban kiadtam a parancsot, hogy ne eresszék be hozzám. Meg akartam büntetni a tegnapi engedetlenségeért és azt üzentem neki, hogy a viselkedésével beteggé tett és hogy nem is akarom látni. Erre az ő szokott szenvedélyes modorában az ajtómat kezdte döngetni, a cselédek pedig, hogy nyugalmat szerezzenek nekem, bevitték a szobájába és rázárták az ajtót… Akkor kiugrott az ablakon s megtörtént a baj… Amikor félájultan behozták a szegényt, nem törődött a saját fájdalmával, hanem egyre azt kérdezte, hogy mi van az édesmamával… -45-

Az asszony elhallgatott és fölszárította a könyeit. Nekem pedig – az ég tudná hogyan – eszembe jutott Mózes törvénykönyvének egyik sora: „Ne főzd meg a gödölyét az édesanyja tejében.“ Bizony ez a szegény gödölye abban fő.

– Mennyi gond, mennyi veszedelem! Mivel érdemlem meg ezt én, aki mindig csak a kötelességemet teljesítem!

– Talán jó volna, ha a fiút valami internátusba adná? – vetettem közbe.

– Isten ments! – tiltakozott az asszony. – Vele senkise tud bánni, csak én…

– Megyek! De előbb megmosom a szememet… Nem szabad látnia, hogy sirtam… Ezt elvből nem akarom…

Sándor bácsi lelkesen csókolt kezet az asszonynak. Valami nagyot akart mondani, de meghatottsága a torkán forrasztotta a szót. Ennyit mégis kinyögött:

A kocsi rázása nem akadályozta meg Sándor bácsit abban, hogy tüstént el ne aludjon, a szivarral szájában. -46-

Én nem aludtam, hanem arra az emberre gondoltam, aki Nerviben agyonlőtte magát… Hej, szegény ismeretlen barátom, ugy-e neked is voltak vakmerő és fantasztikus álmaid, mint az irokézekkel csatázó Jancsinak, amelyeket az asszony hazugságoknak nevezett? Ugy-e, neked is voltak ideáljaid, amelyeket az asszony kiüldözött a szívemből, miként kikergette a parkjából a kis liliomos királynőt? És téged is megszégyenített az erényével, dühbe hozott az elveivel és kétségbeejtett a következetességével?

A kocsi nagyot zökkent egy kövön és Sándor bácsi fölébredt. Minden bevezetés nélkül – mintha csak tudta volna, hogy mi jár az eszembe – így szólt az öreg:

Szegény Nacám, a neved ugyan nem nagyon szép, de magad bájos vagy, aminőnek a gyerekek őrző angyalát szoktuk képzelni. De nemcsak bájos leány vagy, Naca, hanem egyéb is: okos, dolgos, szerény és becsületes vagy. Volt ezelőtt még egy tulajdonságod, amelyért kiválóan kedveltünk: jókedvü voltál, örökké jókedvü, miként az erdei madár. Munkás és okos ugyan most is vagy, de a jókedvedet egy idő óta szelid szomoruság váltotta föl. Úgy találom, hogy illik ez a csepp érzelgősség a vidéki doktorkisasszonyhoz, mint a hársfaillat a holdas éjszakához. És okát is tudom a múló bánatodnak.

Sátory gróf, – azért ne pirulj, Naca! – Sátory gróf, miután hazajött a fürdőből, napokon át egyebet se tett, mint hosszu léptekkel, hajadon fővel sétált a kastélya alatt elhúzódó nyárfasorban. Szomoru őszi kép volt, a komoly arcu, nyugalmát nem lelő fiatalember, az üres fasorban, amelynek csendjét károgó varjuk -50- zavarták csak. Egyszerre aztán hirtelen megállott a poros úton és reménytelenül tekintett végig a tarlók egyformaságán!

Ekkor olyan félelmetes érzése támadt, mintha bepillantást nyert volna a sors könyvébe. Abban az van megírva, hogy ő meg fog bolondulni.

Később a régi kastély hátsó udvarán találta magát. Az udvar óriás nagy, komor és puszta. A kövezet gránitkockái közül kiserkent a fű, a potrohos rácsu ablakok hosszu sorai pedig némán bámulják a magános embert. Rajta kivül senki se volt az udvaron, pedig sokért nem adta volna, ha legalább egy veréb csiripelése zavarta volna meg a csendet. Mit kezdjen most? Hová bujdosson a végzete elől?

Most megrázkódott az egész valója: dörgést hallott, mély és irtató erejü, bősz menydörgést, amely úgy hangzott, mint az ugrásra készülő óriás fenevad morgása. Odafönn, a sápadt égen, száz torony magasságában, fehéren világító, vajudó felhők torlódtak össze. Nem is felhők, hanem fantasztikus jéghegyek, ezermázsás jégtáblák, malomkőnyi kristályok, amelyeket az északi vihar alkalmasint a poláris tengerből ragadott föl és sodort ide. Irtóztató súlyukkal és fagyos lehelletükkel könnyen lebegtek a síkság fölött s amint egymást horzsolva -51- összetorlódtak, vészes búgást hallattak. Lenn a síkságon rémült csend volt. A park fáinak mintha ijedtükben égnek meredt volna minden águk, a bokrok pedig mozdulatlanul lapultak a földre. Az egész természet visszafojtotta a lélegzetét. Aztán egyszerre a szélrózsa minden irányából imaszerü, egyhangu morgás hallatszott, százezer kétségbeesetten könyörgő, esze nélkül hadaró élőlénynek a hangzavara. Talán a föld népe könyörgött a viharok urához? Vagy az erdei fák, a bokrok és fűvek nyelvét oldotta meg a halál félelme?

A szobájában találta magát. Egy idegen alak állott előtte, – nem idegen: az inasa volt… Levelet tett az asztalra.

Szégyelte magát és félt, hogy felösmerik benne a bolondot. Azért közömbös arccal – amelyen azonban a hideg verejték gyöngyözött – a szemére nyomta az üvegét és gépiesen a kezébe vette a levelet.

Mire való a gondosan összehajtogatott, -52- címeres papírlap? És az egymásba fonódó, fekete betüsereg? Miért is közlik az emberek egymással a gondolataikat? Nem feltünő, hogy kedvet éreznek ilyen hiábavalósághoz, amikor azzal úgy sem segíthetnek a titkos nyomoruságukon? Nem csodálatos, hogy egyáltalában kedvet éreznének valamihez?

Ez a név, amint kiejtette a száján, különös képet varázsolt a szeme elé. Előbb egy fehér bőrből készült, keskeny női cipőt látott, amely a tengeri fürdő homokjában járt. Hófehér bőrből készült, lakkorru cipőcske, valamelyik párisi mester remeke. Azután a vékony, bokán feszülő, fekete selyemharisnya, mely körül habos csipkeszoknya hullámzott.

Eldobta a levelet, anélkül, hogy fölbontotta volna. Mi köze hozzá annak a nőnek? Mi köze egyáltalában az egyik embernek a másikhoz?

Még valami jutott eszébe: Yvette is bolond! A haja, a tekintete, az egész viselkedése arra vall… Vagy bolond minden ember? Úgy kell lenni, hogy vannak öntudatlan és vannak őrültségük tudatára ébredt bolondok. Az öntudatlanok a boldogok, – a többieket elpusztítja -53- öntudatuk… Azaz megálljunk! Kicsoda boldog? Mi az: boldogság? Semmi! Nincs boldogság. Nincs semmi.

A gróf az ablakhoz lépett s kinézett a tarlókra. Már alkonyodott; az égboltozat vérvörös fényben úszott. Egyszerre rettenetes félelem fogta el: félt a közeledő éjszakától. Ha a sötétség itt éri, a termek magányában, akkor bekövetkezik a katasztrófa. Ellenállhatatlan vágya támad majd, hogy kiáltozzon a sötétségben és állati üvöltésével halálra rémítse a cselédeket.

Ez a gondolata, amelytől nem tudott többé szabadulni, tűrhetetlenné tette neki a szobában való tartózkodást. Észrevétlenül elhagyta a kastélyt és nyugtalan léptekkel bolyongani kezdett az alkonyba borult mezőn. A kutyák fölhangzó ugatásától vette csak észre, hogy a faluba tévedt.

Megállott az alacsony ablak alatt és betekintett a kivilágított szobába. Odabenn, a nappaliban, amely nektek ebédlőtök is, ott ült már a három örökké éhes fiu, türelmetlenül, csillogó szemmel, mint a zsákmányt leső három farkaskölyök. Te előttük állottál, Naca, fekete háziruhádban, amelyet édesanyád halála óta -54- mindig viselsz és kenyeret szeltél nekik. A három fiu tekintete élesen ellenőrzött, hogy vajjon egyforma mértékkel mérsz-e nekik s te megértetted a tekintetüket és elmosolyodtál. A szobában mélységes csend volt, csak a kakukóra ketyegett a hófehér falon, a függőlámpa pedig szelid fényt árasztott üde, fiatal alakodra.

Ekkor megnyílt az ajtó, Sátory gróf megjelent a küszöbön. Az éjszakában egyedül bolyongót ellenállhatatlan erővel vonzotta be a nyugodt lámpafény.

– A méltóságos úr! – mondtad nagy meglepetésedben, miközben a kenyeret az asztalra tetted és kötényedbe törülted a két kezedet.

– Nincs itthon; Létára utazott egy betegéhez… De azt hiszem, itt lesz félóra mulva s akkor rögtön felküldöm a kastélyba…

Széket hoztál neki, de aztán megint éhes testvéreiddel kellett foglalkoznod. Két jókora köcsög aludttejet kaptak, meg egy-egy karéj kenyeret. És miközben kanalukkal csörömpölve -55- költötték el est-ebédüket, némán és szakadatlanul a szokatlan vendégre meresztették tágra nyitott szemüket. Te pedig derült nyugalommal jártál-keltél a szobában, Naca, a gyerekekről gondoskodtál és mosolyogva válaszoltál a vendég kérdéseire.

A derült nyugalmadnak pedig valami sugalló ereje lehet, Naca, mert a gróf lelke lassankint csöndesedni kezdett. Figyelmesen szemügyre vett, aztán a ködön áttörő verőfényként, valami halvány reménység, egy megnyugtató sejtelem kezdett a lelkében derengeni: óh igen, van még egészség és tisztaság a világon. Sőt úgy lehet, hogy boldogság is van, mert van megnyugvás.

Mint a tisztaságnak, az egészségnek és nyugalomnak bájos megtestesülése állottál előtte, Naca, te, aki kristálytiszta lelkeddel oly kevéssé hasonlítasz amaz Yvette-hez, a fáradt lelkü, szeszélyes elméjü és örökké nyugtalan Yvette-hez.

Az édesatyád aztán megérkezett s te, Naca, miután meggyujtottad a rendelőszoba lámpáját, egy résztvevő, aggódó és bátorító tekintetet vetve a gróf halvány arcára, magukra hagytad a férfiakat. Félórai vizsgálódás és faggatás után a doktor tisztában volt a bajjal.

– Elég sokat. Mostanában a dohányzás az egyetlen szórakozásom. Azt hiszem, elszívok ötvenet-hatvanat is egy nap, de meglehet, hogy egész skatulyára valót…

– Megvan a baj: egy kis nikotin-mérgezés… Ha abbahagyja a dohányzást, nem lesz több idegriadalma…

Amikor megösmerte a baját, tulajdonképpen már egészséges is volt a gróf. Csak előbbi félelmének kellemetlen emléke nyomta még a lelkét.

Egy hétig aztán rendesen eljárt a doktor házába s a veled való barátkozás, Naca, többet gyógyított rajta, mint az édesatyád tudománya. Amolyan szellemi Kneipp-kúra volt ez a grófnak, visszatérés az egyszerü lelki élethez. Szüksége volt egyszerü és egészséges lényed sugalló hatására s azért készségesen beleilleszkedett mindennapi életed szűk körébe. A kiskertedben járt-kelt veled és szemlét tartott a csibéid fölött. Néha elkísért a konyhába és az édesatyád hangosan elnevette magát, amikor a grófot a galambduc létráján látta. Te pedig meleg, szinte anyai gyöngédséget éreztél iránta, Naca, aminőt csak az igazi nő érez a férfi iránt, aki áldozatot követel tőle. Mert az a különbség az igazi nő és az asszony torzképe között, Naca és Yvette között, hogy az első -57- hasznára kíván lenni a férfinak, az utóbbi pedig hasznot akar tőle. A férfi pedig megsejti ezt a különbséget és önző lelke megtalálja az igazit, ha szüksége van rá…

Egy hét elmult és a gróf egyszer, ebéd után, ásítva állott a kastélya erkélyén.

Bement a szobájába és miközben íróasztalán a hírlapok között keresgélt, megtalálta Yvette levelét, amely már egy hete ott feküdt felbontatlanul.

A levél épp oly elmés volt, mint szemtelen. Gúnyos, de kecses formában valóságos kihívás, – a kacér küzdelmekben járatos asszony finom cselvágása, hogy támadásra ösztönözze ellenfelét. És hogy ingerlővé tegye ránézve a párbajt, előre sejteti a saját gyöngeségét.

A levélpapir illatos volt és Sátory, amint mohón szívta föl a finom és különös illatot, megint meglepő közvetlenségében maga előtt látta Yvette-t. Mily ragyogó volt, mily érdekes, mily kitanulhatatlan és ingerlő Párist… -58-

– Megyünk Párisba, – mondta az inasának. – Elég volt már a faluzásból…

A betegségére úgy emlékezett vissza, mint egy nagyon jelentéktelen epizódra. És a doktor-kisasszonyra, a georginás kiskertre, a tejes köcsögre és a csibékre is úgy emlékezett vissza, mint holmi nagyon kedves és nagyon jelentéktelen apróságokra,

Azóta, hogy ez megtörtént, elhagyott a jó kedved, Naca. Az emberek, a szomszédok és jóbarátok, összesúgtak és összenevettek. No nézd, talán bizony méltóságos asszony akart lenni a kis Naca?

Dehogy akartál! Én tudom, hogy álmodban sem bántott a nagyravágyás soha. Hát mit is akartál tulajdonképpen? Hasznára akartál lenni, fáradni és gondoskodni szerettél volna érte, nélkülözhetetlen szerettél volna neki lenni, amilyen nélkülözhetetlen vagy édesapádnak és elárvult testvéreidnek, akiktől se jutalmat, se hálát nem vársz. A grófnak azonban most már nincs rád szüksége, Naca, és te azért kissé szégyeled magadat – de ez a kis szomoruságod, a szégyenérzeted, hogy ötödik kerék voltál valakinek a szekerén, el fog mulni, miképp elmulik minden a világon. -59-

Tóth és a háziasszony már jó félóráig beszélgettek együtt, amikor az asszony végül szeliden kivallotta, hogy miért hivatta magához.

Azt kivánta tőle, hogy beszéljen néhány jó szót az urával. Úgy mondta: néhány jó szót! Nem vehette nagyon komolyan az egész dolgot, mert úgy képzelte, hogy szóbeszéddel még el lehet igazítani.

– Az ördögbe is, asszonyom, hát mit képzel? A férjét megcsalni nem olyan gyerekség. Ha az én feleségem tenne velem ilyet – eh, én megfojtanám!

Az asszony nem szólt semmit, csak mereven nézett a szemébe. Szép, csudálatosan beszédes szeme volt; világosszürke, tiszta és becsületes.

Oly szeliden tudott nézni, oly megindító ostobasággal, mintha azt akarná mondani: -62- Rosszat tettem? Hát miért nem vigyáztatok reám jobban?

– Az az úr különben meg fogja kapni a magáét. Holnap áll a férje pisztolya elé… Hogy magával mit szándékozik tenni az ura, azt nem tudom. Én azonban megfojtanám.

Amikor az előszoba ajtajából még egyszer visszafordult, ott látta az asszonyt, az ajtófának dőlve, fölemelt karjával a sötét függönyt fogva.

Tóth urat nagyon leverte az asszony botlása. Sajnálta az urát, a szegény Csonka Gyulát és sajnálta magát, mert úgy érezte, hogy őt is fájdalmas csalódás érte. Két év óta rendes vendége volt a Csonka-háznak, ahol második otthonra talált. Holmi pót-otthonra, amelynek előszobájában, felöltőjével és sárcipőjével együtt, lerakta tisztátalan gondolatait is. Jól esett neki a háziasszony bájos bizalmaskodását élvezni és fölötte szeretett a fiatal házastárs apró-cseprő kérdéseibe avatkozni. És ez a kandalló-költészet most egyszerre -63- érthetetlen módon véget ért. Sem a megcsalt férj, sem a házibarát nem tudta megérteni a dolgot, de lehet, hogy a szép bűnös maga sem értette.

Másnap megtörtént a párbaj. Tulajdonképpen Tóth kényszerítette rá a férjet, hogy verekedjék.

A szegény megcsalt férj nagyon ügyetlenül viselkedett. Pisztolylyal a kezében összegazemberezte az ellenfelét és golyót kapott a csípőjébe. Ez ugyan a megcsalt férjek rendes sorsa, de Tóth mégis szerette volna, ha ezúttal kivételesen a csábítót lövik keresztül.

A csábító! Vagy tizenöt évvel idősebb lehetett a férjnél. Vörhenyes, rövidre nyírt szakállt viselt és külsejére nézve semmiben sem különbözött valamelyik vidéki lókupectől. Egyébként gróf volt és óriás vagyon ura, de köztudomás szerint fukar, akár egy uzsorás.

Csonkáékkal úgy került össze, hogy ármentesítési terveket készíttetett a mérnökkel. A munkáért ugyan nem fizette meg Csonkát, hanem azzal kárpótolta, hogy néhanapján nála ebédelt és udvarolgatott az asszonynak. Nem lehet tagadni, hogy ezt az udvarlást mindenki szívesen látta: a férj is, az asszony is, még a -64- házibarát is. Az asszony boldog volt, hogy a barátnői irígykednek reá, a két férfi pedig boldog volt, hogy a gróffal valami barátság félébe keveredhetett. És talán éppen a hiuság tette lehetségessé az elképzelhetetlen dolgot.

Nem értem, hogy történhetett! Nem értem! Így sóhajtozott Csonka Gyula még akkor is, amikor Tóth karjára támaszkodva, mint gyógyuló beteg bicegett föl-alá a kórház kertjében. A sebláza elmaradt, most már más láz vette elő: újra visszakivánta az asszonyt. Tóth egyszer rajtakapta, amikor éppen Margit egyik zsebkendőjével babrált.

– Azt hiszem, elhamarkodtam a dolgot, – mondta Csonka bánatosan. – Igaz, hogy nagyot vétett ellenem, de hiszen még félig gyermek volt… Egészen gyermek volt! És most világnak kergettem, mint egy rossz cselédet…

– Gyula, ne bomolj! Arra az asszonyra nem szabad gondolnod. Ezzel tartozol magadnak és barátaidnak is…

Csonka kiheverte ezt a betegséget is. Annyira kiheverte, hogy félév után újra megházasodott. Nem tudott sokáig asszony nélkül meglenni, ő férjnek született. Ezúttal megtalálta azt, akire szüksége volt: a női nyárspolgárt. -65- Elvett valami alamuszi vidéki kisasszonyt, akiből idővel nagyon önérzetes, keménykezü menyecske lett, a cselédek réme.

Csonka most már nyugodtan alhatott; az új asszony sokkal hidegebb és önteltebb volt, semhogy rossz asszony lehetett volna belőle.

Tóth egypár eredménytelen kisérlet után lemondott a reményről, hogy barátja új fészkében új pót-otthonra találjon. Rajta múlt, meg az új asszonyon. Nem tudtak egymással megbarátkozni, sehogy sem. Csonka azonban fülig úszott a boldogságban.

– Hej öregem, – mondta egy véletlen találkozás alkalmából, mert most már csak véletlenül találkoztak, – ha el nem veszem ezt az asszonyt, meghaltam volna anélkül, hogy megismertem volna, mi a tisztességes asszony. Most látom csak, hogy milyen cudar volt a régi! A megtestesített hazugság volt. Minden szava hazugság volt, azt hiszem, még tévedésből sem mondott soha igazat…

Azzal otthagyta barátját, akit aztán jó sokáig nem látott. Egyedül élte tovább legényéletét, amelyet utóbbi időben sivárabbnak talált, mint valaha. -66-

Egy nap aztán véletlenül összetalálkozott megint a szép bűnössel. Úgy esett, hogy egész délután künn kóborolt a szigeten. Egész délután jókedvében volt, alkonyatkor azonban, midőn a nyárfák megnyúló árnyéka elnyelte a verőfényt, megint erőt vett rajta a levertsége. Kalappal a kezében végigsétált a sötét alagúton, amelyet a lehajló lomb alkotott a feje fölött. A cserjésből tavaszi pára emelkedett föl, amely rejtelmes vágyakkal töltötte el a szívét és forrongásba hozta vérét. Egyszerre szomorunak találta a magányt és nyomasztónak a csendet és megint emberek után kivánkozott. Az embereket megtalálta a felső vendéglő előtt.

És amint ott ült, asztalára könyökölve, elhagyottan a lármás sokaság között, váratlanul, mint egy tünemény, megjelent előtte Margit; fölemelt fővel, könnyü mosolylyal az ajkán, a világos nyári ruháját kecsesen összefogva, jött föl a veranda lépcsőjén.

Két év óta, amióta eltünt a fővárosból, kissé megváltozott. A termete mintha megnyúlt volna, bár vállban megtelt. A tekintete azonban most is olyan gyermekesen nyilt és becsületes volt, mint annak előtte.

Mindaketten zavarban voltak. Tóth egy -67- ösztönszerü mozdulatot tett a kezével, erre aztán Margit odanyujtotta neki a keztyüs kezét.

– Itt lakunk, a szegény édesanyámmal… Szegény anyám, nagyon beteg… Egész délután ápoltam, most elküldött a friss levegőre, meg vacsorázni… Hanem nem tudom, találok-e üres asztalt…

Tóth a saját asztalára nézett és az asszony odaült. Csak mikor elhelyezkedett, kérdezte zavart mosolylyal: Szabad? Aztán, hogy palástolja zavarát, nagy buzgóan az étlap tanulmányozásába merült, amelyet a pincér tett eléje. Félhangon olvasta az ételeket, de láthatólag nem tudta, hogy mit olvas. Az arcát pedig rózsásra festette az izgalom. Amikor a pincér elment, Margit arca egyszerre elborult.

– Mit csinál ő? – kérdezte egyszerre. – Hallom, megházasodott… Boldog legalább?

– Óh igen, boldog a maga módja szerint, – mondta Tóth elnéző mosolylyal.

– Örülök, hogy hozzávaló asszonyra talált… Mert jó ember, ugy-e? Hanem mi ketten nem illettünk össze… Ugy-e nem?

A pincér salátát hozott Tóthnak és az asszony kivette a kezéből a tálat. Ecetet, porcukrot és mustárt kért.

Tóth hátradőlt a széken és figyelmesen nézte az asszony kezét, amelyen egy türkizes gyűrű csillogott. Mindig nagyon szerette ezt a szép, fehér kezet és most olyan figyelmesen és hosszan nézte, mintha kárpótolni akarná magát a kétévi mulasztásért. Valami puha kecsesség jellemzi minden mozdulatát, akár fölvesz, akár letesz valamit, az olyan, mintha megsímogatná, szinte csodálatos, hogy a villák és tálak nem reszketnek meg a nagy gyönyörűségtől. Nemcsak a keze, az egész asszony olyan lágy, behízelgő, símogató. A hangja is, a nézése is, a mosolya is. Igazi nő. Vannak, akik szebbek, elmésebbek és jellemesebbek nála, – de mennyien vannak! Éva varázsa azonban egyikben sincs meg olyan nagy mértékben, mint éppen ő benne. A finom illat, amely a csipkegallérjából árad, olyan hatással van a férfira, mint az erdei ózon. Megifjítja. -69- A villamos lámpák most fényesebben ragyognak mint az imént, a zene édesebben szól, még az emberek is, akik a szomszéd asztalnál ülnek, most érdekesebbek és rokonszenvesebbek, mint az imént.

A hajó azonban csak félóra mulva indul, addig ráérnek még járkálni. Amikor a sötét fasorba értek, mindaketten elhallgattak. Az asszony megállott, lehajtotta a fejét és az ernyőjét rátette a cipője hegyére.

Most arról a dologról fog beszélni, – gondolta Tóth. – Bár ne beszélne arról!

– Nem szerettem az uramat soha. Nem gyűlöltem, de nem is szerettem… Néha meg is sajnáltam a szegény embert… Mindig egy dolog járt az eszemben: jó volna, ha más volna az uram, Csonka pedig a barátom… Annyit gondolkoztam ezen, hogy néha el is tudtam magammal hitetni, hogy úgy van… Hanem képtelenség volt! Az, akire gondoltam és akiről beszélek, nem akart megérteni… Egy nap meggyűlöltem mindent, meg magamat és a férfiakat és meg akartam halni… Meghalni gyáva voltam és eszembe jutott, hogy máskép is véget vethetek a komédiának… -70- Egy gazdag vén mágnás szeretője leszek… Erre már leánykoromban is gondoltam. Nem tudom, honnan vettem ezt, – olvastam, vagy hallottam? – már iskolásleánykoromban is gondoltam: ha nem lesz úgy, ahogy akarom, akkor egy gazdag vén mágnás szeretője leszek. És nagyon rossz leszek.

– És nem is az uramat akartam megcsalni. – Óh nem – vele nem is törődtem – hanem a másikkal! Ugy-e utálatos vagyok? És mégis – lássa – most azt tehetném, amit akarok, de nincs egyéb kívánságom, mint meghalni.

A finom keze ott vergődött egy pillanatig még a Tóth kezében, aztán elváltak.

Tóth kiment másnap délben, harmadnap is kiment, a reggeli hajóval, aztán mindennap künn volt…

Egy hónap mulva Csonka Gyula valami kerülő úton megtudta, hogy Tóth el akarja venni az ő elvált feleségét. Fölsietett a barátja lakására.

– Milyen alávalók az emberek! Azt beszélik, hogy feleségül akarod venni a cudart…

A Bredowok az este valami kerti ünnepséget rendeztek, amelyen részt vett a berlini társaság színe-java. Ott volt a számtalan tagból álló Bredow-család, ott voltak a Manteuffelek, a Raditzok és nem tudom, még kicsoda. Ott volt egy nagy csapat katonatiszt, a fővárosi gárdaezredekből. A diplomáciai kar fiatalabb tagjai is szép számmal megjelentek. Ott volt, hogy többet ne mondjak, Joob báró is, aki mint Magyarország címzetes alkonzula fáradozott a Németországban rekedt drótostótok védelmében. Berlinben különben Joobot, a sötétbarna arcbőre miatt, Cigánybárónak nevezték.

A Cigánybáró úgy találta, hogy Bredowék társasága kiállhatatlan, az egész mulatság pedig halálosan unalmas. A tisztek vállrojtos kabátban, állig érő gallérral, kidüllesztett mellel jártak-keltek. És mivel tudták, hogy Joob tartalékos -76- tiszt, valamennyien a bajtárs úr megszólítással boszantották. A hölgyek is oly finnyás arccal és szertartásos mozdulatokkal táncoltak, mint egykor a leviták a frigyszekrény előtt. Egy jófajtáju magyar kurjantás bizonyára elég lett volna arra, hogy jéggé fagyaszsza az egész társaság hüllővérét.

És ha nem lett volna itt Bojár Margit, – no, de szerencsére itt volt Bojár Margit.

Éppen arra sétált unokatestvérének, az árbochosszúságu Bredow kapitánynak karján. Fehér batisztruhájában megint nagyon csinos volt. Hiszen ő is merev és komoly, de ajka szélén hébe-korba mégis fölvillan az a végtelen kedves, sokat mondó mosoly, amelylyel már hónapok óta bolondította a Cigánybárót. Ő is szőke, de nem ám lenszőke, mint a többi; az arcszíne pedig barna, mintha finom aranyzománccal volna befuttatva…

– Nagy sajnálkozással hallottam Margit hugomtól, hogy bajtárs úr elhagyja Berlint? – kérdezte.

– Amint csak lehet. Még csak kérdeznem kell valakitől valamit, aztán mehetek. -77-

– Talán bizony rózsás női ajakról vár feleletet a kérdésre? – enyelgett a kapitány.

Mindketten ittak. A Cigánybáró egyébként meglehetős elfogultsággal itélte meg a németek faji tulajdonságait, de az ivóképességük előtt mindenkor készségesen kalapot emelt.

– Sokáig marad Berlinben Bojár kisasszony? – kérdezte később odavetőleg a címzetes alkonzul.

– Talán örökre, – mondta a kapitány titokzatos mosolylyal. – Legalább édesanyja úgy akarja…

– Ön ismeri a magyarországi rokonainkat, a Bojárokat? – kérdezte a kapitány.

– Csak felületesen. Egy időben sokat beszéltek Bojár ezredesről, a kisasszony édesatyjáról.

A kapitány igen jókedvünek látszott és szokása ellenére beszédesnek mutatta magát, aminek egyik oka bizonyára a pezsgő lehetett.

– Margitnak az édesanyja az én nagynéném… Valaha híres szépség volt… Valami -78- csehországi fürdőben ismerkedett meg Bojárral. Ismertem Bojárt, két ízben is vadásztam a magyarországi birtokain és meg vagyok győződve, hogy a világ legszeretetreméltóbb férfiai sorába tartozott… Szép, lovagias ember volt. Vendégszerető és bőkezü, amellett hallatlan módon vakmerő. Nagyon szerette a nénémet, de a szíve oly csodálatosan volt szerkesztve, hogy a néném mellett még vagy egy tucat szőke, barna és vörös szépség talált benne helyet… Öt év előtt történt a kínos és tragikus eset, amelyről ön is hallott.

Bojár Bécsben volt és összetűzött valami cseh gavallérral. Nem tudom, hogy az összetűzés oka szőke volt-e vagy barna; én csak azt tudom, hogy az Operában táncolt. Megverekedtek. Bojárt ezúttal elhagyta hagyományos szerencséje, koporsóban szállították haza birtokára… Ön emlékszik a dologra, hiszen óriás botrány lett belőle… A néném ott se volt a férje temetésén. Képzelje el a büszke asszony lelkiállapotát, amikor megtudta, hogy a férje, akit imádott, egy rózsaszínü rongy miatt halt meg… Azóta a néném, aki férjében mindig a magyar faj megtestesülését látta, valami ideges ellenszenvvel viseltetik minden iránt, ami magyar. Ez nem igazságos, de végre is érthető. Ott él még magyarországi birtokain, -79- amelyeken úgy gazdálkodik, mint egy férfi, de a leányát, amikor ez két év előtt fölvette első hosszu szoknyáját, fölküldte az édesanyámnak, hogy vezesse be az itteni társaságba. Néném azt szokta mondani: Nem akarom, hogy Margit magyarok közt éljen. Hűvösebb, józanabb emberek közé küldöm, ott talán meg fogja találni a boldogságot, amit én nem találtam meg.

– Hűvös, józan emberek! – Önök tehát bennünket rosszabbnak tartanak a saját nemzetbelieknél?

– A világért sem! Nem rosszabbaknak, hanem másoknak. Egy példával meg tudnám magamat értetni. Tegyük föl, hogy a vérmérsékletnek színe van és hogy az északnémet nemzeti temperamentum kék. Ebben az esetben a magyaroké vörös. Egyik se jobb a másiknál, de mindegyik más. Mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai. Maradjunk meg a színek mellett… A kék szín jól esik a szemnek, tisztább, nyugodtabb és komolyabb a vörösnél. Igaz, hogy emellett szentimentális, hideg és gyakran émelyítő. A vörös szín föltünőbb, melegebb. Kár, hogy bántja a szemet és izgatja az idegeket, mint minden érzékies dolog… -80-

– Minden németben egy professzor lappang, – jegyezte meg magában a Cigánybáró.

– Eszerint Bojár Margit, mivel a vörös és a kék szín összevegyüléséből származott, tulajdonképpen – lilaszínü?

– Ilyenformán van. Temperamentuma ma még lilaszínü, azaz se vörös, se kék. Most jön abba a korba, amikor színt kell vallania.

– Színt fog vallani! Csak beszélhetnék vele, mondta magában a Cigánybáró, miközben néhány fiatal bajtárs úr közé ült.

A lilaszínü leány ott ült vele szemben egyenesen, komolyan és szerényen, mint egy jónevelésü fiatal hölgyhöz illik.

Joob néhányszor átszólt az asztalon, a leány helyett azonban mindig Bredow kapitány válaszolt. A Cigánybárónak lassankint rossz kedve lett, veszedelmesen kezdett inni.

Vacsora végén azt mondta valamelyik -81- német, hogy szeretne egy igazi, egy tősgyökeres magyar nótát hallani. A Cigánybáró kissé elgondolkozott, aztán odaintette a primást:

A mélabús zenehangokból mintha valami fájdalmas szemrehányás szólt volna. És Bojár Margit, mintha csak megértette volna a szemrehányást, fölemelte fejét és lopva nézett a Cigánybáróra.

A hosszu kapitány, aki már kétízben járt Magyarországon, a magyar zenéről kezdett beszélni.

– Margit hugom valódi zenei tehetség, sok magyar népdalt ismer és képzeljék, valamennyit hangjegy nélkül játszsza a zongorán, éppen úgy, mint a cigány…

A leány kissé habozott, aztán kendőjével odaintette a primást s a fülébe mondta a nótáját:

A Cigánybárón időközben csodálatos izgatottság vett erőt. Vajjon neki szól a búcsuztató?

– Szabad még egy nótat játszanom? – kérdezte később halkan a kapitánytól.

A hosszu Bredow boldog volt, hogy Margit az ő társaságában olyan jól mulat…

Bojár Margit, mintha meggondolta volna magát, hirtelen intett a cigánynak, hogy nem azt akarta játszatni. Mást. Azt hogy:

A Cigánybáró nem ivott már, hanem csillogó szemmel nézte a csinos lilaszínűt, akinek az arca most már határozottan pirosodni kezdett. Aztán, bár a hosszu kapitányon nem volt fekete suba, egy gyilkos tekintetet vetett reá.

A leány megszeppenhetett e fenyegetés hallatára és alkalmasint a lelkiismeretét akarta megnyugtatni, amikor válaszul húzatta:

A társaságnak fölötte tetszett ez a szokatlan mulatság. A fiatal tiszteken valami patyolat jókedv vett erőt. Erősen ittak s ha értettek volna hozzá, bizonyára daloltak volna. Bredowné szíve, odafenn az asztal végen, anyai örömben úszott, amikor hosszu fiát sugárzó arccal látta a gazdag Margittal fecsegni. A leány buzgón hallgatta a kapitányt, a Cigánybáróra a világ minden kincseért se pillantott volna. Ha olykor arra is tévedt a tekintete, akkor sem az arcába nézett, hanem arra a nagy, -84- vérvörös szegfűre, amelyet az alkonzul a frakján viselt. (Boulanger tábornok tiszteletére viselte. Nagyon tisztelte akkoriban a francia tábornokot, mivel azt várta tőle, hogy meg fogja verni a németeket.)

– Nézze, kérem, azt a virágot? Nem tudok betelni a nézésével… Még soha életemben ilyen szép virágot nem láttam!

Bredow kapitány udvariasan elkérte a Cigánybárótól a virágot és odaadta Margitnak.

Előbb azonban megszagolgatta, egyszer, véletlenül, végighúzta a száján, csak aztán tűzte a hajába. A piros virág pompásan festett a hajában.

Nagy gyönyörűségében, mi telhetett tőle? – egy nagy bankót csúsztatott a cigány markába és elhúzatta ezt a nótát, hogy azt mondja:

Ha Bredow kapitány próféta lett volna, akkor tudhatta volna, hogy mához egy esztendőre gyorsvonat fog Budapestre érkezni, amelynek egy különkocsijából a Cigánybáró fogja kisegíteni fiatal feleségét, Bojár Margitot. -86-
-87-

Már erősen hajnalodott. A nagy-körút bérpalotáinak tornyai feketén fúródtak a sápadozó égboltozatba. A két jóbarát – az ég tudná micsoda kerülő úton – pezsgős kedvében bevetődött a Terézváros egyik keskeny utcájába. Egy csapszék fölött piros lámpás csillogott, odabenn – alkalmasint valami különszobában – halk tamburaszó hallatszott…

Bementek, letelepedtek egyik márványasztalhoz. Amikor lenyelték a rossz italt, megrázkódtak és még egy pohárral rendeltek. Béni aztán szemébe tolta üvegét és szemügyre vette a pénztárban ülő leányt.

A pénztárosnő beteges, beesett arca téglaszínüre volt kendőzve. A szőke haja ugyan gondosan föl volt sütve, de a vállán szürke nagykendőt viselt, aminőt szegény munkásasszonyok szoktak viselni. Közömbösen bámult maga elé, fonnyadt keze szórakozottan babrált a pénztári könyvhöz kötött plajbászszal.

A szőke Marietta! A két jóbarát visszaemlékezett a régi Mariettára, aki még néhány esztendővel ezelőtt lázba hozta a főváros korhely fiatalságát. Ott énekelt esténkint valamelyik dalcsarnokban. Elragadó és szemtelen volt, mint egy szőke Phryne. Kurta szoknyában, nagy, francia kalappal a fején, formás lábait kecsesen illegetve, csípőre tett kezekkel járt föl s alá; hangja persze nem igen volt, de azért el tudta ragadni és föl tudta villanyozni a maga közönségét. Ha rákezdett A szőke Marietta dalá-ra, amelyet valami elzüllött tehetség szerzett neki, akkor a szűk páholyokban szorongó közönség, a mágnások, a tisztek, a -91- sikkasztó kereskedősegédek, egy hangon dudolták a pattogó végsort… Ignác pedig, a félszemü főpincér, azalatt duplán számította a Heidsick-nek keresztelt cukros szódát…

– Csakhogy így látom! – mondta Béni kegyetlen mosolylyal. – Ezt sokért nem adom.

– A szegény Bakó Gyurka esete óta gyűlöltem… Ez nem olyan, mint a többi leány.

A courtisane jellemében van egy kibékítő vonás: a jószívüség… Marietta nem volt sem jószívü, még csak nem is könnyelmü. Számító volt, hideg és kegyetlen, mint a keresztes pók… Nem szeretett senkit, megvetette az embereket, akik tönkre tették magukat meg a családjukat, hogy mogyoró-gyémántokat akaszszanak a nyakába, és fogatot tarthassanak neki…

– Ön az? Most már emlékszem! Ön volt akkor az Ilka barátja. Egyszer össze is vesztek a kis Gyurkával.

– Jól tudja. Hát a rőtbajuszu főhadnagyra emlékszik-e, aki egy hónapig udvarolt magának?

– Nem. Hallja, a régi kocsisom, a Móni, itt járt a napokban. Hozzá ültem és azt akartam, hogy fizessen egy üveg sört, de ő nem akart rám ismerni és azt mondta, menjek a pokolba…

– Móni nagyon büszke lett, amióta bérkocsitulajdonos. Igaz, – kedves anyja, de la -93- Dorné ő nagysága hogy van? Alkalmasint mosogat valahol?

– Nem volt az anyám, elküldtem, mert meglopott. Az én anyám kofa Budán; Hábernénak hívják…

– De igen, a minap láttam. Még mindig monoklit visel, de a kalapja nagyon zsíros volt… Ön jár még vele?

– Nem, mert kidobták a kaszinóból. Neki is sokba kerültek az ön gyémántjai? Mondja kérem, hová is lettek a hires gyémántjai? Ami most a fülében van, az cseh üveg!

A leány, aki eddig gúnyos nyugalommal felelgetett a Béni epés kérdéseire, most halkan elmosolyodott.

– A gyémántjaimat meg a húszezer forintos takarékpénztári könyvemet elvitte Ignác.

– Ő volt az első szeretőm, ő hozott a -94- dalcsarnokba… Azt mondta, keressek pénzt, sok pénzt, aztán el fog venni, hogy tisztességes asszony lehessek… Amikor innen elküldött a rendőrség, elmentünk Berlinbe. Ott beteg lettem, Ignác pedig azt mondta, hogy heptikás vagyok, elszedte mindenemet és egy kis kövér leánynyal elment Hamburgba. Azóta se láttam…

– Jó estét, Marietta kisasszony! Mondja, kérem, itt szándékozik tölteni az egész életét?

– Nem tart már sokáig… Az orvos megtiltotta az ivást, a gazda meg azt akarja, hogy igyak a vendégekkel. Ha akarja, fizessen egy üveg pezsgőt. Nem kell meginnia…

– Mégis különös, hogy a legelzüllöttebb asszony is mindig talál magának egy százszor elzüllöttebb férfit! -95-

A piros ernyős lámpa fényénél Dobozy és Angyal ott ültek a fürdői fogadó dohányzószobájában és egy szőke asszonyról beszélgettek.

Az éj csöndje, a különös világítás, aztán az ópiumos dohány, amelynek füstje átjárta a szobát, olyan hatással volt reájuk, hogy a képzeletük titokzatos tájak felé kívánkozott. Angyalnak joga is volt hozzá, mert a mesterségére nézve író volt. Meglehetősen elvont dolgokról beszélgettek tehát, pedig olyan szőke asszony forgott szóban, aki a csinos két lábával biztosan állott a valóság talaján.

– Mondok neked valamit, – szólt Dobozy hosszu szünet után. – Az asszony erényes, hiszen éppen azért akarom feleségül venni…

– Jól van. Tudod, hogy udvarlok neki, már amennyire az ilyen soha ki nem ismerhető asszonynak udvarolni lehet. A bolondulásig szeretem, de azért óvatosságból várakozó állást foglalok el vele szemben. Amelyik pillanatban ő akarja, a lábaihoz vetem magamat, de csak úgy, ha ő akarja. Nevetségessé nem fogom magamat tenni.

– Tegnapelőtt úgy látszott, hogy most már akarja. Kirándultunk a török-romhoz és mire visszatértünk, bealkonyodott. Ketten megelőztük a többieket és a kőhídon megállapodtunk, hogy bevárjuk a társaságot. Egészen sötét volt, a holdat eltakarták a parti fenyők és alattunk föl-föl csillogott a zúgó hegyi patak fehér tajtéka. Némán álltunk egymás mellett, a híd könyöklőjének dőlve, egyszerre érzem, hogy az asszony a kezemre teszi a kezét. Halkan szól hozzám:

– Én most belelátok a maga lelkébe, édes barátom, egészen tisztán, mintha üvegből való volna. És maga is belát az enyémbe, ugy-e? Ne szóljon semmit, minden jól van!

Nem válaszoltam semmit. Azután együtt voltunk vacsorán a fürdő-vendéglőben. Az asszony alig evett valamit és föltünően csöndes volt. Mintha valami édes bágyadtság zsibbasztotta -99- volna meg a szokott élénk, kötekedő kedvét. Szakadatlanul mosolygott és néha lopva nézett reám. Mindezekből joggal azt következtethetem, hogy most már akarja, – nemde?

– Tegnapra újabb kirándulásban állapodtunk meg, ezúttal a Kecske-völgybe. A társaság hat kocsin indult útnak. Én egy kocsin ültem a szép asszonynyal, aki útközben elragadóan kedves volt. Odakünn is verőfényes kedvében volt, egészen az ozsonnáig. Ozsonnánál a cigány játszani kezdett, valami ostoba, émelyítő nótát húzott. Az asszony sokáig elmerengve hallgatta. Hallgatta, közbe elborult az arca és kurta, szomoru válaszokat adott kérdéseimre.

Az arca halvány volt, idegesen harapdálta az ajkát. Alig mertem hozzá szólani, mert éreztem, hogy lassankint végtelen keserűséggel telik meg a lelke. Bántja a hangom, bántja minden mozdulatom; kiállhatatlannak, ostobának, gyűlöletesnek tart. Aztán fölkelt, otthagyta a társaságot és egyedül letelepedett egy távoli padra. Utána mentem és megdöbbenve láttam, -100- hogy a szeme könyes, az arcán pedig végtelen fájdalom vonaglik.

Fölkelt a helyéről és nagy meglepetésemre egyszerre sírva fakadt. Megfogtam a kezét, de ő eltaszított magától.

Ekkor fölülkerekedett bennem a férfiúi büszkeség és nem közeledtem többé hozzá…

Abban reménykedtem, hogy meg fogja bánni a különös viselkedését, de bizony ő ügyet se vetett reám. Oly szomorúnak és boldogtalannak látszott azonban, hogy a szánakozásom legyőzte a haragomat. Nem is jöttünk haza egy kocsin, hanem külön-külön… Nem is búcsuzhattam el tőle. Amikor azonban éjfél előtt a lakásomra mentem, künn ült az erkélyen. Azt hiszem, hogy reám várt. Mikor meglátott, halkan elnevette magát és egy marék rózsát dobott a nyakamba. – Jó éjszakát, Dobozy! – kiáltotta édes hangon… Nos, barátom, mit szólsz ehhez? Mi ez? Mit jelent ez?

Dobozy indulatosan felszökött a kerevetről, -101- hogy aztán megint letelepedjék a másik kerevetre.

– Mindenesetre igen érdekes egyéniség. Érdemes volna belenézni a lelkébe. Rejtelmes erők működnek, amelyeket az asszony maga sem ismer. E lelki áramok vezetik őt és nagyobb befolyással vannak reá, mint a külső világ behatásai és természeti ösztönei. Nagyobbal, mint az éhség, a szerelem, a hideg és a meleg. Nem vetted még észre, hogy az arca is néha fáradt és szomoru, mint az őszi est, máskor meg üde, szűzies, mint a tavaszi hajnal? A haja is hol aranysárga, hol meg egészen fakó. Aztán a szeme! Megfigyeltem a szemét és hol jóságosnak, tisztának, hol meg gonosznak és veszedelmesnek láttam. Ez a szem különben egyszer zöldes-sárga, egyszer meg szürke vagy kék. Az iriszen néha parányi aranykígyók cikkáznak, máskor fénytelen és hideg, mint egy üvegszem. Mi ez? Miért van ez igy? Mindenben van logika, ebben az asszonyban is van, csakhogy mi nem értjük meg. Ha közelebbről ismerném, talán megtalálnám a lelkének kulcsát és megfejteném neked a problémát… -102-

II.

Amikor a társaság az előtt való nap a Kecskevölgybe készült, a szőke asszony türelmetlenül várta a susztert. A suszter meg is jött, hála Istennek és a szőke asszony majd hogy a nyakába nem ugrott örömében.

– Éppen jókor jön majszter uram; ha egy félórát még késik, harisnyában mehetek a Kecske-völgybe, mert az a budapesti gazember nem küldte el a cipőt, az utolsó páromat meg tegnap tettem tönkre, amikor belegázoltam a patakba. Hadd lám a remekét.

Vidéki cipőnek elég csinos volt. Az asszony fölvette és kopogó léptekkel sétált föl-alá a szobában.

– Úgy áll, mintha ráöntötték volna a nagyságos asszony lábára. A jól szabott cipő később sem szoríthatja a lábujjat, mert a láb biztosan áll benne és nem siklik előre.

A szőke asszony már akkor magára kapta a kabátját és lesietett az ablaka alatt várakozó kocsihoz.

Ozsonnáig jól ment minden, aztán – no -103- igen, aztán egyszerre azon vette magát észre, hogy szorítja a lábát az új cipő. A bal lábán levő kezdte, a másik pedig szekundálni akart a társának és a szőke asszony csakhamar úgy érezte magát, mintha egy vulkán krátere mellett ülne és az izzó lávában fürösztené szegény lábacskáját. Alig tudott lélegzetet venni a nagy fájdalomtól, közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon; szerette volna megölni a nyomorult kontárt, aki a suszter címet merte bitorolni, – legjobban szerette volna a cipőt levetni a lábáról.

Az emberek észrevehettek valamit az arcán, mert faggatni kezdték. Leginkább Dobozy. Rosszul érzi magát? Van valami baja? Óh, a szőke asszony érezte, hogy ezekkel a borzasztóan ostoba kérdésekkel meg fogják ölni. Csak nem mondhatja meg, hogy szűk a cipője? Melyik asszony vall be ilyesmit? Nem, – inkább meghalna!

Elvonult a társaságtól és fájdalmas irigységgel nézte a fiatalokat, akik kényelmes jó cipőkben futkostak a gyöpön. Elkeseredésében a pad lábához verte a cipőjét, attól persze még jobban fájt a lába. Egy kép jutott eszébe, amelyet a budapesti esküdtszéki terem falán látott: egy mezítlábas hölgyet végigsétáltatnak izzó vaslapokon… Elkeseredésében végül sírva fakadt… -104-

Meddig tartott a délután? Egy esztendeig? Nem, egy örökkévalóságig! Végre hazamentek… Végre otthon volt… Végre! Amikor a szobaleány lehúzta szegény lábáról a gyilkos szerszámot, a szőke asszony félájultan, de a boldogságtól mámorosan mondta: – Áááh!

III.

Harmadnapra mosolyogva és bájosan sétált a parkban. Csokros, csinos lakktopán volt a lábán, első pillantásra meg lehetett ismerni a fővárosi művész alkotását. Keskeny, szoros cipő volt, de mégis olyan kényelmes, hogy akár zongorázhatott volna benne a lába újjával.

A zenepavillon előtt a szőke asszony összetalálkozott Dobozyval. A fiatalember félve közeledett csak feléje, az asszony verőfényes mosolya azonban visszaadta neki a bátorságát.

Egy jó óráig sétáltak együtt. Dobozy aztán, kabátján egy rózsával, amely reggel még a szőke asszony keblén virított, fölkereste író barátját. Jó ideig beszélgettek közömbös dolgokról, Dobozy végre kiszalasztotta a titkát.

Az emberölés terve nyolc vagy tíz esztendővel ezelőtt fogamzott meg a bűnrészesek lelkében, amikor a küllővári híres lóvásár idején Timár Ferenc első ízben meglátta Bács Olgát, Farkasnak, a bánhidai földesúrnak leányát.

A helyzet tisztázása végett előrebocsájtom, hogy Bácsékat háromszáz esztendő óta mindig Bácséknak hívták, Timár azonban valaha a Traurig névre hallgatott. Timárnak, aki akkoriban huszonnyolc éves fiatalember volt, csinos vegyeskereskedése volt a küllővárosi nagy utcában, amely csak olyan legitim öröksége volt, mint más ember fiának a hitbizománya.

Két segéddel és egy inassal dolgozott, de azért reggeltől estig maga is ott volt a boltjában, fekete selyem sapkával a fején és plajbászszal a füle mellett. Mint afféle jóvérü kereskedő, nagyon tudott beszélni a vevői nyelvén, különösen az asszonynépén és a felsővárosi szobaleányok reggelenkint három boltot -108- is elkerültek, hogy Timárnál vásárolhassák a rétesbe való mazsolaszőlőt, mivel Timár olyan őszinte hódolattal ejtette ki a nagysád szót, mint senki más a küllővárosi kereskedők közül.

Egy nap – a híres lóvásár első napján – négyesfogat állott meg a Kék oroszlán előtt. (A Kék oroszlán a Timár-féle vegyeskereskedés neve.) Timár levette fejéről a sapkát: Bács Farkas lépett a boltjába, Olga kiséretében.

A kisasszony a csemegék egész lajstromát mondta tollba a kereskedőnek, mindezeket majd el kell küldeni a bánhidai kastélyba.

– Apának születésenapja lesz és sok vendéget várunk, – mondta, egy mosolygó pillantást vetve apjára.

Amikor megtudta a tengeri rák árát, fölsikított nagy rémületében, aztán alkudozni kezdett, szenvedélyesen, szinte elkeseredetten, a jó gazdasszonyok szokása szerint.

Olga hízelegve csókolta meg a szép öreg úr kezét, mintha ezzel el akarná hallgattatni, aztán erélyes hangon közölte a kereskedővel -109- az ultimátumát. Valahogyan mégis megegyeztek. Bács aztán egy ötvenes bankót adott Timárnak, a visszajáró pénzt pedig olvasatlanul zsebre gyűrte.

Timár még az este viszontlátta Bácsékat az Aranycsillag-ban, ahová legényember létére vacsorázni járt. A vendéglő telve volt hangos vásáros néppel és a vidéki birtokosok a megyei asztalhoz gyülekeztek. Vagy huszan lehettek, erősnyaku, vörösarcu urak; nő csak egy ült közöttük: Olga. A leány mosolyogva hallgatta a lókupec-adomákat, közbe gyöngéd pillantásokat váltott édesatyjával, aki a régi divatu gavallér udvariasságával szolgálta ki az asztalnál.

Timárt meglepte és meghatotta a gyöngéd ragaszkodás, amelyet a leány az édesatyjával szemben tanusított.

Bács Farkas különben tényleg az az ember volt, akit szeretni lehetett. Sokan mondták róla, hogy a legérdekesebb és legjobb modoru ember, akivel életükben összetalálkoztak. Korán megőszült, de a haja tömött és finom volt, mint a fehér selyem. A fekete szeme fiatal tűzben ragyogott. A járása pedig oly ruganyos volt, mint egy ifjué. Nagy mértékben birta azt a ritka művészetet, amelylyel röptében lehet meghódítani az emberek rokonszenvét. Ez a művészet -110- meglehetősen ritka, pedig fölötte egyszerü. Bács az emberekkel való bánásmódja alapjává a következő tételt tette: Minden emberrel úgy bánok, mintha meg volnék róla győződve, hogy szeret engem.

A fiatal kereskedő elgondolkozva nézte az Aranycsillagban Bácsékat. Különös, zavaros, fájdalmas vágyakozás támadt a lelkében. Ő igen élelmes kereskedő hírében állott, amellett azonban nagy mértékben az volt, amit jó fiúnak szokás nevezni. Árvagyermek létére idegen, kicsinyes emberek között nőtt fel és sohasem volt része abban, ami után öntudatlanul epedett: igaz gyöngédségben.

– Ő. A tulajdon vagyonát már elkártyázta s most azon van, hogy elkártyázza a leánya anyai örökét is…

A jegyző igazat beszélt. A szeretetreméltó -111- öreg úr betege volt a kártyának, mint sok ember az alkoholnak.

Pedig elmés és művelt ember volt. Ismerte az embereket, sőt önmagát is. Ritka értelemmel tudott beszélni az emberi természet titkos hajlamairól, de ha alkalma nyilt, éjszakákon át játszott, esze nélkül, telhetetlen szenvedélylyel, mindenét kockára téve. Talán a lelki üdvösségét sem sajnálta volna föltenni egy kártyára, ha akad ördög, aki tartja.

A küllővári vásár végzetessé lett Bács Farkasra nézve. Megint három éjszakán át játszott a megyei urakkal és bár mindvégig utánozhatatlan hidegvérrel osztotta a kártyát, negyednapra annyit veszített, hogy többhavi határidőt kellett kérnie adósságai törlesztésére.

Olga csak akkor kezdte sejteni, hogy baj van, amikor az édesatyja óvatosan szóba hozta a birtok eladásának kérdését. Fárasztotta a pusztai élet, rossz évek jártak a granáriumokra, Olgának pedig jobb sorsot szánt, mint hogy künn élje le fiatal éveit a falun. Lám, ez is eladta a birtokát, az is; mindenki eladta; ha az ember Bács Farkast hallotta, akkor ők voltak az okos emberek, a megfordított honfoglalók.

Beköltöztek hát a városba. A főutcában fogadtak lakást, éppen szemben a Timár boltjával. Bács Farkas, – a javíthatatlan optimista, -112- aki anyagi bukását is úgy fogta föl, mint valami ideig-óráig tartó, kellemetlen átmeneti állapotot, – a szebb jövő reményében nagy és drága lakást fogadott, előszobákkal és boudoirral a leánya számára. A szükséges új bútorokat csak tavaszszal akarta beszerezni és mivel addig elvesztette a bútorokra szánt pénzt is, a lakás mindvégig üres maradt és fölötte szomoru benyomást tett.

Amit Olga addig csak sejtett, arról most már bizonyságot szerezhetett: lassan, de ellentállhatatlanul elsülyedtek az apró adósságok ingoványában. Bács Farkas, aki valaha ezresekbe játszott, most már csak forintokat tehetett föl egy-egy lapra; régi előkelő nyugalma és régi makacs balszerencséje most sem hagyta cserben.

Senkinek sem telt öröme Bácsék megváltozott sorsában, csak Timárnak, a Kék oroszlánnak, ahogy a városban nevezték. Reggel és alkonyatkor csak ki kellett lépnie a boltja ajtaja elé, hogy ott láthassa Olgát a szemben levő ablakban és ezt a látványt nem adta volna oda egy országos vásárért sem, pedig vásárnapján a falusi vevők valóságos ostrom alá vették a boltját. A csöndes érdeklődés, amelyet a földesúr leánya iránt érzett, csöndes rajongássá lett, amióta napról-napra -113- oly szépnek és szomorúnak látta Olgát, aki most már nem állott fölötte olyan elérhetetlen magasságban, mint annakelőtte.

A leány nem akart látogatókat fogadni mostani lakásán s azért alig járt emberek közé; az édesapját is csak keveset látta otthon és napjait bús magányban töltötte. Mire elkövetkezett a tél, valami különös nembánomság vett rajta erőt. Nem volt már kedve rendezgetni a lakásban. Sokat gondolt megint a boldogult édesanyjára és ha menekülni akart a szürke gondolatai elől, órákat is eltöltött az ablakban, az utcán járkálókat nézve.

Várt valamit. Hogy mit, azt talán maga sem tudta, valami csudát, amely véget vet a mostani állapotnak.

Valami történt a tavaszszal: Timár a kereskedő, levelet írt Bács Olgának. Talán magára vonatkoztatta a pillantásokat, amelyeket az ablakban unatkozó leány az utcára vetett; talán csak becsípett a főutcán nyíló ákácfák illatától; elég annyi: Timár megkérte Olga kezét.

A levél, amelyben ezt tette, megérdemelné, hogy megőrizzék az emberi szív dokumentumai közt.

Inkább száraz volt, mint ömlengő, és különös benyomást tett azzal, hogy szerénységből -114- következetesen kerülte a szerelem szót. Ő nagyrabecsüli Olga kisasszonyt s fölajálja neki kezét, bár láthatólag maga sem hiszi, hogy ajánlatára reflektáljanak. Ő azonban nem ér rá udvarolni és nem is ért hozzá, azért ilyen módon akar tisztába jönni önmagával. Egy kis dicsekedés is volt a levélben, amikor megemlékezett az anyagi viszonyairól, amelyek kedvező állapotuknál fogva lehetségessé teszik neki, hogy eltartson egy családot. Aztán egy halk célzás, amelyből kitetszett, hogy Timár – ha Olga ugyan elfogadná ajánlatát – kötelességének tartaná, hogy rendbehozza Bács Farkas ügyeit is.

A leány elolvasta a levelet, kétszer, háromszor is. Nem lepte meg nagyon, női ösztöne régóta megsúgta neki, hogy a becsületes kereskedő szereti, sokkal igazabb szerelemmel, mint levelében ki tudja fejezni.

Alkonyatig aztán elgondolkozott ezen. Ő eddig csak olyan férfiakat ösmert, akiknek a kezében elolvadt a pénz, mint a márciusi hó. A tevékeny, erélyes kereskedő, aki láthatólag olyan jól értett a vagyonszerzés művészetéhez, imponált neki. Szereti Timárt? Erre nem mert válaszolni. De a női gyöngédséggel telt szívében úgy érezte, hogy hűséges társa tudna neki lenni. -115-

Egypár kicsinyes külsőség bántotta csak az úri leányt. A fekete sapka és plajbász Timár füle mögött… Hanem aztán megnyugtatta önmagát. A kényelmes, a vidám kis háztartás közepett, amelyet ő tudna berendezni Timárnak, bizonyára azzá nevelhetné a kereskedőt, amivé csak akarja. Ebben bizonyos volt.

Az ablakhoz lépett és a pillantása találkozott a Timáréval, aki ott állott a boltja előtt. Már alkonyodott és a félhomály bátorságot adott mind a kettőjüknek, hogy hosszasabban nézzenek egymás szemébe.

Ebbe a hosszú nézésbe beleszédültek mind a ketten és a szívük erősen dobogni kezdett. És egyszerre más szemmel nézték egymást. Nem a szerény vidéki kereskedő és a híres Bács Farkas leánya nézett farkasszemet, hanem egy erősakaratu fiatal férfi és egy vágyakozó, reménykedő fiatal nő.

Olgának ott kellett hagynia az ablakot, mert haza jött az édesapja. Nem jött egyedül, magával hozta a két Neviczky grófnőt is, régi birtok-szomszédjait. Az utcán találkozott össze velük, ahol egypár elmés bókot mondott nekik. A leányok ekkor titokban azt a megjegyzést tették, hogy Bács Farkas mégis csak kedves ember és kissé elszégyelték magukat, hogy -116- olyan keveset törődtek elszegényedett barátnőjükkel, Olgával.

Bács azonban már átfutotta a levelet. Elmosolyodott és nyugodtan oda nyujtotta a grófnőknek.

A kisebbik leány valósággal nevető görcsöt kapott. Kacagott, mint a galamb.

– Miért volna szemtelenség? Egy férfi nem tisztelhet meg jobban egy nőt, mint ha fölajánlja neki a kezét. A Kék oroszlán ott hibázta csak el a dolgát, hogy egy polcra állította magát Olgával. De ezt nem sértő szándékkal tette, hanem naivságból…

Olga maga is nevetett, de az arca vérvörös volt. Hol is járt az esze, hogy a Kék -117- oroszlánt, a vöröskezü kereskedőt, a Bács Farkas vejévé akarta tenni? A Bács Farkas vejévé és a Neviczkyek, a Hatfaludyak, a Vivóék atyjafiává? De hiszen nem is akarta komolyan. Isten tudja, hogy mit akart… Bács maga válaszolt a Kék oroszlánnak.

Igen udvarias levélben köszönte meg Timárnak megtisztelő ajánlatát. Aztán finom maliciával fejezte be sorait: Reméljük – írta – hogy Timár úr a családi boldogságot, amelyet leányom nem nyujthat neki, más – hozzá közelebb álló – körökben fogja megtalálni.

A nyáron még rosszabbra fordult Bácsék sora. Farkas, aki nem mondott le a reményről, hogy előbb-utóbb vissza fogja még nyerni Olga hozományának egy részét, egyre játszott és egyre vesztett. Olga pedig megismerte a nyomort, még pedig annak legrettenetesebb kiadásában: megismerte a cifra nyomorúságot.

Neviczkyéknek akkoriban egy nagylelkü ötletük támadt: magukhoz vették Olgát. A társalkodónőikkel sehogysem tudtak megférni, Olga pedig gyermekkora óta olyan igénytelen és szelíd természetü volt. Bács Farkas sohasem engedte volna meg, hogy Olga fizetést fogadjon el a grófi családtól, de hogy a grófné -118- a leánynak ugyanannyi zsebpénzt adjon, mint a konteszeknek, ez ellen nem lehetett kifogása.

A mi pénze volt Olgának, azt minden hónap elején elküldte Küllővárra, édesatyjának, aminek az lett a következménye, hogy Bács Farkas minden hónap első éjszakáját a kártyaasztal mellett töltötte. Már nem a megyei főtisztekkel és földbirtokosokkal, hanem az irnokokkal és kisbérlőkkel játszott.

Több esztendő is elmúlt, míg Olga megint összetalálkozott Tímár Ferenccel. A leány az édesatyját jött meglátogatni Küllővárra; már jóideje nem látta Bácsot. Az öreg úr megijedt, amikor meglátta a nagy változást, amely Olgán végbement.

Húsz lépésről nézve még elég csinos volt, de aki közelebbről nézte, észrevehette, hogy az arcbőre világossárga, mint a régi elefántcsont, az ajka szélén pedig két pedáns ránc van. Vén kisasszony lett belőle. Az olyan üde, rózsás arcbőr, mint az övé volt, nem állja sokáig a pártát.

– Talán nem jól bánnak veled Neviczkyék? Mert akkor rögtön elveszlek tőlük.

– Nagyon jól bánnak velem… Eleintén -119- kissé féltékenykedtek reám, de most már nem udvarolnak nekem a fiatal urak és a leányok nagyon szeretnek…

Amikor délután ketten az apjával elsétáltak a Timár boltja előtt, a Kék oroszlán künn állott az utcán.

A derék Timár feje fölött nem haladt el nyomtalanul az idő. Erősen hízásnak indult, aminek következtében a szeme még kisebb lett, az arca pedig oly nevetségesen gömbölyü és rózsás lett, mint egy pólyás babáé. A mellényén akkora aranyláncot viselt, mint a saroglyakötő. A fekete selyemsapkáját most már nemcsak boltjában hordta, hanem az utcán is, ha átment a sörházba. Sokat járt a sörházba, ahol mértékletesen, de rendszeresen itta az árpalét.

Amikor most meglátta Bácsékat, megemelte a sapkáját és a vidéki kereskedők hadaró hangsúlyozásával mondta: Alászolgája! Van szerencsém!

– Te, Olgica, emlékszel még arra, amikor a Kék oroszlán megkérte a kezedet?

Olga rövid, száraz nevetést hallatott, amit a grófnőktől tanult el. Újabban egyáltalában -120- valami keresett, arisztokratikus szögletesség jellemezte a modorát.

Ebben a pillanatban Olga is, Bács is, alkalmasint Timár is örültek, hogy abból a dologból nem lett semmi. És nem jutott eszükbe, hogy hárman megöltek valakit: egy asszonyt, egy mosolygó szemü, gömbölyü kis kalmárnét, szerető feleséget és gyöngéd édesanyát. -121-

Gizella kisasszony, a szentjánosi tanítókisasszony nagyon csinos leány lett volna, csak ne lett volna olyan nagy orra. A termete darázskarcsu és gömbölyü volt, a haja, melynek fodorítására kiváló gondot fordított, szénfekete volt, a bogárszeme édesen, epedve ragyogott, – hanem az orra csunya volt. Ügyes leány is volt és szeretett csinosan öltözködni. Nyáron rendesen fehérben járt és ha tipegő léptekkel végigment a fő-utca eperfái alatt, a kezében vitte a világos szalmakalapját és olyan előkelő volt, mint egy városi kisasszony. Művelt és mélyérzésü leány is volt, sok verset tudott könyv nélkül és igen szépen zongorázott. Az emberek százszor mondták és ő maga is meg volt róla győződve, hogy messze földön ő volna a legszebb leány, csak az orra ne volna olyan nagy. Sokat nézegette magát a tükörben, néha sírt is egy keveset a természet kegyetlen tréfáján. De segíteni már úgy sem lehetett a dolgon. Azzal vigasztalta -124- magát, hogy még így se cserélne a másik tanítókisasszonynyal, akinek nagyon finom metszésü kis orra volt, de aki, szegény, púpos volt egy kicsit.

Az ember hozzászokik mindenhez, és Kelemen is hozzászokott Gizella orrához. Hozzászokott és belátta, hogy a plébánosnak igaza van ha azt mondja: A fődolog a szív és nem az orr!

Kelemen segédjegyző volt és csak nemrégiben került ide a szolgabíróságtól. Meglátszott rajta, hogy a szolgabírónál írnokoskodott, mert gavalléros modora volt, szeretett vadászruhában járni és a haját a homlokába fésülte, mint a vidéki urak szokták. Egypár forintja lehetett is hazulról. Eleintén gyakran emlegette a régi nemességét és holmi lovagias ügyekről beszélt, – később azonban kitudódott, hogy Kelemen szelidlelkü, jó fiu, akinek csak jár a szája, mert a vármegyénél így tanulta, de különben egy legyet se tudna bántani.

Szentjánoson egy nap elhatározták, hogy Kelemen feleségül fogja venni Gizellát és Kelemen belenyugodott, bár az ötlet nem eredt tőle, hanem inkább Gizellától. Ha összetalálkoztak a templom előtt, a leány epedve pillantott reá fekete, szép szemével, Kelemen pedig kivette gomblyukából a rózsát és gavallérosan -125- odaajándékozta neki. Néha, különösen ha úton volt és egypár napig nem látta, úgy érezte, hogy komolyan szereti a leányt. Fürjvadászat idején, amikor a jegyzővel a boglya tövében aludt, el is ábrándozott a csillagos éjszakában és elgondolta, hogy jó volna, ha már feleségnek szólíthatná Gizellát. Máskor, ha az orrát nézte, úgy érezte, hogy mégis tévedett és nem szereti a leányt olyan nagyon. Abban azonban sohasem kételkedett, hogy Gizella őt nagyon szereti és ha már feleségül kell vennie egy tanítókisasszonyt, inkább őt venné el, mint a púposat.

Ebben az időben történt, hogy megint kinyitották az urasági kastély ablakait, miután éveken át zárva tartották. Az ispán azt mondta, hogy a fiatal méltóságos asszony ide jön lakni.

Az asszonyt három esztendővel ezelőtt vezette oltárhoz a fiatal báró, családja makacs ellenkezése ellenére. Valami exotikus külföldi családból származott a báróné, a férje egy francia fürdőhelyen ismerte meg. A fiatal pár aztán három évig fényes háztartást vitt a fővárosban, jó egyetértésben és telemarékkal szórva a pénzt és bár az asszony marka jóval kisebb volt, mint a báróé, jóval többet dobott ki az ablakon. Ennyi idő alatt megnyiltak az asszony előtt a legzárkózottabb szalónok ajtai is, -126- sőt egy korát messzire megelőző, fölvilágosodott fenséges úr, szakítva a születési előitéletekkel, meleg barátságával tüntette ki a fiatal házasokat. Mindennapos vendége lett a palotájuknak és szeretetreméltó fesztelenségében nem neheztelt még azért sem, ha a báró estente a kaszinóba ment és az ősökben szűkölködő fiatal asszony egyedül fogadta magas vendégét.

Három esztendő leforgása után a báró azt a kellemetlen fölfedezést tette, hogy vagyonilag körülbelül tönkrement. Szerencsétlenségében némi erkölcsi erőt kölcsönözhetett neki a tudat, hogy milliomos nagynénjének szívbaja már igen előrehaladott állapotban van.

A báróné meglepő nyugalommal fogadta elszegényedésük hírét. Még szemrehányást sem tett a férjének. Amióta a fiatal fenséges urat nemrégiben egy csehországi dragonyos ezred élére állították, az asszony különben is untatónak kezdte találni a fővárosi életet és most azt mondta az urának: – Takarékoskodni fogunk és föloszlatjuk budapesti háztartásunkat. Én lemegyek a jószágra, maga pedig eljön velem vagy itt marad egyedül.

A báró az utóbbit választotta és a belső Józsefvárosban csinos legénylakást bérelt, a báróné pedig lement Szentjánosra takarékoskodni. Csak a társalkodónéját vitte magával -127- meg a legkedvesebb komornáját, aztán a kocsisát, a groomját, meg a francia szakácsát. Persze a komornyik is lement vele. A lovak közül csak három párat tartott meg. Szentjánosra érve, megparancsolta a cselédségnek, hogy ne eresszenek hozzá látogatót, mert nem akar látni senkit.

A szentjánosiak, persze, sokat foglalkoztak a bárónéval. Gyakran látták, rendesen gyalog, ritkán lóháton, kocsin soha. Korán reggel sokszor hosszu sétát tett a szőllőshegyek felé, ilyenkor keresztül kellett mennie a községen. Egyszerü, sötétszínű ruhákat viselt, amelyeken csak a szakértő ismerte meg a párisi szabóművész remekét. Ékszert, fülbevalót sohasem láttak rajta, a barna haját is símán elválasztotta a homlokán. Ha a cigánygyerekek üldözőbe vették, egy pár hatost osztott szét köztük, vagy forintot, amilyen pénz éppen a kezébe akadt, – ha valaki megemelte előtte a kalapját, könnyü fejbólintással köszönt. Alkonyatkor rendesen a kastély verandáján ült, egy könyvben lapozgatva, vagy a kék levegőbe bámulva; ilyenkor cigaretta füstölgött előtte a kis márványasztalon.

Kelemen az ér partján látta meg először a bárónét. Éppen a principálisa vizsláját iskoláztatta, mikor lódobogást hallott maga mögött. -128- A báróné ügetett végig a fasoron. Közvetlen mellette megállította a paripáját és elbámészkodott egy virágzó orgonafán.

Idegen kiejtéssel, de folyékonyan beszélte a magyart. A segédjegyző fülig elpirult, aztán sietve letört egy jókora ágat. Még annyi időt sem vett magának, hogy megkeresse a kését és a nagy sietségben kissé meg is vérezte az ujját. A báróné a nyereg alá tűzte a virágot, aztán egy oldalpillantást vetve Kelemen kezére, mosolyogva mondta:

Most nézett csak a Kelemen arcába és ott valami nagyon meglepő dolgot láthatott, mert a finom sápadt arca egyszerre rózsaszínü lett és egész hangosan azt mondta: Oh la la!

Még egyszer megnézte, aztán a fejével bólintott és odaszólt a lovának – nem tudni, minő nyelven – Gau! és tovább ügetett a parton.

Egypár nap mulva megint összehozta őket a véletlen. Kelemen a szőllőkből jött és a cigánysor fölött szembe találkozott a bárónéval. Ezúttal gyalog volt és megint egyedül, a kezében nagy falegyezőt vitt, azzal védekezett a nap ellen. Most is az asszony szólította meg. -129-

– Ebből én nem értek semmit, kérem. Nincs itt senki, aki engem elkalauzolhatna?

Most is meglepettnek látszott, de ezuttal nem mondta, hogy oh la la, hanem így szólt.

Együtt mentek föl a keskeny ösvényen, az asszony előre ment, Kelemen követte és titokban azt a megfigyelést tette, hogy a bárónénak remek lába van. Az asszony néha meg-megállt, ilyenkor lihegő kebléhez szorította a kezét és fáradt mosolylyal nézte a vidéket. Odafenn letelepedett a szürke bástyára – mialatt Kelemen a régi torony falának dőlt – és némán figyelte a füle mellett elcikkázó toronyi fecskéket.

– Bozóki Kelemen Zoltán a nevem, – mondta a segédjegyző, kalapját megemelve. -130- Most használta talán először életében a prédikátumát.

Gyorsan, kissé akadozva beszélt. Kelemen magában azt a megfigyelést tette, hogy az asszony beszéd közben nem néz soha a szemébe. Lemenet a báróné egyszerre nagyon elfáradt. Azt mondta:

– Most nem tudom, hogyan köszönjem meg a nagy szívességét. Hanem tudja mit – ebédeljen velem!…

Este hét óra volt és a segédjegyző olyasmit morgott, hogy ő már megebédelt tizenkettőkor, hanem azért sarkon követte az asszonyt.

Azután eszébe juthatott, hogy nagyon is rövidesen rendelkezik a fiatalemberrel, mert bocsánatot kérő hangon, szelíd mosolylyal -131- mondta: Kérem szépen! (Tulajdonképpen így mondta: Kerem szepen!)

Jó félórát kellett Kelemennek várnia. Amikor az asszony megjelent a diófák alatt fehér ruha volt rajta, a haja nedves volt, mintha fürdőből jönne. Ketten ebédeltek meg a csinosan terített asztalnál, mint egy fiatal házaspár. Az ebéd nagyon egyszerü volt, sokkal egyszerűbb, mint teszem a jegyzőné vendégsége és az inasok nesz nélkül, a jónevelésü cselédet jellemző közömbös arccal szolgálták ki őket, mintha magától értetődő dolognak találnák, hogy őméltósága segédjegyzőkkel ebédel kettesbe.

A báróné később kávét öntött a Kelemen csészéjébe és cigarettára gyujtott.

– Kedves bozóki Kelemen Zoltán, szép volna öntől, ha a barátom lenne… Mert lássa, én egy szegény asszony vagyok, akit biztosan megöl az unalom, ha ön nem könyörül meg rajtam…

– Most aludni megyek, mert korán szoktam kelni. Mutassa magát máskor is… Igaz! -132- Még egyet! Akar nekem egy szívességet tenni? Nyirassa le a haját kurtára, de egész kurtára… Ugy-e megteszi az én kedvemért?

Azzal eltünt a kastélyban. Az égen már millió csillag ragyogott, amikor Kelemen elért a községbe, az eperfák alatt pedig szentjánosbogarak csillogtak. A segédjegyző nem ivott sokat a báróné vörös borából, de azért mégis úgy emelgette a lábát, mint a részeg ember…

Egypárszor eszébe jutott, hogy hátha talán nem igaz az egészből semmi, hátha talán csak úgy álmodta meg a délutáni kalandját. Hanem aztán úgy rémlett neki, mintha a kabátja karján, ott, hol a báróné reátámaszkodott, valami finom, édes illatot érezne. Ezt az arisztokratikus illatot még egész éjszaka érezte.

Reggel elment a borbélyhoz és kurtára nyiratta a haját. Az utcán véletlenül összetalálkozott Gizella kisasszonynyal, a kisasszony értett az ilyen véletlenek előkészítéséhez és a tanítónő rémülten csapta össze a két kezét, amikor megpillantotta udvarlója kopasz fejét. Különben rózsaszínü csipkeruhát viselt, kivágott cipőt és piros harisnyát, az arca rózsapiros volt, a haja pedig fölsütve. A segédjegyző annak a másik asszonynak fölséges egyszerűségére -133- gondolt és úgy találta, hogy a tanítókisasszony ma a rendesnél is izléstelenebb…

Három napig nem tudott magával mit kezdeni. Az irodában szórakozottan írta a marhaleveleket, közbe a bárónéra gondolt és azon törte a fejét, hogyan állíthatna be hozzá. Negyednapra maga a báróné jött el érte. Korán reggel lovaglóbotjával megkopogtatta a segédjegyző lakásának ablakát.

– Hallottam, hogy itt lakik… Miért nem váltja be az igéretét? Miért nem mutatja magát nálam? Elhiszem, hogy untatom a zaklatásommal, de legyen udvarias és áldozza föl magát… Ma este eljön ebédre? Rajta leszek, hogy ne unja magát!

A principális a szomszéd ablakból végighallgatta ezt a beszédet és a lélegzete majd elakadt a nagy csodálkozásban. Lám, ez a Kelemen!

Ettől a pillanattól fogva bizonyos gyöngéd elnézéssel bánt segédjével, úgy érezte, hogy a kitüntetésből, amelyben ő méltósága Kelement részesíti, ő reá, mint a jegyzői kar tagjára is jut egy csöpp.

Kelemen pedig az este elment a bárónéhoz és elment a többi estén is. A báróné tényleg úgy viselkedett, mintha a vendégét minden áron mulattatni akarná. Csevegett -134- neki és néha, különösen ha jókedvében volt, sziporkázott az elmésségtől, máskor leültette maga mellé a zongorához. Kellemes kis énekhangja volt, a csinos francia dalokat diszkrét bájjal tudta előadni. Inkább szavalás volt, mint ének, a trillákat néha egy halk sóhajjal jelezte csak. Máskor elővett valami könyvet és francia verseket olvasott Kelemennek. A segédjegyző ugyan egy szót sem értett franciául, de a báróné nyelvének zenéje elragadta. Az asszony egy-egy verset le is fordított neki prózában, esetlen, szellemes magyarsággal.

Ekkoriban történt, hogy a báró egy napra meglátogatta a feleségét és ott találta nála a segédjegyzőt. A báró föltünően szép, komor arcu férfi volt, megjelenése tisztelettel teljes félelemmel töltötte el Kelement.

– Bemutatom magának egy kedves barátomat, Kelemen urat – mondta az asszony.

A báró közömbös udvariassággal nyujtott kezet a segédjegyzőnek, aztán megakadt rajta a szeme és meglepetten mérte végig.

És ő is azt mondta, amit már az asszony is mondott első találkozásuk alkalmával: Óh la la! – Majd hozzátette:

Kelemen csak most, a férj jelenlétében ébredt annak a tudatára, hogy bolondul szerelmes az asszonyba. A babonás, ösztönszerü tisztelet ellenére, melyet a báró iránt érzett, dühös féltés fogta el. Csak akkor nyugodott meg némileg, amikor a báró ebéd után befogatott és kijelentette, hogy visszamegy a fővárosba.

Egypár nap mulva a körjegyző, aki fővárosi ujságokat járatott, kiböngészte a személyi hírek közül, hogy egyik fiatal fenséges úr, aki budapesti tartózkodása alkalmával a magyarok lelkes barátjának mutatta magát és aki jelenleg mint dragonyos ezredes állomásozik Csehországban: eljegyezte magát egy külföldi uralkodócsalád bájos princeszszével. A körjegyző igen megörült az ujság ama megjegyzésének, hogy a princesz nagy buzgalommal tanulja a magyar nyelvet.

Amikor Kelemen aznap megint tiszteletét akarta tenni a kastélyban, először esett meg vele, hogy nem fogadták el. A báróné beteg volt és beteg maradt még három napig. Negyednapra maga küldött a segédjegyzőért.

A bárónén meglátszott még az átszenvedett -136- betegség nyoma: sápadt volt és ideges Fölényes nyugalmát egészen elvesztette, szórakozottnak látszott és nyugtalanul járt-kelt a kertben.

Vacsora után egyszerre beteges jókedv váltotta föl a szomoruságát, pezsgőt hozatott és összekoccintotta a poharát a segédjegyzőével.

– Igyék, Kelemen! A világ minden mátkapárjának egészségére… Mondja, volt ön már szerelmes?

– Hazudik, barátom. Ha azt mondaná, hogy igen, akkor is hazugságot mondana!

Kelemen megszeppent. Attól félt, hogy a báróné megtudta valahogyan a tanítókisasszonynyal való dolgát és féltékeny lett… Később merészen mondta:

– Különben – ki tudja? Lehetnek a férfiak közt is jó bolondok, éppen úgy, mint az asszonyok közt… Itt lenn, talán még inkább, mint ott fönn… -137-

Majd a zongorához ült és egy merész áriát énekelt a Szép Helénából. Aztán egy éles diszakkorddal abbahagyta a játékot és villogó szemekkel lépett a segédjegyző elé. Jó ideig nézte az ajkát harapdálva és Kelemen egyszerre rettenetes szívdobogást kapott és szédülni kezdett a báróné pillantásától.

Amikor a segédjegyző egy pár nap mulva megint fölmerészkedett a kastélyba, a komornyik azt mondta, hogy ő méltósága az este hirtelen elutazott. Családi gyász érte: a báró nagynénje meghalt szívszélhűdésben.

– Azt parancsolta, hogy küldjük utána a holmiját, mert nem fog többet visszajönni Szentjánosra.

A segédjegyző úgy érezte magát, mintha taglóval főbe ütötték volna. Annyit értett csak meg az egészből, hogy az asszony el tudta őt dobni, mint egy kifeslett keztyűt. Emésztő szomorusággal a szívében, a keserűségtől és haragtól fuldokolva ballagott haza…

Egypár napig nem is ment az irodába, a principális nem is bántotta, hanem -138- diszkrét gyöngédséggel osztozott a fájdalmában.

Megint egy hét mulva az ispán lepecsételt kis csomagot hozott Kelemennek: a báróné küldte a fővárosból. A csomagban csinos ezüst dohányszelence volt, a báróné színes címerével. Más semmi, – egy sor írás sem! De a papirból, amelybe a szelence csomagolva volt, kiérezte azt a finom illatot, amely a báróné ruháiból áradt ki.

Kelemen gondosan a szekrénybe zárta a szelencét, élete első és utolsó regényének az emlékét, aztán az ablakhoz lépett.

Odaát éppen Gizella kisasszony sétált az eperfák alatt. Elég csinos volt a csipkeruhájában, meg a fölsütött hajával, csak ne lett volna olyan csunya orra! Kelemen elgondolta, hogy a plébánosnak igaza lehetett, amikor azt mondta, hogy asszonynál fő a szív és nem az orr… Az orrát megszokja az ember, hanem ha rossz a szíve, azt sohasem szokja meg. És Kelemen elhatározta, ha már tanítókisasszonyt kell feleségül vennie, inkább Gizellát venné el, mint a púposat. -139-

Három asszony ült a kertre nyíló erkélyen meg egy férfi. Vacsora után voltak. Kettő a hölgyek közül rózsás volt és eleven, egy pedig fakó és csöndes. Az első kettőt pajkossá tette a csöpp pezsgő, amit az asztalnál megittak, a harmadikat, aki különben is betegesnek látszott, mélabússá. Ő nem igen számított itt, inkább gardedám számba ment. A kert virágzó bokrai fölött a csillagoktól fényes, szokatlanul enyhe tavaszi égboltozat domborodott. Valahol hátul, a kivilágított szobasor méhében, kártyázó urak lármája hallatszott.

A két csinosabbik asszony a gavallérját faggatta, az egyetlen férfit, aki többre becsülte őket a kártyánál. Bolondos, vakmerő kérdésekkel ostromolták. Kifogástalan asszonykák voltak mind a ketten, de ennek a nyugodt modoru, fáradt arcu embernek a lényében volt valami, ami ingerelte a kiváncsiságukat. Azt olvasták le az arcáról, hogy valaha nagy szenvedélyei lehettek; azzal gyanusították, hogy -142- a hallgatag modorával gonosz tudását leplezgeti; a puha és megis férfias csengésü hangja pedig kellemesen símogatta az idegeiket. Egyenkint nem igen mertek volna vele kötekedni, de mivel többen voltak, neki bátorodtak és vakmerőek lettek, mint az iskolás leányok.

– Pedig úgy van. A szerelmet, azt a bizonyos nagy szerelmet, jóformán csak a színpadról és könyvekből ösmerem. Nekem soha sem voltak szenvedélyeim, kivéve egyet, a gyűjtési szenvedélyt. A gyűjtő ösztön, az amatőr szenvedélye ki szokott fejlődni a legtöbb öregedő agglegénynél, akinek – miként nekem is – sok a szabadideje és elég a pénze…

– És mit szokott gyűjteni? – gúnyolódott az egyik asszony. – Női cipőket?

– Vagy hajfürtöket? Hogy teleaggassa velük a tűzhelyét, miként az indiánfőnök skalpokkal? -143-

– Nem annyit, mint gondolják. A közönséges, a durva hazugság engem nem érdekel, valahogy a képgyűjtőt a cégfestő mázolása nem érdekli…

– Az. A hazugságnak óriás fokozata van az iskolakerülő gyerekétől kezdve egészen a nő hazugságáig, aki könyes szemmel suttogja: imádlak!

– Már megint a nőknél vagyunk. Persze, ők a klasszikus hazugság Rafaeljei és Tiziánjai?

– Már azok, akik… Ezt nem gúnyképpen és nem is szemrehányásképpen mondom. Én nem gyűlölöm a hazugságot. Csak azok vetik meg értelmetlen megrögzöttséggel, akik a fogalmakat feketékre és fehérekre osztályozzák, mint a sakktábla kockáit… A fekete a bűn, a hazugság, a rút, – a fehér az erény, az igazság, szépség… És a többi! Nekem azonban nincsenek előitéleteim színekkel szemben…

– Maradjunk a dolognál! Maga gyűjti a hazugságokat… Nagy már a gyűjteménye?

– Nem igen. Az ember olyan ritkán talál egy-egy igazán szép példányt. És ha talál is, -144- mások, akik szemesebbek, elkaparintják az orra elől… Eddig mindössze tizenegy van a gyűjteményemben…

– Dehogy! A klasszikus jelzőt csak egy érdemli meg: a nyolcadik számu. Én ugyanis megszámozom a műtárgyaimat, mint minden gyűjtő… A nyolcas szám a gyűjteményem büszkesége…

– Isten tudja! Feleségül akartam venni, de talán nem is szerelemből, hanem önzésből, ahogy az imprezárió, aki örökre le akarja magának kötni a nagyreményü tehetséget. Azt akartam, hogy mindig csak nekem hazudjon, egyedül csak nekem…

A két kisebbik asszony egyszerre elkomolyodott. Valami metsző keserüség csengett ki az udvarlójuk hangjából… Meghökkenve összenéztek, mint a galambok, amikor meglátják a verőfényes udvaron a szálló kánya fekete árnyékát.

– Nem volt szép, de igazi asszony volt. A legigazibb asszony, akit életemben ismertem…

– Nem volt sem fiatal, sem viruló; vékony, beteges és sápadt volt, de telve epedő bűbájjal és fájdalmas édességgel. Rám mindig azt a benyomást tette, mintha az élet egy titkos, halálos sebet ejtett volna a lelkén. És mintha a lelke, amely valaha repülni tudott, most fáradtan vánszorogna csak. De ebben a bágyadtságban is volt valami szelid, harmonikus, behízelgő, odasimuló varázs. Úgy közeledett hozzám, mint egy beteg kis állat: csöndesen, félénken, könyörögve, egy nyájas pillantásért, egy simogatásért, egy kis melegségért esedezve. Ellenállhatatlan volt! Önök ezt nem értik, sohasem érezhetik az igazi nőiesség bensőségének hatását, legföljebb másokkal éreztethetik.

– Nem megyek tovább, míg el nem mondtam, amit akartam… Az odaadásában is igazi nő maradt. Nem volt sem patetikusan nagylelkü, sem cinikusan bölcselő, sem szemérmetesen szenvelgő, hanem igazi nő. Nő, aki -146- érzi, hogy ő férfi nélkül senki és semmi. A férfi ad tartalmat és értéket az életének…

– A férfi az erős tölgy, az asszony meg a folyondár. Mintha ezt már hallottuk volna valahol?

– Remekül tudott hazudni. Klasszikusan. Bizonyos művészi ihletséggel. Látszott rajta, hogy a hazugság a lelke mélyéből nőtt ki; fegyvere ugyan, amelyet a létért való küzdelemben használ, de mégis olyan csillogó fegyvere, amelynek forgatása gyönyörüséget okoz neki. Mindig tudtam, hogy mikor hazudik, mert olyankor megszépült és valóban ellenállhatatlan volt. A szemének pupillája olyankor kissé összehúzódott, az arca, okos, szomoru arca, derült, tiszta és meggyőző lett. Ha hazudott, akkor – valami különös megszokás folytán – idegesen mozogtak az ujjai. A ruhája csipkéin babrált vagy a zsebkendőjével és azt mondta:

– Te vagy az első szerelmem. Te tanítottál meg szeretni. Az uram… ah! Nagyon boldogtalan voltam akkor…

– Semmit sem hittem neki, tudtam, hogy hazudik és mivel szenvedélyes amatőr vagyok, miként volt szerencsém említeni, éppen azért imádtam. -147-

– Mert egy nap azt kellett tapasztalnom, hogy az ő művészete sem tökéletes. Meglehet, hogy nincs is tökéletes alkotás a nap alatt a hazugság terén sem. Olyan fogyatkozást födöztem föl a nyolcas számon, amely egyszerre nagyon leszállította a művészi becsét…

– A nyolcas szám ugyanis azon a napon igazat mondott s azzal mindennek vége lett.

– Egy gyönge órában valami démoni sugallatra hallgatva, igazat beszélt: elmondta nekem, hogy volt már egy kedvese én előttem…

A két szép asszony egy pillanatig megdöbbenve nézte a gavallérját, aztán hangosan kacagva fakadtak.

– Nagyon szomoru dolog az egy szenvedélyes műbarátnak, ha egyszerre megtudja, hogy a legdrágább műkincse hamisítás…

A harmadik nem osztozott hangos jókedvükben, hanem figyelmesen nézte a kert fekete bokrai fölött fölbukkanó holdat, mialatt fonyadt arcán egy könycsepp futott végig. -148-
-149-

Tatárkút homokos határán, a falu alsó végén hosszu, földszintes ház áll, boltíves régi kapuval és eleven kerítéssel. A ház ócska, a nagy telek puszta, csak az udvarkertben nyíló akácfák izmosak és fiatalok. A kerítés fölött ki lehet látni a rétre. Nappal egyhangu, üres és szomoru a tájék, csak alkonyatkor, amikor aranyszínü porfelhő borul a vidékre és változatos felhőcsoportok torlódnak össze az égen, alkonyatkor jól esik üldögélni a ház előtt álló padon.

Most is, miként egy hét óta minden este, ketten ülnek a padon: a házikisasszony és udvarlója, a tanító úr, akit már is vőlegényének mond a falu szája. Némán néznek a messziségbe. A szemhatár fölött hosszan elnyújtott, sötét felhősáv fekszik, fönn pedig, ahol tejfehér az égboltozat, egyetlen erősfényü csillag ragyog. Több csillag még nem volt látható, de itt is, ott is alig észrevehető szikrát hányt az égboltozat, mint a ritkás szövésü függöny, amely mögött gyertyát gyujtanak. -152-

– Ez a csillag, amely egyedül ragyog az éjszakában, olyan, mint az én szerelmem, – mondta a tanító.

A leány nem válaszolt, amikor pedig kihozták a széllámpást, a tanító szinte megijedt az arca sápadtságától. Különben szép leány volt. Nem egészen fiatal már, de szabályos arcu, délceg növésü és előkelő tartásu. A szemének, amelyet félig befödött a hosszu pillája, sötét, különös tekintete volt.

A tanító más fajta ember. Jó fiu, de kissé bolyhos és kissé cingár. Most szeretett először életében és amióta erős biztatást nyert a leány részéről, szinte gyerekessé tette a boldogsága.

Lámpafény mellett már nem mert a szerelemről beszélni és másra terelte a szót.

– Ma egy becses adatot szereztem a népköltési gyűjteményembe… Ennek a vidéknek, a Tatárszögnek, van egy meséje, amelyet másutt nem ösmernek. A fekete lovas meséje…

– Pedig a parasztok tudnak róla. Bővebb -153- fölvilágosítást egyik sem adhat, de a fekete lovas alakja mindegyiküknek a képzeletében él… Abban megegyeznek, hogy a váratlan megjelenése bajt jelent. Azt hiszem, könnyü lesz kimutatnom a mese keleti eredetét… A pusztai arabok közt egészen hasonló babona él. Alkonyatkor – úgy beszélik – lovas ember üget elő a pusztából. Utasnak látszik és tarsolyt hord a nyerge mögött. Allah nevével köszönti az istenfélő gazdát és szállást kér tőle éjszakára. Amikor pedig hajnalban illedelmes hálálkodással útnak ered megint, a tarsolyban észrevétlenül magával viszi a ház boldogságát. Eltünik a pusztában, ahonnan jött és vele együtt örökre eltünik a vendégszerető ház boldogsága is.

A tanító még tovább is beszélt volna, ha a pad mellett lustálkodó komondor nem rohan ugatva a nyitott kapu felé. A kapu keretében egy lovas ember sötét körvonalai jelentek meg…

– Nini, Erzsi kisasszony? Szép kezét csókolom! Nem ösmer meg, – mi? Simon vagyok!

– Adjon valami ennivalót – az Isten áldja meg! Négy mértföldet lovagoltam és dél óta nem ettem semmit… Azt hittem, hogy megvacsorázhatom odafönn a kastélyban, de egy lélek sincs odahaza… A korcsmában sem adtak semmit. Pedig hazáig még két mértföldet kell lovagolnom.

– Ne affektáljon, édes Erzsi nagysád, hiszen tudja, hogy vadászember vagyok. Adjon egy darab szalonnát meg egy karéj kenyeret és megment az éhenhalástól…

A gróf leugrott a lováról és a kantárt odadobta a kocsis nyakába. Amikor aztán kezet fogott Erzsivel, a tanító majdnem elnevette magát. Ritkán látott még ennél rútabb és furcsább külsejü embert. A szögletes koponyáján egész kurtára volt nyírva a haja, a halántékától pedig a nyakáig írtóztató nagy, görbe sebforradás húzódott. Az orra és a szája azonban -155- finom metszésü, a szeme pedig föltünően szép: barna, elmés, a jókedvtől s az életerőtől ragyogó. Már közel lehetett a negyven esztendőhöz, de a kedve s minden izma fiatal maradt.

A vacsoránál, amelyet hármasban költöttek el, a tanító bevallotta önmagának, hogy Simon gróf, ha nem is föltétlenül rokonszenves, minden esetre érdekes és eredeti ember. Vakmerő a szemtelenségig, miként egy kóbor lovag, elmés és gyakran finom, miként egy udvari abbé a parókás időkből, amellett láthatólag feneketlen módon könnyelmü és jószivü. Tanulatlan embernek mondja önmagát, készségesen elismeri a tudós tanár – mert következetesen tanárnak nevezte a tanítót – szellemi főlényét, amellett azonban akaratlanul ámulatba ejti őt tudásával és műveltségével.

Szaggatott mondatokban beszél, rikácsoló hangon, gyakran hebegve. Mindig szenvedélyes, mindig tüzes; küzködik, valósággal verekszik a gondolataival; ha nem találja meg tüstént a helyes szót, az öklével üti a homlokát – de amít elmond, az csodálatos színesen és plasztikusan áll meg a hallgatói szeme előtt. Minden érdekli, mindenről megvan neki a maga külön véleménye. Emberekről és dolgokról vagy lángoló lelkesedés, vagy metsző gúny hangján emlékezik meg. A tanító ámulva és -156- növekedő elragadtatással hallgatja Simont. Ilyen megdöbbentő eredetiségről, ilyen izzó vérmérsékletről, ilyen elpusztíthatatlan életkedvről és acél férfiasságról, amilyen a gróf szavaiban megnyilatkozik, neki addig fogalma se volt…

Eleintén jóformán csak a tanítóval beszél, e tekintete azonban gyakran kalandozik a leány felé. Határozott kérdés van a pillantásában és a néma, de állhatatos és zaklató tekintete csakhamar terhére van a leánynak. Némán ül a helyén s a tenyerébe támasztja a homlokát, mintha a lámpa fénye ellen akarna védekezni, egyszerre azon veszi észre magát, hogy a pillantásuk újra találkozott. Zavarba jő, kedvetlen lesz és a kezébe veszi a tálat… Mit jelent ez? Mire való ez? Mi értelme ennek? De azért egyre érzi Simon tekintetét, az arcán, a nyakán, a karján.

A gróf most a leány felé fordul és hozzá intézi a szót. Arra akarja kényszeríteni, hogy tekintsen egyenesen a szemébe. És a tanító meglepetten és némi megszégyenüléssel tapasztalja, hogy azok ketten most olyan dolgokról beszélnek, amelyekből ő alig ért valamit. A szomszédos úri családok viszonyairól, sporteseményekről, a kaszinói és szinházi élet intimitásairól beszélnek. Erzsi – legalább elméletileg – nagyon otthonosan érezheti magát abban -157- a világban, amely a tanító előtt teljesen idegen. A különben oly szófukar leány nagy érdeklődéssel és avatottsággal beszél olyan emberek viszonyairól, akiket sohasem láthatott és a tanító megtudja, hogy a jegyese oly könyvekért, zenedarabokért és divatokért lelkesedik, amelyekről neki sohasem beszélt. Egyszerre elhallgatnak mind.

És bementek a szobába. Erzsi pedig – akit a tanító sohasem tudott erre rávenni – habozás nélkül a hangszer mellé telepedik és érces althangján énekelni kezd.

A tanító nem ért franciául, de a zene azt a benyomást teszi reá, mintha végtelen szomoru és határtalan könnyelmü szöveghez írták volna.

A gróf egy másodpercig néma maradt, aztán mély s a megindulástól remegő hangon szól a leányhoz:

– Hiszen értem! Szabadulni akar ebből a kopott házból. De mit nyer vele, ha eltemetkezik a vidéki tanító kis lakásába? Nem szereti ezt a pápaszemes gyereket és mégis meg akarja osztani életének szürkeségét? -159-

A gróf Erzsi keze után nyúlt, a leány azonban összefonta a két karját a hátára és látszólag nyugodtan, gúnyos mosolylyal, de sápadt arccal állott előtte. Simon vállat vont.

– Aztán? Azt is megmondom. De nem most! Holnap reggel hat órakor a hídon leszek megint… Maga is ott lesz?

– Megőrültem, – mondta a gróf nyugodt szemtelenséggel, – megőrültem ma este…

A tanító már közeledett a kendővel, a gróf pedig nyeregbe szállt, miközben halkan mondta:

A leány némán, ökölbeszorított kézzel állott ott, miközben a tanító a vállára adta a kendőt.

Simon lóhátról kezet fogott velük, először a tanítóval, azután a leánynyal. A leány keze egy szempillantásig mozdulatlanul és hidegen pihent a gróféban, aztán egyszerre egy hirtelen és ösztönszerü elhatározással, szenvedélyesen, szinte haragosan megrándult és belemélyesztette éles körmeit Simon izmos kezébe.

A gróf megértette. Sarkantyúba kapta a lovát és a híd felé ügetett, Erzsi és a tanító pedig lassu léptekkel hazatértek.

Amint ott mentek egymás mellett az országút porában, a leány lelkét valami sötét és hideg szomoruság borította el. A szomorusága lassankint átragadt a kisérő társára is.

– Mondja, – kérdezte később akadozó hangon, – miért hagyta rá a grófra, hogy távoli rokona vagyok magának?

A szegény tanító szédülő fővel állott a leány előtt. Nem értette, hogy mi történt.

A fekete lovas pedig azalatt már a tatárkúti fahidon ügetett, tarsolyában az ellopott boldogsággal. -161-

Különösen akkor, ha az embernek olyan sietős a dolga, mint Varsányi bárónak volt, amikor utolsó ízben utazott arra. Hámoron végtelen sokáig vesztegelt a vonat; ott hegyi gépet fognak eléje. A vonat aztán nagy pöfékeléssel, óvatos döcögéssel kanyarodik be a bazaltsziklák birodalmába. Különben Záporon, ahol a vonat eléri a vízválasztó hegylánc gerincét, tényleg szép a kilátás. Két meredek hegycsúcs között, mint egy óriás kapu oszlopai között, messzire be lehet látni a csernői völgybe. A kéklő szemhatáron, egy magányos dombon áll régi Csernő vára; alatta lombos ezüstnyárfák között, a csernői kastély palateteje látszik. Alkonyatkor, ha a lehunyó nap küllőformáju sugárkévéket hint a völgybe, az egész kép oly kedves, szinte édeskésen regényes, mint egy Hiadorféle vers vagy egy régi szépirodalmi lap címképe. -164-

– Harminc perc mulva Csernőn lesz a vonat… Vajjon ott lesz-e az asszony a pályaudvaron? Megigérte. Sőt meg is esküdött rá, az édesanyja emlékére… De azért még se bizonyos, hogy ott lesz. Nála semmi sem bizonyos.

Még három kis stáció, aztán erős ívben futva, a felső-csernői kis pályaudvarba érkezett a vonat.

Varsányi messzire kidugta a fejét az ablakon, majd diadalmasan fölkiáltott. Ott van! Várja! Úti ruhában van, sárga kis bőröndöt tart a kezében, tehát vele fog utazni, ahogy levelében igérte, megesküdvén az édesanyja emlékére…

A következő pillanatban már elpárolgott a báró diadalmámora. Mi az? Hiszen ott van az asszony mellett az ura is!

Semmi kétség benne, az az öles nagy ember az asszony oldalán, aki lomha hidegvérrel nézi a berobogó vonatot, senki más, mint Cserney Péter. Varsányi nem tudta, hogy mit tegyen. Elrejtőzzék vagy mutassa magát? Ilyen eset még nem adta magát elő a gyakorlatában. Ha lett volna is kedve bujkálni, Cserney csakhamar rátalált volna. Lassu léptekkel végigjárta -165- a vonatot és megkopogtatta az elsőosztályu kocsik ablakát.

Az asszony azalatt nyugodtan állt a kijárat mellett, azalatt, hogy a kis kézitáskáját lóbálgatta a kezében. Ezt a táskát, amelyben ékszereit, leveleit és cigarettáit őrizte, soha nem adta ki a kezéből.

Nem igen siettek Cserneyék; olyan nagy urak voltak ők ezen a vidéken, hogy még a gyorsvonat sem ignorálhatta őket.

Varsányi azt hitte, hogy álmodik, amikor a házaspár bevonult a kupéjába. Persze, ő egészen másképpen képzelte ezt az utazást, amelynek részleteit titkos levelekben állapították meg. A tárgyalások csak kettőjök közt folytak, Varsányi meg az asszony közt, Péter úrról egyszer sem volt szó a levelekben.

– Bolond az asszony! – mondta Péter úr, amikor megrázta barátja kezét. – Egy héten kétszer Pestre menni!

Péter úr, aki a világ legjobb szívü és a -166- leggorombább beszédü embere volt, kitérően válaszolt. Azt mondta: fenét!

Egyszerre elborult az arca és keresgélni kezdett a zsebeiben. Minden zsebét végigkutatta. A pantallójára két zsebet, a mellényére hármat, a kabátjára és a felöltőjére hat-hat külső és belső zsebet számítva, összesen tizenkét zsebébe mélyesztette a kezét. Láthatólag nem találta meg azt, amit keresett. Azután leemelte az egyik bőröndöt és alaposan átkutatta. Aztán leemelte a másik bőröndöt. Abban fehér csipkeholmi volt.

Varsányi báró, aki némán nézte végig a családi jelenetet, mélységesen elkedvetlenedett. Egy asszony, aki ilyen becsületesen veszekszik, nem csalja meg az urát!

Cserney Péter azután a kalauzzal kezdett tárgyalni, miközben nagyon ravasz arcot csinált.

Hamar megtudta. Cserney a hóna alá vette a takaróját és meghajtotta magát.

– A méltóságos asszony talán nem fogja rossz néven venni, ha magára hagyom az udvarlójával és aludni megyek… Alázatos szolgájuk!

– Micsoda? – kérdezte vissza nagy hidegvérrel az asszony, akinek akkor már cigaretta füstölgött a szájában.

– Igen, eleintén úgy volt, de aztán minden megváltozott… Eszembe jutott, hogy Pesten most lóvásár van és hogy talán akad negyedik a vasdereseimhez… Magammal kellett tehát vinnem Pétert, mert ő nagyon ért a lovakhoz…

A báró elsápadt a dühtől, de nem válaszolt semmit. Világos, hogy az asszony megint a bolondot járatja vele. Az pedig, minha megértette volna a gondolatait, hamar mentegetőzni próbált.

– Nem kell azért haragudni, hiszen Péter nem alkalmatlan egy csöppet sem. Látja, most is magunkra hagyott; Budapesten mindig egyedül -168- leszek, hacsak maga nem könyörül meg az elhagyatottságomon.

Ez az asszony nem volt sem szép, sem nagyon elmés, de azért szerelmes volt belé az egész világ. Kicsi halvány arcu, rettenetesen izgága nőcske volt, testileg-lelkileg talán egyformán jelentéktelen, de a járásában, a nézésében, a ruhája suhogásában, szóval az egész lényében volt valami delejes báj, amely ritkán tévesztette el hatását a férfiakra.

A vármegyében is, de a fővárosban is már két esztendő óta beszélték, hogy Varsányi kedvese Cserneynének. Az egészből egy szó sem volt igaz. A báró úr csak egy ízben, akkor is pezsgős fővel, feledkezett meg magáról annyira, hogy megcsókolta Cserneyné karját. Az asszony aztán néhány hónapig nem fogadta a látogatásait. Nemrégiben azonban megint megváltoztatta magaviseletét. Minden átmenet és bevezetés nélkül rettenetesen kacérkodott Varsányival, aminek következtében a már-már feledésbe ment pletykák újból fölelevenedtek. A fiatal úr most már úgy érezte, hogy neki mintegy becsületbeli kötelessége, hogy valahára megfeleljen a bizalomnak, amelylyel a vármegyei úri közönség őt kitüntette, amikor Cserneyné kedvesének nevezte. -169-

– Ugy-e látni fogom Budapesten? – kérdezte most az asszony halkan, szinte könyörögve.

Ez a szelid megalázkodás éppenséggel nem illet hozzá, a bárót idegessé is tette vele.

– Azt hiszi? Ebből látom, hogy mennyire nem ösmer… Szomoru, de való, hogy mi egyáltalában nem ösmerjük egymást.

– Azt hiszem, hogy maga! Két esztendő óta mondja nekem, hogy szeret, de én nem ösmerem magát és azt sem tudom, hogy hihetek-e magának?

– De hogyan nyerjem meg a bizalmát, ha nem hisz a szavamnak? Tegyen hát próbára!

– Igen is! Különösnek találja a kivánságomat? Pedig az nagyon természetes. Önöknek férfiaknak van egy kényelmes jelszavuk: a diszkréció. Tönkre teszik egy-két vagy tíz asszony életét, aztán hallgatagon tovább állanak, mert a diszkréció úgy kívánja. Én azonban keresztüllátok a szitán és tudom, hogy nem odáig van! Én nem akarok szem lenni a láncban, nem akarom a tucatot kiegészíteni, nem akarom, hogy engem is diszkrétül kivégezzenek.

A báró, aki nem volt elkészülve ilyen szenvedélyes bőbeszédüségre, ijedten kérdezte:

– Különb akarok lenni a többi kedvesénél, azt akarom, hogy áldozza fel őket nekem, hogy utólag diadalt ülhessek az emlékük fölött…

– Mint királyné akarok bevonulni a szívébe és azt kivánom, hogy régi kedvesei rabnőkként hódoljanak előttem. Azt akarom, hogy túszokként a kezembe szolgáltassa őket.

Az asszony nagyon föl volt indulva; a szeme fénylett, fehér foga pedig idegesen harapdálta az ajkát. A báró egy pillanatra lehunyta a szemét; valami kellemes szédülést érzett.

– Kereste az ördög, – felelt Cserneyné, – akit láthatólag dühbe hozott az ura alkalmatlankodása.

Cserney azonban mégse ment, hanem fölváltva, hol Varsányit, hol a feleségét nézte.

– Kedves barátom, – mondta aztán, – bevallom, nem merlek most egyedül hagyni a feleségemmel…

– Te igen okos fiúnak látszol, de félek, hogy nem ismered eléggé drága nőmet. Azért hát, mielőtt magadra hagynálak vele, használati utasítást mellékelek hozzá…

– Péter! – sziszegte az asszony, megsemmisítő pillantást vetve az urára.

– Ennek a hölgynek a kalapjára tulajdonképpen piros zászlót kellene tűzni, mint a puskaporos hajókra, hogy minden jóravaló ember óvakodjék tőle… A legújabb szenvedélye az, hogy kiszedi a gavallérjából a legféltettebb titkukat, ha aztán otthon eldicsekszik nekem, hogy milyen egyűgyűek a férfiak…

– Megfogadtam, – szólt Cserney az asszonyhoz, – hogy ezentúl óvni fogom minden gavallérját.

Az asszony nem válaszolt, tehetetlen dühében azonban erősen megtiporta az ura lábát.

A vonat ezalatt sisteregve és pöfögve szaladt be a nagy csermői alagút kapuján. -173-

A Merceriát szegélyező régi házak erkélyére ráült a barnaszemü, édes velencei éjszaka; lenn, a keskeny utcasikátorban kigyúltak a lámpák; a fehér izzógömbök és a tarka mécsesek fénye mellett ötezer jókedvü naplopó haladt a Rialtó felől a Márk-térre, ahol már elkezdődött az esti hangverseny.

Matrózinges, barnaarcu zenekedvelők, akik napközben nyitott szájjal alusznak a partok izzó kőlapjain és fehérfogu hölgyek, akik kopogó papucsot viselnek a lábukon és akiknek örökké mozog a legyezőjük meg a nyelvük. Egymás karjába kapaszkodva, a ruhájukat meglibbentve, ritmikus léptekkel mászszák meg az átjáró hidak lépcsőit, a vidám fecsegésük pedig darázszümmögésként szűrődik be a keskeny lagunák alvó csöndjébe.

István báró, aki azelőtt való este érkezett ide Brindisi felől, ugyancsak a Márk-tér felé igyekezett. Az utcai suhancok megérezhették, hogy a lagunák benfentesei közül való, mert -176- nem ajánlottak neki sem gyujtót, se kagylót, ő pedig gond és jóformán gondolat nélkül, zsebretett kézzel és cigarettával a fogai közt bandukolt a hal- és narancsszagu utcákon.

Most a könyökével megérintette egy mellette sétáló úrnak a karját. Jó ideig egymás mellé szorulva haladtak, csak aztán néztek egymás arcába. Ráismertek egymásra, régi jó ismerősök voltak.

A másik, Sándor, nevetve nyújtotta felé balkezét; a jobbik karjába egy fiatal nő kapaszkodott.

– Hanem most bemutatlak az Irmámnak… Hiszen hírből már régen ismeritek egymást…

István a kalapjához nyúlt. Úgy emlékezett, hogy semmiféle Irmát nem ismer híréből és hogy eddig egyáltalában sejtelme sem volt -177- róla, hogy a barátja megnősült. Most tehát egy gratuláló mosolylyal hajtotta meg magát.

Irma aztán megállt egy kirakat előtt, hogy holmi sziporkázó csecsebecséken legeltesse a szemét, István pedig növekedő gyönyörűséggel nézte az asszonyt. A melódiákkal terhes olasz éjszaka lehetett az oka, még inkább az elmúlt négy hónap, amit sátrak alatt tanyázva, a bengáliai ősmocsarakban vadászva töltött el, hogy most az Irma ruhájából kiáradó ibolyaillat szédülést okozott neki. Valami költői, titokzatos, epedő, tavaszi sejtelem szólalt meg a szívében, talán visszhangja annak az elmúlt kornak, amikor még állandóan édes, rózsás köd borult az ifju érzékeire. De Irma valóban szép volt. Elragadóan szép, csodálatosan szép. Az az öntudatlan szerény és mégis királynői szépség, amely, ha Chloe szandáljain végigmegy a szentelt berkeken: a fák meghajtják előtte koronájukat és az ég madarai csipogó rajokban követik.

Kiértek a fényárban uszó térre és a Flórián előtt találtak egy asztalkát, ahol hárman letelepedtek beszélgetni, mialatt az emberár zsongva hömpölygött el mellettük, mint egy óriás bálterem megszámlálhatatlan közönsége. -178-

Irma nem vett részt a beszélgetésükben. Valami édes zsibbadás vett erőt rajta; mámoros volt a nyári éj illatától; láthatólag teljesen elmerült önmagába, ahol a lagunák fantasztikus városának tükörképét találta és nem igen törődött Sándorral, Istvánról meg alig vett tudomást. Ha rajta áll, épp oly idegen arccal fog elbúcsuzni a bárótól, mint amilyennel üdvözölte.

Később, amikor szünet állott be a férfiak beszélgetésében, mégis megszólalt:

– Összetéveszted Istvánt az öcscsével. A kisebbik házasember, de ez itt még legény…

Az elhallgatott jelzőben benn volt az egész nimbusz, amely István úr személyét környékezte.

Negyedóra óta egyébről sem beszéltek a férfiak, mint a bengáliai vadászatokról, de Irma egyszer sem figyelt oda. -179-

Mos azonban fölébredt és mint a jó katona a riadó hangjára, fegyveresen lépdelt az ellenség elé. Az arcán és a modorán meglátszott, hogy észre kivánja magát vétetni és hogy tetszeni akar és ez az igyekezete csillogóvá tette a szemét, édes mosolyt csalt az ajkára és plasztikussá tette még a vállát és a karját is, amely most másképp dőlt a szék karjának, mint az imént.

A riadó, amely fölrázta apátiájából, egy szó volt: István nőtlen! Ellenség, aki hadilábon áll a női nemmel, ellenfél, akivel hadakozva, végig lehet élvezni a guerilla-háboru izgalmait, akit végül le lehet igázni és a diadal-kocsihoz láncolni…

A báró szeme megakadt Irma keztyüs kezén, amely egy virággal babrált. Finom, karcsu, izmos keze volt és István talán odaadta volna az Indiákon szerzett legszebb tigrisbőrét, ha keztyü nélkül láthatta volna. Soha még nő nem volt rá ilyen hatással; olyan szomjas szemmel nézte, mintha csak megifjodott volna a lelke az őserdőkben. Ez a hatás visszatükrözött a két szemében, amely foszforeszkálni kezdett és visszatükrözött Irma szemében is, amely lopva meg-megpihent a báró barna, energikus arcán.

Ezt halkan mondta, aztán egy mosolygó gyors pillantást vetett István felé, mintha meg akarna róla győződni, hogy helyesli-e azt, amit tett?

– Jól van, kerüljétek meg ketten a teret, a Piazettán majd megtalállak… Én átugrom Danielhez és megmondom, hogy adjanak szunyoghálót az ágyamra.

Olyan volt, mint a mese, hogy most ketten, karonfogva áthaladtak a sokaságon és kimentek a Piazettára, le a partig, ahol úgy sziporkázott a fekete laguna, mintha millió szétfutó és egymásba olvadó aranykigyót ringatna. A hercegi palota óriás homloka harsogva verte vissza a zene hangjait, odaát pedig opálos ezüstköd borult S. Giorgiora.

Sokáig állottak a parton és élvezték némán a színek és a hangok harmóniáját. Irma lehajtotta a fejét és lehúnyta a szemét. A gömbölyü, meleg karja szelíden nehezedett a báró karjára. István úr lelkéből pedig szeszélyes, rapszodikus ötletek emelkedtek föl, mint a zengő pacsirták a vetésből.

Ime, – mondta magában ujongva, – ez a nagy, a szent éjszaka, amelyről álmodtam, -181- de amelyben nem hittem… Csoda történt és a lehetetlenség valósággá lett… Most megértem az élet titkát is: az egész élet semmi, de ez az egy pillanat az örökkévalóság… Te pedig, aki itt állsz velem, egy vagy velem. Megértesz, ha nem is szólok hozzád egy szót sem. Nem nézek az arcodba, de ha azt mondom neked: – Gyere menjünk! – követni fogsz, mint az alvajáró.

Az Irma keze kissé megremegett István karján. Észrevette Sándort, aki kalappal a kezében közeledett feléjük. István lelkét valami nagy keserűség öntötte el.

Sándor ezen annyira kacagott, hogy a part homályából kibukkant néhány álmos ábrázat.

– Ez nem rossz! – ismételgette Sándor. – Hát nem tudtad, hogy Irma a húgom?

– A húgom. Mindössze húszéves. Igaz, hogy már tizennégy éves korában nagyleányszámba ment.

István újra és újra nézte a leányt; csodálkozott is, egy kissé szégyelte is magát, de boszankodott is, mintha valami méltatlanság esett volna rajta… Nem asszony, csak leány! Nem egyéb, csak egy nagy erős, csinos leány, az érett leányok ama fajtájából, akiknek az idomai már asszonyi vonalakban kezdenek gömbölyödni. Amolyan nem egészen fiatal leány, aki a kacérság erősebb eszközeitől sem riad már vissza. Csak leány! Az ajkán nem a gonosz tudás, hanem a kiváncsiság mosolyog; a szemében nem a démoni szenvedély, hanem a leányos furfang csillan. Ilyenformán mosolygott, kacsintgatott reá és taktikázott vele már egy tucat eladó kis grófnő, akiknek naiv pókhálóit az erős darázs széttépdeste, hogy továbbra is zümmöghessen a verőfényben…

A báró azonban jónevelésü ember volt és erőt vett a kedvetlenségén, amelyet kiábrándulása -183- okozott neki. Csakhamar eltalálta a megváltozott helyzethez illő hangot is, a gyöngéd udvariasságnak azt az atyáskodó, fölényes hangját, amelyet a versenyen kivül álló nagybácsik szoktak a szép hugaikkal szemben használni, akikért talán készek volnának meghalni, de akiket nem vennének feleségül semmi áron… -184-
-185-

A naptár szerint már tavasz volt, az óra pedig reggeli tizenegyet mutatott, de azért a szoba, amelybe Sándor belépett, mégis félhomályba borult. Nem volt esős nap, vihar sem készült s odakünn mégis elszomorítóan szürke és néma volt minden. A föld és az égboltozat. Mintha a reményét vesztett természet végleg belefáradt volna színjátékainak örökös egyformaságába. Mire való az örökös napfölkelés, virágfakadás és újjászületés? Úgyis az alkonyé, a hervadásé és az öregségé az utolsó szó.

Valami örökség dolgában járt itt Sándor, a fakó kisvárosban, a vén házban, amelyet gyermekkora óta nem látott. Nem számitott arra az örökségre, amely talán nem is érte meg az utazás fáradságát, de azért mégis eljött, mert az ember megtesz sok olyat, aminek nem tudja okát adni. A nagyanyja halt meg kilencvenhat esztendős korában és most vagy húszan gyülekeztek itt össze, távoli rokonok, az ország minden zúgából. -188-

A boldogult nappalijában két öreg úr vitatkozott valami jogi kérdésen; egyikük, a vérmesebbik, ingerülten csapott az asztalra. Az ügyvéd még nem jelent meg és a többi rokon az ablakfülkében egyezkedett és alkudozott suttogva. Csak a harmadik szoba ajtajában ült egy gyászruhás asszony, aki feszült figyelemmel hallgatta az öreg urakat, láthatólag erőlködve, hogy követhesse őket a jogi kérdések útvesztőin keresztül. Katalin volt, a család elismert szépsége. Ő volt a boldogult nagyanya kedveltje és néhányan a féltékeny rokonok közül most aggódva vizsgálgatták nyugodt, hideg arcát. Vajjon megröviditették-e őket Katalin kedvéért?

Az asszony tényleg szép volt, az ember nem hitte volna, hogy már nagyocska gyermekei vannak; csak egészen közelről látszott, hogy arcán parányi kis horpadások vannak, aminőket az idő szokott a márványszobrokon ejteni. Szép asszony volt, de Sándor ítélete szerint nagyon is hideg és öntelt. Olyan büszke volt az erényére és a sokat emlegetett józanságára, mint némelyik ember a királyi tanácsosságára.

Sándor jó ideig figyelemmel nézte az asszony arcát, aztán nesz nélkül odatelepedett a háta mögé. Az asszony csak akkor fordult vissza, amikor a rokona már megszólalt: -189-

– Eljöttem, mert úgy hallottam, hogy a maga javára meg akarnak bennünket rövidíteni… Meg fogom támadni a végrendeletet!

A szép asszony idegesen fordult vissza, de amikor a Sándor szeme közé nézett, elmosolyodott.

Jó idő telt el, anélkül, hogy egy szót váltottak volna, végül Katalin törte meg a csendet.

– Nem. És hogy maga se álmosodjék el, egy történetet fogok elmondani. Van még tíz percnyi időnk?

– Azt hiszem, igen, bár őszintén megvallva, kissé bizalmatlan vagyok a maga történetei iránt…

Katalin nem válaszolt, hanem megelégedett annyival, hogy egy derült, de nagyon kicsinylő pillantással mérje végig a rokonát.

– Maga már nem tud arról semmit, – folytatta Sándor, – és alkalmasint nem is -190- tudott róla soha, de ez nem változtat a tényen: maga szerelmes volt belém. Nem kicsiségről, hanem igazi szerelemről beszélek…

– Amikor bűnbe esik a szerelme kedvéért, amikor szükségét érzi, hogy áldozatot hozzon neki: akkor igazán szeret a nő.

– Bevallom, kiváncsivá tett. Beszélje el a történetét. Tudom ugyan, hogy vakmerő ember, gyakran hóbortos is, de sohasem izléstelen.

– Nem köszönöm meg a megjegyzését, mert tudom, hogy inkább figyelmeztetés, mint bók… Az imént hosszasan elnéztem a maga arcát, aztán egy pillanatra lehunytam a szememet és ekkor egy különös képet láttam… Borongó felhőkön nagy, fantasztikus gót templom áll. A kapuja nyitva van és az óriás hajó méhében gyertyacsillogás látszik és az orgona zúgása hallatszik… A templomból különös menet halad kifelé, le a széles kőlépcsőn… Csupa hét-nyolc esztendős kisleány, mindannyi menyasszonynak öltözve, hófehér ruhában, lengő fátyollal, fehér rózsakoszorúval -191- a fején. Párosával mennek, szeliden egymáshoz simulva, lassu léptekkel, viaszgyertyát tartva a fehérkeztyűs kis kezükben. A hosszu menet élén maga halad, Katalin, mint hétéves kis leány, a legédesebb, a legtisztább kis menyasszony…

Most már azt is tudom, hogy mikor láttam ilyennek. Régen volt, kétségbeejtő régen… Én kis fiu voltam – a város legvásottabb sihedere – és husvétvasárnapján új ruhát adtak rám és elküldtek a templomba. Én azonban nem mentem a templomba, hanem a templom mögött levő üres telekre, ahol egy tucat hozzám hasonló rossz kölyökkel pirostojásba játszottunk. Egymáshoz ütögettük a tojásokat és amelyiké betörte a másikét, az nyert és zsebre tette a tört tojást. Én hallatlan szerencsével játszottam. Egyetlen egy piros tojást hoztam magammal és azzal összenyertem vagy huszat. Minden zsebem tele volt tojással, a sapkám is tele volt már. Olyan boldog szédülés vett erőt rajtam, mint később még csak egyszer életemben, amikor a montekarlói kaszinóban – no, de ez nem tartozik ide!

– Hamisan játszik! – kiáltotta egyszerre az egyik fiu, – akit már teljesen kifosztottam. – Gyöngytyúk tojással játszik! -192-

Az én piros tojásom nem volt rendes tyúk tojása, hanem gyöngytyúké. A gyöngytyúktojás héja erősebb minden más tojásénál. Aki ilyennel játszik, az csaló.

Amikor észretértem, hogy tettenértek, azt tettem, ami ilyenkor a legtanácsosabb: szó nélkül futásnak eredtem. Kifosztott áldozataim vad üvöltéssel vettek üldözőbe. Nyílsebesen megkerültem a templomot. A templommal szemben van a nagymama háza: ha sikerül beosonnom a kapun, akkor biztosságba vagyok… Már a kapunál voltam. A legmakacsabb üldözőm, az a fiu, akit legalaposabban kifosztottam, még vagy tíz lépésnyire volt tőlem. Egy pillanatra megállottam és visszafordultam: maguk éppen akkor jöttek ki a templomból. Lehettek vagy negyvenen az apáca-iskola növendékei, akik csütörtökön részesültek először az áldozás szentségében és mára újra fölvették menyasszonyi ruhájukat, hogy végighallgassák az ünnepi misét.

Maga a csapat élén haladt. Egy másodpercig láttam csak, de tisztán emlékszem még az arckifejezésére is. Nagyon szép, szinte megindító szép volt fehér ruhájában, a testet öltött gyermeki tisztaság. Még egészen telve volt áhítattal és szent borzongással és a szemében -193- visszatükrözött jóságos gyermekszívének erős fogadalma: hogy mindig jó lesz, illedelmes és jámbor, hogy érdemessé tegye magát az apácák dicséretére és a jó istenke szeretetére… Ekkor meglátott engem, aki borzasan, kipirulva és csatakosan állottam szemben üvöltő ellenségemmel; emlékszem, hogy borzadva nézett rám.

Az egyik ellenségem e pillanatban galléron akart ragadni. Én azonban a gyöngytyúktojást teljes erőmből a szeme közé vágtam, hogy a tojás sárgája végigfolyt az arcán, aztán besiettem a házba és becsaptam magam után a kaput. A nagymama kertjében volt egy kis búvóhelyem, oda elrejtettem a piros tojásaimat, a cselédek aztán megfésültek, megmosdattak, tíz perccel később pedig a jó nevelésü fiucska szerénységével benyitottam a nagymamához.

– A templomban – hazudtam. – Imádkoztam a jó Istenkéhez – a kedves nagymamáért is imádkoztam…

A rágalmazott ártatlanság méltó felháborodásával utasítottam vissza ezt a gyanusítást. -194-

– A nagymama összetévesztett valami rossz fiúval. Én a templomban voltam és imádkoztam. Együtt jöttünk ki Katinkával, – ő megmondhatja az igazat…

E pillanatban rettenetes dolog történt: belépett maga Katinka. Azt hittem, hogy a föld alá kell sülyednem ijedtemben… Most rámbizonyítják a hazugságomat!

– Igaz, hogy Sándorka veled volt a templomban? – kérdezte magától a nagymama.

Én az öreg asszony háta mögül kérve, követelve és fenyegetve néztem a maga szemébe… Maga küzködött, habozott, végre lehajtotta a fejét és suttogva kimondta a kierőszakolt hazugságot: Igaz!

Maga ekkor egy fájdalmas, félénk pillantást vetett rám, mintha kegyelmet akarna kérni. Husvéti fehér ruhájában, rettenetesen nehezére eshetett a vakmerő hazugság. És mégis hazudott!

Én addig, ámbár rokonok voltunk, nem igen vetettem ügyet magára. Mint afféle vásott fiúgyermek, megvetettem a kis leányokat. Gyáváknak és ügyetleneknek tartottam mindnyájukat. Maga azonban titkos rajongóm volt nekem… Azt a titokzatos vonzalmat érezhette irántam, -195- amely ellentállhatatlan erővel sodorja a szelideket a vadak felé, az erényeseket a bűnösök felé…

Együtt mentünk el a nagymamától. Én előbb még a kertbe mentem a piros tojásaimért és fegyverül egy kétarasznyi hosszú vasdarabot is vittem magammal.

Maga megvárt a kapu alatt. Nagyon levertnek látszott, a húsvéti hazugság nagyon nyomta a lelkét.

– A gyóntató atya azt mondta, hogy aki hazudik, az elkárhozik, – szólt hozzám szeild, szomorú hangon.

– Nem fog megártani a kisasszonykának, ha egy kicsit megpörkölik az ördögök! gúnyolódtam.

Az utcán nem vált el tőlem, hanem nagy csodálkozásomra elkisért a szülei házam felé. Ez is jellemzi az asszonyt: ragaszkodik ahhoz, akinek föláldozta az üdvösségét. Útközben is értem aggódott.

Szorosan egymás mellett haladva folytattuk utunkat. Maga koszorúval a fején, a hazugság emlékével a szívében, vitte a lopott prédát. Szomorú volt, szégyelte magát egy rossz kölyökért, akinek megbocsájtotta a durvaságát a bátorsága kedvéért.

A szülei házam mellett tényleg rámlestek az ellenségeim. Kőzáporral fogadtak.

Maga azonban ott maradt mellettem. Az utamban volt, a terhemre volt, de a szerető nő édes és ostoba makacsságával nem akart mellőlem tágítani.

Egy kő meghorzsolta a homlokát és a fehér ruháján piros vércsepp ejtett foltot… Kezén fogtam és bevonszoltam az udvarra.

Én nem mertem követni a fiúk miatt. Emlékszem, hogy én aztán nem tudtam mit -197- kezdeni a piros tojásaimmal. Megenni nem tudtam és egyéb hasznukat sem vehettem, hát mind beledobtam a kertünk tövében folyó érbe. Magával sem törődtem többet. Bűnbe esett értem, hazudott, föláldozta magát értem, szenvedett, – egészen férfias dolog volt tehát, hogy másnapra már elfelejtettem.

Nem tagadom azonban, hetek mulva is jó esett, ha véletlen találkozások alkalmával észrevettem a maga rajongó, odaadó pillantását.

– Most már magam is emlékezem a kalandra. Arra is emlékezem hogy valami különös keserü boldogságot éreztem együgyü szívemben… Fájt, hogy el fogok kárhozni a vétkemért és boldog voltam, hogy magáért kárhozom el.

– Úgy látszik azonban, hogy ösztönszerüen levontam a tanulságot belőle, mert soha többet ilyen szerelemmel, ilyen áldozatkész és bűnös szerelemmel, nem szerettem életemben.

– Tulajdonképpen miért mondta el nekem ezt a történetet? – kérdezte halkan.

– Megmondom, bár meg fog érte neheztelni. Az imént, hogy elnéztem az arcát, elszomorodtam, hogy mennyire idegenné lett. Talán szebb, mint volt, de idegen. Olyan, mint az udvarunkon nyíló kedves fa, amikor ellepi a zúzmara. Mialatt beszéltem, ön elgondolkozott, mosolygott, egyízben el is pirult. És egy pillanatra fölismertem megint az arcán a hajdani kis leány, a melegszívü, a rajongó, az ostoba kis Katinka vonásait… Ezért pedig érdemes volt beszélni.

Időközben megjelent az ügyvéd, aki aztán telirakosgatta az asztalt bélyeges írásokkal. A szép asszony otthagyta Sándor urat és az ügyvéd mellé telepedett. Onnan egy mosolygó, engesztelő pillantást vetett reá, de azontúl már csak az írásokat nézte. -199-

Kurtafarku, hetykén prüszkölő félvérek könnyü hintókon vidám társaságot röpítettek végig a gyoroki réten. Horváth Farkasnak, a bernáti új földesúrnak házanépe, meg a vendégei voltak, akik tavaszi viharként száguldoztak a hosszu nyárfasorban.

Amikor ebéd után a kastélyból útrakeltek, hogy meglátogassák a gyoroki új ménest, a fiatal urak egy ideig egész tisztességgel hajtottak az úton. Hedrich báró, aki mellett a bakon ott ült a Horváth Gedeon szép özvegye, aztán egyszerre eléje került Csákó Sándornak és hetvenkedni kezdett a muszka ügetőivel. Azt találta mondani, hogy a ménes főkapujáig harminc másodperccel megelőz minden kancától lett lovat. Csákó Sándor pedig szerény jó fiu, aki szivességből dohányt is vágatna a hátán, de a lovait nem hagyja, különösen akkor nem, ha Szilágyi Mariska ül mellette a bakon.

– Ilyet csakis katona mondhat, – kiáltotta. -202- – A katona tudvalevőleg mindenhez ért a világon, csak lóhoz nem…

– A fejemet teszem egy uri tök ellenében, hogy ostor nélkül is lehajtom a kosorru gebéidet…

– Beszéljünk okosan! Négyen vagyunk uri kocsisok. Aki közülünk elsőnek ér a ménes kútjához, annak a tiszteletére a másik három húsz személyre való bált rendez a jövő héten. Vendégei lesznek a társaság összes tagjai.

A leányoknak és fiatal asszonyoknak nagyon tetszett az ötlet, az öreg Horváth Farkas azonban, aki sajnálta a négy szürkéjét, kijelentette, hogy ő nem kér a versenyből, bánatpénznek inkább megfizeti a cigányt.

– Semmi útirány! – kiáltotta a főhadnagy. – Mehetsz toronyirányban, tőlem mehetsz akár a telegráfoszlopok tetején is…

– Csakhogy Vivó Laci könnyebb súlylyal hajt, mint mi! Ő is vegyen maga mellé egy dámát! -203-

Még három családi bárka állott mellettök az úton, megrakva asszonynéppel.

Odaát nevetgélni és tanakodni kezdtek, aztán letuszkoltak az egyik kocsiról egy vékony, csinos leányt.

– Elvisz magával? – kérdezte a leány, Vivóhoz közeledve. – Nem vagyok nagyon nehéz…

A fiatal úr odanyujtotta neki a keztyűs kezét és fölemelte maga mellé a magas bakra.

Aztán elkezdődött a hajsza. Két perc mulva a Vivó kocsija elmaradozott a többi mögött. Az útszéli keresztnél Vivó megállította a négyesét s odaszólt a legényének:

Mialatt a kocsis a szerszámmal vesződött, elhagyták őket a családi bárkák is. Horváth Farkas kötekedve kiáltott vissza Vivóra:

Vivó azalatt vérlázító hidegvérrel fricskázta -204- kocsitakarójával az úti port. Sári kisasszony egészen neki keseredett.

– Nos, hát legyen nyugodt, elsők leszünk… Nem is harminc másodperccel, hanem öt egész perccel…

A többiek, ha vissza is néztek, már nem láthatták őket az úton kavargó vastag porfüggönytől és így Vivó bátran letérhetett az útról és neki vághatott a gyoroki nádasnak…

– A mocsáron keresztül megyünk? – csudálkozott Sári. – Hát vezet arra út?

A Vivó mokányai buzgón ügettek a zizegő nádason át kanyargó úton. Az út nem is volt nagyon rossz, csak egy kicsit hepehupás és -205- Sári kisasszonynak erősen meg kellett kapaszkodnia az ülés vaskarjában.

– Tulajdonképpen nem is illő, hogy így szó nélkül magammal ragadom a vad nádasba… Nem fog az édesanyja megharagudni ezért?

A válasz eléggé biztató volt, tekintettel arra, hogy alig félórája ösmerték egymást. Vivó ugyanis csak aznap ebéd után adta vissza. Horváth Farkasnak, az új szomszédnak, első látogatását és alig hogy a kastélyba érkezett, nagy sebbel-lobbal bemutatták vagy tíz asszonynak, leánynak, a Horváth-familia tagjainak és vendégeinek, aztán együtt útra keltek a ménes felé. Még annyi ideje se maradt, hogy szemügyre vehesse az asszonyokat.

Hallomásból tudta, hogy Horváth Farkasnak két leánya van: Sári és Stefike; a kettő közül a nagyobbik már eladó. És mivel fiu nincs a háznál, Horváth Farkas vagyonát pedig hét millión felül becsülik: Horváth Sári ma az országrész egyik legjobb partija… A megyei fiatal urak ezt jól tudták, Hedrich báró és a Szilágyi-fiúk hetek óta ott is lebzseltek a -206- Horváthék portája körül, csak Vivó kerülte a mai napig a házuk tájékát. Nem, mintha jobb lett volna a Deákné vásznánál, de valamível önérzetesebb volt a barátainál és a hiúsága visszatartotta attól, hogy a hozományvadászók közé keveredjék. Hiszen, ha biztosan tudta volna, hogy ő a Horváth Farkas kedvére való legény, akkor szívesen szögre akasztotta volna az elveit.

A mokányok sebesen ügettek a nádast átszelő vasúti töltés felé, Vivó pedig, azalatt hogy lopva nézte a mellette ülő leányt, merészen hazudni kezdett.

– Tudja, Sári nagysád, hogy nem ma látom első ízben? – Már régóta ösmerem magát – látásból…

(Egy csinos leánynyal, aki a világban él, mindig el lehet hitetni, hogy az ember már régóta szemmel tartja. Célszerü is az ilyen füllentés, mivel gyorsabban érleli az ösmeretséget.)

– Igen, én is már négy esztendő óta ösmerem magát… Tátrafüreden láttam először. Emlékszik még?

– Én még kis leány voltam akkor… maga az édesanyjával volt ott, aki szegény beteges volt… Nem titkolom – mert mindig meg szoktam mondani, amit gondolok, – nekem nagyon tetszett a maga gyöngéd viselkedése az öreg asszonysággal szemben… Egészen elérzékenyített vele… Szép dolog ám, ha ilyen szálas, fekete embernek olyan jó szíve van.

Pompás! mondta Vivó magában. – Ha így haladunk, akkor nemcsak a ménes kapujánál, de a Horváth Farkas háztüzénél is én leszek az első.

– Nagyon megszerettem az édesanyját is; édes, jóságos nénike! Hogy érzi magát mostanában?

– Nagyon jól; csak egy bánata van: az idén nem keltek ki az uborkái… Azt hiszem, maga boldoggá tehetné, ha egyszer meglátogatná.

– Ki tudná magát elfelejteni, ha csak egyszer is látta? – érzékenykedett Vivó.

– Tátrafüred után még csak egyszer láttam magát, de fogadni mernék, nem találná el, hogy hol… A koronázási jubileum alkalmával -208- láttam. Mi a mamával egy Andrássy-úti tribünön voltunk, maga pedig a bandériumban lovagolt… Még a ruhájára is emlékezem: kék brokát attila, fehér mente… Mikor megláttam, elkiáltottam magamat: „Nini mama, ott van Vivó Laci!“ „Nem hallgatsz mindjárt!“ rivalt rám a mama, a körülöttünk ülő emberek pedig nevettek…

– Teremtő atyám, ez a kis lány szerelmes belém! – ujongott Vivó magában.

Sári kisasszony tovább folytatta elbeszélését, megindító őszinteségéről és bámulatos emlékező tehetségéről tanuskodván.

– Azóta nem láttam többet, de gyakran hallottam emlegetni a nevét… Egyszer írtak is magáról a lapok, akkor párbaja volt… Kissé haragudtam akkoriban magára, mert gyűlölöm a kötekedő embereket, de amikor megtudtam a párbaja igazi okát, igazat adtam magának és titokban bocsánatot kértem… Furcsa, ha két ember olyan jól ösmeri egymást és amellett sohasem látja egymást…

– Én nem annyira furcsának, mint inkább szomorúnak találom, – vélekedett Vivó. Majd hozzátette: – Az ember ilyen előzmények után azt hihetné, hogy első találkozásunk alkalmával valami fontos, nagy dolognak kellene történnie. -209-

Időközben már átbujtak a híd boltozatán, odaát pedig csakhamar elérték a nádas partját. Most már a rét puha talaja dobogott a lovak patkója alatt. A ménes csak puskalövésnyire feküdt előttük.

Vivó a távoli fasor felé mutatott. Egypár kilométernyire tőlük, parányi porfelhő közeledett eszeveszett sietséggel.

Aztán leültek az istálló előtti padkára, Sári pedig lehúzta a keztyűjét és elszörnyüködve nézte a két kezét.

Vizet mert neki a gémes kútból; Sári belemerítette a két csinos kezét a vödörbe; Vivó pedig oda adta a kék selyem zsebkendőjét törülközőnek. Amikor aztán a leány vissza akarta adni neki a kendőjét, Vivó agyán egy vakmerő gondolat villámlott át.

– Tudja, hogy ezzel megbánt? – kérdezte halkan, a leány szeme közé nézve.

Óh, igen Sárika is ösmerhette a keszkenőváltás szokását, amely annál a népnél a gyűrűváltás szokását helyettesíti, mert az arcába egyszerre piros láng csapott és a leány majdnem sírva fakadt a hirtelen indulattól.

A báró majd lefordult meglepetésében a bakról, amikor meglátta a Vivó négyesét, amelyet a kocsis és egy lovászlegény már akkor a napon járattak. A Hedrich mellett ülő szép asszony közel volt hozzá, hogy haragjában sírva fakadjon.

Csakhamar megérkezett Csákó is, akinek tetemes megnyugtatására szolgált, hogy a díjat, ha nem is ő, hát nem is a főhadnagy nyerte el. Jó idő eltelt, míg megérkezett a többi hintó. A társaság azután kisétált a kifutókhoz, hová a csikósok a kétéveseket terelték.

– Sári! – kiáltotta ekkor Horváth Farkas. – Sári, állj odébb a korláttól!

Pedig Sári nem is állott a korlát mellett, hanem ott húzódott meg szerényen Vivó oldalán, akinek a pillantását állhatatosan kerülte -211- és akinek kék keszkenőjét még mindig zavartan a kezében szorongatta, mintha nem tudná magát elhatározni, hogy mit kezdjen vele…

– Megyek már papa! – mondta rá egy pogácsaarcu, fitós kis leány, aki a többiekkel érkezett egyik családi bárkában.

Vivó ezalatt szédülő fővel nézett körbe. Meglátta Hedrichet, aki távolabb állott a társaságtól és hozzá lépett.

– Aki veled jött a kocsin? – Sajó Sári, Horváthéknak valami szegény rokonuk…

– Az apja árvaszéki elnök volt valahol az Alföldön és már vagy öt esztendeje meghalt… Horváthék, akik nagyon jószivű emberek, sok jót tesznek velük. Féléven át is maguknál tartják a kis leányt.

Amikor később előszedték a kocsikban hozott elemózsiát és az ákácfák alatt falatozásnak láttak, Vivó megint szemben találta magát Sárival, a szegény Sajóné leányával… A leány észrevette, hogy Vivó egy ösztönszerü mozdulatot tesz a mellső zsebe felé, mintha a kendőjét keresné.

A társaság feje fölött oda dobta neki a a kendőt, de nem a kék selyemkendőt, hanem egy kicsi, fehér batiszt-kendőt, halványsárga szegélylyel. A Vivó selyemkendőjét már akkor a leány oda tűzte az öve mellé.

Eljegyeztem magamat! – mondta Vivó magában. Aztán fölemelte a fejét és magyarosan így bátorította magát: Eb, aki bánja!

– Ide adta a kendőjét… köszönöm! Tudja, hogy mi annak a jelentősége? -213-

Egy társaságban, ahol az életről és a nőkről beszélgettek, valaki, aki addig hallgatott, megszólalt és elmondta a következő történetet:

Egyszer – fiatal éveimben – kocsin mentem a szent-annai pusztáról a városba. Szép októberi délután volt. A nap perzselően és mohón tűzött a rétekre, de a fénye mégis oly szomoru volt, mint a vén ember szerelme. A messzi síkságon sehol egy teremtett lélek. A téglavetők körül is, amelyeket útba ejtettünk, kísérteties csöndesség honolt, mintha az emberek mind elmenekültek volna valami közeledő nagy veszedelem elől. A füstös égetőkemencék előtt agyagos ládák, talyigák és ásószerszámok hevertek nevetségesen vad rendetlenségben.

A téglaégetők mögött az út bekanyarodik a nagy nyirfaligetbe. Nedves hűvösség csapta meg az arcomat, a lombrostélyon átvágodó napsugarak pedig oly káprázatos táncot jártak -218- körülöttem, hogy le kellett hunynom egy percre a szememet.

Amikor a vágásra értünk, halk, harmónikus kiáltás ütötte meg a fülemet. Vidám madárkiáltás volt, olyanformán hangzott, mint a csak szó, de elnyújtva és palócosan ejtve. Egy nagy madár suhant el közel a fejem fölött, kiterjesztett szárnyakkal, kecses, nyugodt ívben hasítva a levegőt. A pávakék tolla úgy ragyogott a napon, mint az indus selyem. Idegenszerüen szép, szinte mesésen izgató benyomást tett reám; mintha távoli pálma-szigetekről tévedt volna ide, amelyekről gyermekkoromban álmodoztam. Röptében már majdnem a csalánbokrokat érintette, aztán meglibbentette a szárnyát és könnyedén fölvetette magát egy fiatal nyirfa koronájára. Ott megült. Alkalmasint fölizgatta a kiváncsiságát a fogatom, amely prüszkölve döcögött végig az erdején.

Rajtam pedig egyszere megint erőt vett a kellemes láz, amely gyerekkoromban emésztett, valahányszor vadmadarat, vagy akárcsak tarka madártollat is láttam. Az a különös, epesztő vágy, hogy a kezemben érezhessem és a magaménak mondhassam a levegőnek szabad gyermekét, hogy urává legyek az idegenszerü varázsnak, amelyet erdők mélyén és verőfényes magaslatokon szedett föl a tollára. -219-

A puskám velem volt… Sietve két töltényt csaptam a csövébe, aztán megállítottam a kocsit. Amikor célba vettem a csókát, ijedt csak-kiáltást hallatott és szétvetett szárnyakkal ledobta magát a fáról. Kétszer lőttem, gyors egymásutánban. A második lövés szárnyán találta a madarat. Zegzugos vonalban leereszkedett a fűbe. A levegőben vékony füstsáv úszott, a nyirfa lombja alatt pedig néhány pehely kavargott.

Leugrottam a kocsiról, hogy megkeressem a zsákmányomat. Jó ideig hiába kutattam a fűben; végre megleltem: ott gubbasztott egy vakondtúrás tövében, kék gombolyaggá fúvódva. Hogy utána kaptam, kisiklott a kezem alól és sebes verébugrásokban menekült. Az ellőtt szárnyát maga után vonszolta, de azért oly gyorsan futott, hogy csak nagy erölködéssel tudtam a nyomában maradni. Bokrok közt előretörtetve kergettem, le a domb lejtőjén, ki a liget szélére. Itt tüskés drótkerítés állotta az utamat. Megállottam a kerítés előtt és elnevettem magamat. Igazán ostobaság, amit művelek… De aztán erőt vett rajtam a férfimakacsság: ha már belekezdtem, a végére járok! És a kocsis előtt is resteltem volna, ha madár nélkül térek vissza.

Átmásztam a kerítésen, közbe pedig megtéptem -220- a ruhámat. Most már azért se menekülsz, átkozott madár, ha napestig kellene is utánad loholnom!

Oly gyorsan surrant tova a réten, mint a patkány. Egyszerre süppedni kezdett alattam a talaj. Egy vízér zsombékos medrében jártam. Bokáig gázoltam az iszapot, a cipőm megtelt vízzel, de aztán kivergődtem a túlsó partra. Már jó messzi jártam a kocsitól.

A parton sűrű szederbokrok virítottak. A madár a tüskés indák alá vette magát. A bokrok a védelmük alá vették és ezer harcias tüske irányult az üldözője ellen. A csóka ott gunyasztott vagy két lépésnyire tőlem, pihegve, a csőrét tátogatva. Utána kaptam, – megint kisurrant a kezem alól. A haragtól szinte elvakulva, nekitörtettem a bozótnak. A kezemet, a nyakamat megvérezte a tüske, de most már nem tágítok, gondoltam, ha cáfolatokká is tépem magamat. Olyasmit éreztem, hogy elégtételt kell szereznem a sérelemért, amelyet egy buta kis madár ejtett emberi méltóságomon.

Megfogtam! Amikor a kezemben tartottam, keserves csak-ot kiáltott, a szíve pedig forrón és sebesen lüktetett az ujjaim alatt. Ott állottam a bozótban, a fáradtságtól lihegve, megvérzett kézzel, tépett, ruhával, de diadalmasan. A csóka jobbról-balra forgatta a fejét, a szemén pedig -221- kékesfehér hártya alakjában vibrált a rémület. Az egyik szárnya rongygyá volt lőve, alkalmasint a tüdejébe is kapott sörétet, mert a tátott csőréből vér szivárgott. Egyszerre mélységes elkedvetlenedés vett rajtam erőt. Mire való volt ez? Mit kezdjek most a csókával? Eldobjam? Embertelenség volna. Végezzünk vele gyorsan, hogy ne kínlódjon a szegény.

Kitéptem egy tollat a szárnyából, hogy vadász-szokás szerint átfúrjam vele a koponyáját; de vagy ügyetlen voltam, vagy kemény volt a feje, – nem sikerült. A madár kétségbeesetten hápogott és vonaglott a kezemben, végre megundorodtam a förtelmes munkámtól és az utálattól hörögve letéptem a fejét. Csonka kis testében még akkor is ijedten lüktetett a forró szíve.

A fejetlen csókával a kezemben elindultam, hogy megkeressem a kocsimat. Nagy ideig tartott, míg rátaláltam. A kocsisnak az az ötlete támadt, hogy elémbe kerül, de mivel nem tudta hogy merre járok, másfelé vette az útját. Csak hosszas keresgélés után tudtunk egymásra bukkanni. Amikor halálra fáradtan fölültem, már alkonyodni kezdett.

A csóka ott feküdt a lábam előtt. A kezembe vettem: a vértől mocskos tollához szalmaszálak tapadtak. Formátlan volt és fakó. -222- Kitéptem négy tollat a szárnyából – otthon odaadtam a gyerekeknek – a csonka testét pedig kidobtam az út szélére. Később észrevettem, hogy a tollak közül az egyik tépett és konyult; azt is szélnek eresztettem. A hármat, ami megmaradt, odatűztem a kocsisülés zsinórjába, amely fehér porcellángombokkal volt levarrva.

Időközben mindjobban besötétedett. A nyugati égboltozaton óriás függőleges felhőoszlopok mögött kékes-vörös tűzben izzott az ég. Olyan volt, mint egy rettenetes ismeretlen istenség temploma. Lassankint kialudt az égi tűz. Minden szürke lett. Az útszéli nyárfák zúgva hajlongtak a szélben.

A tollaimat kerestem a szememmel, de az ülésén már csak egyet láttam. A másik kettőt már rég elvihette a szél.

Most az utolsó toll is félrekonyult a kocsi rázásától. A szél fölkapta és az arcomba sodorta. Utána nyúltam, hogy megfogjam, de már ekkor libegve elszállott és eltünt a homályban.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ARIANNA ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Arianna

Arianna

Arianna

Jancsi édesanyja

Naca

A házibarát

Kék és piros

A szőke Marietta

A rejtelmes özvegy

I.

II.

III.

Csendes emberölés

A segédjegyző regénye

A nyolcas szám

A fekete lovas

Gyorsvonaton

Csak leány!

Igaz szerelem

Leánykérő

A kék csóka

TARTALOM

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE