A honszerző by Ferenc Herczeg

Húsz vagy talán már több esztendővel ezelőtt történt, hogy egyik budapesti kaszinóban valaki négyszázezer forintot veszített el kártyán. Hogy melyik kaszinóban, az mindegy. Bizonyos föltételek mellett megeshetett volna akármelyikben. Mert a társadalom különböző osztályainak erkölcsei között elméletben semmi, gyakorlatban pedig csak annyi különbség van, hogy az egyiknek több, a másiknak kevesebb a pénze.

Az illető, aki ezt az összeget elveszítette, tulajdonképpen nem is volt kártyás ember. Hajnal felé vetődött csak a kaszinóba. Valami bálból jöhetett és félóráig álmosan nézte a játékot. Éppen Balázsovics adta a bankot, a matador. Néhány vidéki kurta úrral játszott és egész éjjel csak egypár ezer forint volt a különbözet. Erről a Balázsovicsról sokan titokban meg voltak győződve, hogy hamisan játszik. Fennszóval azonban még senki sem gyanusította. Bizonyos, hogy a húsz-harmincezer forintot, amelyet valaha ráhagyott az édesapja, a szegedi timármester, olyan jól kamatoztatta a kártyaasztalnál, hogy most már egy milliója volt a banknál. -6- Csöndes, nagyon komoly, hidegen kimért, de udvarias modoru ember volt. Egyedül csak a játéknak élt; ez volt a munkája, de a szórakozása is. Nem volt szenvedélyes kártyás, hanem ennél több: hivatásos kártyás volt. Azt beszélték róla, hogy éjfélutáni egy órakor szokott fölkelni; akkor megfürdött hideg vízben, megitta a teáját és pihent erővel, józan fővel és nyugodt szívvel elment a kaszinóba, ahol a nappali munkától és mulatságtól kimerült, a színházak gázfényétől és a vacsora pezsgőjétől fölizgatott emberekkel kártyázott. Akik nappali életet szoktak élni a fővárosban, azok nem is ismerték Balázsovicsot csak híréből, mint afféle éjjeli ragadozót. Balázsovicsnak egyébként nem volt jóbarátja, de ellensége sem volt. A kaszinóban határozott tekintélye volt és még azok is, akik titokban hamis játékkal gyanusították, bonyolódott becsületbeli ügyek elintézésénél szívesen kikérték a tanácsát.

A játék tehát immel-ámmal folyt hajnalig, akkor oszladozni kezdett a társaság. A matador maga elé tette a kártyát.

– Kedvem volna valami nagy játékhoz, – mondta. – Ki tart százezer forintot egy lapra?

– Tartom én, – mondta nyugodtan az a fiatal úr, aki addig a székén lovagolva, szó nélkül nézte a játékot.

Balázsovics osztott. A másik közelebb se jött. A félkezét a zsebében tartotta, a másikkal hanyagul fölvetette a kártyáját. Vesztett.

– Kiadod még egyszer? – kérdezte udvarias mosollyal, de elhalványuló arccal.

A vesztes fél krétafehér arccal ült vele szemben. A nyerő egy ideig élesen a szeme közé nézett, aztán kissé elgondolkozott, végül nyugodt hangon így szólt:

Azzal cigarettára gyújtott. A vesztes fél pedig fölkelt, könnyen meghajtotta magát és mély csönd közepett elment a kaszinóból.

A többiek szeméből egyszerre eltünt az álom. Valamennyien valami kellemes kis izgalmat éreztek és most összeültek még a társalgóba. Balázsovics hideg halkocsonyát evett és megivott hozzá egy pohár vörösbort. A többiek szivarozgatva ülték körül.

Egy másik úr, aki megyebelije és jóbarátja volt a vesztesnek, részletesebb adatokkal szolgálhatott.

– Két birtoka van, Szitnya és Kemenes. Kemenes nem ér sokat, de a másik szép dominium. Az osztályban félmillió forinttal vették föl, – igaz, most már teher is van rajta… De ha jó vevőt talál, kiszoríthatja a négyszázezret. De akkor aztán plűre esett.

– Van. Három-négy esztendővel ezelőtt házasodott. A felesége Naszódy-leány… Gondolom, gyerek is van…

– Attól ugyan harapófogóval se szed ki egy árva garast! Az öreg inkább maga adná kezébe a pisztolyt… Én jól ismerem, szomszédom Hevesben…

Még egy félóráig elbeszélgettek, akkor rájuk nappalodott már és ágyba kivánkoztak. Valamennyien nagyon derült kedvükben voltak, amikor elbúcsúztak egymástól. A szemük láttára tönkrement egy hatszáz esztendős nemzetség, kipattant egy gyűrű Hungária páncéljából; de ez olyan ostoba és véletlen módon történt, hogy humorosnak találták volna az esetet, ha a nagy összeg nem keltett volna bennük tiszteletet. Egészben véve azonban mégis csak örültek a történteknek.

Nem mintha kárörvendő emberek lettek volna, de mindig kellemes, ha az ember a maga szemével láthat olyan dolgot, amelyről holnap beszélni fog az egész város. Különös jókedvükben voltak a vidéki urak. Ők összevéve elveszítettek az éjjel egy cséplőgarnitura árát, de most bölcs és mérsékelt játékosoknak tarthatták magukat és ez igen emelte az önbecsülésüket. A ruhatári huszár is örült az esetnek, neki tíz forint borravalót adott Balázsovics… -9-

Krisztus születése után 1345-ben történt, hogy Lackfi András székely ispán futárt küldött Nagy Lajos királyhoz azzal a híradással, hogy a tatár körülfogta és erősen szorongatja a székelységet a küküllői várban. Ha nem küld segítséget a király, akkor ott vesznek a határőrök mind egy szálig. A hírhozó egy Omodé nevü ember volt. Útjában elfogta a kutyafejü ellenség és levágta fülét, orrát; Omodénak valahogyan mégis sikerült kiszabadulnia a tatár kezéből; jóformán már haldokolva Székesfejérvárra iramodott, ott elmondta üzenetét, harmadnapra meg is halt. Utolsó órájában elküldte gyóntatóját a királyhoz és Jézus Krisztus irgalma nevében arra kérte, hogy ajándékozza gyermekeinek a szitnyai gazdátlan birtokot. A király hadat küldött a végekre és a kutyafejü ellenség rettenetes vereséget szenvedett. Omodé árváinak pedig kiállították az adományozó levelet.

Valami hiba esett a kancellária írásában, mert a birtokban még vagy tíz évig egy Volfárt nevü makacs német ült, aki várat is épített magának az ér partján. Jó ideig pörösködtek vele Omodé fiai, végül a legnagyobbik belenőtt az apja páncéljába -10- és megölte a németet perdöntő párbajban. Attól kezdve a Zithna, Zichnai, Sitynay és legújabban a Szitnyay nevet viseli a család, amely az idők folyamán még többízben is megmutatta, hogy életénél is jobban szereti a földet.

Hunyady gubernátor idejében megint szó esik róluk. Két testvér, Salamon és Farkas pörösködött akkoriban a birtokon. A viszály annyira elvadult, hogy Salamon karácsony éjszakáján rajtaütött embereivel a szitnyai váron és agyonverte fivérét. A gubernátor halálra kerestette a testvérgyilkost, Salamon azonban Havasföldre futott, ahol aztán végleg nyoma veszett. Ez a Szitnyay jobban szerette a földet az örök üdvösségénél is.

A birtok ekkor az ifjabbik ág kezére került, amiből megint pör lett. Ebből a családból eredt Szitnyay János, aki Bécs ostroma alkalmából megmentette Mátyás király életét. Jutalmul a szitnyai birtokra való jogának királyi elismerését nyerte.

A reformáció idejében a család buzgó újhitűnek mutatta magát, miért is elkobozták birtokait. Akkoriban írta Szitnyay Márton „Az bujdosó református kesergései“ címü verseit. Ezek a versek együgyűek, formátlanok és bőbeszédüek, örökös tárgyuk a költőnek siránkozása az apai birtok után. A szerelmes ember fájdalmas epedésével gyönyörködik az idegen kézre jutott föld részletes leírásában, visszasírja nemcsak a szitnyai várat, a halmokat és erdőket, hanem még az istállókat és ólakat is. Őt költővé avatta a föld szeretete. Később a fia, Kálmán, újra katolikussá lett, azzal a világos kikötéssel, hogy visszakapja birtokát. Ő még Istennél is jobban szerette a földet. -11-

A Rákóczi-háborúk alatt tüzes és vitéz hívei voltak a fejedelemnek. Amikor hanyatlóban volt Rákóczi csillaga, mégis egy Szitnyay volt első árulója: Szitnyay Balázs. Nagyon szerette a szabadságot, sűrűn ontotta érte vérét, de azért a szabadságnál is jobban szerette a földjét. A kegyelem-levélben, amelyet a bécsi Bellicumtől nyert, kikötötte magának az elkobzott uradalom birtokát. Őt árulóvá tette a föld szeretete.

Ebből a kegyelemlevélből kerekedett később a híres pör, amelynek aktáiban a család két ága közel száz esztendeig viaskodott a birtokért. A pör folyamán ismételten hamis esküvel, okmányhamisítással, vesztegetéssel, házasságtöréssel és gyermekcsempészéssel vádolták egymást. Az egész ország akkoriban a nyelvére vette őket, de jobban szerették a földet a jó hírnevüknél és a becsületüknél is.

A pör folyamán eladósodott a nyertes ág is és Szitnya zálogbirtokként a Rodek bárók kezére került. Vagy negyven esztendeig ültek a bárók a várban, akkor aztán Szitnyai József feleségül vett egy nála húsz esztendővel vénebb, gazdag özvegyasszonyt és annak pénzén visszaváltotta ősei birtokát. Az asszony rettenetes perszona lehetett; a nép a szitnyai bábának nevezte. Emléke mint egy förtelmesen rút, hóbortosan gonosz sárkányé él, aki pokollá tette József úr életét. Ez a Szitnyay, mint akkoriban majd mindenki, naplót vezetett és följegyzéseiből megtudjuk, hogy fiatal kora óta szeretett egy szép és szegény nemes leányt, akit azonban nem vehetett el, mivel szegény volt. A leányt korán sírba vitte a bánat, József úr pedig, amikor hetven esztendős korában maga is pihenni tért, -12- meghagyta, hogy temessék el vele szerelmének egyetlen emlékét, azt a kis keszkenőt, amelyet ötven évig híven megőrzött. Ez a Szitnyay jobban szerette a földet a boldogságánál is.

A mostani birtokos édesapja ugyancsak adósságokkal vette át a birtokát. Amikor beleült, úgy látszott, hogy nem fogja megtarthatni. Ő azonban mégis megtartotta. Harminc esztendőn át a maga cselédje volt. Hajnalban kelt és rendesen késő estig ült a számadásai fölött. A napot az istállókban és a szántásokon töltötte. Jómódu parasztgazda módjára élt és öltözködött; a buzáját, de még a csirkéit is, maga vitte be a városba. Bort nem ivott, húst csak vasárnapon látott az asztalán, egyetlen élvezete a pipája volt. Különcnek és uzsorásnak szidták, de amikor meghalt, kitünt, hogy elérte azt, ami elérhetetlennek látszott: tisztázva volt az egykor túlterhelt birtok.

A német Volfárt várának romjait, amelynek köveit annyiszor öntözték vérükkel a Szitnyayak, a hosszan elnyúló halmokat, amelyeknek profilja hatszáz esztendő óta ott élt minden Szitnyay lelkében, az erdőt, amelynek zúgását egymásután húsz rokon arcvonásu gyermeknemzetség hallgatta, a vizet, amely után török, német, olasz és lengyel rabságban senyvedő vitézek szomjaztak, a földet, amelynek birtoka hősökké és árulókká, aszkétákká és gyilkosokká, nagyurakká és csalókká tette a Szitnyayakat, ezt az egész birtokot öt perc alatt, mialatt háromszor osztották a kártyát, zsebretett kézzel és kifogástalan előkelőséggel elvesztette az utolsó Szitnyay, névszerint Szitnyay György. -13-

Szitnyay György, miután elveszített négyszázezer forintot, hazament a fogadóbeli szállására. Ott levetkőzött és elsötétítette a szobát, hogy ő most aludni fog. Olyan sietve bujt ágyába, mint a gyermek, aki estig szerencsésen el tudta titkolni a csinyt, amelyet elkövetett és akkor fülére huzza a paplant, hogy megmeneküljön a büntetéstől. Tudja, hogy álmában nem bántják a szülei, reggelre pedig talán már feledésbe megy a dolog.

Szitnyay szemére azonban nem jött álom. Körülbelül tíz óráig mozdulatlanul feküdt, közbe pedig egyre látta lelki szeme előtt a sima és nagy gyakorlatra valló gesztust, amellyel Balázsovics a kártyát osztotta. Egyébre nem is tudott gondolni. A füle dobja pedig folyton zizegett és remegett, a szíve meg vontatottan és élesen lüktetett.

Végre úgy érezte, hogy most már föl kell kelnie. Kezébe vette aranyveretü piros bőrtárcáját, amely az éjjeli szekrényen feküdt. A tárcában két arckép volt: az asszonyé és a gyermeké. Karácsonykor lepte meg vele Irma, akkor meg is igértette az urával, hogy a képeket minden útján magával fogja -14- vinni. A képen az asszony szép, szőke és igen határozott arckifejezésü nő volt, a kislány pedig féléves mosolygó baba.

Lassanként rettenetes, fogvacogtató félelem szállotta meg a szívét. Így csak egyszer félt életében, gyermekkorában, amikor a szitnyai réten megkergette a bika. Most is annyira megzavarodott, hogy elfelejtette félelmének tulajdonképpeni okát, a véresszemü, bömbölő végzetet, de érezte, hogy ez a hajsza, ha sokáig tart, az őrületbe fogja kergetni. A mosdóasztalhoz lépett és tekintete a tükörbe esett. Egyébként csinos, sőt szép férfi volt és szivesen elnézte magát. Most valósággal hörgött az undorodástól, amint farkasszemet nézett azzal a fakó, dult és bedagadt szemű arccal.

A hideg víztől némileg visszanyerte nyugalmát és emberi ábrázatát is. Most már gondolkozni próbált. Hogy is volt a dolog? Tegnap reggel érkezett Szitnyáról a fővárosba, hogy megbeszélje birtokos szomszédjával, Rodek báróval, a közös vízszabályozási terveket. A báró mindjárt ott fogta a nagy estélyén. Az est érdekes volt, mert Rodek, az örökös kultuszminiszterjelölt, elfogadta házánál az irodalom és a művészet kitünőségeit is. Éjfélig nagyon únta magát György, de akkor egyszerre szikrázó jó kedv vett erőt rajta, amint megismerkedett Vivó Edittel, a híres tragikával. Ez a pompás, nagyeszü és a csontja velejéig romlott fiatal asszony, akit csodálói és ellenségei dicsőitve és gyalázva, az aranykigyónak szoktak nevezni, szemet vetett a csinos vidéki úrra és egyik barátjával kurtán maga elé rendelte. A beszélgetésük első szavuktól kezdve szerelmes viaskodás volt. Az aranykígyó -15- volt a támadó fél és György, akinek jó napja volt, tűzzel és merészen helyt állott neki. Tiz perc múlva Vivó Edit már meg volt győződve arról, amiről egyébként már gyakran győzette meg magát, hogy ilyen férfival még soha életében nem találkozott…

– Mondja, sohasem gondolt még arra, hogy írónak született? Én értek hozzá, – én esküszöm, hogy annak született!

György elpirult kissé és meghökkenve nézett az asszony tüzes és mély szemébe.

– Nem tudom, hogy annak születtem-e, de bizonyos, hogy gyermekkorom óta titkos és állandó vágyakozást érzek az irodalom iránt…

– Ah, igen! Egyikünk sem él úgy, ahogyan élnie kellene. Egyikünk sem teszi azt, amit tennie kellene. Mindent tudunk, mi félemberek, csak akarni nem tudunk! Eh, ne beszéljünk többet erről!… De tudja mit? Holnap jőjjön el hozzám… Négykor várom!

Azzal hátat fordított neki. György, bár az asszonnyal szemben külsőleg megőrizte az előkelő világfi könnyed és irónikus közömbösségét, magában mégis úgy érezte, mintha igen nagy szerencse érte volna. Egy színes, fantasztikus és boldog izgalmakkal -16- telt ország határához lépett az este. Erről az országról sokat álmodozott már falusi magányában, miközben elhitette magával, hogy elhibázta az életét.

A társaság kettő előtt oszladozni kezdett, bohém részét azonban hajnalig még együtt tartotta a házigazda. A dohányzóban telepedtek meg, amely festői műterem módjára volt berendezve. Edit, aki minden érthető ok nélkül egyszerre úgy érezte, hogy ügyelnie kell a jó hírnevére, nem szólt többet Györgyhöz, a fiatalember azonban állandóan arcán érezte a művésznő tekintetét, amely most már bársonyos, simogató és forró volt. Ez a tekintet azt jelentette: Majd holnap! Holnap!

Hajnalban a kaszinóba ment Szitnyay. Jó ideig szórakozottan nézte a kártyajátékot, közbe mindig Editre gondolt. Amikor Balázsovics a százezer forintos játékot ajánlotta, akkor rajta, aki egyébként nem volt hazárdvérü ember, egyszerre valami csodálatos és fantasztikus izgatottság vett erőt. Biztosan tudta, hogy nyerni fog! Biztosan tudta! A szerencse istenasszonya mosolyogva nyújtja feléje aranyszarúját. Akarnia kell csak és lehull lelkéről a kicsinyes és nyárspolgárias előitéletek békója. Akarnia kell csak és minden az övé lesz: az arany, az asszony, a dicsőség! Egy nagyszerü misztérium megoldása kínálkozik feléje és a megoldás oly végtelenül egyszerü: az erős akarat!

És most itt ült a szálloda szürke szobájában, megsemmisülten, meggyalázva, a félelemtől és az undorodástól betegen. -17-

Délig gyermekes tervezgetésekkel töltötte idejét. Az a gyanuja támadt, hogy ő talán nem is tökéletesen épelméjü… Hátha most elkezdene kiáltozni és tombolni? Nem is kerülne nagy megerőltetésébe; nem is volna talán tettetés… Alkalmasint elfognák akkor és bevinnék az őrültek házába… Ez a gondolat megtetszett neki. Elbújni a nagy sötét házba, ahol semmit sem kérhetnek számon az embertől, milyen édes is volna! Szinte irigyelte önmagát, ha elgondolta, hogy milyen nyugalomban és biztonságban élhetne ott.

Az öreg Naszódy Bálint a családjával két esztendő óta, amióta bérbe adta a hevesi birtokait, állandóan a fővárosban lakott. Vékony termetü, horpadt mellü, kopasz ember volt; állát szürke, ritkás szőrcsomók verték föl, arcát pókfonál finomságu redők szántották át, mindenik pofacsontján egy-egy piros folt virított. A bágyadt szemét, amely idegesen hunyorgott, állandóan félig csukottan tartotta. Rozoga teste azonban csodálatosan szívós volt, -18- akár a macskáé, különben nem is győzhette volna az örökös korhelykedést.

Ő ugyanis vénségében is mérték nélkül szerette az asszonyokat. György szerint az utálatig szerette őket. Amióta a fővárosban élt, ideje javát a külvárosi színházak karhölgyei és könnyelmü suhancok társaságában töltötte. A nőkért kész volt minden áldozatra, csak éppen pénzáldozatra nem; a pénzt ugyanis a nőknél is jobban szerette. Mivel igen következetes volt fukarságában, afféle tűrt alakjává lett a korhelytársaságoknak. A léha had igyekezett mulatságosnak találni kopasz, rút fejét és arcátlan manővereit, amelyekkel a fizetés kötelessége alul állandóan kibújni tudott. Egyébként rendes társadalmi összeköttetést tartott fenn a félvilági hölgyekkel. Ismerte és meglátogatta a kivénülteket is, összeköttetést tartott fenn a családjukkal, délutáni látogatásokat tett náluk, olykor egy kis virágot vagy más olcsó ajándékot vitt nekik. A hölgyek mamái különösen nagyra becsülték Naszódy urat, mert ő aki otthon kiméletlen és durva zsarnoknak mutatta magát, velük szemben mindig alázatos és nyájas volt. Nevének előkelő hangzása, vagyonának hire és finom modora bizonyos népszerűséget szereztek neki azokban a körökben, ahol a durva önzés az együgyű jószívűséggel találkozik.

Naszódynak élt még a felesége és három leánya. A leányok közül a legkisebbik, Irma, felesége volt Szitnyay Györgynek. Ő szép, szőke asszony volt. A másik kettő pártában hervadt és bár meglepően hasonlítottak a szép Irmához, mégis nagyon rútak voltak. Naszódyné a házasság első évei óta alig is titkolta mélységes megvetését, amelyet ura iránt -19- érzett. Az undorodás állandó kifejezése sötét redőkbe fagyott az arcán és hideggé, tüskéssé, bizalmatlanná és különössé tette az egész asszonyt. Az otthonmaradt leányok örökölték édesanyjuktól az apával és az egész férfinemmel szemben érzett ellenséges indulatot, sőt még a fanyar arckifejezést is.

Hogy a két idősebb leány pártában maradt, annak egyébként Naszódy volt az oka. Ez a korlátolt, de nagyon furfangos ember a maga rettenetes és mindent fölfaló önzésében hitt ugyan a halálban, de nem a magáéban és a szíve mélyén olyasmiről ábrándozott, hogy ő végre is túl fogja élni a család összes asszonyait, akikről egyébként is tudta, hogy egy kissé gyönge tüdejüek. Akkor aztán gyöngydolga lesz, ha ugyan sikerül addig együtt tartania a vagyont.

Újabban némi közeledés jött létre Naszódy és a hölgyek közt. Az öreg, hogy valami olcsó és jó szórakozást szerezzen az örökké unatkozó és elégedetlenkedő nőknek, megtanította őket a szellemidézés bizonyos együgyü formaságaira. Az asszonyok szenvedélyes odaadással táncoltatták az asztalt és erősen hittek a divatos babonában. Naszódynak, aki értett hozzá, hogyan kell az asztal kopogó szellemét befolyásolni és izgatni, most már nem kellett a fejét hazugságokon törnie, ha az éjszaka egy részét házon kívül akarta tölteni. A szellemek korlátlanul uralkodtak Naszódyné lelkén és ő engedelmesen hajolt meg előttük akkor is, ha azt parancsolták az urának, hogy menjen föl éjfélkor – frakkban! – a Gellérthegyre vagy töltse künn az éjszakát a Kálvária tájékán. Ilyenkor azt is megparancsolták Naszódynak, hogy tartsa szigorúan -20- titokban mindazt, amit misztikus kirándulásán látni és hallani fog, különben súlyos szerencsétlenség fogja érni a családját. Naszódyné most már bizonyos tiszteletet is kezdett érezni az ura iránt, aki egy titokzatos kultusz főpapja volt. A leányok nem hittek oly föltétlenül édesapjukban, de a szellemekben ők is hittek.

Az öreg tehát fölkereste vejét a fogadóban. Amikor rányitotta az ajtót, a szíve tele volt keserü diadalérzettel. Hát nem megmondta ő előre? Nem megmondta, hogy kár Irmát odaadni ennek az embernek, aki préda és élhetetlen?

Az após feszült kiváncsisággal nézte a veje arcát. Várta a kétségbeesés kitörését, az önvádak és átkozódások özönét, várta mindenek előtt a főbelövéssel való fenyegetőzést. György azonban néma maradt, az arcán se látszott a lelki szenvedésnek valami nagy nyoma. Naszódy végre haragosan elnevette magát.

– Ha érdemes veled még ilyen kolosszális szamárság után komolyan beszélni, akkor adnék egy jó tanácsot.

– A becsületed? Az most már mindenképpen oda van. Oda volt már akkor, amikor elfogadtad a százezer forintos játékot. Nincs ember az országban, aki most már komolyan vehetne téged a becsületeddel együtt.

György megpróbálta, hogy gavallér-pózba vágja magát. Nem jól sikerült azonban a kisérlete.

– A vagyonom az enyém, – mondta. – Azt tehetek vele, amit akarok! Ha eleget teszek a kötelességemnek, akkor mindenki kénytelen lesz elismerni, hogy korrekt gentleman vagyok.

– Barátocskám, pénz nélkül nincs gavallérság. Ha kifizeted a veszteségedet és marad még egy milliód, akkor egy millió erejéig még gavallér maradhatsz. De neked nem marad semmid, elmehetsz irnoknak a vármegyéhez, vagy botos ispánnak Rodek barátodhoz és azzal vége is a gentleman voltodnak. Magad fogsz kilépni a kaszinóból és azok, akiknek itéletére most olyan nagy súlyt vetsz, kerülni fognak, mint a bélpoklos embert. A világ züllött embernek fog nevezni, ujjal fognak rád mutatni, hogy ott megy a tökfilkó, aki három kártyaosztással túladott ősi dominiumán… Hol marad hát a becsületed?

Naszódy láthatólag gyönyörködött a maga logikájában és György vergődésében és fölényesen folytatta:

– Ha nem fizeted meg, akkor is csak az eshetik meg veled, hogy ki kell lépned a kaszinóból, -22- de a becsületedből több marad meg. Gazdag embernek mindig vannak barátai és tisztelői, mindig van becsülete. Némelyek kerülni fognak, de tökfilkónak és züllött embernek senki sem fog nevezni. Többet mondok, barátocskám: ha ember volnál a talpadon, még te kerekedhetnél felül!

– Fogd rá Balázsovicsra, hogy hamisan játszott… Egy előre kikészített kártyapakliból osztott… Lehet, hogy úgy is volt… Eredj föl ma este a kaszinóba, mondd ezt nyiltan a szemébe… Okosan tennéd, ha megsértenéd… ha megütnéd… Hiszen te afféle párbajos ember vagy. Barátocskám, egy vagyonért érdemes valamit reszkirozni… Balázsovicsnak ezer az ellensége és ezren fognak a pártodra állani. Vádold nyiltan az egész kaszinót. Mondd, hogy kártyabarlang, ahol kifosztják az embereket. Az egész közvélemény melléd fog állani, bátor és okos embernek fognak tartani, országos hírü hős lesz belőled…

– Gyalázatosság! – mormogta György, aki irtózott a förtelmes botrány gondolatától is. – Hagyjon békében ilyenekkel!

– Ha félsz a botránytól és a pisztolytól, tudnék más módot is a menekülésre. Mi, a te családod, be fogjuk bizonyítani, hogy gyöngeelméjü vagy… Orvos csak akad az ilyenre, ha magad is beleegyezel. Beviszünk a bolondok házába, gyámságot kérünk rád, egy esztendő múlva aztán hazamehetsz Szitnyára és ha csendesen megülsz, hamarosan elfelejtik a dolgot…

Ez tulajdonképpen a György ötlete volt. De -23- amikor most az öreg szájából hallotta, képtelennek és alávalónak találta. Hevesen megrázta a fejét:

– Én mást szeretnék. Vegye át maga a birtokot és fizesse ki Balázsovicsot. Nekem semmi se kell, a kenyeremért szívesen ispánkodom a birtokon, csak Szitnya maradjon meg a családnak!

Naszódyt meglepte és fölháborította ez a terv. No lám, ez az úr könnyüszerrel akar szabadulni a csávából!

– Hogy én most földbe öljem a pénzemet? A mostani gazdasági viszonyok közt? Eszem ágában sincs! Bár találnék inkább jóravaló vevőt a magam birtokaira.

Most már világosan látta, hogy számára csak egy menekülés van: a halál. A célszerüség, a szokás, sőt még az illendőség is azt kivánja tőle, hogy főbelőjje magát. Amikor ebben megállapodott, egyszerre nagy gyöngédséggel és forró vágyakozással kezdett az asszonyra és a kisbabára gondolni…

Ujabban valami érthetetlen és oktalan elhidegülés állott be közte és a felesége között. Komoly ok azonban nem volt rá. Hiszen az ő házasságuk tulajdonképpen szerelmi házasság volt. Annak idején félig-meddig meg is szöktette Irmát az édesapja -24- házától, igaz, hogy Naszódyné tudtával és beleegyezésével. Az öreg úr akkoriban nagyon adta a megsértett apát és megtagadott a leányától minden anyagi segitséget; Naszódyné csak nagynehezen tudta rászorítani zsugori urát, hogy valami szegényes kelengyét és némi kis évi díjat adjon Irmának. Amikor már ilyen fordulatot vett a dolog, akkor György, bár eleintén sokat és szívesen gondolt Naszódy nagy vagyonára, mégis igen gavallérosan viselkedett. Magának Naszódynak is megmondta, hogy neki nem kell pénz, ő Irmában a nőt szereti. Igaz, hogy ezt a viselkedését megkönnyítette az a körülmény, hogy akkoriban még igen jól bírta magát és bízott benne, hogy Naszódy sem fog örökké élni.

A házasságuk nem volt olyan boldog, mint lehetett volna. Talán éppen az volt a bajuk, hogy eleintén nagyon is jól folyt a dolguk. Mindig együtt voltak, teljes tétlenségben éltek, csupa jólét, gondatlanság és élvezet volt az életük. Házasságuk második esztendejében már mindaketten, – anélkül, hogy erről valaha számot adtak volna maguknak – valami csalódás-félét éreztek. Talán csak megcsömörlöttek a sok méztől. Vagy gondolkozni kezdtek és üresnek, meg céltalannak találták az életüket. Nagyon türelmetlenek kezdtek lenni egymással szemben, merő idegességből olykor igen gyűlöletes jeleneteket is rögtönöztek.

György az ő mostani nagy bajában belátta, hogy igazságtalan volt a feleségével szemben. Mindent megbocsátott Irmának és szükségét érezte, hogy bocsánatot nyerjen tőle. Nagy gyöngédséggel és forró szánakozással gondolt a szép és makacs -25- gyermekasszonyra. De azt is tudta, hogy már elkésett. Neki meg kell halnia, éppen az asszonyra és a gyermekre való tekintettel.

Az óriási teher, amely hajnal óta György mellére nehezedett, most egyszerre engedett… Ma szeptember ötödike volt, tehát majd négy hónapja van a fizetésre! A siralomházban ülő embernek négy hónap az örökkévalóság. Négy hónap alatt sok minden történhetik. Négy hónap alatt sok mindent tehet az ember, többek közt gondolkozhatik is, amire ma még képtelennek érezte magát Szitnyay…

Valami édes megnyugvást érzett. Gondolataiban hálával és elismeréssel adózott Balázsovicsnak, aki olyan kiméletes és udvarias hangon írt neki. Pedig a matador a maga érdekeit védte csak, amikor Györgynek írt. Tudta, hogy a megszorult embernek levegőre van szüksége, hogy végleg el ne keseredjék. Ha György a tegnap elkövetett ostobaságának hatása alatt főbe találná magát lőni, akkor nagyon is kétes, hogy Balázsovics megkapja-e pénzét.

Amint Szitnyay szíve megint rendesen kezdett verni, a gondolatai is visszatértek a megszokott -26- medrükbe. Az imént még megijedt gyermek volt, aki a büntetéstől félve, együgyü és megalázó kibúvókon töri a fejét; most azonban megint a gavallér és kaszinótag sablónja szerint gondolkozott. Biztosra vette, hogy az egész város tudomással bír már az ő esetéről. Budapest most az ő rovására mulat, pletykázik és kombinál. A főváros kiváncsiságával szemben – úgy érezte – egy magasabb erkölcsi kötelesség háramlik rá: be kell bizonyítania, hogy kifogástalan férfias tartással fogadja a halálos csapást. Ez az ötlete nagyon imponált neki és egyelőre háttérbe szorította összes aggodalmait. Dőljön össze a világ, – fődolog, hogy Szitnyay György ne vétsen a férfiasság formaságai ellen…

Este gondosan felöltözött és elment a színházba. Valami divatos szomorújátékot adtak és Vivó Edit játszotta a főszerepet.

György fölemelt fővel, kifogástalan plasztronnal a mellén, blazirt és kissé gúnyos mosollyal az ajkán, lépett be a földszintre. Az általános kiváncsiság tényleg feléje fordult. Vivó Edit is hamar észrevette a szinpadról. (Ő tudott úgy nézni, hogy az ember napokig magával vitte pillantásának emlékét, mint egy harsány kiáltásét vagy egy rikító színét.) Az aranykígyó még délután nagyon haragudott Szitnyayra, mivel nem jött el hozzá; most azonban mindent megértett és mindent megbocsátott. Mint annyi asszony-művész, ő is nagy súlyt vetett a pózra. Fantáziájában a művészet, sőt a világtörténelem nagy korszakai a nagyszerü pózok láncolata voltak. Imádta az úgynevezett egész férfiakat, a klasszikus kor és az olasz reneszánsz embereit, akik tökéletesek -27- voltak a jóban és a rosszban, a bölcseségben és az ostobaságban. A György mostani póza megragadta. Ez férfi! Egész ember!

Szitnyay a színházban egy szőke és nagyon szelid arcu mágnásgyerek mellett ült. A fiu jó ideig csodálkozó és meleg pillantásokkal nézte szomszédját, fölvonásközben pedig bemutatta magát neki. Mint afféle jónevelésü úrfi, természetesen nem említette György esetét, hanem az előadásról kezdett beszélni, de a hangja szinte remegett a megindulástól… Ez a fiu klasszikusnak találta György viselkedését és büszke volt rá, hogy kezet foghat a nap hősével. Hasonló helyzetben ő is így szeretett volna viselkedni és talán szerette volna is, ha alkalma lett volna rá.

És Szitnyay György, aki eddigelé meglehetősen szürke és jelentéktelen tagja volt a társadalomnak, most egyszerre azon vette észre magát, hogy életének első nagyszabásu ostobasága feléje vonzotta az emberek figyelmét és rokonszenvét. És ez igen jól esett neki. Ő maga is – legalább az előadás végéig – olyasmit érzett, hogy érdekes és fontos emberré lett… -28-

Szitnya városáról igazán nincs mit mondani. Körülbelül négyezer lakója van. A város a széles főutcából és a kertekre vezető apró közökből áll. A főutcát, ahol újabban fasort is ültettek, egy idő óta Erzsébet-utcának nevezik. Egyforma, földszintes házakból áll, a legelőbbkelőknek ezek közül csúcsíves ablakaik vannak.

A templomon túl, ahol már meglehetősen lejtős az utca, van a kastély. Hatalmas emeletével és nyomott földszintjével olyan benyomást tesz, mintha megpuhult volna alatta a talaj és az egész nagy ház süppedőben volna. A kastély falai szürkére vannak festve, ablakai pedig föltünően kicsinyek. Az épület másik homloka, amely a parkra vezet – Szitnyán várkertnek nevezik – sokkal szebb. Innen tekintve, meredek domb tetején áll az úrilak, amelytől kőkorlátos terrászok vezetnek le a kertbe. A ház falai itt vadszőlővel vannak befuttatva. A felső terrászról be lehet látni az egész uradalmat. A várkertet áthasítja a kis Kárász-folyó, amelyen több csinos híd vezet át. A folyó partján, jól gondozott gyep közepett, öreg nyárfák -29- árnyékában emelkednek a német Volfárt várának szürke romjai. Sokan törték már a fejüket azon, hogy mért épült a vár a víz partján, mért nem a közeli domb tetején, de megfelelni még senkisem tudott erre a kérdésre. A vizen túl van a várkert legszebbik része, ott az évszázados fák valóságos erdővé sűrűsödnek. A kerten túl párhuzamos, hosszu dombok húzódnak a messziségbe, a dombok lejtőjén most tarló sárgul és friss szántás sötétedik. Az uradalom határa a Kopjás hegység teteje, ahol kéklő erdőfal zárja el a szemhatárt.

A birtok, mint a romantikus fekvésü birtokok általában, a terjedelméhez mérten nem nagyon jövedelmező. Szemre azonban szép. A mostani földesúr, Szitnyay György nem mondható takarékos embernek, jó gazda pedig sohasem volt, de azért nagyon szereti a rendet és sokat ad a külső csínra. A gazdasági épületei tiszták, az istállói meg a nyeregkamrái látványosságszámba mennek, a gyümölcsöst elkerítő drótkerítés faoszlopait is minden évben újra mázolják. A birtok határát és a dülőutakat fiatal fasorok szegélyezik.

Azalatt, hogy Szitnyay György a színházi sikerét követő reggelen még a Szitnyára siető vonat egyik kocsijában ült, a felesége egy látogatója társaságában a legfelső kerti terraszon sétálgatott.

Irma magas termetü, talán túlságosan karcsu, de egészben véve szép szőke asszony volt. Szürke szemének tekintete nyilt és komoly volt. Tartását és modorát az öntudatosan fejlesztett és kissé, de csak nagyon kissé affektált előkelőség jellemezte, amelyet vidéki kastélyokban gyakrabban látni asszonyokon, mint férfiakon. -30-

A vendége fölötte érdekes ember benyomását tette. Hatalmas termetü, óriás koponyáju, kemény, szinte gőgös tartásu férfi. Bár alig látszott többnek negyven esztendősnél, a sűrű haja már szürke volt, a szemöldöke és a szakálla azonban koromfekete maradt. Jordán volt, az ismert jogi író, aki a nemzetközi joggal foglalkozó értekezései révén külföldön is ismertté tette már a nevét. Mostanában valamelyik vidéki akadémia tanára volt. Jordán fia volt a Szitnyay-uradalom egy volt főtisztjének és gyermekkora óta otthonos a kastélyban. Úgy beszélték, hogy mostanában valami nagyszabásu jogi munkán dolgozik, azért vett hosszabb szabadságot és lakott már hetek óta özvegy édesanyjának Erzsébet-utcai kis házában.

Ezt a Jordán Sándort már egyetemi évei óta lángelmének tartotta az egész város. Jóformán már suhanc korában föltünt óriás emlékező tehetségével, éles és biztos itéletével és ritka szónoki képességével. Mindenki becsülte, tulajdonképpeni jóbarátja azonban sohasem volt, mert féktelen gőgjével, zsarnoki szeszélyeivel és metsző iróniájával elriasztott magától mindenkit. Lehettek egyesek, akik még a komoly tehetségét is kétségbe vonták, azt állítván róla, hogy napoleoni önhittségével a tépelődő és fecsegő ember tehetetlensége párosul, ismerőseinek túlnyomó többsége azonban föltétlenül meghajolt elméjének fölénye előtt.

Szitnyayné és Jordán már egy esztendő óta baráti viszonyban voltak. Az asszony is magában járó lélek volt és mintegy a tömeg feje fölött kezet nyújtott a férfinak, akiben lelki rokonára vélt ismerni. Jordánra, akiben plebejus kevélysége mögött -31- erős arisztokratikus ösztönök lappangtak, vonzó hatással volt Irma egyéniségének és környezetének előkelő parfümje; az uralkodásra termett asszonynak pedig kétségkivül igen jól esett a nagy hatalom, amely neki a féktelen erejü férfi fölött adatott. Szitnyay György nem rokonszenvezett a felesége barátjával, féltékeny azonban nem volt rá soha. Irmának nagyon jó híre lehetett, mert Jordánhoz való viszonyában tiszteletreméltó baráti vonzalomnál egyebet senkisem keresett, még az ura sem. György egyébként maga is erősen hitte, hogy Jordán előbb-utóbb még nagy ember lesz, miniszter vagy ami akar.

Irma most megállott a terrasz szélén és lenézett a várkertbe. Lenn, a sárga kavicsos úton tarka pettyként virított a sokác dada viganója. A dada a kis babával játszott a meleg verőfényben. A gyermek jókedvü sikongása úgy hallatszott föl, mint a fecskefiók csicsergése.

– Barátság! – mondta halkan Irma. – Barátság! Hát hisz maga a barátságban?

A megjegyzésével megint fölvette a beszélgetés elejtett fonalát. A tanár vállat vont.

– Kérem, Irma, kíméljen meg az elméleteivel! Dühbe jövök, valahányszor efféle szegényes banálitásokat hallok az ön szájából! Mit akar a könyvekkel? Tucatemberek leírják tucatemberek élményeit és ebből tucateszükkel tucatigazságokat szűrnek le… És ilyesmi kötelező legyen önre és rám -32- nézve? Mért akar papirmankón járni, amikor minden izma ép és minden idegszála egészséges?

Az egyébként oly érzékeny asszony nem haragudott meg. Csöndesen és derülten mondta:

Jordán egy szikrázó pillantást vetett az asszony felé, aztán szeliden megfogta a kezét és megcsókolta. Csak olyankor szokta megcsókolni a kezét, ha megbánta valamelyik szavát. Irma ilyenkor mindig valami kis diadalmas borzongást érzett, mint a kezdő állatszelidítő, amikor lába előtt látja a sivatag királyát…

– Mért nem beszél? – szólt kis idő mulva az asszony, aki nem szerette a barátja sötét hallgatását. – Mondja meg, hogyan érti a dolgot? Köztünk nincs helye semmiféle ködös és homályos dolognak. Ön mindent tud, talán el tudja oszlatni ezt a sötétséget is.

– Semmit se tudok, – felelt kedvetlenül a tanár. – Én csak annyit érzek, hogy az öné vagyok, amióta ismerem, föltétlenül és nevezheti barátságnak vagy aminek tartja… Nem tagadom: olykor szégyelem ezt az állapotot, de nem akarok rajta változtatni.

A rákövetkező pillanatban már megbánta kacérságát. Jordán hidegen és kutatva mérte végig, majd szilárd hangon mondta:

Irma most már megijedt és Jordán, aki könnyüszerrel -33- olvasott a barátnője arcán és a lelkében, szelidebben folytatta:

– Nem akarok másképp élni, mint élek most… Banális vagyok, tudom, de én nem tehetek róla, ha az emberek elkoptattak már minden szót: emberi életet csak azóta élek, amióta ismerem magát. Azóta szeretem az életet. Élni akarok, emelkedni, oly magasra – oly magasra –

Egy nérói mosoly torzította el az arcát, mintha az egész világ máris őt imádva fetrengene a lábai előtt. Ezt több ízben is mondta már Irmának. Ezuttal azonban olyat is mondott, amit nem hallott még az asszony és ami kissé megijesztette.

– És ön is az enyém, Irma, egészen és föltétlenül. Hiába néz rám csodálkozva és haragosan: ön jól tudja, hogy jogom van magához…

– Mikor önt megteremtette, bezárta a lelkét és az én kezembe adta a kulcsot. Senkisem ismeri önt, senkisem tudja megérteni és méltatni, csak én. Ön mint átlagos asszony fog élni és meghalni, ha én meg nem nyitom a lelkét és napfényre nem hozom kincseit. Magától sohasem fog megnyilni, nem tud, mert a kulcs nálam van. Én magát teljesen ismerem, édes barátnőm, a lelke minden titkos zúgát átkutattam már. Ez nem dicsekvés, mert más embert nem ismerek. Ha Pygmalion volnék és meg akarnám alkotni a nő szobrát, az ön képmását vésném márványba, még akkor is, ha sohasem találkoztunk -34- volna egymással. Mert más nőt nem tudok elképzelni és megérteni…

– Szó szerint! Ha üvegből volna a lelke, akkor sem olvashatnék jobban a gondolataiban.

– E pillanatban ilyesmit gondol: Ezt a derék embert ostobává teszi az önhittség. És: ha kettőnk között küzdelemre kerül a dolog, mégis ő lesz a vesztes! – Más szavakkal, de ilyesmit gondolt!

– Minden gondolatát ismerem. Még azokat is, amelyeket maga sem ismer, mert nem merte őket végiggondolni…

Irma kissé elpirult. Újabban, amióta gyakoriak lettek köztük az ilyen szócsaták, gyakran is szenvedett vereséget. Azelőtt ő uralkodott Jordán fölött, minél jobban közeledtek azonban egymáshoz, annál inkább változott a helyzetük. Alantosából zsarnok lett. És Irma olykor maga is csodálatosnak találta, hogy a lelke nem lázong, hanem készségesen vállalja az igát.

Később mégis úgy érezte, hogy jó volna kiköszörűlni a csorbát és erőltetett önérzet hangján mondta:

– Ha minden titkomat tudja, akkor ugy-e bár, azt is tudja, hogy én soha, de soha sem leszek hűtelen a kötelességeimhez?

– Ha ezt nem tudnám, akkor nem is szeretném önt. Én nem a gyöngeségét szeretem, hanem az erejét… Az ereje: az egészséges ösztönei, a -35- tisztasága és a lelki egyensúlya. Ha biztos volnék benne, hogy el tudnám csábítani, akkor nem is szeretném önt.

Irma valósággal megrémült attól, amit hallott. A kegyetlen biztosság, amellyel barátja a leggyöngédebb természetű érzéseket eléje terítette és szétbontotta, mélyen elszomorította.

– A jövőmet épp úgy, mint a jelenemet, a kötelességem teljesítése fogja betölteni.

– Igaz, de ön ma nem tudja még, hogy miféle kötelességeket ruház önre a jövő.

– A kötelességeim mindig egyformák lesznek, úgy képzelem. Az uram és a gyermekem…

– Nemcsak hitvesi, de emberi kötelességek is vannak. El tudom képzelni, hogy önt egy nap a kötelessége arra fogja szorítani, hogy elhagyja az urát és az enyém legyen. Ha méltatlan lesz önhöz az ura, ha tisztátalanná lesz a háza és bűnné az élete ebben a házban, akkor meg fog róla emlékezni, hogy egész és emberi életet csak velem élhet, valamint az én életem is csak akkor lesz egész és emberi.

Irma valami édes szédülésfélét érzett, mintha szakadás partján járna. Valami mesés, nagy és tökéletes boldogság képe villant föl előtte. De aztán szinte szomorúan mondta:

A tanár nem válaszolt, hanem hosszan és szinte meghatott gyöngédséggel tekintett Irma szemébe. -36-

Délben megjött a férj. A vasúton egész ravasz kis haditervet állított össze magának Irma visszahódítására. Először is el fogja enyésztetni az oktalan elhidegülést, amely elválasztotta tőle a feleségét; azután, ha már erős láncokkal újból magához kapcsolta, fogja neki bevallani nagy bűnét. Azt képzelte, hogy elhidegülésüknek az ő közömbössége az oka. Meg kell csak ütnie megint a tüzes hangot, amely szerelmük első idejére emlékeztette a feleségét és minden rendben lesz megint. Mint a legtöbb csinos férfi, György is azt hitte magáról, hogy nagyon jól ismeri az asszonyokat és tud velük bánni.

Amint kettesben találta magát Irmával az ebédlőben, első hódító kísérlete rögtön szánalmas balsikert aratott. Meg akarta csókolni a feleségét és az haragosan és undorodva utasította vissza. Mit akar? Hogyan merészkedik? Hagyjon engem!

Egy hitvesi csók miatt ekkora fölháborodás – szinte különös volt. Pedig a magyarázata elég egyszerü volt: Irma már akkor a Jordán Sándor tulajdonának érezte magát, egyébként pedig a tiszta -37- asszonyok ama fajához tartozott, akik a szerelmet hűségen kezdik. György ámulva tapasztalta, hogy a felesége szürke szeméből hideg gyűlölet sugárzik feléje…

Estig az asszony el tudta kerülni az urával való találkozást. György ekkor elhatározta, hogy mindent bevall Irmának. Lesz, ami lesz, azt azonban semmiesetre sem várhatja meg, hogy a felesége mástól tudja meg a dolgot. Pedig biztos, hogy holnap már Szitnyára érkezik országos körútján a fővárosi pletyka.

A komornyikkal a szalonba kérette. Nem gyújtatta meg a lámpákat és mire Irma belépett, meglehetős homály borult már a boltíves nagy szobára. Csak a vastagfalu ablakfülkéből szürődött be a szürke esti fény, a szoba túlsó végében meg pirosan lobogott a kandalló tűze.

György nem válaszolt és az asszony megérezte, hogy az ura komoly és fontos dolgokat kiván vele közölni. Keresztbe font karokkal állt az ablakfülkében és várta, hogy mi lesz.

– Maga egy idő óta elhidegült tőlem, – kezdte halk hangon. – Nem értem, hogyan veszíthettem el ennyire magát, de valószínűnek tartom, hogy ennek magam vagyok az oka. Ha volna rá mód, hogy jóvá tegyem: mindenre kész vagyok, a legsúlyosabbra is… Nem védhetem már magamat és önérzetemre se hivatkozhatom többet… Kérem, ne éljen vissza túlságosan a helyzetemmel! -38-

– Erről akar csak beszélni? – kérdezte Irma, aki valami kis undorodást érzett.

– Nem erről. Rokonszenv és ellenszenv, két unatkozó ember szeszélyeskedése, ez alapjában véve kicsinyes és gyermekes dolog, amikor az élet nagy megpróbáltatásai közelednek…

– Rögtön meg fogja tudni! A katasztrófát magam zudítottam ránk az ostobaságommal vagy elvetemültségemmel; nevezheti ahogyan akarja, nincs jogom az érzékenykedésre… Meg kell tudnia, hogy tönkrementem. Egyetlen éjszakán elkártyáztam egész vagyonomat… Érti? Mindenünket! Négyszázezer forintot veszítettem… A birtokot el kell adnom… Segítséget senkitől sem várhatok. Egy ember segíthetne rajtam, a maga édesapja, de ő nem fogja megtenni… Azt a különös benyomást tette rám, mintha még öröme is telnék pusztulásomban… Szitnyát tehát néhány hónapon belül el kell hagynunk. Hogy mi lesz aztán, azt ma még nem tudom… Ha érdekli magát a dolog, akkor együtt gondolkozhatunk rajta…

Az asszony válláról időközben lecsúszott a kendő. Most már nem fázott. Egyenesen állott ott, fölemelt fővel, ökölbe szorítva a két kezét. Egy szót se mondott arra, amit hallott.

György úr tudta, hogy Irma a jellemes és kötelességtudó asszonyok puritán fajtájához tartozik. Ezt az asszony maga is hitte és olykor hangsúlyozni is szokta. György tehát bizonyosra vette, hogy a felesége csodálatra méltóan fog viselkedni a nagy -39- megpróbáltatás közepett. Sokkal különben, mint az ura. És titokban már előre is félt az erkölcsi fölénytől, amelyre Irma szert fog tenni.

– Én jól tudom, – mondta, – hogy a kártyaadósságom megfizetése után is marad még egy nagy és egész életre szóló adósságom magával szemben. Ha van rá mód, hogy ezt legalább részben törlesszem, mindenre késznek fog találni…

Irma most a szavába vágott. Éles, de a fölindulástól remegő hangon kérdezte:

– Tehát igaz?… Mi tönkre mentünk?… Szitnyát el kell adnunk?… Maga elvesztette kártyán?

Az asszony hangosan lélegzett. György közeledni akart feléje, de aztán meglepetten állott meg. Diadalmas, szinte átszellemült mosoly ült a felesége arcán… Ime, az ige testet öltött, Jordán jóslata szó szerint teljesedett! Az ura méltatlannak mutatta magát hozzá… Ezzel megindult lába alatt a talaj, amelyen eddig türelmesen viselte a kötelesség rabláncát… Egy magasabb hatalom avatkozott bele az életébe. Ami eddig valóság volt, az álomként foszlott szét. A régi álomképek pedig valósággá formálódtak…

György megriadva látta, hogy a felesége is valósággal örül a pusztulásnak. Eddig mindenki titkos jókedvvel fogadta a hírt, de Irma arcán nyiltan ott ragyogott az öröm… Mi ez? Lehet-e annyira csalódni egy asszonyban? Nincs már jóság, hűség, kötelességtudás a világon?

Van még. Az asszony is az, aki valaha volt. Csakhogy ma már minden hűségével, jóságával és kötelességtudásával egyetemben másé, Jordáné. -40- Ettől az embertől, akivel most együtt van a csecsebecsékkel túlzsufolt szalonban, a mélységes és jéghideg közömbösség választja el, amelyre csak a szerelmében határtalanul önző asszony képes.

Györgyben megint fölébredt a gavallér ösztöne, amely az ilyen nevelésü embert válságos helyzetekben nem igen hagyja cserben. Semmit sem értett az egészből, de annyit érzett, hogy nem szabad magát az asszony előtt mélyebbre aláznia. Az arcán megint megjelent az ügyefogyott, gőgös és gúnyos mosoly, amellyel tegnap este elragadta a fővárosi színház közönségét.

György az éjjel nagyon mélyen aludt. Amikor másnap reggelinél a felesége után tudakozódott, megtudta a cselédektől, hogy Irma korán megteázott a hálószobájában, aztán lement a városba.

György a lapokat nézegette, amikor azonban az egyikben rábukkant a tulajdon nevére és a kártyajáték fantasztikus leírására, eldobta az ujságot, vállára vetette a puskáját és a kutyájával nekivágott a tarlóknak, hátha lőhetne egypár fogolyt.

Irma azalatt tényleg a városban járt. Egyenesen Jordánék házának tartott és bekopogtatott a földszintes ablakon. Az öreg asszony, Jordán tanár édesanyja, azt mondta neki, hogy a fia az akácosban van ilyenkor. A tanár valami marienbádi kúrát használt és a délelőttöt szabadban töltötte. Az özvegy asszony utána akarta szalasztani a cselédjét, de Irma azt mondta, hogy maga megy ligetbe. -41-

Az öreg asszony gyönyörködve nézett Szitnyayné után, amíg karcsu alakja el nem tünt az utca sarkán. Együgyü, puhaszívü asszonyság volt, rettegő rajongással imádta fiát és maga is csudálkozott, hogy neki, a juhanyának, ilyen oroszlánkölyke lehetett. Bár sohasem beszéltek erről, ő mégis jól tudta, hogy Sándor nagyon vonzódik Irmához és ez neki elég ok volt arra, hogy forró szívébe zárja a szép és előkelő asszonyt. Szitnyay Györgyöt pedig újabban ő maga is ösztönszerűen gyűlölte…

Az akácos afféle vasárnapi sétahelye volt Szitnyának; a bennszülöttek promenádnak nevezték. Egypár fehér padja volt és egy kis cukrászbódéja, amelyben azonban már évek óta nem tanyázott cukrász. A bódé falát az iskolásgyerekek telifirkálták nevekkel és barbár rajzokkal. Az akácfák nagyobbrészt már elhullatták lombjukat, a promenád most kopár volt és kihalt. Csak egyik padján ült egy erős, feketeruhás ember, könyvvel a kezében: Jordán Sándor. Messziről megismerte Irmát és eléje jött.

Irma hosszan és csodálkozva nézett a tanár szemébe, azalatt hogy fogva tartotta a kezét.

– Igaza van, – mondta Jordán halkan. – Én fogom megmondani, hogy mit tegyen! A mai esti vonattal a szüleihez fog utazni. Érti? Nem akarom, hogy még egy éjszakát az ő házában töltsön… Neki azt fogja mondani, hogy nem élhet a kastélyban, amely maholnap dobra kerül. Nem bírja el az emberek kiváncsiságát, sajnálkozását. Váljon el tőle békében! Kisértesse ki magát vele a vasútra. -42- Fogjon kezet vele, de ügyeljen arra, hogy könnyet ne lásson a szemében. Mondja neki, hogy egy héten belől írni fog neki…

Még mindig fogva tartották egymás kezét és Irma keztyűs keze már fájt az erős szorítástól, de az a fájdalom is gyönyörűség volt neki.

– És most menjen szépen haza, édes barátnőm, – mondta szeliden és apai fölénnyel a tanár.

Irma azonban még nem akart menni. Szomorúan tekintett maga elé, majd halkan megszólalt.

– Jól cselekszik! – válaszolt a tanár. – Az az ember elveszett. El kellett vesznie, mert csenevész, életképtelen organizmus, nincs létjogosultsága. Ha ez a véletlen nem pusztítja el, akkor kivégzi holnap egy második, vagy holnapután egy harmadik véletlen. A természet logikája teljesül be rajta. Maga sajnálhatja, de nem segíthet rajta. Ha hozzákötné tovább is az életét, azzal bűnt követne el, többet mondok: erkölcstelenséget. Akárcsak egy bomladozó holttest mellé temetkeznék a gyermekével együtt. Gondolkozzék ezen és be fogja látni, hogy igazam van. Most azonban menjen haza. A vasúton nem fog engem látni, csak Budapesten…

Az asszony ment, engedelmesen és csöndes mosollyal az ajkán, mint az alvajáró, aki egy titokzatos és erős akaratnak engedelmeskedik.

Délután észrevette Szitnyay György, hogy a felesége útra készül. A komornája csomagol, az asszony pedig sorra járja a várkertet, a terraszokat, -43- az egész nagy lakást és végigjáratja szemét a bútorokon és képeken, mintha búcsúzni akarna tőlük. Nem nyúl azonban semmihez, most egyszerre idegenszerü és ellenszenvesnek találja a sok tarka holmit, amely között lefolyt eddigi élete. Éppen csak a ruháit és leánykori emlékeit akarta magával vinni.

– Arra akarom kérni, hogy kisérjen ki a vasúthoz, – mondta nyugodt hangon.

– El, az esti vonattal. A szüleimhez megyek. Egy-két nap múlva már tudni fogja az egész város, hogy ez a ház nem a mienk és én nem akarom, hogy sajnáljanak azok, akik eddig irigyeltek.

Alkonyatkor együtt kihajtattak a pályaudvarhoz. A kocsi kis ülésén a sokác-dada ült a babával az ölében. A gyermek láthatólag nagyon örült a kocsikázásnak, régóta nem ficánkodott, ujjongott annyit, mint ma.

Amikor a vonat már készülődött, Irma az ajtóban megszorította az ura kezét.

Az asszony a fejével bólintott. A szemében egy -44- könnycsepp csillogott, aztán hirtelen visszavonult a kocsiba. Szitnyay még látta a kis leányát, amint a dada karján hajlongva csókokat dob neki. Ekkor megindult a vonat…

Györgynek kimondhatatlanul jól esett, hogy könnyezni látta a feleségét. Most már megint száz optimisztikus tervet épített az asszony pillanatnyi ellágyulására. Meg fogják egymást érteni, ki fognak békülni egymással. A szegénység össze fogja őket hozni és ő ki fogja magának vívni Irma becsülését és szerelmét. Dolgozni fog! Szerényen, de boldogan fognak élni… Boldogabban, mint eddig…

Pedig Irma ellágyulásának más volt a jelentősége. Nem sajnálta az urát, hanem önmagát. Tudta, hogy élete fordulópontjához ért, sejtette, hogy anyagiakban és talán társadalmi állás dolgában is nagyon sokat fog veszíteni. Sírva búcsúzott tehát a multjától. De tudta, hogy a búcsúja örök időkre szól és ha rajta állott volna, nem adta volna oda a multért a jövendőt. A jövendő tavaszi rügyfakadásként ott virított és illatozott már a szívében…

Szitnyay előre küldte a kocsit és gyalog indult meg a kastély felé. Nem volt még nyolc óra sem, a városka azonban már sötét és kihalt volt. A templomig egyetlen emberrel sem találkozott, egyetlen kivilágított ablakot sem látott. A hold némán sütötte az alacsony háztetőket. Györgyön lassanként valami különös, fantasztikus hangulat vett erőt. Úgy érezte magát, mintha Pompe utcáin járna.

A templom mögött egy erősen kivilágított ablak ragyogott az éjben. A Jordán-ház ablaka volt. -45- Ugyanaz az ablak, amelyen Irma ma reggel bekopogtatott. Valami gyerekes kiváncsiság és a vágy, hogy nagy elhagyatottságában embert lásson, arra késztette Györgyöt, hogy benézzen az alacsony ablakon. Egy óriás könyves polcot látott, amely a szoba padmalyáig ért és teli volt zsúfolva nagy könyvekkel és füzetekkel. A polc előtt egy férfi állott: Jordán. Mozdulatlanul, gondolataiba mélyedten nézett az égő lámpásba. Csöndesen mosolygott, a mosolya azonban olyan kegyetlen és szinte félelmetes volt, hogy György akaratlanul is a jóllakott oroszlán képére gondolt…

Jó ideig figyelmesen nézte ezt a rettenetes emberi koponyát. Csodálkozva és bosszankodva kérdezte, hogy mi van ebben az emberben, ami akkora tiszteletet és félelmet gerjeszt iránta? A feje, a szeme, az orra, a szája egészben véve olyan, mint más emberé. És mégis, minél tovább nézi, annál zsibbasztóbb hatással van rá. Nem tudja levenni róla a tekintetét, hosszan nézi, mint gyermek az éjjeli árnyékot, meg akarja magát győzni, hogy ami félelmetes rajta, azt ő képzeli csak hozzá és végül a babonás érzése még egyre fokozódik…

Jordán hirtelen fölriad, mintha megérezte volna és terhesnek találná a rajta pihenő tekintetet. Egy energikus mozdulattal fölveti a fejét, aztán az ablakon át kinéz a sötét utcára. György ekkor gyors léptekkel a kastély felé siet… -46-

Harmadnapra látogató érkezett az elárvult kastélyba. Az öreg Veisz. Ezt a köpcös, kurta lélegzetü és nagyon fürge öreget, aki Szitnyán a haute finance-ot képviselte, az egész város és a fél vármegye Veisz bácsinak nevezte. Bérlőjük volt a Rodek báróknak, de amellett tovább folytatta a régi timármesterségét, amellyel vagyonának alapját megvetette és volt egy lokomobilra járó kis gőzmalma. Mellékesen ő volt a vidék legnagyobb borkereskedője, igazgatója volt a szitnyai takarékpénztárnak és bár régóta helyet foglalt a vármegyei virilisták között, azért nem vetette meg a pár forintnyi hasznot sem, amelyre különböző biztosító társaságok és gépgyárak ügynöksége révén szert tett. Senki sem tudta megérteni, hogyan végezhet egy ember akkora munkát. Igaz, hogy a felesége nagyon a kezére járt. Veisz bácsi maga az ideje javát úton töltötte, részben vasuti kocsiban, részben a sárga bricskáján. Havonta többször is megfordult a fővárosban, a pesti kávéházakban, a várótermekben és vasuti kocsikban is mindig ismerősökkel találkozott, akikkel számolgatott és alkudozott, a parasztok -47- pedig, akiknek dolguk volt vele – és mindegyiknek dolga volt vele! – meglesték és megállították a kocsiját az országúton, ha bejárta a bérlet-birtokot.

Egy nagy, földszintes háza volt a szitnyai alvégen, a ház kapuja mindig nyitva volt, óriás nagy udvara, amely tele volt boroshordókkal, gabonazsákokkal és száradó bőrökkel, állandóan hangzott fuvarosok lármájától.

Az utca felé kis boltja volt Veisznak, abban a csizmadiáknak és szíjgyártóknak való kellékeket árulták. Ott volt a malomiroda is és ott végezték a különböző ügynökségekkel járó teendőket. A boltban hajnaltól estig egy csendes, vézna, finomarcú asszony őrködött: Veiszné. Ez az asszony egy vagyonos doktor leánya volt, mint elegáns úri asszony kezdte életét Veisz oldalán, látogatásokat tett és vendégeket fogadott, idővel azonban őt is elfogta urának munkadühe és évek óta már csak cselédje volt az üzletnek. Elvétve járt csak a városba, kendővel kötötte be a fejét, a cserzett bőrszagú boltból napközben csak azért távozott, hogy a timárműhely vagy a malom után nézzen, vagy hogy valami vevőt kalauzoljon a boros pincébe. Veisznak, aki a világon a legjobb szívű ember volt és aki a rajongásig szerette a feleségét, sejtelme sem volt arról, hogy szerző ösztönével elnyomorította egy finom és érzelmes asszony lelkét.

A lázas és szinte eszeveszett munka egy fiú érdekében folyt, aki akkoriban tizenhét esztendős volt és a Veisz Árpád névre hallgatott. Ez a fiú valamelyik fővárosi előkelő internátusban nevelkedett és koránérett, nagyzoló mihasznának mutatta -48- magát. Ha olykor haza jött vakációra, széleskörű népszerűtlenségre tett szert azzal, hogy igen lenézte az egész vidéki társaságot. Adta a blazirt világfit, alkalomadtán gigje elé fogta a vén gyári lovakat és agyonhajszolta őket, amellett láthatólag igen szégyenkezett a szülei miatt.

Veisz bácsi azonfölül még két dologról volt nevezetes: először arról, hogy a kocsisa tegezte. A kocsisa ugyanis vagyonos parasztgazda volt abban az időben, amikor Veisz bácsi mint timárlegény jött a városba és bár később tönkrement és Veisz kenyerére szorult, ebben egyikük sem látott elegendő okot arra, hogy változtassanak baráti jó viszonyukon. Egy másik nevezetessége az volt a nagyszabású üzletembernek, hogy semmit sem értett a könyvvitelhez. Egy vastag zsebkönyve volt, azt teleírta számokkal és furcsa ákombákommal és a könyv segítségével csalhatatlan biztossággal el tudott igazodni óriás és bonyolult üzletének labirintusaiban.

Veisz tehát bekopogtatott a kastélyba. Most is a kezében volt a kék ernyője, amely nélkül még senki sem látta és amely megvédte eső, hó, napsütés és szél ellen.

Jó ideig elbeszélgettek az időről, meg a termésről, míg végül György mosolyogva az öreg szavába nem vágott.

– Veisz bácsi, miért játszunk mi tulajdonképpen bujósdit? Maga más dolog miatt jött. Mondja meg, mi az?

Az öreg megvallotta, hogy megbízása van. Ha véletlenül eladó volna a birtok, neki volna egy jó vevője. A vevőt azonban nem nevezheti meg egyelőre. -49-

– Megfizetik! – Az öreg előadta ajánlatát. A szavaiból kitetszett, hogy ismeri a birtok minden göröngyét és hogy Szitnyay vagyoni körülményeiről is jobban van tájékoztatva, mint az maga. Az ár, amelyet ajánlott, megijesztette Györgyöt. Ő sokkal nagyobb értéket tulajdonított a családi birtokának. Veisz bácsi azonban a jövedelem és a mostani kamatláb alapján kiszámította neki, hogy nem várhat érte többet. Az uradalom egyébként is csak szemre szép és külsőleg gondozott, alapjában véve azonban erősen kimerítette az évek óta tartó rablógazdaság. Kellemesen érintette Györgyöt Veisz bácsi ismeretlen megbízójának az az ajánlata, hogy tíz éven át leköti a mostani birtokosnak a birtok visszaváltási jogát.

– Tíz esztendő nagy idő, – vélekedett az öreg, – és ilyen gavallér valami gazdag házassággal is segíthet magán.

– Házassággal? – csodálkozott György. – Elfelejtette, hogy családos ember vagyok?

– Engedelmet kérek, csak úgy mondtam… Nem is tudom, hogyan jutott eszembe…

Veisz ezentúl majd mindennap eljött a kastélyba és a tárgyalások tovább folytak. György megtudta az öregtől, hogy minden adósságának (beleszámítva persze a nagy kártyatartozását is) lefizetése után marad még körülbelül ötvenezer forintja. Nagy úrnak semmi, de szegény embernek vagyon.

Közbe növekedő türelmetlenséggel várta a felesége -50- híradását. Ha rajta fordult volna, akkor már utána sietett volna a fővárosba. Ugy érezte azonban, hogy meg illik várnia Irma levelét. Mostani helyzetükben ő nem követelhet semmit az asszonytól. Meg kell várnia, míg az nagylelkűen és gyöngéden közeledik feléje és följogosítja arra, hogy szerelmével tegye jóvá azt, amit ellene vétett. Egyébként azonban biztosra vette, hogy Irma, miután kiduzzogta magát, a fővárosba fogja szólítani. Forró szánakozással és végtelen gyöngédséggel gondolt a párjára és úgy érezte, hogy vőlegénykorában sem szerette annyira, mint most. A vágyakozását még fokozta a szürke magány, amely körülvette. Ő egész életén annyira a társaság embere volt, hogy talán még soha ennyi időt nem töltött a gondolataival.

Az asszony nyugodt és hideg hangon tudatta vele, hogy válni akar. Nem a vagyoni bukásuk érlelte meg benne ezt az elhatározást, – ha a gondviselés küldte volna rájuk a megpróbáltatást, akkor ő türelemmel viselné a szegénységet! – hanem György igazi jellemének megismerése. Nem akarja megsérteni, ennek most már nem volna értelme, de az igazság kedvéért ki kell mondania, hogy ilyen férfit ő soha ez életben sem szeretni, sem becsülni nem tudna. Az együttlétük tehát elvesztette erkölcsi alapját és jogosultságát.

A levél hangján tényleg meglátszott, hogy nem akarja urát lealázni, csak azt akarja megértetni vele, hogy elhatározása megmásíthatatlan. Jéghideg közömbösség és acélkemény akaraterő mondta neki tollba levelét. Irását e szavakkal végezte: „Ha -51- azt hiszi, hogy vannak még velem szemben kötelességei, ha meg akar róla győzni, hogy valamikor szeretett, akkor oldja föl a láncokat, amelyek önhöz fűznek és adja vissza nekem a szabadságot, amelynek segítségével talán még emberi életet élhetek“.

A gonosz ötletet, hogy a saját közömbössége és elszántsága mellett György szerelmére hivatkozzék, természetesen Jordán tanártól vette az asszony. A tanár oly végtelen kicsinyléssel viselkedett a Györgyhöz hasonló gyönge és alárendelt emberek iránt, hogy velük szemben minden eszközt jogosultnak tartott. Ha az ember egy varangyos békát lök ki a nyaralója szobájából, akkor se törődik vele, hogyan és hová pottyan az állat…

Délután kettőkor kapta meg Szitnyay a levelet és esti hatkor még mindig ott ült a dohányzószoba diványán és nézte Irma írását. Pedig akkor már annyira besötétedett, hogy nem tudta olvasni.

Most már egészen tisztában volt a helyzetével. Tudta, hogy mit kell tennie. Hamarosan túl fog adni a birtokán, ki fogja fizetni minden adósságát, aztán főbe fogja magát lőni. Ezt kell tennie.

Az öreget az ebédlőben találta. Egy tucat parasztember ácsorgott a szobában. A parasztok csak részben voltak Veisz üzletfelei, néhányan jóbarátjai -52- voltak, akik tanácsért jöttek hozzá. Veisz bácsi ingujjban volt, valamit evett, közben a mocskos jegyzőkönyvét forgatta és az emberekkel beszélgetett. Amikor meglátta Györgyöt, magára kapta a kabátját és a szomszéd szobába vezette vendégét.

A két férfi kezet fogott és mind a kettő tudta, hogy az alku ezzel meg van kötve. A többi már csak formaság.

– Hogyne mondanám! Magam vagyok. Méltóztatik tudni, a fiam nem mutat valami nagy kedvet a kereskedői pályára…

– Hallja, Veisz bácsi! Amikor első izben beszéltünk erről a dologról, maga nekem, a családos embernek házasságról beszélt… Szeretném tudni, hogy volt-e annak valami oka?

– Maga nem az az ember, aki nem tudná, hogy mit beszél… Mondok magának valamit: -53- időközben úgy fordultak a dolgaim, hogy el kell válnom a feleségemtől…

– Nézze, öregem, – szólt György halkabban, – hiszen mi jóbarátok volnánk, vagy mi… Tegye meg nekem azt a barátságot és beszéljen velem őszintén… Sejtett valamit?

– Szeretnék életemben legalább egyszer tisztán látni… Mert nekem úgy rémlik, hogy én ködben járok…

– Én úgy tudom, úgy hiszem, hogy a méltóságos asszony újból férjhez akar menni…

– Sajnálni kell a méltóságos asszonyt… Sajnálni kell… Mert nagyon rossz élete lesz…

György gyors léptekkel ment végig a kisváros kihalt főutcáján. Valami forró és nagy sajnálkozást érzett önmaga iránt. Az az ötlete támadt, hogy ő tulajdonképpen nem is olyan ember, mint a többi. Testben rendesen fejlődött, de lelkében gyermek maradt mindmáig. Egy ügyefogyott, szegény kis fiú, -54- akivel a felnőtt emberek azt tesznek, amit jónak látnak. A felnőtt emberek: Balázsovics, Irma, Jordán és Veisz bácsi… Eszébe jutott, hogy gyermekkorában mennyire félt mindig a mennydörgéstől. Most is úgy érezte, mintha titokzatos és túlhatalmas erők mérkőznének a feje fölött. Régente mégis jobb volt, akkor élt még az édesanyja, aki szerette és akinek be merte vallani a gyávaságát. -55-

A birtok eladásával járó formaságok egypár heti időt vettek igénybe. Addig állandóan szép, szomorú őszi idő borult a vidékre. Szitnyay György a nap túlnyomó részét a sápadt verőfénytől megvilágított terrászokon vagy a sárguló lombozatú várkertben töltötte és valósággal megittasodott az ősz, a csend és a magány varázsától. Az égen vonuló fehér felhőfoszlányokat nézte és elmúlt ifjúságát búcsúztatta, a kerti haraszt zörgését hallgatta és a titokzatos léptekkel közeledő nagy szabadítóra, a halálra gondolt.

A vég közeledése fölizgatta fantáziáját és nagyszerű, idegenszerű érzéseket költött föl benne. Megbékült mindennel és megbocsátott mindenkinek. Kicsinylő, de fájdalmas és szerető elnézéssel gondolt azokra, akik az ő bukásától várták boldogulásukat. Nagylelküen elhatározta, hogy öngyilkosságát úgy fogja rendezni, hogy véletlen balesetnek gondolhassák. Sem Irma, sem más ne tegyen magának szemrehányást miatta…

Az estéket családi irásainak rendezgetésével töltötte. A nagy kandallóból a cselédek reggelenkint kosárszámra hordták ki az elhamvadt papirt. -56-

Egy este aztán kezébe akadt egy vastag füzet, amely ifjúkori írói kisérleteit tartalmazta. Versek voltak, néhány elbeszélés és egy nagyszabású történelmi tragédia vázlata. Elmélázva lapozgatott most a füzetben, amely úgy hatott rá, mintha egy madárfiók meghatóan ügyefogyott repülési kisérleteit szemlélné. A tárgya ezeknek a költői kisérleteknek igen együgyü volt, de a forma készsége most meglepte és valósággal imponált neki. Aztán egyszerre megint megdobbantotta szívét a kéjes láz, amelyet írásközben érzett.

Ez a kis visszaemlékezés elég volt arra, hogy tétlenségre kárhoztatott fantáziája megint szárnyra keljen és hogy gondolatai keressék a költői formákat. Magános sétáin, a várkert kigyós útjain és a télikert pálmái alatt eleintén öntudatlanúl, később lázas munkakedvvel, kialakult egy társadalmi színmű meséje. A tulajdon életének tragédiáját dolgozta föl. Önmagában egy pusztuló fajnak, a sülyedő nemesi osztálynak utolsó képviselőjét látta, akivel együtt évszázados erények és gyöngék készülnek sírba szállani. Az egész színmű egy grandiózus gyászinduló hangulatát van hivatva fölkelteni. A kártyaveszteség idétlen véletlenje és ostobasága nem illett volna bele a színmű szárnyaló pátoszába, azért a hős anyagi bukását stílszerűbben okolta meg. A hős, aki túlságos érzékenységgel őrködik a családi név becsülete fölött, meg akarja menteni egy távoli rokonát a gyalázattól és elviszi vagyonát. Irmából a papíron okos, de prózai gondolkozású nő lett, aki nem képes fölemelkedni urának erkölcsi magaslatára. Legrosszabbúl járt Veisz bácsi. A derék öregnek a színműben a pénzember rideg -57- és szívtelen szerepe jutott. Ő volt a regényekből és társadalmi színművekből untig ismert számok embere, aki fanatikusan és ösztönszerűen gyűlöli a régi fölfogás nemes és ügyefogyott ideálizmusát és életcéljává tűzte, hogy füstölgő gyári kéményeket építsen a folyondáros várromok helyébe. Neki egyébként leányt is adott György. A Veisz bácsi kamasz fia sehogy sem is illett volna a színmű keretébe. A korhely Árpádnak át kellett tehát változnia halványarcú, égőszemű és igen hallgatag leánnyá, aki titokban természetesen írtózik édesapjának telhetetlen pénzéhségétől és lelke egész hevével szereti Györgyöt.

A bájos és boldogtalanságra született gyerek fogja Veisz bácsival szemben a megtorló végzet szerepét játszani. Veisz bácsi neki gyűjt és uzsoráskodik, az ő kedvéért teszi tönkre Szitnyayt is, de az utolsó felvonásban, amikor György örökre búcsút mond ősei kastélyának, ki fog törni a leány zárkózott lelkéből a titkolt szenvedély. György szeliden, de büszkén vissza fogja utasítani a boldogtalan gyermek szerelmét és Eszter – így nevezte el a költő, – aki egyébként is tüdőbeteg, meghal bánatában, esetleg öngyilkossá is lehet. Veisz bácsi kétségbeesetten ül majd a letört virágszál ravatala mellett. Mirevaló most már a rengeteg pénze?

György egyébként elhatározta, hogy Veisz féktelen gyűlöletét a történelmi nemességgel szemben enyhíteni és emberileg érthetővé fogja tenni egy irtóztató sértés által, amelyet a nemesség egy elbizakodott tagja az első felvonásban elkövet az öregen. A színmű befejezésével még nem volt egészen tisztában a szerző. Egyelőre csak a hős jelenéseit -58- vetette papírra. A hős tulajdonképpen nem tett semmit, csak tűrte a bírói foglalásokat és árveréseket, közbe pedig nemes pátosszal elmélkedett a maga és egész fajtájának tragikus vége fölött. Az utolsó nemes ember alakját epizódszerűen kiegészítette az utolsó hű cseléd alakja, akiben György Gergely nevű komornyikját akarta erősen idealizált formában tipussá általánosítani. (A valóságban Gergely meglehetős tolvaj volt.)

Szitnyay már régebben elhatározta, hogy öngyilkosságát a kemenesi úton levő nyirfa-ligetben fogja végrehajtani. Mostanában gyakran üldögélt a fehértörzsű fák alatt. Afféle mélabús temetői hangulat szállotta meg ilyenkor és a lelke valósággal megittasodott az elmúlás költészetétől.

Egyszer vasárnap délelőtt különös találkozása volt a ligetben. A találkozás teljesen illett az ő fantasztikus lelki állapotához és éppen azért nagy befolyással is volt sorsának további alakulására. A vizslája fejét símogatta éppen és azon gondolkozott, hogy ez az egyetlen élő lény, amely őt igazán szereti. Sohasem kényeztette valami különösen, idomítás közben gyakran kegyetlenkedett is vele, az állat mégis fanatikusan ragaszkodott hozzá. Ha egy jó szót szólt hozzá, akkor vergődött és üvöltött a nagy boldogságtól. Ki adta a négylábú szívébe a nagy és forró szeretetet?

Mialatt az ebbel szórakozott, lépteket hallott a ligetben. Nem fordult meg, az emberek mostanában nem igen érdekelték.

Egy mély és erős csengésű női hang szólította a nevén. Vivó Edit állott az oldalán. Szürke, pompás -59- szabású útiruha volt rajta. Az egész asszony egyébként csak úgy virított és duzzadt a győzedelmes szépségtől és az ifjú erőtől. A kevés színpadi királynő közé tartozott, akik józan nappali világítás mellett is királynők maradnak. Edit Györgyre nézett, a szeme aztán végigfutott a kutyán és az őszi tájékon. Egyetlen pillantással mindent megértett. Azt is, amit Szitnyay az imént gondolt. Az asszony arca elhalványodott, erős tekintetü szürke szeme könnyes lett.

Amikor utoljára találkoztak egymással, milliomosnak hitte, az arany stukkótól ragyogó teremben látta. Akkor hófehér plasztront és frakkot viselt György. Most lodenruha volt rajta, tudta róla, hogy tönkrement, a nyírfaliget pedig búsan hullatta a lombját. Vivó Edit erős fantáziája a két ellentétes kép közé beleképzelte a szenvedés golgotájának minden stációját.

– Gondoljon, amit akar! Gondolja, hogy maga után szaladtam és körűlbelül el fogja találni a valót… A dolog külső formájához tartozik, hogy tegnap Kemenesen jótékony célra szavaltam. Szanatóriumot akarnak ott állítani szegény tüdőbetegek számára és ez az egyetlen jótékony cél, amelyet olykor szolgálni szoktam… Azt hittem, maga is ott lesz, de most már természetesnek találom, hogy nem is tudott az egészről… Kemenesen háltam meg és ma reggel elküldtem podgyászomat a szitnyai pályaudvarra… Ha akarja, önnel töltöm a napot… Elég, ha este utazom! -60-

Mindezt egyszerüen és szerényen mondta el. Nem is a jó barátnő, hanem a jó cimbora közvetetlenségével.

A kastélyban levetette szürke kis kabátját, egyszerü, de nagyon drága, fehér csipkezubbony volt alatta. A nagyúri otthon szokatlan és nagyszabásu környezete nem igen érdekelte. Mosolygó közömbösséggel járta be György oldalán a kastélyt, melegebb érdeklődést csak olyan tárgyak iránt mutatott, amelyek közvetlen összefüggésben voltak a ház urával.

Györgynek úgy rémlett, mintha a szép asszony hajának fényétől és zubbonyának illatától egyszerre megint életet nyerne a megfakult kastély. Az ablakok üvege ragyogott, a szőnyegek és kárpitok színes mintái föllángoltak, a termek és szobák festőibb, plasztikusabb, érdekesebb képet mutattak.

Nyugtalan járkálása közben Edit egy pillanatra odalépett a nagy íróasztalhoz. Egy teleírt papírlap feküdt rajta, az ív fején e szavak állottak: Második felvonás, első jelenés. Az asszony elfordult és nem vette észre, mennyire elpirult György. Gergely aztán ebédhez hívta őket. Asztalnál Edit kétszer annyit evett, mint a gazdája. Az ő karcsu és délceg teste, amelynek pompás és kecses vonalait kemény izmok adták meg, megkívánta az erős táplálkozást.

Fekete kávénál kiültek a téli kert nagy ablakába, ahonnan le lehetett látni a várkertre. Edit cigarettára gyújtott, egy zsámolyra rakta keskeny lábát és mosolyogva így szólt:

– Arról pedig nem érdemes beszélni, – mondta György, vérvörös arccal.

– Másnak nem, de nekünk kettőnknek igen! – szólott gyöngéden mosolyogva Edit, rámutatott a lábainál heverő kutyára.

György vállat vont, aztán előhozta a kéziratát. Zavarában hebegve mondta el a színmű meséjét. Majd elmagyarázta az alapgondolatát és ekkor már megoldódott a nyelve. Végül fölolvasta azt a néhány jelenetet, amelyet eddig papírra vetett. Olvasás közben észrevette, hogy Edit arcán két vastag könnycsepp folyik végig… Ekkor láng csapott a szívébe és most már gyönyörü hévvel szavalt. Megittasodott a maga hangjától, mint a fülemüle.

Amikor elhallgatott, Edit a feje fölött összefont kezekkel járt föl-alá a szobában.

– Most már mindent értek! Mindent! Százszor is kérdeztem magamban az elmult napokban: Hogyan lehet az, hogy ilyen ember így túl tudott adni a vagyonán? Hogyan lehet az, hogy ilyen férfit így elhagy a felesége? De most már mindent megértek! A lángész erős ösztöne, a végzet, a gondviselés, vagy nevezze aminek akarja, avatkozott bele az ön életébe. Ez a vagyon, ez az asszony kölönc volt a nyakán… Lenyűgözték, megnyomorították, lerántották a porba… De most már szabad! Most meg fogja találni magát és a hivatását! Mi -62- köze önnek ehhez a kastélyhoz? Parányi kis hangyaemberkék emelték, unalmas fantáziával a földszintjét, kacagtató és mégis bosszantó gőggel az emeletét… És maga eddig azért élt, hogy ezt az ostoba és nagyzoló kőrakást őrizze és védje? És mi köze ahhoz az asszonyhoz? Láttam Budapesten, többször is és belenéztem a lelkébe… Olyan, mint azok a hosszúlábu, csonkaszárnyú szép madarak, amelyek az afrikai homoksivatagban élnek… Mindig idegenek, örökké éhesek, magasan hordják a fejüket és tisztogatják a pompás tollaikat… Ez a tisztes és szomorú háziasszony az ő éles csőrével megette az ön szívének fölöslegét, megkoppasztotta a fantáziáját és megemésztette az alkotó kedvét… Óh, milyen gazság! Milyen gazság! Mért nem kergette ki már régen azt az éhes struccot? Mért nem ajándékozta oda az első útszéli koldusnak ezt a házat? Jőjjön velem! Építek önnek olyan házat, aminőben valaha a Grál-lovagok laktak! Akar asszonyt? Százat talál, tisztát, mint a drágakő, dallamosat, lángolót, olyat, akinek szárnya van és köztük magam leszek a legutolsó… Mert ez a világ a lángészé, hozzá képest a milliomos csak mocskos koldus, a király pedig szegény rabszolga…

György megrémült a kitörés szenvedélyes erejétől. Ő alig ismerte Editet és sohasem hallott még életében hasonló szavakat. Az asszony úgy állott előtte, mint egy gyönyörü őrült. Fölemelte két karcsu és kőkemény karját és ha Irma most itt lett volna, talán megfojtotta volna; ha pedig szekercét talált volna a keze ügyében, talán nekiesett volna a kastélynak, hogy lebontsa. Az ő féktelen fantáziájának egy könnyü lendítés elég volt arra, hogy a -63- felhőig szálljon. Egyébként pedig, ha minden pillanatban mást gondolt is és napjában tízszer meg is tagadta önmagát, sohasem hazudott, mert mindig érezte, amit mondott.

– Ön tehát azt hiszi, hogy van bennem tehetség? – kérdezte György félénken.

Edit egy pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán elmosolyodott, majd hangosan kacagni kezdett.

– Óh, te gyerek! Ilyen isteni bambaságra, ilyen pompás gyávaságra csak a genie képes! Ha látnád az ügyeskedő féltehetségeket, akik lopott mankón bicegnek a Parnasszusra, milyen titáni önérzet dagasztja a mellüket!

Leült a kerevetre és egy végtelenül kecses és gyöngéd mozdulattal magához intette Györgyöt.

– Ülj ide a lábamhoz, – életedben először és utóljára, mert ezentúl én fogok a te lábadnál ülni… Ma még gyermek vagy, az én gyermekem, holnap mindannyiunk mestere vagy… Hallgass rám! Én művésznő vagyok. Érted? Művésznő! Nem azért, mert a színházban játszom, – a színészet nem művészet, csak ügyesség, – de én mégis művésznő vagyok, mert annak születtem. Nekem nincs eszem, de vannak ösztöneim. Ezek pedig csalhatatlanok, mert a genie ösztönei… Azt kérdezed, hogy tehetség vagy-e? Te ezerszer több vagy. Te vagy az élet, az igazság! Te vagy az, akit várunk, akiben reménykedünk és akiben eddig hinni nem mertünk… Akarod tudni, hogy milyen lesz a jövendőd? Hódító út lesz! El fogsz nyerni mindent, amit kívánsz. Kívánj nagyot, lehetetlent, kívánj arcátlant: minden a tiéd lesz! A diadalmeneted élén én fogok menni, kibontott hajjal, mezítláb, ha parancsolod -64- és azt fogom mondani az embereknek: Nézzetek ide, ti vakok és hallgassatok ide, ti süketek!

György mámorosan hallgatta az asszony beszédjét. Alapjában véve ugyan hihetetlen, szinte nevetséges volt, amit mondott, de oly sziklaszilárd, mély és fanatikus hit csengett ki minden szavából, oly tökéletes volt az őrjöngő jósnő szerepében, hogy kevésbbé érdekelt hallgató is igaznak és ellenállhatatlannak találta volna.

Egy pillanatra odavonta György fejét a kebléhez és a fiatal úr ekkor megölelte Editet. Az asszony azonban fölkelt és meghatott mosollyal mondta:

– Még egyet! Én egész életemben úgy éltem, ahogyan nekem tetszett. Ha megtetszett nekem egy férfi, kinyújtottam utána a kezemet és elvittem a felesége vagy a menyasszonya mellől is. Soha férfi úgy nem tetszett nekem, mint ön. Soha, egyik sem! De én sohasem leszek a magáé. Azt akarom, hogy az én íróm legyen, ne a kedvesem. Ez ezerszer több! Mind a kettő nem lehetek, azt én tudom… De most megyek a vasútra…

Ezzel magára vette a kabátját, fejedelmi borravalókat adott a cselédeknek és György kíséretében gyalog megindult a kis pályaudvar felé.

Amikor Szitnyay este visszajött a kastélyba, már nem volt a letepert és kifosztott ember, akit saját gyöngeségének lealázó tudata gyötör. Mint triumfátor jött vissza. Mint erős ember, aki kűzdeni akar az élettel és aki tudja, hogy győzedelmeskedni fog. Alig evett valamit, rögtön leült az íróasztala mellé.

Azt hitte, hogy sohasem fog többé kitavaszodni és ime, most március eleje volt és ragyogó fehér felhők vonultak el Budapest háztetői és kupolái fölött, az ablakokban és az emberek szemében visszatükrözött a reggeli verőfény és az utcákon finom, epedő virágillat áradozott…

Az első pár hetet a lakása berendezése vette igénybe. Ez a lakás volt jövendő életének szimboluma, afféle eredeti kis poétafészek, a rabságából kiszabadult ember búvóhelye. A családi képeket és azt a néhány kedves butordarabot, amit fölhozatott Szitnyáról, jól el lehetett benne helyezni. A keleti szőnyegből rögtönzött sátor, néhány régi fegyver, a Rákóczi-féle hadi lobogó, egy gitár és hasonló festői emléktárgyak művészi karaktert kölcsönöztek a kis szalonjának. Egyetlen nagyúri fényűzést itt is megengedett magának: a kandallóét; úgy okoskodott, hogy nem is lakás, ha nincs benne kandalló. A dolgozó-szobában a múzsának szentelt oltárként terpeszkedett óriás íróasztala. Az asztal fölött márvány női alak állott, aki arany babérkoszorút nyújtott -66- feléje. Ezt a szimbolumot György ugyan szerénytelennek találta, de Vivó Edit, aki a Glóriát egyik műkereskedésben fölfedezte, rákényszerítette ötletét. A falakat a Szitnyáról hozott könyvespolcok borították. A könyvek nagy része ugyan politikai és gazdasági ócskaságokból tellett, de mivel igen szép disznóbőr-kötésben pompáztak, Edit amellett szavazott, hogy meg kell őket tartani mint szobadíszt. A fehér kályhára valami szobor illett volna és György talált is a régiségkereskedőnél egy érdekes Voltaire-szobrot. Bár nem ért még rá, hogy elolvassa Voltaire munkáit, dekorativ okokból mégis őt választotta dolgozó-szobája géniuszának. Mivel a rendezgetésnél Vivó Editet illette meg a döntő szó, a kész lakás nem is annyira György, mint inkább az ő szeszélyes és pompakedvelő egyéniségéhez illő keret lett.

A birtoka eladása után körülbelül még negyvenezer forintnyi készpénze maradt Györgynek. Számítása szerint az összegnek addig kellett tartania, amíg írótollával új pénzforrásokat tud fakasztani. Hogy ez az idő hamarosan be fog következni, abban nem is kételkedett; az Edit határtalan bizalma sugalló hatással volt a tulajdon önérzetére is.

Időközönként eljárt a kaszinójába is. Mivel mindenki tudta, hogy pontosan megfizette Balázsovicsnak tartozását, ebben a körben, ahol egyébként is sok a tönkrement földesúr, mitsem változott a társadalmi helyzete. A régi barátainak nem igen beszélt a terveiről és azok természetesen óvakodtak is, hogy valami túlságos érdeklődést mutassanak a magánügyei iránt. -67-

Mindjárt néhány nappal azután, hogy áttette lakóhelyét Budapestre, az arany kígyó elfelejtette és vele is elfeledtette Szitnyán tett fogadalmát, hogy baráti viszonyuktól mindig távol fogja tartani a szerelmet. Az író Editnél volt és fölolvasta neki az Alvajáró (ez volt színművének címe) legújabb jelenetét. A színmű hőse örök időkre búcsút mond ősei birtokának és a családi kriptájánál összetalálkozik Eszterrel, a pénzember ideális lelkű leányával. Ez volt a darab főjelenete. A párbeszéd, amely a kripta előtt folyik, valósággal elragadta Editet. Egy kis pamlagon ült Györggyel szemben, a lámpaernyő zöld árnyékában. Ajkát harapdálva figyelt rá, a szeme pedig világított, mint egy aranyszőrü, óriás macskáé. Amikor a szerző befejezte fölolvasását, egyszerre azon vette észre magát, hogy karjaiban tartja Editet, aki reszket és egyszerre nevet is, sír is.

Később az asszony mégis szükségét érezte, hogy kimagyarázza következetlenségét. Ez a magyarázat a maga merész és szokatlan voltával megdöbbentette Györgyöt.

– Mondok neked egy nagy titkot, amelyet minden gondolkozó asszony ismer, de egyik sem árult még el. Nincs női erény! Amit annak szokás nevezni, azt a férfiak eszelték ki. A nők pedig elvállalták a férfiak kedvéért. Az együgyü nők hisznek benne, bár nem értik meg, a gondolkozó nők azonban tudják, hogy az erény nem az ő szívükből nőtt, hanem a férfiéban, az oltotta beléjük. A nő nem erényes, hanem vagy szerelmes, vagy közömbös. A szerelmes nő, aki önzésből vagy gyávaságból megtagadta magát attól, akit szeret, a szíve -68- mélyén épp annyira erkölcstelennek érzi magát, mint a közömbös asszony, aki önzésből odaadja magát annak, akit nem szeret. A nőnek nincsenek elvei, neki csak szíve és idegrendszere van. Minden elv és ideál, az erényé is, a férfi kreációja…

Editben különben páratlan lelki alkalmazkodó képesség lappangott. Ő mostanában csak Györgynek és György által akart élni. Ő volt az arany serleg, amelynek mindig az volt a tartalma, amit beleöntöttek. György kedvéért megint egyszer teljesen átalakult. Azzá az asszonnyá lett, akire az írónak szüksége volt. Még a külsőségeiben is.

Egyébként nagyon szerette az egyszerü angol ruhákat, mostanában mégis csak csipkéket akart viselni, puha, villogó prémet. Az ajkán, a szemében, állandóan ott ült a meghatott, kissé fájdalmas és alázatos mosoly, amelyet a Györgyhöz hasonló asszonyos férfi ellenállhatatlannak talál. Egy személyben anyja, kedvese, cselédje és múzsája kívánt lenni. Ha szeretett, rendesen csak rövid ideig tartott szenvedélye, de amíg tartott, egész és becsületes érzés volt. Nemcsak a jelenjét, még a jövőjét, sőt a multját is oda akarta ajándékozni a szeretett férfinak. A multja csodálatosan sok bánatot és gondot okozott neki mostanában.

Egy este nagyon szomorúnak találta György. Meg akarta csókolni, de Edit keserűen kiszabadította magát karjaiból.

– Barátom, ne nyúlj hozzám! Te tiszta és nemes ember vagy és az én érintésem csak szerencsétlenséget és bánatot hozhat rád… Legjobban tennéd, ha menekülnél előlem… Te nem ismersz engem! És méltatlan vagyok hozzád! Romlott, gonosz, -69- boldogtalan asszony vagyok… A legboldogtalanabb asszony a világon… Ezt most érzem csak, amióta téged szeretlek.

A szőnyegen ülve, könnyek közt beszélte el Györgynek élete egész történetét. A legrettenetesebb gyónás volt, amelyet szerelmes asszony valaha férfiúnak tett. Semmit sem hallgatott el. Eddig úgy élt, mint egy gonosz és vérengző fiatal fenevad, amely kíméletlenül követi a maga vad ösztöneit. Most megtört, síró és szerelmes asszonyként ült a szerelmese lábánál és a lehetetlent kívánta, hogy még egyszer gyermeklánnyá lehessen, aki a kolostori iskola tiszta és hűvös homályából lép György elé. Nem akart előbb fölkelni a szőnyegről, amíg György ki nem jelentette, hogy megbocsátja az elmultakat…

– Én ismerem az asszonyi nemnek egy titkát, – mondta Szitnyay. – A nő minden szerelmével újjá születik. Más jellemet, más gondolkozást, sőt más vérmérsékletet vesz föl. Most olyanná leszel, aminőnek én akarlak…

Egy más alkalommal olyasmit mondott, ami pillanatra komolyan megrémítette Györgyöt.

– Van valami barátom, akire olykor a félelemtől vacogó fogakkal kell gondolni! Én egész életemben mindig nagyon csapodár voltam. Különösen azokat úntam meg hamar, akik nagyon is szerettek…

– Nem, erről most beszélnünk kell! Én attól félek, hogy előbb-utóbb meg foglak csalni téged is! -70- Esküdjél meg, hogy vigyázni fogsz rám, hogy nem hagysz magamra… Ha gyanúd van rám, ha azt tapasztalod, hogy nem vagyok már az, aki voltam, akkor verj meg, vagy ölj meg, de ne eressz vissza oda, ahonnan kiszabadítottál…

Kétségbeesetten szorította magához Györgyöt, mintha már hallaná a gonosz démon szárnysuhogását, aki el fogja őket választani egymástól.

Szitnyay tudta, hogy Edit most még sokkal szenvedélyesebben ragaszkodik hozzá, mint ő az asszonyhoz, azért nem is vette túlságosan komolyan ezeket a kifakadásokat.

Közbe szorgalmasan dolgozott a darabján. Más irodalmi munkával nem is akart egyelőre kisérletet tenni, nehogy – mint mondta – aprópénzre váltsa föl a tehetségét. Egy csapással akarta meghódítani a helyet, amely az irodalomban megillette. A dolgozó-szobája forró levegőjében mesés színpompával bontakozott ki a drámai épület. Edit, aki egész életében fittyet hányt a világ itéletének, naponta meglátogatta Györgyöt a lakásán. Ezt részben azért tette, mivel titokban, anélkül, hogy be merte volna vallani, igen féltékeny természetü volt és állandó ellenőrzés alatt kívánta tartani szerelmesét, részben pedig azért, mivel kimondhatatlanul jól érezte magát a kis lakásban, amelynek levegőjével magába szívta György egyéni illatát. Olyankor is jött néha, amikor tudta, hogy a lakás gazdája nincs otthon: ilyenkor virággal töltötte meg a vázákat és órákig elábrándozott az íróasztal előtt. Mint a színpad avatott ismerője, tanácsokat is adott neki munkaközben. (Alapjában véve persze a szép asszony is, mint minden igazi színész, keveset értett csak a -71- színpadi hatás tehnikájából. A tóvidéket és a víz fényhatásait is mindenki ismerheti, csak éppen a hal nem, aki benne él.)

December vége felé Edit személyesen adta át az Alvajárót a színház igazgatójának. A dolog jó ideig húzódott, amiben a művésznő bizonyos kenyéririgy író-mesteremberek cselszövéseire következtetett. Ő egyébként annyit magasztalta már művészi és írói körökben az Alvajárót, hogy egyes embereket tényleg idegessé tett vele.

Györgyöt nagyon elkedvetlenítette, amikor hírét vette, hogy az igazgatóság az ő darabját határozottan rossznak tartja. Edit azzal a meglepő kijelentéssel próbálta megvigasztalni, hogy a színháznál senki se ért hozzá és tucatszámra sorolta föl az eseteket, amikor a tapasztalás csattanósan meghazúdtolta a szakemberek előzetes bírálatát. Ha hinni lehetett neki, akkor a színháziak ócsárló bírálata magában véve már biztosítéka volt a sikernek.

Szokott makacs energiájával aztán maga dülőre vitte az Alvajáró sorsát; röviden kijelentette az igazgatóságnak, hogy ő el akarja és el fogja játszani Eszter szerepét és kész megválni a színháztól, ha nem teljesítik kívánságát. Igy aztán kitűzték a darabot március végére, abban a biztos tudatban, hogy ez újabb meddő áldozat lesz a művésznő szeszélyeinek oltárán.

A próbákon némileg megváltozott a színészek véleménye a darabról. A csengő tirádák, amelyeket a szerző a szájukba adott, megkedveltették velük szerepüket és sokan közülük most már valószínünek -72- tartották, hogy az Alvajárónak nagy sikere lesz. E kérdést illetőleg bámulatosan ellentmondtak egymásnak a vélemények és vita közben olykor kikérték egy-egy régi színházi szolga vagy diszítő nézetét is.

A közönség visszautasította a darabot. Túlságosan naivnak, hazugnak és unalmasnak találta. György, aki egy másodemeleti páholy mélyéből nézte és szenvedte végig az előadást, nagy keserűségében maga is megzavarodott önbizalmában. Már a főpróba is nagyon leverte. Amit a színpadon tettek és mondtak, az oly idegen volt hozzá, mintha akkor látta és hallotta volna első ízben. A színpadi perspektívában eltorzult és megváltozott minden. Oly csodálkozással nézte végig a maga darabját, mint a becsületes kontár-festő a plafondképet, amelyet műtermében festett és amelyet valami nagy terem padmalyán lát viszont. Amit a munka lázában felségesnek és ragyogónak talált, az most kicsinyesnek és színtelennek tetszett. Az első fölvonás végén teljesen elvesztette már a bátorságát, nevetségesnek és szánalmasnak találta a maga vállalkozását és valóságos fizikai rosszúllétet érzett.

Az előadás különben is rossz volt és maga Vivó Edit, aki egyébként királyi fölénnyel uralkodott a közönségén, tisztelőinek seregét ezúttal a rossz játékával lepte meg. Az ő energikus, tüzes egyénisége mindig csütörtököt mondott, valahányszor passziv és szentimentális szerepekben próbálkozott meg.

Amikor észrevette, hogy a közönség közömbösen fogadja a jelenéseket, amelyektől óriás sikert várt, maga is elvesztette a szívét. A második fölvonásban -73- már ízléstelen és hazúg volt a játéka. A jéghideg áramlat, amely a nézőtér felől megcsapta, őt is valósággal beteggé tette. Fáradtan, idegesen és kedvetlenül vonszolta magát végig öt felvonás soha véget érni nem akaró homoksivatagán és ami a darabban még igazi érték csillogott, amellett most már közömbösen haladt el. Azok a gyönge tapsok, amelyek Budapesten a bukást szokták jelezni, föl-fölhangoztak minden felvonás után, a művésznő azonban egyszer sem lépett a függöny elé, ő már akkor egész szívével gyűlölte és megvetette a plasztronos csőcseléket, amely a színházat betöltötte. Az igazgató maga kárörömmel nézte a bukást, amely őt igazolta.

György az előadás után hazament a lakására. Nem beszélték ugyan meg Edittel, hogy találkozni fognak, de mivel az utóbbi időben az asszony minden este eljött hozzá, biztosra vette, hogy ma is látni fogja. Ha sohasem jött volna, ma jönnie kell! Edit azonban nem jött.

Egy végtelen hosszú éjszaka után, amelyet igen nyomorultul töltött, György elolvasta a lapokat. Valami halvány reménye volt még, hogy egyik-másik az előbbkelő kritikusok közül észre fogja venni az Alvajáró irodalmi értékét, amely előadás közben elveszett… A lapok azonban átlag kegyetlenül bántak el vele. Egyhangúlag konstatálták a megérdemelt bukást, egyik-másikuk pedig élesen támadta a színházi igazgatóságot, hogy miért ád helyet színpadján ilyen dilletáns kontároknak. Vivó Edit játékát csodálatosképpen mind magasztalták. Irtak a nagy művésznő heroikus kötelességtudásáról, amellyel egy nem neki való föladatot igyekezett -74- megoldani és a bukás teljességét abban látták, hogy még a nagy művésznő remek játéka sem tudott változtatni a darab sorsán.

Egy hírlapot mégis talált György, amely némi jóakarattal emlékezett meg róla. A lapba az öreg Kovács írt, a színi kritikusok nagytekintélyü nesztora, akiről azt beszélték, hogy jó ideig Vivó Edit kedvese volt és hogy ő fejlesztette nagyra a művésznő tehetségét. Kovács azt írta, hogy az Alvajáró bemutatója azt a benyomást tette rá, mintha egy tehetséges ember nem neki való témán vérzett volna el. Valószínünek mondta, hogy Szitnyay a könnyebb műfajokban figyelemreméltót tudna produkálni… Ez mégis csak némi enyhítő balzsam volt.

Reggelinél aztán igen kellemetlen meglepetés érte a szerzőt. Edit írt neki. Tudatta vele, hogy rosszúl érzi magát, ma képtelen arra, hogy eljátssza a fárasztó szerepet. Már értesítette is az igazgatót, aki gondoskodott róla, hogy más darabot tűzzenek műsorra… Egyébként arra kérte Györgyöt, hogy ebédeljen a betegágya mellett…

Kovács, a hírneves műbíráló, a szerkesztőségi szobájában dolgozott. Ez az ember, aki nem volt még ötven esztendős sem, évek óta már az öreg névre hallgatott. Olyan feje volt, mint a megszürkült medvének, a termete pedig nevetségesen elhízott, mint a tehéné. Csak a szeme volt szép, az orra, meg a finommetszésü szája mutatta, hogy elmés ember. Valaha nagyon szeretett írni, később megúnta az írást és akkoriban őt mondták a főváros leghíresebb elbeszélőjének; újabban azonban már a gondolkozást is únta. -75-

Róla azt beszélték a beavatottak, hogy ő volt az egyetlen férfi, akit Vivó Edit valóban szeretett.

– Ő ismert engem, – mondta olykor az aranykígyó, – uralkodni is tudott volna rajtam, ha akart volna… De nem akart!

A viszonyuk elég különös módon ért véget. Kovács egy nap, minden bevezetés és előkészítés nélkül a következő levelet írta az aranykígyónak:

„Én elkészültem. A doktorok ma konstatálták rajtam, hogy elmeszesednek az ereim. Te nem születtél betegápolónak. Nem megyek többet hozzád és te se gyere többet“.

Edit sírt is, nevetett is a levelén. De Kovács igazat mondott: az aranykígyó nem született betegápolónak. Annyira üde, erős és egészséges volt, hogy nem értette meg a szenvedést, utálatosnak és nevetségesnek találta a beteg embert, különösen a beteg férfit.

Ehhez a Kovácshoz most belépett a szerkesztőségi szolga és jelentette neki, hogy Szitnyay György úr kíván vele beszélni, Kovács annyit tudott csak Györgyről, amennyit minden fővárosi ember tudott; hogy elkártyázta a vagyonát, hogy válófélben van a feleségétől és hogy egy igen ügyefogyott színdarabbal blamálta magát. Szóval: annyit tudott róla, hogy Szitnyay egyike azoknak az uraknak, akik kifogástalan életet élnek, amíg a nagy vagyon és a társadalmi hagyomány által kijelölt vágányon haladnak, de rögtön ízléstelenségeket követnek el, mihelyt valami véletlen kizökkenti őket a sinekből és a maguk lábán kénytelenek járni.

– Egy kéréssel jöttem, – kezdte a látogató. -76- (Aki a szerkesztőségekbe jár, többnyire így szokta kezdeni.)

Egy vastag füzetet nyújtott Kovács felé. Az ujságíró valósággal elhalványodott.

– Miért kívánja ezt tőlem? Ha meg is igérném, sem tenném meg. De mondok önnek valamit. Keresse ki a füzetből azt az elbeszélést, amelyet a legjobbnak tart és olvassa el nekem!

György lapozgatni kezdett a füzetben, aztán belefogott az olvasásba. A szomszédos szobában azalatt egyre szólt a telefon csengője, a szerkesztőségi szolga pedig háromszor is keresztülment a szobán… Szitnyay olvasás közben is érezte, hogy rossz dolog, amit olvas. Otthon, a dologzó-szobájában, egészen másképpen festettek az írásai…

– És most mondja meg, hogy mért olvasta el nekem a novelláját? – kérdezte Kovács.

– Ön ismeri az Alvajárómat, hiszen írt is róla; most ismeri a legjobb elbeszélést is, amelyet valaha írtam. Mondja meg, kérem, van nekem tehetségem az íráshoz?

– Határoznom kell a jövendő életem fölött és én nem képzelek hitványabb és szomorúbb dolgot, mint üres rögeszmének élni…

– Ön annyira távol van tőlem, hogy nem fogja érdemesnek tartani, hogy fölültessen. -77-

– Tehát felelek: önnek semmi tehetsége sincs. A legtöbb átlagos műveltségü ember, még az is, aki soha életében egyebet nem ír, mint levelet, tehetségesebb, mint ön.

– Sohase törődjék azzal, amit írtam! Amit azonban mondok, azt komolyan veheti.

Amikor már a harmadik szobában volt és betette maga után az üvegajtót, még látta Kovácsnak élesen megvilágított fejét, amint mereven bámul utána…

Hazament a lakására. De itt sem érezte jól magát. Itt legkevésbbé. A művészotthon hangulatkeltő affektáltsága, ez a jól fölszerelt divatos műhely, amelyből olyan szegényes munkák kerültek elő, bosszantotta és leverte. A lakása is olyan volt, mint egész élete: más rendezte be neki és ő nem tudott benne mit kezdeni.

Estefelé elment Edithez. Pedig tudta, hogy ott most nem látják valami szívesen. Az aranykígyó sehogysem született betegápolónak. Neki amazon-természete volt, nem apácatermészete. A bukott drámaíró egyébként is olyan nevetségesen szánalmas istenteremtése! Editnek csak rá kell néznie és kacagási inger, keserűség és hidegség fogja el. Maga a megtestesült próza ez az irodalmi sebesült! Az aranykígyó most állandóan lelkiismereti furdalásokat érez, zavarban van, szégyenli magát. Pedig -78- ezt a lelkiállapotot nem bírja el sokáig. Mi is történt itt? Zeus sasmadara lecsapott a földre és egy halandót ragadott föl a felhők közé. Odafönn látta, hogy nem Ganymed, hanem valami ügyefogyott fickó. Mit kezdjen most már vele? Tovább hurcolja nevetséges terhét? Kíméletesen leszálljon vele a göröngyökre? Nem volna sem igazi sas, sem vérbeli olimpuslakó, ha előbb-utóbb le nem ejtené és egyedül nem folytatná szilaj repülését…

Vivó Edit egész élete tulajdonképpen örökös tervezgetés és kisérletezés volt. Erős ember volt, de amellett igazi asszony, akire nézve csak a férfi teheti teljessé az életet. Mint egy elmúlt kor hatalmas leánya járta az élet pusztáját és kereste a férfit, akinek kedvéért ő született. Aki hozzá méltó: az egész férfit. A nagy hódítót, a hőst, a költőt, a bölcset, a szónokot, a szentet vagy akárcsak a nagyszabásu gazembert, aki minden idők nagy hetérái vágyainak és álmainak tárgya volt. Tehetett ő róla, hogy mindig csak félemberek kerültek a karmai közé?

Egyelőre úgy segített magán, hogy megint egyszer asszonnyá változott. Asszonnyá a szó leghétköznapibb értelmében. Idegeskedett, szeszélyes volt, pletykákat szőtt és rágalmazta embertársait. Százszor is föltette magában, hogy nem fog többet az Alvajáróról beszélni, de azért egyébről sem beszélt, mint a szerencsétlen darabról. Szidta az igazgatót, a színészeket, a sajtót és a közönséget. Aztán egy hosszú, epés pauzát tartott – és György megérthette, hogy ez neki szól.

Ha visszagondolt a fanatikus próféta-kultuszra, amelyet Edit nemrégiben még vele űzött, igen szemérmetlennek -79- kellett találnia az aranykígyó mostani viselkedését. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy valósággal bele ne szeressen Editbe. Eddig csak szerettette magát vele, de most forró és emésztő szerelmi láz vett rajta erőt.

Akkoriban támadt az a hirtelen gondolata is, hogy örökre magához fogja láncolni az aranykígyót. Egy bizalmas órában, amikor Edit megint valami kis melegséget és gyöngédséget juttatott neki, fölajánlotta neki, hogy feleségül veszi. A következő pillanatban már érezte, hogy többé jóvá nem tehető ostobaságot mondott. Az asszony meredten, szinte ijedten nézett reá. Nem beszéltek többé erről, de György tapasztalhatta, hogy Edit e pillanattól fogva még jobban meghidegült irányában.

Egy este kellemetlen meglepetés érte Györgyöt. Editnél találta az apósát, az öreg Naszódyt. Az aranykígyó életében kétféle időszak váltakozott: vagy egy emberé volt, vagy az egész világé. Ha szeretett, akkor únta az embereket és elzárkózott előlük. Ha üresen járt fantáziájának malma, akkor rendesen megnyitotta lakásának ajtaját a fővárosi társaság legléhább része előtt. Ilyenkor megváltozott a modora és az egész viselkedése. Csodálatosan üres, sőt ostoba szórakozásokban lelte kedvét. Valósággal közönségesnek mutatta magát. Hálószobájának parfümje odavonzotta az öreg Naszódyt is. A két férfi találkozása egyébként simábban folyt le, mint György hitte volna. Naszódy csak a családjával szemben volt zsarnok; idegen emberekkel szemben a foglalkozásszerü élősdi csúszó-mászó udvariasságát tanúsította. Györgynek is, akiben most már Edit kedvesét, a költekező fiatal urat látta, -80- meleg barátsággal nyújtott kezet. A rokoni gyűlöletét már akkor Jordánnak, jövendő vejének tartogatta. E naptól kezdve Naszódy a kaszinóban is gyakran és szívesen beszélgetett Györggyel.

Az aranykígyó még egy lealázóbb meglepetést is tartogatott Szitnyay számára: megbarátkozott Balázsoviccsal. A nagy kártyás, aki újabban állandóan ott volt a színházban, valahányszor Edit játszott, delejes erővel magához vonzotta az asszony kósza fantáziáját. Egy tigris-embert sejtett benne, egy hideg, kegyetlen és pompás vadállatot, egy modern Borgia Cézárt, aki megveti az emberiséget és föléje helyezkedik a jó és rossz fogalmának.

Azzal a kíméletlen önzéssel és rettenetes tapintatlansággal, amelyre az aranykígyó olykor képes volt, György tudta nélkül meghivatta magához Balázsovicsot és mivel a játékos eleintén huzadozott, valósággal utána vetette magát. Egy este aztán Szitnyay ott találta kifosztóját a barátnőjénél, hűvös mosollyal a márványfehér arcán és óriás fekete gyöngygombokkal a plasztronján.

A két férfi, akik közt formaszerinti ellenségeskedés sohasem esett, mosolyogva nyújtott egymásnak kezet. Naszódy, aki ugyancsak jelen volt a vacsorán, szinte meghatottan mormogta:

Az aranykígyó pedig annyira nem volt tudatában gyöngédtelenségének, hogy leányos naivsággal elpanaszkodott Györgynek, milyen nagy fáradságába került, amíg a házába csalhatta Balázsovicsot. Szitnyay rettenetes émelyedést érzett. Megint a lesújtó érzés fogta el, hogy ő tulajdonképpen ma is -81- ostoba és tehetetlen gyermek még, akivel a felnőtt emberek azt tesznek, amit akarnak.

Az éjjel elhatározta magában, hogy nem megy többet Edithez. Ha törik, szakad, ezúttal be fogja önmagának bizonyítani, hogy férfi! Másnap este a szokottnál is korábban elment hozzá. Mániájává lett az asszony és képtelennek érezte magát arra, hogy megküzdjön a rögeszméjével.

Most már mind sűrűbben ott találta Balázsovicsot. A nagy játékos alapjában véve igen unalmas ember volt, de Edit még a szófukarságát is jelentőségesnek és férfiasnak találta. Állandóan hozzá és róla beszélt, a szelleme megint szikrázott, a fantáziája szárnyalt. György jól ismerte az asszonynak ezt az extatikus lelkiállapotát; még a nedves, gyöngéd és alázatos tekintetét is ismerte, amely most állandóan Balázsovics hideg arcát simogatta…

Edit mostanában Györggyel is jobban bánt megint. A boldog izgalom, amelyben láthatólag élt, olyan nagylelküvé tette, mint a szerelmes királynőt; mindenkinek juttatott a kegyéből. Szitnyay jól érezte, hogy mocsárba tévedt. Ebben a furcsa kis háztartásban most ő játszotta a fölösleges harmadik szerepét, akit a többiek részben nevetségesnek, részben szánalmasnak találnak. Egy aprólékos esemény, Editnek egy kis elszólása nyiltan is megérttette vele, hogy kicsoda ő ebben a házban. Egy közös vacsorájuk alkalmával Balázsovics föl akart kelni az asztaltól, hogy poharat hozzon Editnek a pohárszékről. Az asszony nem engedte.

Ennyi volt az egész, de éppen elég arra, hogy Szitnyavár volt ura egy nyugtalan éjszakát töltsön. -82- Százszor is elmondta magának az éj folyamán, hogy ez a züllés. Életének azonban nem volt most egyéb tartalma, mint Edit és így nem is tudott élni Edit nélkül.

Május elején váratlanul véget ért a dolog. Az asszony kijelentette, hogy hosszabb szabadságot vett a színházától. Délre kell mennie, hogy a torkát gyógyítsa. Hogy hová megy, azt most még nem tudja, csak útközben fogja elhatározni… Ez azt jelentette, hogy nem kell neki kiséret. Legalább nem a Györgyé.

Néhány nappal később már útra is kelt. Pompás szabású új útiruhában volt, amikor Szitnyaytól elbúcsúzott. Kezet fogtak és egymás szemébe néztek. Az aranykígyón ekkor valami csodálatos ellágyulás vett erőt. A György fájdalmas pillantása a szívéig ért és egy pillanatra új irányba terelte érzéseit. Hirtelen György karjaiba vetette magát és a meghatottságtól remegő hangon mondta:

A következő pillanatban az asszony már fölszárította könnyeit és kezet nyújtott Györgynek.

És elment. Amikor György az este betért a kaszinóba, megkérdezte a komornyiktól, hogy ott van-e Balázsovics?

– A nagyságos úr ma reggel elutazott. Az inasa itt volt és azt mondta, hogy küldjük a leveleit a lakására, majd ő utána küldi… -83-

Edit távollétében megint sok szabad ideje volt Szitnyaynak. Mivel végleg kiábrándult irodalmi terveiből és valósággal meggyűlölte a lakását, amelynek minden zuga az aranykígyóra és a halhatatlanság opium-álmára emlékeztette, idejének nagy részét megint a kaszinóban töltötte. Órákon át heverészett a széles angol bőrkereveteken és örökös tétlensége végül azt a förtelmes érzést keltette föl benne, hogy ő eleven holttest, amely megfigyeli a maga lassú föloszlását.

Egyszer eszébe jutott, hogy jó volna, ha kiragadná magát ebből a szégyenletes állapotból és valami rendes foglalkozás után nézne. Rendes foglalkozás alatt természetesen állami hivatalt értett. Tett is néhány kisérletet, hogy hivatalba jusson, a siker azonban nem volt bíztató. Politikai körökkel sohasem volt bizalmas összeköttetése. (Míg gazdag volt és független, a nagyurak módjára kissé lenézte a foglalkozásszerű politikusokat, akiket ő is rosszízlésű és többé-kevésbbé kétes jellemű embereknek tartott.) Az arisztokráciában voltak jó ismerősei nagy számmal, ezek azonban osztályuknak önfentartó -84- ösztönével ridegen és szinte félénken elzárkóztak a sülyedő ember elől.

Kitudódott, hogy Szitnyay társadalmi állása a gazdagságához és a függetlenségéhez volt kötve; amint elvesztette az utóbbiakat, megsemmisült az előbbi is. Kitudódott továbbá, hogy nincsenek barátai, csak többé-kevésbbé udvarias ismerősei vannak.

A nagyurak előszobáiban eltöltött végtelenül hosszú órák és több lealázó tapasztalás után meggyőződött róla, hogy nincs az országban ember, aki előtt némi fontossággal bírna az ő boldogulásának, vagy végleges pusztulásának kérdése. Annak az életmódnak, amelyet Budapesten folytatott, az lett a következménye, hogy senkisem tekintette már komoly embernek. Ezt nem is nagyon titkolták előtte.

Akkoriban jutott dülőre válópörének ügye. Az erdélyi egyházi bíróság, amely előtt a régi kényelmes joggyakorlat szerint a per folyt, kimondta a házastársak végleges elválasztását. Erről elsőnek az öreg Naszódy értesítette a kaszinóban. A volt após láthatólag meg volt róla győződve, hogy kedves ujságot mond Györgynek. Ő most tényleg bizonyos barátságot érzett a volt veje iránt, aki már nem akart tőle semmit, még annyit sem, hogy meghaljon és ráhagyja a vagyonát. Naszódy ez alkalommal sóhajtva emlékezett meg Irma leányáról, akinek „elment az esze“, hogy hozzá akar menni „ahhoz a Jordánhoz“. A tanárt fanatikusan gyűlölte az öreg a gőgös modora miatt. Valószínű azonban, hogy akkor is gyűlölte volna, ha Jordán történetesen a világ legudvariasabb embere. -85-

Szitnyay az utóbbi időben csak egyszer látta Irmát az utcán. Akkor is csak futólagosan. A volt hitvese láthatólag kerülte a nyilvánosságot. Mivel György lelke akkoriban a beszámíthatatlanságig mámoros volt az aranykígyó tüzes és fantasztikus lényétől, a véletlen találkozásuk oly kínosan hatott rá, mint a farsangoló emberre a temetési menet. Ösztönszerűen megérezte, hogy Irma ellenszenve most már megvetéssé változott és hogy az asszony György mostani életmódjában a maga igazolását látja.

Az öreg Naszódy szeretett a maga módja szerint filozofálni és minden ilyennemű elmefuttatásának az volt a tanulsága, hogy ő mindent jobban tud a többi embernél és hogy mindent előre megmondott. Egy nap így szólt Györgyhöz:

– No, ugy-e megmondtam, hogy ne fizesd ki a kártyatartozásodat Balázsovicsnak?

– Akkor nem is vagy okos ember, barátocskám! Te föláldoztad a vagyonodat, hogy megmentsed a becsületedet. Úgy okoskodtál, hogyha nem fizetsz, akkor mindenki gazembernek fog tartani. Ha meg fizetsz, akkor gentlemannak fognak tartani… Én akkoriban megmondtam neked, – emlékszel még, a fogadóban? – hogy hamis a számításod… Az igazság az, hogy akinek pénze van, az mindig gentleman marad, ha nem is a kaszinóban, de másutt. Akinek pedig nincs pénze, az komisz ember, a kaszinóban is, másutt is. Te tulajdonképpen -86- a kaszinó kedvéért dobtad el a vagyonodat, a kaszinó pedig ma mégis fütyül rád!

– Mindenki azt beszéli rólad, barátocskám, hogy Vivó Edit pénzén uraskodol…

György háttal ült az ablaknak, az arca árnyékban volt, Naszódy nem is látta, hogy krétafehérré változott. Az öreg mekegve nevetett.

– Hát érdemes annyit törődni az embernek ítéletével? – kérdezte. – Ők kutyába se veszik, hogy az úgynevezett becsületedért föláldoztál egy félmilliót és elhiszik rólad, hogy egy színésznő konyháján élősködöl… Ugy-e megmondtam, barátocskám, a szegény ember komisz ember?

Az öreg talán nem is akarta Györgyöt megsérteni, csak be akarta neki bizonyítani, hogy mély ismerője az életnek és az emberiségnek. A körmönfont furfangjával gyermekes és együgyü cinizmus párosult és így olykor kimondott olyan dolgokat, amelyeket bátrabb és férfiasabb ember sohasem mert volna kimondani.

Valami lehetett a hangjában, ami gyanakodóvá tette Naszódyt. Nem akart többet vallani, ötölt-hatolt, amikor pedig észrevette, hogy György szívében mérhetetlen harag erjed, ijedten és makacsul letagadta azt is, amit mondott.

– Mi jut eszedbe, barátocskám? Te félre értettél! Ki merne rólad ilyet mondani? A dolog másképpen volt, majd elmondom, hogyan… Tegnap itt beszélgettek az emberek… Vagy tegnapelőtt volt? Azt kérdezte valaki, hogy sok pénzedbe van-e Vivó Edit? Tudni akarta, hogy mennyi -87- apanázst adsz neki… Azt hiszem, olyan ember lehetett, aki maga is pályázik Editre és meg akarja csinálni a maga kalkulusát… Ekkor másvalaki azt mondta, hogy semmit se fizetsz neki, Edit szerelemből szeret… Hogy Balázsovicsot koppasztja, de téged szeret… Ennyi az egész! Ezért legföllebb Balázsovics haragudhatnék, mert koppasztani csak a tökfilkót szokás, te inkább büszke lehetsz rá, hogy ilyen asszony szeret… Hogy kik voltak az illetők? Azt bizony nem tudom, barátocskám. Azelőtt sohasem láttam őket a kaszinóban, azóta sem… Alkalmasint vidéki urak, akik ritkán járnak föl…

Szitnyay biztosan tudta, hogy az öreg most már hazudik, mert megijedt. Az imént azonban igazat beszélt. Többet is mondhatna még, ha akarna, csakhogy most már harapófogóval sem lehet kiszedni belőle az igazságot. Ha most ököllel menne neki György, akkor alkalmasint levetné magát a szőnyegre és sikítana, mint egy asszony, de semmit sem vallana. Az arcátlanságánál csak a gyávasága volt nagyobb és ez mindig megvédte, mint a sünt a tüskéi.

Ez délelőtt történt, amikor csak ketten voltak a társalgóban. Versenynap volt és a kaszinó tagjai, köztük sok vidéki birtokos, nagy csapatokban jöttek ebédhez. A termek megteltek velük és lenn, az ablakok alatt, hosszú sorban vártak a kocsijaik.

Szitnyay fakó arccal és véres szemmel járt-kelt a vidáman beszélgető csoportok közt. Harcra készen, mint a kivert bika, keresett valakit, akire rázúdíthatná gyilkos haragját.

Eddig vak volt, de gyanakodása látóvá tette -88- és most meggyőződött róla, hogy ő már nem tagja ennek a társaságnak, amellyel együtt él. Nem lökik ki maguk közül, de nem is azonosítják magukat vele. Mindenki fogadja a köszöntését, de senki sem köszönt rá. Nem fordítanak neki hátat, de nem is látják meg. Akit megszólít, az udvariasan válaszol neki, de arcán a csodálkozás kifejezése látszik. Különböző vármegyékből való urak, akik régóta nem látták egymást, hangos örömmel rázzák egymás kezét. Ebédlő-társaságokba verődnek, meghívják egymást a kocsijokba, közös terveket szőnek estére. Csak Szitnyaynak nem örül senki, csak őt nem hívja senki. Az emberek bizonyára nem állapodtak meg abban, hogyan viselkedjenek vele szemben, a modoruk mégis csodálatosan egyforma. Úgy bánnak vele, mint a közömbös és jelentéktelen emberrel szokás, akinek jelenléte zavarja a társaságot, de akit eltávolítani még sem lehet.

Később kiürült a társalgó, az urak mind az ebédlőbe mentek. Szitnyay elhagyta a kaszinót és egyedül megebédelt egy vendéglőben. Délután, mivel nem tudott magával mit kezdeni, kisétált az Andrássy-útra. Mellette hosszú kocsisorban robogtak el a lóversenyre siető emberek. Sok jó ismerőse volt közöttük, több rokona is, de senki sem ismerte meg a gyalogembert. Neki már csak akkor szoktak köszönni, ha meg kellett őt látni, – a kocsiról nem kellett meglátni. Még Rodek báró sem vett róla tudomást, a szitnyai szomszédja. Pedig a báró kocsija majd elgázolta, amikor átkelt az úton.

A Városligetben összetalálkozott egy futólagos ismerősével, valami Bakó nevű úrral. Bakó megszólította és mivel kitünt, hogy egyiküket sem érdekli a lóverseny és hogy a testmozgás kedvéért járnak csak, együtt folytatták sétájukat.

Bakó előkelő, de elszegényedett délvidéki család fia volt és félesztendővel ezelőtt tért csak meg Braziliából, ahol húsz esztendőt töltött, mint farmer. Mint szegény ember ment ki és erős munkával sikerült neki tisztességes vagyont szereznie. A fővárosi társaságban szerették és tisztelettel tekintettek rá, mivel azonban mindig és kizárólag csak Braziliáról akart beszélni, sokan bizony nevetségesnek is találták. Úgy járt, mint azok a vitéz katonák, akik késő vénségükig nem tudnak szabadulni az erős benyomásoktól, amelyeket a háborúban nyertek.

Jó két órát sétáltak együtt a Stefánia-úton és Bakó egész idő alatt a braziliai élményeiről beszélt. Szerinte minden európai ember, aki némi tőkével és kellő kitartással van megáldva, odaát vagyont szerezhet. Ő maga hatezer forinttal szerezte a -90- farmját, azóta persze megdrágult ott is a föld és a munkaerő, de húsz-huszonötezer forinttal ma is bárki megvethetné egy nagy vagyon alapját…

Elbeszélésének hatása alatt György még az este elhatározta, hogy Braziliába fog menni… Ki fogja magát ragadni ebből a langyos posványból, teli tüdővel fogja szívni a szabad őserdők levegőjét, küzdeni fog, meg fogja találni önmagát és meg fogja érteni az életet. El Braziliába! A gondolat, hogy egy ismeretlen, exotikus világban új emberré lehet, fölvillanyozta és mámorossá tette. Biztosra vette, hogy az oceánon túl tüstént meg fogja találni mindazt, ami itt hiányzott az életéből: az akaraterőt, a szívósságot, a harci kedvet, az erőt. A tépelődő, az életet átálmodó tunyaságát pedig el fogja hagyni a vén Európával együtt.

Alig aludt valamit az éjjel. Minél többet hánytorgatta ötletét, annál jobban megtetszett az neki. A fantáziája elé varázsolta már a jövendő lakóhelyét is. Egy csinos faházban fog lakni, a mahagoni-erdő tisztásán. Aféle tornyos, erkélyes, zöldtetejű nyaralóban… A kerti lépcső előtt a barnaarcú szolga fogja a paripa kantárát, ő maga pedig, a szigorú, de cselédjei által imádott gazda, napbarnított arccal, panamakalappal, selyemingben és könnyű csizmában jön a lépcsőn… Mint mindig, a fantáziája most is a mellékes külsőségek kidolgozásában gyönyörködött.

Másnap fölkereste Bakót és előadta neki tervét. Bakó láthatólag nem igen bízott Szitnyay vállalkozásának komoly voltában, de azért készségesen megadta neki a kívánt fölvilágosítást és ajánlóleveleket is igért neki braziliai barátjai számára. -91-

György aztán növekedő türelmetlenséggel fogott hozzá az úti készületekhez. A lakásának egész berendezését eladta, potom áron természetesen. A sok művészies lim-lom, amelyet az aranykígyóval folytatott komoly és hosszú eszmecserék után keresgélt össze nemrégiben, mind az ószereshez vándorolt. Semmit sem akart magával vinni, csak némi ruhát és minél több pénzt.

Az utiterv szerint Genovában fog hajóra szállani. Az olasz kikötővárosba Fiumén és Velencén át utazik. Hogy útba ejthesse Abbáziát…

Két nappal ezelőtt ugyanis egy levelezőlapot kapott Abbáziából. Edit küldte. Ez volt az első életjel, amelyet elutazása óta magáról adott. Három szó volt a lapon: „Rád gondol – Edit“. György valami forróságot érzett a szíve tájékán… Mi ez? Megbánta volna Edit, hogy megvált tőle? Visszasírja már a hűtlenül elhagyottat? Ki tudja! Annyi bizonyos, hogy ok nélkül nem küldte üzenetét… Különben most már mindegy! Sem Editnek, sem Magyarország valamennyi asszonyának nincs fölötte annyi hatalma, hogy megállítsa útjában. De aztán meggyőzte magát, hogy életében még egyszer szembe kell állnia az aranykígyóval. A férfias büszkesége úgy kívánja, hogy az asszony, aki utóljára mint megalázott és megunt szerelmest látta, még egyszer lássa mint szabaddá lett és erős akaratú férfit…

És még valamit kívánt a férfias büszkesége: hogy egyik ékszeres boltban vásároljon egy háromezer forint értékű ékszert. Egy csattos tű volt, amely egy óriás pókot ábrázolt; a pók teste szokatlan nagyságú, remek tűzü smaragd volt. György visszaemlékezett -92- rá, hogy Edit gyakran emlegette ezt a pókot, amelyet ismert és amelyre több ízben alkudozott is. Séta közben olykor az ékszeres bolt felé került, csak azért, hogy megnézze a pókot. Valósággal bolondja volt az ékszernek. Arra is visszaemlékezett most Szitnyay, hogy Edit lakása és ékszeres doboza teli volt ajándékokkal, amelyeket imádóitól és tisztelőitől kapott. Ő maga, néhány apróságon és sok virágon kívül sohasem ajándékozott neki semmit; Edit megtiltotta neki és ő komolyan vette a tilalmat. Most már tudta, hogy ő is csak annyi volt Edit szívében, mint a többi férfi, – most meg is akarta fizetni, mint a többi. -93-

Alkonyodott. Az abbáziai fürdő partján egy magános padon, az Angiolina alatt, egy aranyszőke szép asszony ült. Elgondolkozva nézte a chioggiai vitorlákat, amelyek lassan vonultak tovább az esti színpompájában tündöklő Quarneron.

Kissé ijedtnek látszott, mintha a találkozás nem volna inyére. Amint azonban jobban szemügyre vette barátját, kiderült az arca. Aztán bájos örömmel nyújtotta feléje mind a két kezét. Hogy ezúttal olyan szívesen fogadta Györgyöt, annak egy aprólékos külsőség volt az oka. Szitnyay kitünő szabású angol ruhát viselt, a puha szürke kalapja pedig, amely igen jól illett arcához, ugyancsak Heath-féle portéka volt. Az aranykígyó az utóbbi időben olyan kelletlen sajnálkozással gondolt elhagyott barátjára, mint valami züllött emberre. Most váratlanul egy feltünően csinos, elegáns és jókedvű ember állott előtte, akivel külső megjelenés dolgában nem mérkőzhetett egyik abbáziai gavallérja sem. -94-

– Az igazság kedvéért meg kell vallanom, hogy nem maga után jöttem. Átutazóban vagyok; külföldre megyek…

Az aranykígyót kissé elszomorította a gondolat, hogy az, akit ő nemrégiben szó nélkül a faképnél hagyott, most hamarosan meg akar válni tőle. Egyébként azonban természetesnek találta az egész dolgot. Az ilyen urak, ha ostobaságokat követtek el és ferde helyzetbe jöttek a társadalommal szemben, a vagyonuk romjaival külföldre szoktak menni. Krokodilusokra vagy rinóceroszokra vadásznak. Egypár esztendő múlva visszajönnek és elvesznek egy gazdag zsidóleányt, ha kapnak olyat. És előlről kezdik a régi életüket…

Edit egy forró és mosolygó pillantást vetett a barátja szemébe… Arról még ráérünk beszélni!

Azzal a karja alá fűzte György kezét és lassan megindult vele a parton. Szitnyay a kezével érezte az aranykígyó szívének dobbanását és attól megdobbant az ő szíve is. Vagy ötven lépést tettek szó nélkül, miközben a gondolataik párhuzamos szárnycsapásokkal visszakalandoztak a multba. Szitnyay aztán kimondta azt, ami a nyelvét csiklandozta.

– Balázsovics úr szintén itt van, – mondta -95- előkelő közömbösség hangján az asszony. – Ma ebédnél legalább még láttam…

Györgyre pillantott és rögtön látta, hogy így nem végezhet Balázsoviccsal, levetette tehát álarcát és haragosan, de őszintén mondta:

– Kérlek, ne is említsd előttem azt az állatot! Gyűlölöm, mint a betegséget! Nem is tudom, mi jutott az eszembe…

Gyöngéden magához szorította Szitnyay kezét, a szeme megtelt könnyel, miközben fojtott hangon rátámadt:

– Miért nem vigyáztál rám jobban? Miért nem vertél meg? Óh, hát férfi vagy te?

Az asszony sötéten nézett György szemébe, aztán egyszerre kitört belőle az igazság, azzal az elementáris őszinteséggel, amelyre egyedül csak ő volt képes.

– Képzeld, nem kellek neki! Nem kell neki semmi, csak a pénz. Nem szeret az senkit… Még a tenger is untatja, a napfény is a terhére van! Reggelig kártyázik, estig alszik…

Megjegyzendő, hogy az aranykígyó már napok óta elégedetlen volt a sorsával. Gyűlöletet azonban csak ebben a pillanatban érzett Balázsovics iránt, amikor először beszélt róla őszintén. Amint szavakba öntötte ellenszenvét, a lelke már meg is telt vele, a testét pedig szinte rázta az undorodás. Eddigelé még nem igen gondolkozott Balázsovics jellemén, fantáziájának teremtő erejével azonban most egy csapásra világosan látta azt a különös egyéniséget. A nagy játékos szívében a kártyaszenvedély -96- mellett nem maradt hely más érzés számára. Ott csak a hiúsága vonzotta a pompás és híres művésznő felé, ugyanaz a parvenü-hiúsága, amely drága muszka lovakat, mogyorónyi fekete gyöngyöket és arany cigarettatárcákat vásároltatott vele. Ezeket a dolgokat fitogtatta, hogy irigyeljék érte, magának azért nem telt bennük öröme, annyira száraz, hideg és önző ember volt.

Edit modern Borgiája, emberfejű tigrise, a fantasztikus és nagyszabású kalandor, alapjában véve sekély, kicsinyes és pedáns nyárspolgár volt. A játékot egészen iparszerűen űzte. Pontosan elkönyvelte a nyereségét és veszteségét, a fényűző életmódjával járó költekezést pedig az üzleti beruházások terhére írta. Amióta megint Abbáziában volt, ahol magyar és osztrák kártyásokkal találkozott, Vivó Edit megszégyenülten tapasztalta, hogy a legzöldebb mágnás-gyerek is, ha egyébként telt az erszénye, nagyobb vonzerővel hat a barátjára, mint ő, az aranykígyó.

Pedig eddigelé ő unt rá minden kedvesére. A boldogtalanok, akiken túladott, még hónapokig ott fetrengtek az ajtaja előtt, alázatosan, mámorosan, a féltékenységtől őrjöngve… Balázsovics hűvös megvetése vérig sértette, megrémítette és megrendítette önbizalmát. Egy ideig kétségbeesetten erőlködött azon, hogy megszerettesse magát vele, aztán a menekülésre gondolt. Éppen ilyen lealázó töprengések közt találta György.

Szitnyay a lakásáig kísérte az aranykígyót és megigérte neki, hogy az ő asztalánál fog vacsorázni. Azok után, amiket Edittől hallott, némileg meglephette, amikor az ebédlő-terembe lépve, a szép -97- asszonyt Balázsovics társaságában találta. Még négy gavallér ült az asztalnál: egy muszka tábornok, azután két nagyon fiatal mágnásgyerek és egy fölötte elegáns lengyel úr, akiről hamarosan kitünt, hogy híres kártyás.

Az aranykígyó fenntartotta maga mellett a széket György számára. Oly tüntető örömmel üdvözölte a belépőt, hogy a zsúfolt terem figyelme feléje fordult.

– Üljön ide, György, ismerkedjék meg az urakkal és beszéljen nekem valamit az otthonvalókról. Eddig nagyon vágyódtam haza, csak a gégebajom tartott még itt, de most, hogy maga itt van, nincs már honvágyam… Hozott nekem valamit Budapestről?

Szitnyay megragadta a jó alkalmat és kivette zsebéből a smaragd-pókot. – Hoztam!

Amikor Edit kinyitotta a zöld bársonytokot és megismerte a pókot, amely egy időben álmaiban is kisértett, elhalványodott az örömtől. Aztán hirtelen eszébe juthatott valami, mert egy rémült és szomorú pillantást vetett Györgyre. Szitnyay mosolygó flegmával azonban hamar eloszlatta lelkiismereti furdalásait.

Az ajándék egyszerre valami szimbólikus jelentőséget nyert előtte… Sokért nem adta, hogy György Balázsovics előtt adta neki a pompás ékszert. -98- Ime, az ő asszonyi értéke nem függ ennek az embernek szeszélyétől; még a mellőzött udvarlói is gyöngéd hódolattal emlékeznek meg róla! E pillanatban megint jobban imádta Szitnyayt, mint bármikor. Szépnek, jónak, nemesnek találta, külömbnek mindenkinél.

Edit aztán föltűzte a pókját, de nem a nyakára, hanem a szíve fölé, mint valami rendjelet, hogy gyöngéd szemmel megbámulhassa.

Nagy vacsorát ettek, a lakomát a lengyel fizette, valami elvesztett fogadás jogcímén. A pezsgőig a generális tartotta szóval a társaságot, elmondván az élete történetét. Mint szegény diák járta a moszkvai egyetemet, akkoriban cipőtisztítással és hólapátolással tartotta fenn magát. Mint mérnökkari ezredest megbízták a kronstadti parti erősségek átépítésével. Az építkezés húsz milliójába került a császári kincstárnak, az ezredesből pedig soron kívül tábornok lett. És most két jószága volt Litvániában és ő már csak szórakozásának élt. Az elhízott kis öreg úr ezt asztmatikus hangon, szinte gyermekes naivsággal beszélte el, az apró két kalmuk-szeme pedig úgy ragyogott, mint Edit mellén a pók.

Később látogató érkezett az asztalukhoz, egy hírneves bécsi énekesnő, akivel Edit három nap óta szenvedélyesen összebarátkozott. Csinos, barna, alamuszi arcu és bársonyos hangú asszony volt. A nagyterem hamarosan kiürült, az aranykígyó azonban, aki kissé becsipett a pezsgőtől, nem akart még lefeküdni. Eleintén valósággal szikrázott az elmés és kedves ötletektől, amikor azonban Balázsovics szokása szerint csipkedni kezdte, vérfagyasztó kiméletlenséggel -99- vágott vissza. Ilyenkor, ha erőt vett rajta az az állapot, amelyet ő maga őszinteségi görcsnek szokott nevezni, oly kegyetlen, vakmerő és félelmetes tudott lenni, mint senki más.

Visszatámaszkodott a székén, keresztbe vetette a lábát, a keskeny, de acélkemény ökle ott pihent a csipőjén, mintha a kardja markolatját fogná; nem is hasonlított nőhöz, inkább ama pompás, szilaj és vakmerő gascognei testőrökhöz, d’Artagnan bajtársaihoz. Az ajkán és az orra cimpáján ott ült a gúny, a szemében a megvetés.

– Maga be van csípve és furcsa hangon beszél az emberekkel, – mondta elnéző fölénnyel Balázsovics.

– Én tényleg be vagyok csípve, – válaszolt Edit, – de ez nem ok arra, hogy maga embernek nevezze magát…

– Dehogy az! A becsületes bestiában van bátorság, erő és vér. Maga egy gyomor, amelynek két lába és tépőfoga van. Olyan, mint azok a polip-halak, amelyeket a tenger olykor kilök magából. Hideg, nyálkás és örökké éhes… Csak egy ösztöne van: hogy lenyeljen mindent, amit elérhet a csápjaival…

– Nem gondolkozott mindig így, – mondta Balázsovics, azalatt, hogy cigarettára gyujtott.

– Nem. És ennek köszönheti ön, hogy három napig magára vonta egy olyan asszony figyelmét, aki magában véve igen hitvány teremtés, de akinek a cipője sarkában több szív, lélek, fantázia és erő van, mint az ön egész tetemében. -100-

Mivel Edit ezt mosolygó szájjal, a saját kegyetlenségében kéjelegve mondta, nem lehetett egyebet tenni, mint kacagni rajta. A tábornok csak félig értette meg Edit francia beszédjét és a nevetéstől pukkadozva mondta:

– Mit mondjak önnek, vitéz tábornok? Ha önt rajta kapták volna diákkorában, amikor csizmát lopott, akkor megkancsukázták volna. De így csak akkor kapták rajta, amikor már százezreket lophatott és ennek a szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy ma az ön társaságában vacsoráztam.

Az egyik mágnásfiú, hogy tréfára fordítsa a dolgot, nagylelkűen feláldozta magát.

– Magukkal nem érdemes egyes számban foglalkozni! Mint tipust megírta önöket már egy francia író, akinek neve örökké titok lesz előttük. Azt mondta, hogy magukat gyárilag állítják elő valahol, egyforma plasztronnal, egyforma fehér virággal a kabátjukon és egyforma lakkcipővel. Az egész alaknak fölösleges függeléke a koponya. Az is hallatlan fényűzés, hogy maguk egyenként külön nevet viselnek. Minek? Elég volna, ha sorszámmal látnák el…

– Most rajtam a sor, szép asszony, – kiáltotta önfeláldozóan a lengyel.

– Kedves lovag, én biztos vagyok benne, de egészen biztos, hogy a rendőrség valahol már köröztette magát. -101-

– Ne haragudjanak rám, uraim, hiszen látják, hogy be vagyok csípve… Ilyenkor mindig undorodom, nemcsak önöktől, de magamtól is… Az én szívem egy temető, telve rothadó emlékekkel. Maga is köztük van, Balázsovics. Engem tisztává és éppé tehetne ma is egy férfi, egy igazi férfi. De azok vagy nagyon ritkák, vagy nem járnak arra, ahol én megfordulok…

– Dehogy az! Ő ma is tacskó. Gyerek. De lehet, hogy még férfi lesz belőle. Akkor azonban nem fog egy asztalnál ülni sem magukkal, sem velem… Komm, Karolin!

Az utóbbi fölszólítás a bécsi énekesnőnek szólt. Az aranykígyó kezet fogott Györggyel, aztán katonásan összecsapta a sarkát az urak előtt és aludni ment.

A gavallérok egy ideig még együtt ültek. Esti ruhában, hófehér ingmellel ültek ott valamennyien, most mégis az a kényelmetlen érzésük maradt, mintha egy csomó rongyos és mocskos csavargóból álló társaságban volnának. Egészben véve mindegyikük elhitte azt, amit Edit a többiről mondott.

Balázsovics, mint a legtöbb nagy kártyás, minden fukarsága mellett is sokat költött külsőségekre. -102- Szerette, ha az életmódját nagyúrinak mondták. Most is egy kis nyaraló egész emeletét bírta bérben és Budapestről elhozatta a komornyikját.

A vendégek megittak egy-két pohár pálinkát, szivarra gyújtottak, aztán szó nélkül, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb dolog, leültek a szalon közepén álló kártyaasztalhoz. Az egyik mágnásfiú kis baccarat-bankot adott, a többiek pedig mérsékelt tétekkel játszottak. Pénz nem volt az asztalon, mindenki a csont-fishekkel fizetett, amelyeket a komornyik tett eléjük. Az urak mindannyian, még a külföldiek is tudták, hogy Balázsovics nemrégiben egész vagyont nyert Györgyön és azért kiváncsian lesték, hogy fog-e játszani Szitnyay? A rosszul leplezett kiváncsiságuk mosolyra késztette Györgyöt. Elhatározta, hogy igenis játszani fog. Megállapodott magában, hogy négyszáz forintot – egy krajcárral se többet! – elveszít. Úgyis ez lesz utolsó szereplése az európai társaságban és négyszáz forinttal nem is fizeti meg túlságos drágán az előkelő és hatásos visszavonulás költségeit.

Az urak sorra adták a bankot és mire Szitnyayra került a sor, körülbelül ötszáz forintnyi nyereség feküdt előtte tarka csontdarabokban.

– Ezt elveszítem, – mondta magában, – a magaméból most már egy krajcárt sem!

A bankja nagyon szerencsés volt. Mire kiosztott három csomag kártyát, egész halommal hevertek előtte az idegen fishek.

György nagyjában megolvasta a nyereségét; sokkal többet nyert, mint gondolta: közel tizenkétezer -103- forintot… Mivel foglalkozásszerű játékosokkal volt együtt, akik az okosságot többre becsülték a gavalléros gyöngédségnél, elhatározta, hogy a tizenkettőből legrosszabb esetben is csak kettőt fog visszaadni. A tízezer forint kellemesen fogja gyarapítani a braziliai földvásárlásra szánt tőkéjét. Amíg újra rákerült a bankadás sora, nagyon óvatosan játszott és a különbözet alig rugott száz forintra. Aztán ezerötszáz forintos bankot tett az asztalra. A játék most már nagyban folyt. A muszka generális sohasem tett tíz forintnál többet egy lapra, a többiek azonban hevesen ostromolták a bankot.

Szitnyayt valósággal üldözni kezdte a szerencse. Minden kombinációja, a legmerészebb is, bevált. A sejtő és következtető képessége mintha csodálatosan megélesedett volna. Balázsovics és a többiek úgy ültek körülötte, mint a megszeppent iskolás gyerekek és ő azt csinált velük, amit akart. Valami édes, boldog mámor szállotta meg; nem is nyereségének, inkább csak szerencséjének örült. Amikor végül visszavonult a bankjával, körülbelül ötvenezer forintnyi nyereség feküdt előtte…

A komornyik teát hozott az uraknak és a játékban egy kis szünet állott be.

– Ha nem vonul vissza, akkor egy milliót nyer, – mondta az orosz, – kitünően játszik és mesés szerencséje van…

Balázsovics adta most a bankot és Szitnyay egy kártyán elnyerte a pénzét. Balázsovics megduplázta a bankját és György rövid küzdelem után azt is szétrobbantotta. -104-

A bankadó krétafehér arca most már rákvörössé vált. Alig lehetett ráismerni a nagyjátékosra.

A kártyások műnyelvén azt jelenti, hogy a bankadó elfogad és kifizet minden tetszésszerinti tétet. Akár százezer forintot is. A lengyel és az orosz most már nem játszottak, csak a házigazda mérkőzött Györggyel és a két úrfival. Később a két fiú is abbahagyta a játékot és most már csak kettejük közt folyt a párbaj. A szerencse hű maradt Szitnyayhoz. Az az erős meggyőződés kerekedett benne fölül, hogy most mindent vissza fog nyerni, amit az ősszel elveszített. Ez a gondolat szilaj győzelmi mámorba ringatta. Valami fényes erkölcsi elégtételére lett volna, ha le tudta volna gyűrni a rettegett kártyamatadort… A nyeresége, hozzávetőleges számítás szerint, már megközelítette a százezer forintot… Azután kétszer egymásután veszített. Mivel biztosra vette, hogy a harmadik osztásnál megint nyerni fog, megkettőztette a tétet. Balázsovics azonban hatszor egymásután nyert és végül az asztalra dobta a kártyát.

A fishek legnagyobb része már akkor a matador előtt feküdt. Amikor leszámoltak, kitünt, hogy Szitnyay ezresei mind künn voltak, előtte csak a generális és a lengyel ötösei és tizesei alkottak tekintélyes halmot. A játék végső eredménye az volt, hogy György körülbelül huszonkilencezer forinttal tartozott a házigazdának, Balázsovics pedig ugyanannyit hozott az egyik úrfinak.

György egy névjegyére ráírta az összeget és átadta a fiúnak. Azt mondta, hogy estére beváltja.

– Ezt már azért is szeretném, mivel holnap reggel tovább akarok utazni, – mondta a nyerő.

Már világos nappal volt, amikor György a fogadóbeli lakására érkezett. A megvetett ágya párnáján egy cédulát talált Edit kezétől. Az aranykígyó a következőket írta neki:

„Akármilyen későn jösz is haza, kopogtass be még a szobámba. Úgy sem tudok aludni, egy pompás terv tart izgalomban. A német barátnőmmel elhatároztuk, hogy megszöktetünk téged Velencébe. Maradhatunk tíz napig, nekem van még kétheti szabadságom. Az abbáziai csőcseléktől el sem búcsúzunk. Karolin bájos és édes asszony, velem együtt ő is rajong érted, nem is vagyok rá féltékeny. Várlak.“

György darabokra tépte a levelet és mosakodáshoz látott. Amikor a tükörbe nézett, eszébe jutott, hogy néhány hónappal ezelőtt, az átkártyázott pesti éjszaka után, ugyancsak sokáig nézte magát a tükörben. Akkor fakó és dúlt volt az ábrázata, most piros és nyugodt. Pedig ezúttal többet vesztett, mint akkor; most elvesztette mindenét. Maga is csudálkozott rajta, hogy alig tapasztal magán valami fölindulást. Öltözködés közben néhányszor halkan föl is kacagott, igaz, hogy kesernyésen, – egyszer pedig félhangon így szólt: Elmés fickó vagy, Gyurka!

Ami pénze volt, azt Budapestről való elutazása előtt egyik fiumei bankhoz utalványoztatta. -106- Megnézte most a hitellevelét (furcsa, de való: ő nem emlékezett tisztán az összegre!) és úgy tapasztalta, hogy körülbelül ezer forinttal többet vesztett, mint amennyit vagyona kitesz.

Ez a körülmény megijesztette. Megint fölébredt benne a klub-becsület fanatikusa. Most már egészen közömbös volt előtte, hogy mi lesz vele, igazában csak egy kérdés érdekelte: hogy ki tudja-e az utolsó krajcárig fizetni a kártyaadósságát?

Összeszedte hát, amit családi ékszereiből és értékesebb emlékeiből magával hozott és a hajóval átment Fiuméba.

A kis gőzösön összetalálkozott az orosz generálissal. Az öreg úr meg akarta nézni odaát a kikötői építkezéseket.

– Mondanék önnek valamit, – szólt a tábornok. – Figyelmeztetem azonban, hogy ne adja tovább, mert én letagadnám a dolgot…

– Ön az éjjel hamis játékon veszítette a pénzét… Nem értem, hogyan csalt Balázsovics úr, de az életembe mernék fogadni, hogy csalt. Csak az utolsó banknál csalt… Annyi bizonyos, hogy az az úr geniálisan csinálja a dolgát.

– Ő igen… Az egész dolgot egyébként is csak azért említem, hogy a jövőben óvatos legyen…

Fiuméban egy aranymíveshez ment a Korzón, annak eladta minden ékszerét. A kereskedő pogány -107- módon megnyúzta és Györgynek, hogy pénzhez jusson, föl kellett áldoznia értékes óráját, sőt még arany inggombjait is. Igy se tudta még összeharácsolni a szükséges összeget. Elment tehát egy zsidó zsibárushoz az óvárosi templom szomszédságában és fölajánlotta neki, hogy jőjjön vele Abbáziába és vegye meg a ruháit. Az öreg hajlandónak mutatkozott a kirándulásra és az abbáziai fogadóban hamar megkötötték az alkut. A zsibárus tudta, hogy kivel van dolga.

– Annyit megadhatok… Ezt a kék ruhát és hat rend fehérneműt vissza is adom önnek, szüksége lesz rá… Ha nem akarja most megtartani, mindig elviheti tőlem. Tudja, hol van a boltom…

György időközben becsöngette a főpincért és megrendelte számláját. A zsibárus nagylelkű füllentéssel kimagyarázta a pincérnek az ő kompromittáló jelenlétét.

– Az úr szállást bérelt nálam Voloscában és én most átviszem a podgyászát.

Szitnyay aztán fölkereste a hitelezőjét és megfizette a tartozását. Mivel a fogadóbeli szoba estig még az övé volt, visszatért oda és ledőlt a kerevetre. Rögtön mély álomba merült. Estefelé fölébresztette a nagy éhsége. Most jutott csak eszébe, hogy aznap nem evett még semmit. A zsebeiben három forintot és némi aprópénzt talált. Amikor kilépett a szobájából, a cselédek hajlongva várták a folyosón. Szétosztotta köztük a három forintját és elhagyta a fogadót. -108-

Még akkor is hatalmában tartotta a beléje nevelt hiúsága. Tudta, hogy sietve el kell menni Abbáziából. Hogy hová fog menni, arról egyelőre még nem gondolkozott, de azzal tisztában volt, hogy el kell búcsúznia ismerőseitől, nehogy szökésnek lássék a távozása. Nagy örömére sem Editet, sem Balázsovicsot nem találta a szállásukon, így hát egy-egy behajtott sarkú névjegy árán túlesett a látogatáson.

Visszajövet megint elhaladt a fogadója kapuja előtt és ekkor egy pitykés dolmányu fiúcska, aki tegnap segített a podgyászhordásnál, alázatosan és epedve hajlongott feléje. Ő is borravalót akart! György odaadta a fiúnak minden aprópénzét és megindult a kis kikötő felé. A molón eszébe jutott, hogy nem tudná megfizetni a hajójegyét, visszatért tehát és nekivágott a voloscai útnak, hogy gyalog átmenjen Fiuméba.

Gyors léptekkel haladt az országúton. A tenger felől hűvös szellő emelkedett és Szitnyay megborzongott… A felöltőjét is eladta. Minden vagyona a ruhája volt, amelyet a testén viselt és a hat patronra töltött kis revolver. A tárcájában az útlevelet őrizte, néhány címeres névjegyét és azt az arcképet, amely a volt feleségét ábrázolta a kis leánnyal. Először esett meg vele életében, hogy egészen pénz nélkül volt. Valami bizonytalan érzés fogta el, ami némileg hasonlított a szédüléshez, amikor átment a sétáló emberek tömegén. Úgy érezte, hogy mindenki meglátja rajta szégyenletes szegénységét.

Voloscán túl megállott egy pillanatra és visszatekintett. Mögötte gyöngysorként ragyogtak az abbáziai -109- parti lámpák, a parkból pedig halk zene hallatszott. Előtte pedig, a fiumei kikötő párafelhői fölött, piros esti fényben úszott a Karszt. György mereven tekintett oda, a fantáziája pedig előre szállott és fenn, a kopár sziklák közt valami elhagyatott zúgot keresett, ahol csendben és ismeretlenül végezhetne magával…

Jó ideig ütemes katonaléptekkel haladt tovább a sziklás országúton. A gyaloglás egy cseppet sem fárasztotta. Az a különös érzése volt, mintha nem is ő gyalogolna, hanem másvalaki, egy jólismert, gyűlölt hasonmása, ő maga pedig árnyékként suhan utána az úton és hideg kiváncsisággal figyeli minden mozdulatát.

Egyszerre azon veszi észre magát, hogy fennhangon beszél a hasonmásához. Azt mondja neki: Te rongy, te rongy!

Még többször ismételgeti, metsző gúnnyal, majd lángoló dühvel, végül az undorodástól hörögve. A gyalogos ember nem mer válaszolni, hanem üldözött ebként gyáván nekilódul és lehajtott fejjel baktat tovább…

Amikor tizedszer is a fejéhez vágja, a gyilkos gyűlölettől üvöltő hangon, akkor az üldözött ember egyszerre elveszti affektált hidegvérét, a két öklével a tulajdon homlokára csap, megtántorodik és hosszában elvágódik a köves úton. Ott fekszik, zokogva és vergődve, a másik pedig föléje hajlik, hideg kegyetlenséggel nézi és szeretné megrúgni lábával a flanellba öltöztetett tehetetlen hústömeget. És újból megszólal:

– Nekem ugyan óbégathatsz, te rongy! Igen, fölhurcollak, föl a hegyre, ahol a kivénült, hasznavehetetlen -110- állatokat szokták lebunkózni… Egy golyót a válladba, egyet a hasadba, csak az utolsót a buta fejedbe, hogy érezd, mi történik veled…

– Bánom is én, – válaszol a túlcsigázott ember. – Nem kelek föl. Nekem minden mindegy. Akár itt, akár másutt. Akár így, akár úgy.

Később mégis fölkelt. Egy ökölnyi parasztgyerek jött az úton, az megszeppenve és tehetetlenül állott meg a porbanfekvő ember előtt. Szitnyay talpra állott és félig lehunyt szemmel ment tovább.

Az út az öböllel együtt keletnek kanyarodik és jó magasan vezet a hegyoldalon. A Monte Maggiore fölött lángoló narancsszínben tündöklött az ég, keleten pedig, Fiume előtt, hófehéren emelkedett föl a teli hold korongja. Arra szürkéskék volt az égbolt, mintha azurjára finom fehér csipkefátyol borult volna. A Quarnero gyöngyfényű tükrén egy óriás aranyfürész kilométer hosszúságú fogai vibráltak és ragyogtak.

A tájkép grandiózus arányai és isteni nyugalma közepett György egyszerre úgy érezte magát, mint egy parányi kis legyecske, amely megbomlottan zümmög. Csodálkozva és megszégyenülten hallgatott el. Aztán eszébe jutott, amire most gondolt életében elsőízben, hogy a hegy, a tenger és az égen vonuló fellegek, neki tulajdonképpen édestestvérei, mert mindannyian egy anyatermészet kreációi. Maga sem tudta, miért okoz neki enyhe megnyugvást ez az egyszerű gondolat.

Most fölemelte a két kezét, mintha imádkozni akarna és szenvedélyes könyörgéssel fordult a titokzatos erő felé, amelyet a tenger színpompája mögött sejtett. -111-

Választ keresve, végigvonultatta lelki szeme előtt egész eddigi életét. Oly elfogulatlanul látta magát a multban, mintha nem is róla, hanem egy idegen emberről volna szó.

Látta magát mint kisfiút, amint bársony ruhában és széles, fehér inggallérral tipeg nevelője oldalán. Akkoriban nagy ügyet vetettek arra, hogy szépen köszönjön, hogy ne vegye asztalnál szájába a kést, hogy rendesen mosakodjék, hogy ne barátkozzék a parasztgyerekkel és hogy esténkint imádságokat daráljon, amelyekben furcsa és érthetetlen dolgok voltak a szeplőtlen fogantatásról és malasztról. De arról sohasem beszéltek neki, hogy a felhők és a hegyek rokonai és az emberről, meg az életről sem beszéltek neki.

Később a bécsi Teréziánumba került. Onnan két erős benyomása maradt: a nagy öröm, amelyet vasárnapi kimenői alkalmával érzett, ha a fiakkeresek gróf úrnak szólították és a csodálat, amellyel egy szenzációs párbaj hőse töltötte el. Sok mindent tanult ott, legjobban azonban két történelmi név ragadt meg az emlékében! Catilináé és a Jugurtáé. Róluk még most is tudott betéve egész latin fejezeteket. Az emberekről és az életről azonban ott sem hallott semmit…

Azután a maga ura lett és tagja a budapesti társaságnak. Annak a társaságnak, amely gázlámpák fénye mellett, erős szivarok füstjétől illatos klubtermekben, selyemkárpitos asszonyi szobákban és pirosbársonyos színházakban éli legintenzivebb életét. Abban az időben két nagy emberi tekintély -112- példájához igazodott az élete. Az egyik egy herceg volt, aki minden lóversenyen ott ült a birói páholyban és hidegen, de érdeklődve nézte, hogy melyik ló jön be elsőnek. A másik egy kopasz gróf volt, aki a kaszinó zöld asztalánál elnökölt, ha fekete és fehér golyócskákkal döntöttek afölött, hogy bevegyenek-e egy valakit maguk közé, vagy sem. Emberekről akkoriban nem igen beszéltek, csak társaságról, életről sem, inkább csak szórakozásokról…

Az egész társas életük a nagy vagyon föltételére volt alapítva, gavalléros moráljuk azonban a vagyonnak, tehát saját életelemüknek megvetésében csúcsosodott ki. Egyik-másik tagja a társaságának komolyan vette ezt a morált és előkelő könnyedséggel túladott a vagyonán; amelyet aztán kivetettek maguk közül.

Szitnyayn egyszerre az a meggyőződés vett erőt, hogy most meg fogja találni a választ, amelyet keresett. A fölemelt két karja zsibbadtan hanyatlott le, a tenger tükrének tüzes színjátéka elfakult, de ő még ott állott, izgatottan és mohón fűzve tovább gondolatait.

Tulajdonképpen most gondolkozott életében először. Nem mint Szitnyay György, hanem mint ember. Amit eddig gondolkozásnak nevezett, az egy kritikátlan agynak a külső világ felé irányuló megfigyelése volt. Befelé azonban most tekintett először. A nagy rázkódástól rés támadt a lelkén és ő szédülve ismerte meg önmagát.

Egy óriás kéz megragadta és fölemelte a magasságba. Minden, ami idegen volt hozzá, ami véletlen és külső volt rajta, lehámlott és lehullott róla e pillanatban. A ruhája, a neve, a multja, a modora, -113- a fölvett méltósága. Mint mezítelen ember állott a természettel szemben és annak tükrében meglátta önmagát. Most már tudta, hogy kicsoda. A sajnálkozása, amelyet önmaga iránt érzett, megszűnt, de megenyhült a nagy megvetése is.

Valami izgatott kiváncsiság fogta el. Meg akarta magát egészen ismerni, tisztába akart jönni önmagával. Érezte, hogy ilyen jó alkalom nem kinálkozik többé. Azért elhatározta, hogy reggelig magába marad. Itt, ezen a helyen, ahol rájött a világosság. Hajnalig nem unta el magát, el sem álmosodott.

Amikor Fiume fölött már pirkadni kezdett az égbolt, tisztában volt magával és a jövőjével. A kisértő, aki benne lakott, ekkor megint rátámadt és birokra kelt vele.

– Ki éljen, ha én nem? Ifjú vagyok és erős. Semmi közöm, semmi jogom a halálhoz.

– Nem az! Ha van bennem félelem, amelyet le kell küzdenem, úgy jobban félek az élettől, mint a haláltól.

– Mit akarsz? A multad világosan bizonyítja, hogy nincs tehetséged az élethez.

– Eddigi életem nem volt az enyém. Mások által és másoknak éltem. Most magam által, magamnak fogok élni. A becsületem úgy kívánja, hogy tegyem próbára az erőmet. Hogy szakítsak -114- minden hazugsággal és alakoskodással, hogy éljek úgy, amint hozzám illik és tőlem telik.

– Ilyennek neveltek. E perctől kezdve magam veszem kezembe a nevelésemet. Erős leszek, bátor, tevékeny és erélyes.

Mereven, élesen nézett az aranyködös messziségbe. A két szemöldöke között egy mély, erős ránc mutatkozott, a bensejében pedig szinte hihetetlen erőlködést fejtett ki, hogy örök időkre bevésse a lelkébe ennek a pillanatnak a jelentőségét és hogy öntudatosan megváltoztassa lelkének vegyi alkatát.

Talán százszor is ismételte ezt a különös hangzású szót, nem gépiesen, hanem éles öntudatossággal és ahányszor kiejtette, mindig egy-egy kalapácsütés érte a lelkét. Végül úgy érezte, hogy a lelkében tényleg valami acélkemény mag rakódott le, amely kristalizáló pont gyanánt szolgálhat jövendő jellemének.

A kikötőben füstfelhő emelkedett, gőzkürt búgott, kalapács csattogott. György pedig oly izgatott kiváncsisággal ment a város felé, ahol új életét kezdeni akarta, mintha egy nagyon érdekes színjátékhoz -115- sietne. Útközben ösztönszerüen a mellénye zsebét tapogatta, ahol tegnap még az órája volt és akkor valami kemény kis tárgy akadt az ujjai közé. Húszfrankos arany volt, amely ki tudja mióta lappangott már a zseb kifeslett bélésében.

Huszonnégy óra óta nem evett már… De aztán elnevette magát. – Ugy-e, kellemesebb volna az új életet telt gyomorral kezdeni? Nem, barátom! Vagy megkeresed magadnak a reggeli árát, vagy éhezni fogsz.

A Deák-korzó platánjai alatt karon csípte valaki. Finom ibolyaillat csapta meg György arcát: Edit állott előtte.

– Megvagy, kis hűtelen! Azt hiszed, hogy olyan könnyű tőlem szabadulni? Az első hajóval jöttem és most éppen sorra készültem járni a fogadókat… Hallom, hogy az a fosztogató megint kizsebelt? Ez azonban nem ok arra, hogy velem bánj rosszul…

Látszott rajta, hogy nem veszi túlságosan komolyan a György szerencsétlenségét. Ő valahogyan a fejébe vette, hogy a barátja megint nagy vagyon ura.

– Rajtad különben beteljesül a példaszó, hogy akinek szerencsétlensége van kártyán, azt szeretik az asszonyok… Kinevethetsz, barátom, magam is restellem ezt az állapotot, de az bizonyos, hogy az éjjel nem aludtam miattad és most nem is eresztelek ki többet a körmeim közül. -116-

S szokása szerint cinikus szárazsággal beszélt a leggyöngédebb dolgokról, de a szeme nedves volt a meghatottságtól, ajkán pedig édes, rajongó mosoly ült.

– Mondok neked valamit, – szólt György. – Huszonnégy óra óta nem ettem semmit. Az éjszakát szabadban töltöttem. Minden vagyonom a ruhám, amit a testemen viselek. A zsebemben nincs egy krajcárom. És az egész világon nincs senki, akitől bármit várhatnék. Ezt nem azért mondom el neked, hogy megnyerjem a részvétedet, – azzal különben sem tudnék mit kezdeni, – hanem hogy megértessem veled, hogy az utaink örökre szétválnak.

– Azt bízd reám! Sem lopni, sem koldulni, sem adósságot csinálni nem fogok. Az éjjel magad mondtad, hogy gyerek vagyok, akiből talán egyszer még férfi lehet. Most úton vagyok, hogy férfivá neveljem magamat. Akár sikerül, akár nem: te semmiben sem lehetsz hasznomra, legfölebb csak abban, hogy jóbarátként kezet szorítasz velem és aztán elfelejted még a nevemet is.

– Visszaadhatod, de szavamra mondom, hogy rögtön odaadom annak a rosszfogú dohánygyári leánynak, aki most szembe jön velünk. -117-

Edit összekulcsolta a két kezét Szitnyay karja fölött, hogy barátja meg ne szökhessen.

– Röviden, édes barátnőm, mert nagyon éhes vagyok és reggeli után kell néznem.

– Gyerünk ebbe az ebédlőbe, – indítványozta naiv hangon az aranykígyó. – Holnap is megteheted azt, amit tenned kell, de a mai napot ajándékozd még nekem! Lehet, hogy utaink örökre elválnak, megérdemelnénk egymástól annyit, hogy istenhozzádot mondjunk…

Mivel György mosolyogva rázta a fejét, az asszony szenvedélyes hangon folytatta:

– Nekem sok, nagyon sok mondanivalóm van… Hiszen azért jöttem utánad eszem nélkül… Te egyszer azt mondtad nekem, hogy feleségül vennél…

Merő jószívűségből és csökönyösségből most arra is képes lett volna, hogy nőül menjen Györgyhöz. (Bizonyos, hogy két hét múlva rettenetesen megbánta volna, de ez órában kész volt rá.)

– Köszönöm a nagylelkű bolondságodat, Edit, de most már elég volt. Láthatod, nincs már rajtam semmi hatalmad. Isten veled!

Gyors léptekkel átvágott a Zichy-téren és eltünt a Stefánia-rakpart épületei mögött. Edit elgondolkozva és könnyes szemmel nézett utána, de nem követte. Sohasem imponált neki ez az ember annyira, mint most, amikor egy könnyű kézmozdulattal lerázta magáról.

Lenn egy nagy gőzös födélzetére kocsiszámra hordták az úti málhát. A hajó római zarándokokat -118- készült Ankonába vinni. A parton egy matrózsapkás ember állott, aki olaszul beszélgetett a kapitányi hídon álló vörösorrú hajótiszttel. A tiszt odafönn csak úgy toporzékolt a haragtól.

– Hozzál valami csavargót a csapszékből! Igérhetsz neki egy forint hatvan krajcárt egy napra.

– Nincs egész Fiuméban egy facér fűtő sem, uram, az angolok tegnap mind elvitték.

– Kapitány úr, ha valami tisztességes mesterséget tanultam volna, akkor most nem ajánlkoznám fűtőnek.

– Jól van, próbát teszünk önnel! De ha nem válik be, akkor partra tesszük Ankonában. Most elhozhatja a holmiját… Két óra múlva indulás.

György úgy megörült ennek, mintha valami nagy szerencse érte volna. Eszébe jutott, hogy van -119- még némi ruhája a zsibárusnál. Fölkereste az öreget a templom mellett levő kis boltjában és az állott is a szavának. Az ingei közül visszaadott neki hat puha galléru hálóinget. Beszédközben megtudta a zsibárus, hogy György kazánfűtőnek szerződött és ekkor praktikus elmével még egy csereüzletet kötött vele. A fehér flanellruháért, amelyet Szitnyay a testén viselt, egy gépésznek való kék vászonruhát, néhány trikóinget és egypár bőrpapucsot adott neki. A vászonruhát ott a boltban mindjárt magára is vette György. És mivel az öreg úgy találta, hogy jó üzletet csinált, fölébredt benne a nagylelkűség és még ajándékot is adott Szitnyaynak: egy matrózsapkát és egy fekete kis faládát, amilyenekben a matrózok meg a katonák a holmijukat szokták tartani. György a ruháját berakta a ládába, a ládát a vállára emelte, aztán kezet fogott az öreggel és megindult a kikötő felé.

Amikor keresztül ment az Adamich-utcán, a kávéház előtt valaki a nevét kiáltotta. Négyen ültek a reggeliző asztal körül: Edit, a német színésznő, Balázsovics és a lengyel. Mind a négyen kővémeredten néztek a matrózsapkás, vászonruhás emberre. Szitnyay elfordította a fejét és tovább haladt. Balázsovics azonban utána sietett.

– Megbomlottál, Gyurka? – kérdezte erőltetett jókedvvel. – Mit jelent ez a furcsa maskara?

A matador éppen nem volt érzelmes ember; a tyúkot, ha nem várhatott tőle több aranytojást, hidegvérrel le szokta vágni. Oka volt azonban, hogy kerülje a botrányt és azért meghökkent, amikor -120- észrevette, hogy a lakásán lefolyt kártyajátéknak milyen különös következménye lett.

– Ha bajban vagy, öregem, miért nem szólsz nekem? Úgy tudom, hogy Braziliába készültél? Nagyon szívesen bocsátanám rendelkezésedre az úti költséget…

Szitnyay összeráncolta a szemöldökét és egy sötét pillantást vetett a kártyásra.

A matador, aki foglalkozásszerű emberismerő volt, vállat vont és sarkon fordult. Gúnyos mosolyt csak akkor tudott az ajkára erőltetni, amikor már visszatért a kávéházi társasághoz.

A hajón György megismerkedett a kollégáival. Amilyen pirospozsgás, jókedélyű fickók a matrózok, olyan elnyűtt, szomorú legények a fűtők. Megmutatták neki a jövendő lakását. Négyen voltak egy mocskos kis fülkében, amelyet a szegénység szomorú illata, a penészes kenyér és a rossz dohány szaga töltött be. Alig hogy elhelyezte holmiját és néhány szót váltott kormosképű társaival, már rájuk szólt a másodgépész: a kazánhoz!

Keskeny csigalépcső vezet a gépházba. Mivel a kazánokat reggel óta fűtötték, ott már tropikus hőség volt. Szitnyay szédülő fővel nézett körül. A főgépész, aki a szellőztető vászoncső alatt állott, egy fekete kis ajtónyílásra mutatott: ott lenn vannak a kazánok. Ha a gépházban tropikus hőség volt, odalenn -121- éppen pokoli volt a forróság. Szinte lehetetlennek látszott, hogy anyától lett ember tíz percnél tovább kibírja. Az egyik fütő megnézte a hőmérőt. 40 fok – megjárja! Nyáron 50 fok Réaumur mellett is szoktak dolgozni…

A fűtők két csapatra voltak osztva; négy-négy óránkint fölváltották egymást. György követte társai példáját és övig nekivetkőzött. Ketten a lapáttal dolgoztak, a harmadik és Szitnyay a szenet hordták nekik füles nagy kosarakban.

Tíz percig folyt a munka az izzó pokolban, ekkor György letette a kosarát és azon gondolkozott, hogy legjobb volna, ha szó nélkül fölmenne a födélzetre és belevetné magát a tengerbe. Mert bizonyos, hogy nem bírja tovább.

– Mi lesz, conte?! – rivalt rá az egyik fekete ember. (A hajósnép megtudta, hogy György valami züllött úriember, azért conte-nak, grófnak nevezték.)

Szédülve, támolygó léptekkel folytatta útját a szenes kamra és a kazánok között, maga után vonszolva a kosarat. A Quarnero meglehetősen hullámos volt és a hajó mozgása még jobban fárasztotta Györgyöt. A társai megvető mosollyal néztek utána – hja persze, ilyen munkánál nem válik be az uraság!

A hajó időközben kivergődött már a Mezzo-ba; ott meg éppen hatalmas hullámgátak állták útját. György egyszerre vak sötétségben találta magát. -122- Két lépést tett előre, aztán elvesztette lába alatt a padlót és hosszában elvágódott. A homlokával az izzó kazánnak esett. Valami metsző fájdalmat érzett a bal szeme fölött, majd elvesztette eszméletét.

Amikor később magához tért, egy szénrakáson feküdt. Egyik bajtársa éppen azt mondta: Minek küldenek nekünk ilyen nyavalyást! Hisz ez még a tengert se bírja.

– Nagyon jól bírom a tengert, – szólt Szitnyay, – de tegnapelőtt óta nem ettem semmit…

A fűtők összenéztek. No, ez már más dolog! Ezt megértették valamennyien. Az egyik egy kormos palackot nyujtott György felé: vízzel higított dalmát bor volt benne. Azután egy fekete rongyból egy darab paprikás szalonnát és kenyeret vett elő.

Az ételtől némi erőhöz jutott megint. Bekötötték a sebesült homlokát olajos ronggyal, aztán elszántan nekilátott a dolgának. Életének első négy órája, amelyet megfeszített munkában töltött, hosszabb volt, mint annak előtte négy hét, amit mulatságban töltött.

Végre-végre megszólalt a harang! Jött a felváltás. A fölszabaduló fűtők a hajó orrára vonultak, György ott lehajtotta fejét egy összecsavart kötélhalomra és a kőkemény párnán tüstént elaludt. A hullámok egyhanguan verték a hajó bordáit, -123- a langyos szél pedig dúdolva lobogtatta a haját.

A Kálmán király-t, ez volt Szitnyay hajójának neve, az ankonai zarándokút után beosztották második hajónak a velencei vonalra. Egész nyáron Fiume és Velence között járt György.

Amibe nem pusztul bele az ember, abba bele is szokik előbb-utóbb. A conte se pusztult bele új mesterségébe, így hát beleszokott valahogyan. Abban az időben nem is igen ért rá a gondolataival vesződni. Ha nem volt a kazánoknál, akkor farkasétvággyal kanalazta a közös ebédet, aztán halottként feküdt ágyán vagy a hajó orrán. Eleintén utálatosnak találta a mesterségével járó mocskot, később azonban nem pazarolta pihenő idejét a mosakodásra, hanem kormos arccal feküdt és kormos arccal kelt.

A társaival is megfért. A hajófűtők ugyan átlag ideges és mogorva természetű emberek (úgy látszik, ez vele jár a mesterségükkel), alapjában véve azonban ők is csak olyan jó fiúk, mint az adriai horvátok mindannyian.

Bár annyit dolgozott, mint társai közül akármelyik, az egész hajónép jó ideig bizonyos gúnyos -125- kicsinyléssel nézte Györgyöt. Demokrata gőgjükben olyasmit képzeltek a közéjük züllött arisztokratáról, hogy az náluk gyöngébb és hitványabb legény. Egy durva kis kaland aztán véget vetett ennek az előítéletnek, sőt nagy tekintélyt is szerzett Szitnyaynak a fiumei hajósok körében. Pihenő napot töltöttek éppen Velencében, amikor Giudecca egyik csapszékében, ahová a magyar hajósok olykor eljártak, egy olasz matróz beléjük kötött. Bikanyakú, szélesvállú fickó volt, akit a bor és a horvátok ellen érzett hazafias gyűlölete ösztökélt arra, hogy rövid szóváltás után egy pohár bort öntsön Szitnyay arcába. A talián szerencsétlenségére György valaha igen tehetséges tanítványa volt valami angol ökölvívó bajnoknak és így rövid küzdelem után betört orral földre döntötte az óriást. Ettől a naptól kezdve egyszerre nagy népszerűsége lett a társai között. Azt mondták: a conte kemény legény!

A hajón sok magyar utazott és a pincérek gyakran kedveskedtek Szitnyaynak azzal, hogy régi magyar hirlapokat adtak neki. E lapokban természetesen sűrűn találkozott hajdani ismerőseinek nevével. Megtudta belőlük azt is, hogy Jordán tanárt kinevezték igazságügyi államtitkárnak. Szeptember elején különös dolog történt a magyar képviselőházban. Egy ellenzéki képviselő interpellációjának tárgyalása alkalmából az új államtitkár belekeveredett a vitába és az egész ház nagy meglepetésére oly gőgös és megvető hangon nyilatkozott tulajdon miniszterének képességeiről, hogy óriás botrány kerekedett. A lapok hasábokat írtak az esetről. Az ellenzék természetesen ujongott. Mindenki -126- meg volt azonban győződve, hogy Jordán a durva árulással meg akarta buktatni főnökét, hogy hamarosan maga üljön bele a bársonyszékbe. A kormány lapjai nyiltan kétségbe vonták az államtitkár elmebeli épségét, még a barátait is megdöbbentette föllépésének naiv brutalitása.

Körülbelül egy héttel azután, hogy Szitnyay tudomást vett a képviselőházban történtekről, furcsa találkozása volt a velencei úton.

A pihenő négy fűtő, köztük György, a hajó orrán ebédelt. Egy nagy kondér volt előttük makkarónis birkapaprikással, mindegyikük térdén tartotta a maga cseréptányérját. Csendesen kanalazták ebédjüket, közbe nagyokat húztak a közös borospalackból. Arról beszéltek éppen, hogy a Lloyd a trieszti munkás-sztrájk következtében most két forintot fizet a fűtőknek. E pillanatban egy jól ismert női hang ütötte meg Szitnyay fülét. Magyarul mondta:

György hátrafordította a fejét és a pillantása összetalálkozott a volt feleségének, Irmának a tekintetével. Az asszony igen elegáns kék útiruhát viselt. Délceg volt, büszke és előkelő, mint annak előtte, de talán még szebb. Mögötte egy atléta-termetű férfi állott, ugyancsak elegáns útiruhában: Jordán Sándor. Az asszony most vette csak észre a padlón kuporodó embereket és az arcán valami kedvetlen vonás mutatkozott.

Az államtitkár egy elutasító mozdulatot tett a kezével. Aztán letelepedtek az ormányárboc tövébe és némán nézték a kék Adriát…

Az asszony persze nem ismerte meg az olajfoltos vászonruhába öltöztetett kormosképű embert.

György alaposan szemügyre vehette őket. Mindenesetre megesküdtek már. Irma különben nem utazna vele kettesben. Ő nem. Nászúton lévő házasoknak azonban feltünően csendesek. Irma komoly és aggódó tekintete állandóan ott függ Jordán sötét arcán, de amint a férfi megmozdul, tüstént elkapja megint a szemét, mintha attól félne, hogy a terhére lehetne. Igy a nagybeteggel szokás bánni… És Jordán tényleg beteg ember benyomását teszi. Mereven és szomorúan bámul ki a messziségbe. Olykor lehunyja szemét és akkor sokáig zárva tartja. Az arca sárgás-barna, a tekintete véres és bizonytalan.

Később odajött az első hajótiszt, aki Jordánékkal szemben az udvarias gazda szerepében tetszelgett magának, ő odaszólt Györgynek:

Szitnyay elhozta a két széket. A tiszt mosolyogva mutatott a fűtőre és azt mondta Irmának: – Ez az ember tulajdonképpen honfitársa a méltóságos asszonynak… Az asszony most nézett csak György arcába és tüstént megismerte. Belesápadt és a lélegzete elállott, mintha kísértetet -128- látott volna… Egy pillanatig farkasszemet néztek, Szitnyay aztán sarkon fordult és lement a hálófülkéjébe. Ott leheveredett az ágyára. Csodálatosképpen most nem a volt felesége, hanem mindig a kis leánya járt eszében. Eddig nem igen gondolt vele, de most nagyon szerette volna tudni, hogy mit csinál a kis Margit, – ez volt a gyermeke neve. – Szépen fejlődött-e azóta, hogy nem látta?

Mielőtt még elérkezett volna a váltás ideje, beszólt hozzá a második gépész. Hogy jőjjön föl a födélzetre, a kapitány hivatja. A kapitány ott várta a másodosztályon, vele volt Jordán is. Az asszony azonban nem volt ott. Az államtitkár megszólította.

(Magázva szólította meg, de aztán rájárt a nyelve a megszokott tegezésre.)

– Engem nem lep meg, nem is hat meg sorsod fordulása. Rajtad matematikai pontossággal beteljesült az, amit megjósoltam. Aki életképtelen, annak pusztulnia kell, hogy helyt adjon erősebb organizmusoknak. Ez a természet magasabb erkölcsi törvénye… Irma azonban azt kívánja, hogy törődjem veled, aki végre is a gyermekének apja vagy. Tehát ki fogunk szabadítani mostani lealázó helyzetedből. Úgy beszéltük meg, hogy Irma egy szerény életjáradékot biztosít neked…

– Mondd meg ő méltóságának, hogy nem kell tőle semmi. Amit szerelme nem adott meg nekem, az nem kell a szánalmától sem. -129-

– Hozzád is van még szavam, – folytatta Szitnyay. – Te magadat erős embernek tartod és azt hiszed, joggal megvethetsz engem, aki gyönge vagyok. Nos, be fogom neked bizonyítani, hogy kettőnk közül én vagyok az erősebb. Te nem vagy erős, mert rabja vagy a szenvedélyeidnek, az önzésednek és a nagyzolásodnak. Én már ura vagyok önmagamnak. Ura leszek még az életnek is és akkor be fogom neked bizonyítani, hogy különb férfi vagyok nálad!

E szavakkal hátat fordított Jordánnak és lement a fűtőházba. Különben is szólította már a harang. Soha még akkora kedvvel nem végezte a munkáját, mint ezúttal. Amit a szenvedély hevében kimondott, azt most meg is értette. Igen, ő megtalálta útját: úrrá lett önmaga fölött és úrrá kell lennie az élet fölött is. Most már tudta, hogy miért fűti a Kálmán király kazánjait…

Jordánékat nem látta viszont. Amikor elhagyták a hajót, akkor ő lapáttal a kezében dolgozott. A másodgépész később elmondta Györgynek, hogy Jordánnak valóságos dührohama volt. Maga elé hivatta a kapitányt és ráparancsolt, hogy csapja el tüstént „azt a hitvány embert“. A furfangos horvát természetesen mindent megigért, de amikor később tisztjeivel beszélt, azt mondta, hogy az államtitkár alighanem bolond egy kissé.

November elején nagy bóra-viharok szántották a Quarneró vizét. A tenger és az égboltozat állandóan szürke volt, a hánykolódó és minden tagjában -130- remegő Kálmán király födélzetén olykor dübörögve söpörtek végig a jeges hullámok és a hajó jókora késéssel tehette csak meg rendes útját. Amilyen pokoli volt a hőség odalenn a kazánoknál, olyan metsző hideg volt fenn a födélzeten.

Szitnyay akkoriban egy ijesztő fölfedezést tett magán: vért kezdett köhögni. Megelőzőleg már egy héttel ólomsúlyú bágyadtság nehezedett minden tagjára. Szemmel látható volt: ha az akaratereje bírta is, a teste rohamosan letört kegyetlen mesterségének súlya alatt.

Ez a tapasztalása nagyon leverte. Mostani helyzetében nagyobb baj nem is érhette volna. A társai különböző babonás szereket ajánlottak neki, mindenek előtt pedig arra figyelmeztették, hogy óvakodjék a hajótársaság orvosától, mert ha híre megy a betegségének, akkor a főgépész irgalmatlanul el fogja bocsátani.

Sokáig azonban nem titkolózhatott. Néhány hét alatt annyira lefogyott és elgyengült, hogy amikor szénhordás közben egy köhögési rohama után a fáradtságtól támolyogva tolta a talyigát a hajóra, a kapitány is figyelmessé lett állapotára. Még aznap megjelent az orvos, aki alaposan végigkopogtatta a beteg mellét.

– Conte, – mondta később a főgépész, – a doktor úr azt mondja, hogy magának kiméletre van szüksége. A fűtés nehéz mesterség. Jó lesz, ha valami könnyebb foglalkozás után néz. Maga intelligens ember, talán mint hajópincér is megélhetne…

A gépész láthatólag őszinte részvétet érzett György iránt. Mivel barátságos hangon szólt hozzá, -131- sőt tanácsot is adott neki, meg is volt róla győződve, hogy eleget tett a humanizmus minden követelményének.

Amikor a Kálmán király újabb útjára indult, már más fűtő helyezkedett el György ágyán. Ő maga a fekete kis ládájával a vállán a városi kórház felé igyekezett. Erős bóra fujt és ugyancsak küzködnie kellett, hogy megállhasson elgyengült két lábán. A kórházban azonban nem adtak neki helyet. A főorvos meg sem vizsgálta; amikor meghallotta, hogy a tüdejével van baja, azt mondta, hogy tüdővészesek fölvételét a szabályok tiltják.

Szitnyay ekkor megemlékezett egyetlen fiumei ismerőséről, az öreg zsibárusról, aki valaha megvette a ruháit. Fölkereste tehát az óvárosban levő boltjában és megkérdezte tőle, hogy nem ajánlhatna-e neki valami olcsó szállást? Az öreg nem volt az az ember, aki elszalasztana valami kínálkozó keresetet és magánál szállásolta el Györgyöt, heti két forint bér fejében.

Nagyon szomorú kis lyuk volt a György szobája; az ablaka kinézett egy szürke nagy tűzfalra és mivel a gazda a lakását raktárnak is használta, állandóan dohos szag terjengett benne. A Kálmán király kormos fülkéjéhez hasonlítva azonban valóságos terem volt. Szép időben rendesen a parti raktárak körül sütkérezett Szitnyay, ha meg fújt a bóra, a gyönge tüdejűek réme, akkor a gazdája boltjában üldögélt. Olykor segített is az öregnek a munkájában. Egy nap furcsa meglepetés is érte: rendezgetés közben egy angol szabású, sárga felöltő jutott a kezébe, amelyben ráismert a maga kabátjára. Abbáziában vette meg tőle az öreg és -132- láthatólag még nem talált rá vevőt. Valami kis meghatottság vett erőt rajta, mintha egy kedves halottjának a ruháját nézegetné.

Mindössze öt hetet töltött az öreg házánál és ennyi idő alatt meglehetősen összeszedte magát. A láza elállott, alkalmasint a sok alvás következtében; némi erőhöz is jutott megint. Ekkor aztán szörnyen unatkozni kezdett és mivel a kevés pénze is rohamosan fogyott, megint munka után nézett. Talált is alkalmazást, mint fűtő az Attila gőzösön, amely a fiume-marseillei vonalon járt. Január közepén indult első útjára. -133-

Az Attila parancsnokáról azt mondták, hogy a Középtengeren járók közül egyike a legképzettebb kapitányoknak. Már vagy tizenöt esztendő óta őrizte az óceánjáró kapitány magasabb tudományának bizonyítványait. A nagy óceánra azonban, ahová a szíve vonzotta és ahol szerinte annyi tökfilkó kommandirozott hajót, nem tudott kijutni. Szabadszájú és renitens ember volt és azért a különböző hajóstársaságok, amelyeknél szolgált, büntetésből a legócskább teknőiket bízták csak rá. Azelőtt az osztrák Lloyd-nál volt, azonban el kellett mennie, mivel utasainak állandóan azt bizonyította, hogy a kenyéradó társaságát hülyék és tolvajok igazgatják. Amióta magyar szolgálatban volt, szigorúan tartózkodott az osztrákok birálgatásától, a Fiume és Marseille közt utazó túristák azonban napról-napra hallhatták tőle, hogy az egész magyar tengeri hajókázás nem is komoly dolog, hanem a szubvenciókat osztogató állam pénztára ellen intézett komplikált merénylet.

Ez a kapitány, akinek Vitkovics lovag volt a -134- neve és aki vegliai szláv szülőktől származott, nagy ellensége volt minden horvátnak és kabinjában Garibaldi és Cavour arcképét őrizte. Egyébként úgy gyűlölte a Középtenger festői partvidékeit, amelyek közt már húsz esztendő óta cirkált, mint az elkeseredett vén bürokrata a poros hivatalát. Máltát ízléstelennek, a nápolyi öblöt banálisnak, a Rivierát pedig, amelyet útjában ugyancsak érintett, kétségbeejtően unalmasnak találta.

Hórihorgas termetű ember volt és magyarosan felpödört bajuszával, kampós nagy orrával veszedelmesen emlékeztetett Don Quixotera, az elmés manchani lovagra. Triesztben volt egy feltűnően szép felesége, akit nagyritkán látott csak. Elméletben gyöngéden szerette az asszonyt, a gyakorlatban azonban arcátlanul csalta. A Fiume és Marseille között levő nagyobb kikötők majd mindegyikében volt egy barátnője, akit sűrűn látogatott. Ha kikötött valahol, sietve magára kapta a legjobb kabátját meg a fehér mellényét és lovaglópálcával a hóna alatt eltünt a parti város legkeskenyebb és legmocskosabb utcáinak egyikében. A hajó indulása előtt megint előkerült, rendesen egy szál virággal a fogai közt. Ilyenkor nagyon csendes volt, sokat nézte felesége arcképét, amely Garibaldi és Cavour társaságában a kajütjét ékesítette és hosszú leveleket írt az asszonynak. Láthatólag bántotta a lelkiismerete. Pedig a tüzesszemű, merész arcélű szép asszony képe ott a szoba falán elnézően mosolygott, mintha azt akarná mondani: Légy nyugodt, derék Vitkovicsom, nem véthetsz ellenem annyit, hogy meg ne fizetnék érte!

A hajósnép és különösen a matrózok közt nagy -135- népszerűsége volt a kapitánynak. Az emberek tudták, hogy parancsnokuk minden léhasága mellett is kitünő tengerész és bátor férfiú. Mivel azonkívül némi szocialisztikus hajlamai is voltak, alkalomadtán a hajóstársasággal szemben a végletig azonosította magát legénységének minden tagjával. A konfidens és barátkozó modorával lemászott olykor a fűtőházba is, hogy egy kissé elbeszélgessen odalenn a kormosképű legényekkel. Ekkora nagyúr lekötelezheti a szegény embert már egy rossz élccel, olykor kedélyes hátbaütéssel is. Ilyen ember volt Vitkovics kapitány. Kollegái, akik apró gőzteknőikön fontoskodva és a hadi tengerészeket majmolva játszották az élet és halál urának szerepét, azt mondták róla, hogy nem komoly ember.

Amikor György második útját tette az Attilá-val, újból jelentkezett a betegsége. Sűrűn köhögött és erős láza lett. Ekkor sötét kétségbeesés fogta el. Nem a haláltól félt, óh nem! de lesújtotta a tapasztalás, hogy akaratereje, amellyel oly nagyra volt, nem mentheti meg életét a szánalmas csődtől. Abban az időben sokat nézegette a kis revolvert, amelyet a ládájában őrzött.

Mielőtt azonban még elhatározta volna magát valamire, a szerencse, amely eddigelé nem igen kényeztette, váratlanul magához ölelte. Igaz, hogy egy más szegény ember rovására.

Volt a hajón egy vitorlamester, névszerint Beppo, lussini olasz. A vitorlamesternek tudvalevőleg semmi dolga vitorlákkal. Ő a hajó raktárosa; őt illeti meg a teheráruk és mellékesen az utasok podgyásza fölött való felügyelet.

Bepponak, bár nem volt már egészen fiatal -136- legény, menyasszonya volt Marseilleben. Nagyon szerethette, mert sűrűn vitte neki az ajándékokat. Úgylátszik, hogy a kapitányi Don Juan szemet vetett a fekete provencei leányra. Hogy mi történt a két férfi között, az sohasem tudódott ki a maga egészében; elég annyi: amikor a marseillei kikötőben macskáztak és Beppo a rakodással volt elfoglalva, a kapitány megint magára vette hódító mellényét és lovagló pálcáját az ujjai közt pörgetve eltünt a parton nyüzsgő sokaságban. Később egy fiucska jött a hajóra és levelet hozott a vitorlamesternek. Beppo ekkor szó nélkül magára hagyta a gőzdarút és a város felé rohant. Félóra múlva megjött Vitkovics. Nagyon izgatottnak látszott. A kapitányt sarkon követte a vitorlamester; ő lehetőleg még izgatottabb volt. Nemsokára azután két lövés dördült el a hajón. A vitorlamester revolverrel rálőtt a parancsnokra. Szerencsére csak jelentéktelen sebet ejtett a vállán. Az első kormányos legyűrte és lefegyverezte Beppot. Amikor később rendőrök jöttek az Attilá-ra, már csak hült helyét találták a vitorlamesternek. Beppo megszökött.

Még az este történt, hogy a kapitány szóba ereszkedett Györgygyel. Francia nyelven, még pedig hamisítatlan gascognei tájszólásban azt kérdezte tőle, hogyan érzi magát? György párisias kiejtéssel köszönte meg az érdeklődést. Vitkovics ekkor angolra fordította a szót. Folyékonyan, de a máltaiak förtelmes kiejtésével beszélte Shakespeare nyelvét. Szitnyay kifogástalan klub-angolsággal válaszolt neki.

– Látod, conte, – mondta Vitkovics, – ha ifjú korodban nem lettél volna szamár és megtanultál -137- volna írni meg számolni, akkor most megalapítanám a szerencsédet!

Szitnyay erősködött, hogy igenis tud írni meg számolni és ekkor a kapitány, aki semmit sem tudott a conte múltjáról, írószert hozatott és valóságos iskolai vizsgának vetette alá.

A hajón többen is voltak nyelvtudósok (a vén matrózok közt mindig akad olyan, aki négy-öt nyelvet is beszél), írástudó azonban nem akadt a legénység között. Fiatal korukban mind megtanulják, meglett korukban nagyobbrészt megint elfelejtik.

A vizsga eredménye az lett, hogy Szitnyayt az egész gépház nagy meglepetésére ideiglenesen megbizták a vitorlamesteri teendőkkel.

Ez a munka nem olyan súlyos, nem is olyan szövevényes, hogy egy átlagos intelligenciáju ember játszva el nem végezhetné. Mivel azonban némi kezdetleges könyvvezetés is jár vele, a hajósok általában bizonyos misztikus csodálattal viseltetnek e mesterség iránt. Azt tartják, hogy tíz óceánjáró jó kapitányra csak egy megbizható vitorlamester jut.

A hajótisztek eleintén aggódva ellenőrizték György számadásait. Maga Vitkovics is mindig mellette volt rakodás közben. Midőn azonban kitünt, hogy a conte kifogástalanul végezte dolgát és hogy jóval gyorsabban bonyolította le számadásait, mint elődje, kikiáltották lángelmének. Maga a kapitány is meg volt róla győződve, hogy az isteni gondviselés olyan vitorlamesterrel áldotta meg, aki külön erre a nehéz mesterségre született.

Az Attila harmadik útján már véglegesített -138- vitorlamester volt György. A társaság küldött ugyan genovai ügynöksége révén valami tudós taliánt a hajóra, de azt Vitkovics kapitány röviden elkergette és mivel végre is ő volt a felelős György számadásaiért, megtették neki a kivánságát.

György a marseillei revolveres kaland következtében a fekete forró pokolból most már végleg visszakerült megint a szellős födélzetre, Isten azuros ege alá. Külön szobácskát kapott a kapitányi híd alatt, amelyet kedve szerint berendezhetett magának. Rendes ruhában járhatott és a sapkája körül sárga sáv jelezte új méltóságát.

Munkája ugyan bőven volt, de a munka, amelyet jegyzőkönyvvel a kezében, a gőzdarút vezényelve végezett, valóságos üdülés volt a fütő baromi foglalkozásához hasonlítva. -139-

A tavasszal a nyugtalanvérű kapitány megint összeveszett kenyéradóival és visszaszerződött az osztrák Lloydhoz. A trieszti központban, ahol a családjánál tett látogatásai alkalmával szokott megfordulni, kilátásba helyezték neki, hogy alkalmilag az indo-kinai vonal egyik nagy óceánjáróját fogják rábizni. Végre tehát ki fog szabadulni a Középtengernek nevezett pocsolyából, amelynek mazsolaszőlőszagu városait és szaporabeszédü embereit a szíve mélyéből gyűlölte.

Vitkovics magával csábította első kormányosát is és a vitorlamesterek gyöngyét, Györgyöt. Nagy fizetésemelést igért nekik és hivatkozott férfias önérzetükre is, amelyet, szerinte, nem elégíthetett ki az Attilá-hoz hasonló rozoga teknőn való élet.

Hamarosan kitünt azonban, hogy a kapitány számára még nem nyílott meg a nagy Oceán hullámos paradicsoma. Az Aidá-t bizták rá, a Lloyd legócskább gőzösét, amely emberemlékezet óta omnibusz-szolgálatot teljesített az úgynevezett tesszáliai vonalon, Trieszt, Patrasz, Pireusz, Szmirna, Konstantinápoly és a szulinai Duna között. -140-

A főügynökségen most azt mondták neki, hogy néhány esztendő mulva, ha addig jól viseli magát, talán kiküldik az Oceánra. Vitkovics azonban nem volt az az ember, aki ilyen körülmények közt jól viselhette volna magát. Ő a Levantét még inkább únta, mint a tirrhéni vonalat. Az emberek itt még fecsegőbbek voltak, a levegő még édeskésebb a mazsolaszőlőtől, mint odaát. A rossz kis hajóján pedig úgy szégyenkezett, mint a vidéki gavallér, amikor parasztszekéren kénytelen járni. A hajó orrára, nagyapó divatja szerint, fehér női alak volt kifaragva, állítólag valami Aida képemása. Az orrmányárbóc menetközben úgy remegett, mint a nagyon vén ember feje. Ha nem esett éppen baj a gépezetén, ami elég gyakori eset volt, akkor az Aida mérsékelt késésekkel futotta be kipécézett útját. A hajó jóformán már betéve tudta az irányt, Triesztből eltalált a Boszporuszba, mint a vén tehén a legelőről az istállóba. Vitkovics kapitánynak tehát nem is volt egyéb dolga a káromkodásnál. Ezt aztán lelkiismeretesen végezte. Mindjárt első útján elmondta mindenkinek, aki hallani akarta, hogy a Lloyd főemberei őt rútúl megcsalták. Mivel a társaságnak a görög Archipelágosz különböző szépnevű szigetein ülő ügynökei ezt sietve jelentették Triesztbe, valószinüvé lett, hogy Vitkovics lovagot nem fogják egyhamar előléptetni. A nagy óceántól megint messzebb volt, mint valaha…

Első levantei útja alkalmából ismerkedett meg Szitnyay György azzal a férfival, akinek a sors később nagy szerepet szánt az életében. A szmirnai Kupelián volt. Az Aida akkor félig üresen jött Triesztből Fiuméba és az utóbbi kikötőben nyers -141- cukorral és dongafával rakodott az Archipelágosz és Törökország számára. Triesztből mindössze három elsőosztályu utast hozott magával: egy csinos görög asszonyt, aki Triesztben volt férjnél és sziriai rokonságának látogatására készült, egy számoszi jezsuita atyát és a nevezett Kupeliánt.

Vitkovics kapitány, mihelyt megpillantotta a görög menyecskét, sietve felöltötte fehér hódító mellényét és lovagiasan fölszólította az asszonyt, hogy tekintse az Aidát mindenestül az ő magán-jachtjának, amely fölött korlátlanul rendelkezhetik. A hölgy föl is vonult a kapitányi hídra, ahol érdeklődve nézegette a kapitány által előhurcolt mappákat és hajós-műszereket és olykor hangosan kacagott.

A jezsuita egész uton a kormány mellett ült és breviáriumából imádkozott. A harmadik utas pedig, Kupelián, azalatt sötét arccal járt föl-alá, megvető pillantásokat és ellenséges megjegyzéseket szórva a szerzetes felé, akinek jelenléte láthatólag ingerültté tette. Kupelián tömzsi kis ember volt, az arca csupa szakáll, még a pofacsontját is fölverte a sűrű, fekete sörte. Mivel piros fezt viselt a fején és ujjai közt állandóan pörgette a török olvasó borostyángyöngyeit, Szitnyay eleintén mohamedán embernek nézte. Később megtudta, hogy Kupelián szmirnai örmény, Kisázsia leggazdagabb gubacs- és borkereskedője. A jezsuitát se vallási fanatizmusból gyűlölte, miként György hinni hajlandó volt, hanem mint üzleti konkurrensét. A számoszi jámbor atyák ugyanis nagyszabásu borkereskedést folytattak, amely ujabban a Kupelián-cég félelmetes versenytársává nőtte ki magát. A jezsuiták váltig -142- állították, hogy ők a bort csak a szent mise céljaira szállítják, Kupelián azonban állítólag azt is tudta, hogy mely európai borkereskedőkkel vannak üzleti összeköttetésben.

Szitnyay éppen a számadásait nézegette a fedélzetközön, amikor az örmény odatelepedett melléje, egy nagy zongoraládára. Török cigarettát adott neki és megkérdezte, hogy járt-e már a Levantében? Eleintén olaszul szólt hozzá, de amikor észrevette, hogy György akadozva beszél olaszul, folyékony francia nyelven folytatta a társalgást. Ő egyébként jól beszélte még a török és a görög nyelvet is, spanyolul, angolul és németül is tudott valamit.

– Ha ön nem dolgozott még a Levantéban, akkor jó lesz, ha nagyon ügyel magára. Ne feledje, hogy itt csupa csalóval és tolvajjal lesz dolga. A világ elsőrangu szélhámosai és kalandorai tőlünk kerülnek ki és ha az ön csontjaiban aranyból volna a velő, előbb-utóbb azt is kiszednék onnan. A Keleten egy becsületes ember van: a török. Velük azonban önnek alig lesz dolga. Magam is keresztény vagyok, de nagyon jól értem, hogy a becsületes moszlim miért veti meg annyira a felekezetemet. Az idevaló kereszténység a világegyetem szemetje. Ahány keresztény kereskedőnk van, az mind abból akar meggazdagodni, hogy kizsarolja a török népet és megcsalja az európai nagy cégeket. A szegény ember meg abból akar megélni, hogy megkopasztja és lopja az utasokat. Különösen az olyan emberektől őrizkedjék, akik jól tudnak beszélni. A török mindig hallgatag, de a levantinusnak mindig jár a szája. Kellemes és ügyes emberek, udvariasak -143- és életrevalók. Erkölcs dolgában azonban a legkülönbek is az európai fegyencek nívóján állanak. Aki nálunk be tud fonni egy európai céget, azt bámulják és irigylik. A lopást pedig annyira nem veszik komolyan, hogy alkalomadtán az előkelő levantinus ember is fölcsap műkedvelő tolvajnak. Nem is annyira a haszon, mint inkább a bravur kedvéért. Ha ön példának okáért Bécsben vagy Budapesten ledob egy ezerforintos bankjegyet az utca kövezetére, akkor az első arra menő ember zsebreteszi, hogy el ne vigye más. Nem úgy van? Ha nem vinné el, akkor később lelkiismereti furdalásai volnának. Nos, ha ön Patraszban vagy Szmirnában a parton egy pillanatra háttal fordul a podgyászának, akkor az első levantinus ember, aki arra jön, magával viszi, nehogy elvigye más. Ha ön rajtakapja a tolvajt, akkor vissza fogja önnek adni a holmiját, de szemrehányó hangon azt fogja mondani: Máskor jobban tessék vigyázni! Önnek sok dolga lesz a kereskedőkkel és a szállítókkal, nos, majd megismeri őket!

Amikor Szitnyay később az első kormányossal beszélt, az nevetve mondta: – Kupelián úrnak egészben véve igaza van. Egyet azonban elfelejtett megmondani: hogy az egész Levantéban ő maga a legrosszabb hírű kereskedő. Gazdag ember, de folyton arra pályázik, hogy hitelt szerezzen az európai nagy cégektől. Az áruhitel neki tiszta ajándék, mert sohasem fizet és minden török bíróság a zsebében van. Azt sem ajánlanám, hogy az óráját, vagy a tárcáját Kupelián úr kezeügyében felejtse, mert valószinű, hogy elemelné…

Szitnyay későbbi útjai alkalmából meggyőződött -144- róla, hogy a kormányos is igazat beszélt: Kupelián sűrű összeköttetésben volt a Lloyddal, évenként több hajórakományra való gubacsot is küldött a magyar és osztrák bőrgyáraknak, a vele való üzleti érintkezés azonban mindvégig kemény próbája maradt a vitorlamester türelmének és éberségének.

Az örmény és emberei sohasem fogytak ki a piszkos és furfangos ötletekből, hogy megcsalják a hajóstársaságot. Az esetleges kárért ugyan a kapitány volt felelős, de mivel Vitkovics lovag semmivel sem törődött és mindent Györgyre bizott, az latba vetette egész ambicióját, hogy kifogjon levantei üzletfelein. Kupelián olykor szinte naiv arcátlansággal próbált szerencsét. Ilyenkor maga sem bízott a sikerben, inkább csak a levantei szokásnak igyekezett eleget tenni, „hogy ostobának ne tartsák“. György hamarosan kiismerte annyira emberét, hogy a szeme közé nevetett, ha az valamire a becsületszavát adta. Kupelián maga is nevetett és bizonyos barátságot kezdett érezni Szitnyay iránt.

Az örmény barátsága tiszteletté növekedett, amikor György egy alkalommal igaz levantinus módon bánt el vele. Kupelián rakodás közben valami nagyszabásu súlycsalást kisértett meg. Ha sikerül a dolog, akkor csúnya pör lesz a Lloyd és a megrendelő között. Előzetesen tíz aranyat csúsztatott György kezébe. A vitorlamester szó nélkül zsebre tette a pénzt, amikor azonban meggyőződött a csalás mibenlétéről, elküldött főkonzulátusi dragománért, hogy jegyzőkönyvet vétessen föl vele az esetről. Az örmény tiltakozott, esküdözött, sírt és fenyegetőzött. Végül félrevonta Szitnyayt és azt kérdezte -145- tőle, hogy mennyit kíván még a hallgatása fejében. György azt mondta, hogy húsz aranyat. Az öreg ezt sokalta és tizet igért. Megegyeztek tizennégyben, amelyet rögtön le is fizetett. Amikor a dragomán megjött, Szitnyay fölvétette vele a jegyzőkönyvet, azután kihányatta az örmény összes gubacsos zsákjait a partra.

– No hallja, – méltatlankodott a kereskedő, – hát akkor minek adtam a baksist?

– Álmában beszél, – mondta megbotránkozottan Szitnyay. – Sohasem kaptam öntől semmit!

Kupelián egyet káromkodott, de aztán elnevette magát. György eljárása láthatólag imponált neki.

Este az örmény tizenkét üveg finom ciprusi bort hozott Györgynek. Azt mondta, hogy szeretetből adja neki. Egy üveggel mindjárt megittak a födélzetközön és Kupelián a borozás közben támadt melegebb hangulatot arra akarta használni, hogy visszakérje Szitnyaytól a huszonnégy aranyát.

– Visszaadnám, – mondta György, – de biztosan tudom, hogy ön tökfilkónak tartana akkor. És én az ön jó véleményére nagy súlyt vetek.

A nyáron aztán nagy keserűség érte az örményt. Nem elég, hogy a számoszi jezsuita atyák konkurráltak vele a borukkal, most már versenytársa akadt a gubacsban is. Szmirnában letelepedett -146- egy Mingusz nevü osztrák ember, aki nagy buzgalommal és meglehetős sikerrel fáradozott azon, hogy az osztrák és magyar bőrgyáraknál kiszorítsa a Kupelián gubacsait a maga portékájával.

Az Aida Triesztből jövet rakódott a szmirnai kikötőben, amikor Kupelián odaevezett egy kaikkal. Megvárta, amíg Szitnyay elvégezte a maga dolgát, aztán lement vele a második osztályu kantinba és egy üveg magyar bort tétetett az asztalra.

A gubacskereskedő ekkor a következő épületes beszédet intézte Györgyhöz:

– Barátom uram, én egy indítvánnyal jöttem magához. Idejött Szmirnába egy osztrák gazember, aki megesküdött, hogy tönkre tesz engem. A nyomorult francia és német leveleket írogat Európába. Én minden nyelvet tudok, de írni csak örmény betűkkel tudok. Ha akarja, akkor levelezőmül szerződtetem önt. Németül fog írni a németeknek, magyarul a magyaroknak, franciául a franciáknak és angolul az angoloknak. Hallottam, hogy maga érti mindezeket a nyelveket. Igy talán legyűrhetjük a zsiványt. Mit kap ön a Lloydtól? Én háromszor annyit adok készpénzben és öt százalékot a tiszta haszonból. Maga magyar ember, a főkonzul is magyar gróf, nagyon kedvez a földieinek, reménylem, hogy magával együtt megnyerem az ő pártfogását is. Ha akarja, a szerződést a konzulátuson fogjuk megkötni, pör esetére ki is köthetjük a konzuli biróságot. Ebből láthatja, hogy nem akarom magát becsapni. Mingusz, a konkurrensem, különben is azzal füleli le vevőimet, hogy elsőrangú portékát szállít nekik és bevált mindent, amit igér. Úgy látom, most már nincs egyéb hátra, mint hogy nekem -147- is meg kell próbálkoznom az üzleti kulanciával. Éppen azért szeretném magát szerződtetni…

Ennek a beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy Szitnyay elbúcsúzott Vitkovics lovagtól és az Aidá-tól, ott hagyta a Lloyd szolgálatát és Kupeliánhoz szerződött. -148-

Kupelián a szmirnai örmény városrész Kemer Gyádesszi nevű utcájában lakott, közel a Melesz köves medrén átvezető karavánhídhoz. A hídon túl vannak a nagykiterjedésű mohamedán temetők, évszázados cipruserdeikkel. Az utcán nagy falkákban heverésznek a kóbor kutyák. A ház előtt reggeltől késő estig szólnak a karaván-harangok. Az utca egyik oldalán szakadatlan libasorban vonulnak a városba a hatosával összepányvázott méltóságos járású és szomorúszemű tevék, a másik oldalon még a híd felé vonulnak. Mindegyik karaván előtt apró csacsiján lovagol a bepólyázott fejű, mezítelen lábszárú vezető.

Az örmény emeletes kis háza az utcára nézett. A ház kopár udvara, ahol néha nagy csordákban heverésztek a gubacsot hozó tevék, óriás nagy volt. Az udvar végében két nagy granárium állott, ott száradt a gubacs. A szmirnai gubacs arról nevezetes, hogy nem is gubacs. A kisázsiai tölgynek normálisan fejlődő, de ökölnyi nagyságú makkja, amelynek erősen tánnin-tartalmú csészéjét használják -149- bőrcserzésre. A makkcsészét óriás mennyiségben hozzák a lidiai tölgyfaerdőségekből.

Kupelián, aki gyermektelen özvegy volt, a ház emeletén lakott egy néger asszonnyal. A házat, amelynek utcai ablakait sűrű farács zárta el, törökös kényelemmel rendezte be. A földszinten volt a kancellária és egy kis szoba, amelyet Györgynek adtak lakásul. Az örmény néhány csinosabb bútordarabot és több szép szőnyeget vitetett le az emeletről, amiből Szitnyay azt következtette, hogy gazdája le akarja kötelezni.

Ebben a szobában kilenc egész esztendeig lakott Szitnya hajdani ura, mint a Kupelián cég levelezője, később könyvelője és üzletvezetője. Az ideje csendes és szívós munkásságban telt el. Mivel jól bevált és tudtán kívül elkerülte azt a féltucat csapdát, amelyet főnöke a próba kedvéért a becsületességének állított, Kupelián a granáriom és a kézi pénztár kulcsaival rábízta az egész gubacsüzletet és maga inkább a borkereskedéssel foglalkozott. Az utóbbi üzletágban még érvényesíthette speciális levantinus tehetségeit, de a gubacsüzlet a nagy verseny következtében már csak a nagy és állandó forgalmat biztosító reális elvek segítségével volt fönntartható. Ehhez pedig nem volt tehetsége az örménynek. Ami Györgyöt jóformán nélkülözhetetlenné tette az üzletben, az a nagy népszerűség volt, amelyet künn a gubacsos községek parasztjai közt szerezni tudott. Talán a magyar úriember természete volt oka annak, hogy kitünően tudott bánni a falusi emberekkel, akiknek nyelvét valahogyan elsajátította. Nyáron át hetekig járta be lóháton a lidiai erdős vidéket és ilyenkor mindenütt -150- mosolygó arcok és nyitott ajtók fogadták. A falusi hodsák, ha bejöttek a városba, rendesen fölkeresték a lakásán.

Szmirnában való tartózkodásának hatodik esztendejében egy titokzatos és kecses kis teremtés szegte keresztbe Szitnyay élete útját. Zábel. Nyolcesztendős örmény leányka volt. Eregliben, a Fekete-tenger ázsiai mellékén született. A lidiai partokra egyike ama véres förgetegeknek sodorta, amelyek az ozmán birodalmat olykor meg szokták rázni és Európát arra emlékeztetik, hogy az Aranyszarv partján pogány az úr. Eregliben fanatikus kurdok, alkalmasint török nagyurak biztatására, megtámadták az örményeket és förtelmes mészárlást vittek véghez. Örmény patrióták aztán vagy harminc árva gyermeket, akiknek szüleiket fölkoncolták Eregliben, szétküldözgettek a kisázsiai városokba, vagyonos hitsorsosaik irgalmába ajánlva őket. Szmirnába nyolcat hoztak a kis áldozatok közül és velük jött Zábel is.

Amikor az osztrák gőzös megérkezett az eregli-i vendégekkel, több száz szmirnai örmény vonult ki a kikötőbe, köztük Kupelián is. A gubacskereskedő, ha egyébként kicsinyes és önző ember volt is, az örmények módjára erősen szított a felekezetéhez és titokban pénzzel is támogatta a nemzeti ügyet. Szitnyaynak akkor éppen valami hivatalos dolga akadt a császári vámhivatalban és amikor ott összetalálkozott a gazdájával, vele ment. A szmirnai gazdag örmény asszonyságok már akkor szétosztották maguk közt a gyerekeket, ami nem eshetett némi nyelvelés, sőt dulakodás nélkül. A gyerekeket diadallal, könnyek és örömrivalgás -151- közepett vitték új otthonukba. Csak a kis Zábel ült még elhagyottan a hajó födélzetén, őt senki sem akarta a házába fogadni, bár a trieszti kapitány, aki az árvák védőjéül szegődött, derüre-borúra kinálgatta mindenkinek.

Pedig megragadóan szép gyermek volt, amilyen csak a Fekete-tenger partján, az emberi szépség ősi hazájában terem. Szitnyayt Raffael szomorúarcú, barna angyalképeire emlékeztette. Minden ruhája bő kék inge és piros sapkája volt. Mezítláb volt és fövege alatt fiúsan nyírott, kékesfekete haja göndörödött. Mégis előkelő szülők gyermeke lehetett, mert az inge finom selyem volt.

Aztán óvatosan, mint olyan kereskedő, aki előbb szemügyre veszi a portékát, amelyre alkuszik, megtudakolta a kapitánytól, hogy nem beteg-e a gyermek?

– Egészséges, mint a makk, – mondta nevetve a tengerész. – Amellett ő az egész kompániában a legjobb nevelésű leány. Az úton egyszer sem sírt, még csak nem is igen beszélt.

Neki is nagyon megtetszett a finomtermetű és bájosarcú gyermek. Amikor partra mentek, Zábel némán és mozdulatlanul, mint egy megijedt kis madár ült Szitnyay karján. A kis keze azonban, amely finom és puha volt, mint a selyemfátyol, egyszerre -152- gyöngéden és tapogatva végigsiklott György arcán. A parton földre tette és kezén fogva vezette tovább. Kupelián szóba akart ereszkedni a kis leánnyal, de ez nem ment könnyen, mivel Zábel anyanyelve a kelet-örmény tájszólás volt és nehezen értette csak meg a szmirnai embert. Később kitudódott, hogy elég jól beszél törökül is.

– Kár, hogy nem fiú! – vélekedett a gubacskereskedő. – Kereskedőt neveltem volna belőle.

Egy örmény barátjának azonban, aki megállította őket az úton, már azt mondta, hogy francia nevelőnőt fog neki tartani és úri kisasszonnyá fogja nevelni.

A kis leány útközben ismételten megbotlott a rossz kövezeten. Egyszer nekiment egy bolt lépcsőjének, a görög székesegyház előtt pedig majdnem el nem gázolta egy teve.

A két férfi megállott és lehajolva az arcába nézett. Igen, a szürke és merevtekintetű szeme eléggé elárulta, hogy örök éjszaka borul rá. Szegény Zábel születésétől fogva vak volt. Ezért nem kaptak hát a gyermeken a szmirnai jó örmények!

Úgy érezte, hogy megcsalták és ez bosszantotta. -153- A félművelt ember különben is szégyenletes dolognak tartja a testi fogyatkozást.

– Vigyük vissza annak az átkozott kapitánynak! – indítványozta az örmény.

Egy kicsit vitatkoztak ezen, a kis Zábel azonban végül mégis csak a gubacskereskedő házába került.

Francia nevelőnőt persze nem tartott neki Kupelián, úri kisasszonyt sem akart már nevelni belőle. A gyermeknek meg kellett elégednie azzal, hogy egy zúgot kapott a vén négerasszony kamrájában és hogy jutott neki az asztal maradékaiból.

Jó ideig ki sem igen akart jönni a zugolyából, amelybe belevetette magát, mint egy üldözött kis állat. Hetek múltak, amíg elő-elő mert bújni. Egy tapogató pálcával a kezében körültipegte a házat és a nagy udvart. Olyan kecsesen járkált, mint a szárnyaszegett madár. Rettenetes dolgok zürzavaros emléke élhetett a kis fejében, mert ha véletlenül lárma keletkezett az udvaron vagy az utcán, tüstént krétafehér lett az arca, és reszketve lapult a földre. Kupeliántól is igen félt. Ha megismerte közeledő lépteit, visszafojtotta lélegzetét és mozdulatlanná meredve várta, amíg a félelmetesen kongó léptek ismét eltávolodtak tőle.

György, aki nagy és forró részvétet érzett a boldogtalan kis teremtés iránt, gyakran kereste föl és sokat fáradozott, hogy megnyerje a bizalmát. Egy állatszelidítő minden türelmére és furfangjára volt szüksége, hogy leküzdje Zábel félénkségét. Vagy két hónapra volt szüksége, amíg annyira vitte, hogy a kis leány magától is fölkereste a földszinten. -154-

Egyszer az édesanyja után tudakozódott és Zábel ekkor valóságos idegrohamot kapott. Ő nem látott semmit abból, ami a szüleivel történt, de valami szörnyü hangok emléke fűződhetett az utolsó éjszakához, amelyet övéi házában töltött. György a karjaiba vette a kis leányt és addig csitította, dédelgette, amíg megnyugodott és elszunnyadt. Ettől a naptól kezdve megtört a jég, Zábel most már szenvedélyes és egyre fokozódó vonzalmat mutatott Szitnyay iránt. Ha meghallotta a lépteit, mindjárt földerült az arca. Ha szólt hozzá, boldogság sugárzott a vonásairól. Ahogy szerét ejthette, mindjárt lesurrant hozzá a kancelláriába. Olykor bizonytalan léptekkel ment utána az udvarra, vagy a granáriomba.

Alkonyatkor, ha György elvégezte már a dolgát, a parton vagy a frank városban sétálva, magával vitte a kis leányt is. Zábel egy ilyen alkalommal azt kérdezte Györgytől, hogyan mondják magyar nyelven: édesapám?

Néhányszor látható tetszéssel ismételgette a magyar szót és Szitnyaynak ekkor az a gondolata támadt, hogy megtanítja a kis örmény leányt a magyar nyelvre. Ebben a kedves foglalkozásban sok öröme telt. Zábel a levantei gyermekek hihetetlen nyelvtehetségével mindent megértett és mélyen az emlékébe vésett, amit akár csak egyszer is hallott. Esti sétáikon beszéltek csupán magyarul és alig két hónap múlva a vak gyermek már eléggé folyékonyan beszélte a Petőfi nyelvét.

Tudománya láthatólag igen boldoggá tette. Ő a magyar nyelvet, rajongva szeretett barátjának -155- nyelvét, egy magasabb rendü emberfaj szent idiomájának tekintette.

Zábel barátsága valósággal boldoggá tette Szitnyayt. A vak leány azzá lett neki, ami a puszta szigetre kivetett hajótöröttnek hű ebe.

Vitkovics kapitányt, Szitnyay hajdani parancsnokát, hosszú ideig nem látták Szmirnában. Végre mégis csak előléptették, ha nem is óceánra, de rábízták a Trieszt és Alexandria között járó gőzösök egyikét. Ezek nagy, modern és gyorsjárású hajók, előkelő nemzetközi közönség utazik rajtuk és így a szolgálat némileg hasonlatos az óceáni szolgálathoz.

Amikor már jóformán csak egy lépés, a szuezi földszoros választotta el az indó-kinai vonaltól, egy gyászos véletlen útját szegte a lovag vágyainak és visszavetette megint a tesszaliai omnibusz-vonalra. Az egyiptomi utasok közt ugyanis akadt egyszer egy rokonszenves és értelmesnek látszó öreg úr, aki élénken érdeklődött a hajózási és kereskedelmi viszonyok iránt. Alkalmasabb embertől nem is kérhetett volna fölvilágosítást, mint Vitkovics kapitánytól. Az rögtön elmondott neki mindent, amit tudni akart, még azt is, amire nem volt kiváncsi, hogy tudniillik a hajóstársaság összes emberei részben tolvajok, részben hülyék. A kapitány szerint az igazgató-tanácsban csak egy rendkívüli ember foglal helyet: Wellmann báró, aki nautikus kérdésekben -157- tökéletes hülye ugyan, amellett azonban nem lehet elvitatni tőle, hogy geniális tolvaj. Később kiderült, hogy a rokonszenves öreg úr, akinek Vitkovics mindezeket elmondta, maga Wellmann báró volt, aki inkognitóban utazott.

Ennek a kis kalandnak az lett a következménye, hogy Vitkovics kapitány egy nap megint megjelent a szmirnai kikötőben, egy a mocsoktól fakó és a rozsdától vörös gőzös hídján, hogy gubacsot fuvarozzon.

Még aznap délután elment a Kemer Gyádeszibe, Kupeliánékhoz. A szíve úgy teli volt keserűséggel, mint levegővel a duda és ezt mind ki kellett adnia. Két óráig ott ült a kancelláriában, ennyi ideig mindig ő beszélt.

– Haj, csak bízna rám valaki százezer forintot, úrrá tenném magamat és kiszabadulnék az igából! – végezte be előadását Vitkovics.

– Mit csinálna a pénzzel? – kérdezte Szitnyay, inkább udvariasságból, mint kiváncsiságból.

– Megtöltenék egy hajót mindenféle haszontalan limlommal és végeladást rendeznék Szueztől Durbánig. Kelet-Afrikában most vagyont lehetne szerezni. Most vagy soha!

– Ördögöt a benszülöttekkel! Azon a piszoknépen már nincs mit nyerni. Az ottani európai telepesekből azonban nagy pénzt lehetne kiszorítani. Egész Kelet-Afrika most valósággal nyüzsög az új emberektől. Teli van katonákkal, farmerekkel, tisztviselőkkel és szerencsevadászokkal. Egyiptomban az angolok, lejebb az olaszok, aztán a németek, Madagaszkárban -158- a franciák. Mindenütt okkupálnak, osztozkodnak; vasútat építenek, erősséget, kikötőt, kormányzósági palotát, kórházat és mit tudom én mit még. A katonák, a teknikusok és kalandorok többnyire fiatalemberek, ma még táborban élnek, hadi zsoldon, tehát sok a pénzük, amellett unatkoznak… Képzeljen el egy tiszta társaságot, amely két esztendő óta az Isten háta mögött lopja a napot és gyűjti a pénzt, – ha valaki pezsgőt, havannaszivart és más fényüzési cikket vinne nekik, amelyet nagy ideje csak híréből ismernek, mennyit nem adnának érte? Egész Kelet-Afrika most teli van ilyen garnizónokkal. Egy üveg magyar pezsgőért, egypár fehér vászoncipőért most két aranyat is lehetne ott kérni. Hollandus pálinkával, tennisz- és egyéb sportfölszerelésekkel, selyem fehérneművel, asszonyi napernyőkkel, kalapokkal, regényekkel, amatőrfotografusoknak való kellékekkel óriás pénzt lehetne szerezni. De csak az idén, mert százat teszek egy ellen, hogy jövő esztendőre már egész úszó szatócs-flotta lesz útban…

Rákövetkező éjjel Szitnyay sokat gondolkozott azon, amit Vitkovics mondott. Amennyire hallomásból ismerte a kelet-afrikai viszonyokat, valószinűnek tartotta, hogy a kapitány jól itéli meg a kereskedelmi helyzetet. Neki ujabban mindig a vagyonszerzésen járt az esze. A függetlenségét, ami ebben a rövid és szomorú földi életben talán mégis csak a legértékesebb dolog, csak így szerezhetné vissza. A függetlensége érdekében dolgozott olyan állati szívóssággal, furfangoskodott és kuporgatott kilenc esztendő óta. Ennyi idő alatt sikerült körülbelül harmincezer forintot megtakarítani, amely összeget az -159- ottomán bank szmirnai fiókjában őrizte. Ujabb időben, amióta Kupelián konkurrense, a bécsi Mingusz, mindenáron meg akarta magának nyerni Szitnyait, az örmény kénytelen volt üzletvezetőjének fizetését és a haszonban való részesedését fölemelni.

György másnap szóba hozta gazdájának Vitkovics tervét. Az örménynek üzleti dolgokban jó orra volt és maga is úgy érezte, hogy a kapitány ötlete megfontolást érdemel. Mire Vitkovics visszaérkezett a Boszporusból, már kész ajánlattal fogadták. Abban állapodtak meg, hogy a vállalathoz szükséges százezer forintot Szitnyay és Kupelián teremtik elő. Szitnyay odaadja minden tőkéjét, a hiányzó összeg megszerzésében támogatni fogja Kupelián hitele. Az örmény maga ötvenezer forinttal akart résztvenni az üzletben, többet nem mert rászánni. A várható nyereséget öt részre osztják, két-két rész illeti meg a szmirnaiakat, egy Vitkovicsot. A tárgyalások folyamán Kupelián késznek nyilatkozott arra, hogy maga is elmegy az útra és személyesen vezeti az úszó bazár dolgát. Ezért azonban külön percenteket kötött ki magának a haszonból.

Vitkovicsnak most már abban főtt a feje, hogy fegyelmi úton rövidesen elcsapassa magát a Lloydtól. Május elején már tudatta is a szmirnaiakkal az örömhírt, hogy sikerült magát kidobatnia. Kupelián azonnal Triesztbe utazott, ahol egy ócska gőzöst bérelt és részben rokkantakból, részben rosszhírű adriai csirkefogókból álló legénységet toborzott. Hat hét mulva már megkezdhették a rakodást a sok budapesti és bécsi limlommal, június végén pedig Szuezből levelező-lapot kapott György: a lap azt az értesítést hozta neki, hogy Caruli – ez volt a hajójuk -160- neve – szerencsésen átkelt a csatornán. Jóideig aztán az expedició semmi hírt nem adott magáról, míg aztán augusztus végén Vitkovicsnak egy levele érkezett Szuakinból. A kapitány azt írta Györgynek, hogy Kupelián maláriába esett, az üzlet azonban fényesen folyik. Fényesebben, mint remélni merték volna. Alig tették még meg útjuk ötödrészét és máris túladtak portékájuk egyharmadán. A levél még két dologról győzte meg Szitnyayt: először arról, hogy Kupelián arcátlanul zsarolja a vevőközönségüket, másodszor pedig arról, hogy a kapitány és az örmény folytonos civódás közepett teszik meg útjukat.

Október végén nagy aggodalmakat állott ki Szitnyay. Hónapok óta semmi értesítést nem vett a Caruliról és már-már az a gyanúja támadt, hogy a rozoga hajó életének valami ciklon véget vetett az indiai óceánban. Szeptember elsején azonban nagy öröm érte: Szuezből távirat érkezett, amely bejelentette a Caruli érkezését. Vitkovicsék Szmirnán át kerültek Triesztnek, hogy megrakják üres hajójukat gubaccsal.

Következő vasárnapon György korán reggel kaikra szállt és messzire kievezett az öbölbe, hogy fogadja a Carulit. Délig kellett cirkálnia a napfényes víztükrön, míg végre nyugaton füstfelhő jelezte a gőzös érkezését.

Vitkovics állott az egykor ezüstszürkére festett, de az Oceán hullámaitól most már sárgafoltos hajó ütött-kopott parancsnoki hídján. Szitnyay fölkapaszkodott a leeresztett létrán. Az örmény vacogó fogakkal ült a kazán mellett; bár nyári meleg volt, mégis bundába burkolódzott, arcát pedig citromsárgára -161- festette a malária. A kapitány nevetve ölelte meg Szitnyayt.

– Az afrikai emberevők tiszteltetik a kazánfűtő urat, – kiáltotta, – és százezer aranyforintot küldenek emlékül…

György az összeg hallatára valami kellemes szédülést érzett. A Vöröstengerről érkező gőzhajó visszahozta neki szabadságát és önérzetét, amelyet tizenkét esztendővel ezelőtt elvesztett egy budapesti kaszinó kártyaszobájában. A százezer aranyforint volt a varázsige, amely föloldotta a rajta nyugvó átkot és megint visszaadta neki emberi alakját… -162-

A társak még aznap leszámoltak. A tiszta nyereségből kilencvenhatezer aranyforint jutott Szitnyaynak. A tőkéjével együtt közel százötvenezret adtak ki neki, ebből azonban húszezret vissza kellett fizetnie a banknak, amely Kupelián jótállása mellett hitelezett neki. Mivel Vitkovics és az örmény Zanzibártól idáig egyebet sem tettek, mint számolgattak, a nekijáró összeget angol bankjegyekben mindjárt ki is fizethették Györgynek.

– Örülök, hogy megszabadulhatok ettől a gondtól, – mondta Kupelián, amikor a vastag papircsomót átadta üzletvezetőjének.

– Maga pedig velem fog jönni az Eldorádóba, – mondta Györgynek a kapitány, – eleget unatkoztam a Vöröstengeren az ön kedvéért, most mulasson egyszer az én kedvemért.

Ezt a kérését nem igen lehetett megtagadni. Szitnyay a bankjegycsomóját a Wertheim-szekrénybe zárta, amelyben az üzlet kézi pénztárát őrizte. -163-

Hajnalig voltak az Eldorádóban. Füstös, igazi levantei izléstelenséggel és olcsó fényűzéssel berendezett dalcsarnok az, Európából kivénült énekesnők és táncosnők találkozóhelye. Vitkovics rengeteg mennyiségü pezsgőt fizetett a hölgyeknek, virágot és édességet ajándékozott nekik, később összeveszett két német utazóval, közbe pedig elbeszélte Györgynek a Caruli expediciójának minden részletét.

– Adjon hálát Istennek, hogy Kupelián velem volt, – mondta többek közt, – mert nélküle félannyi nyereségünk sem volna. De köszönje meg azt is, hogy én Kupelián mellett voltam, mert ha nem vagyok ott, rettenetesen becsapja önt a leszámolásnál. Az örményt a malárián kívül az teszi beteggé, hogy annyi szép pénzt kellett fizetnie önnek…

Hajnalban a kapitány mindenáron el akart még menni a Maison dorée-ba, amely az Eldorádó versenytársa. Mivel azonban úgy találták, hogy a termek ott még füstösebbek, a hölgyek még vénebbek, Vitkovics pedig egyébként is eleget ivott már, György betuszkolta barátját egy kaikba és hazaküldte aludni a Carulira.

György, aki esztendők óta leszokott már az ilyen éjjeli mulatozásokról, valóságos martiriumot állott ki a korhely tengerész oldalán. Most boldogan sietett haza, hogy végre egyedül legyen a gondolataival, a terveivel.

Az irodán kellett átmennie, hogy a szobájába érjen. Amikor kinyitotta az ajtót, a szemben levő ablakot csörömpölve becsapta a szél. György ki akarta támasztani a szárnyát, ekkor a szeme megakadt egy arasznyi kerek lyukon az ablak üvegén. -164- Gyémánttal vághatta ki valaki… Ösztönszerűen a vasszekrényre nézett és szivében megfagyott a vér, amint tárva-nyitva látta a Wertheim ajtaját… A szekrény üres volt. Meglopták!

A feje szédült, a térdei pedig úgy elkezdtek remegni, hogy le kellett ülnie. Lehunyta a szemét, majd megint kinyitotta… Nem álom, hanem rettenetes valóság… Meglopták! Tizenkét évi munkájának minden eredménye oda. A függetlensége, a szabadsága örökre oda. Örökre, mert tisztán érezte, hogy újból már nem kezdheti az életet. Megsemmisülten bámult maga elé.

Később gépiesen fölkelt és bement a hálószobájába. Ott minden rendben volt, a töltött revolvere ott függött megvetett ágya fölött. Kezébe vette a fegyvert és belenézett a csövébe… Valami forró vágy szállotta meg, hogy rövidesen megszabadítsa magát minden további bajtól és gondtól. De azután egyszerre csodálatos közvetlenséggel eszébe jutott az éjszaka, amelyet tizenkét esztendővel ezelőtt a fiumei úton töltött. És megint erőt vett rajta akkori lelkiállapota, amikor egy lángoló elhatározás acéllá keményítette akaraterejét.

– Akarom! – hörögte most megint összeharapott fogai közül. – Meglássuk, ki fárad bele előbb: a sors vagy én!

Hideg vízzel megmosakodott, azután gondolkozni kezdett azon, hogy mihez fogjon. Először is tisztába akart jönni nagy szerencsétlenségének külső részleteivel.

Megvizsgálta a pénzesszekrényt. A zár körül össze volt karmolva a barna máz. A betörő tehát -165- valami hegyes acéleszközzel dolgozhatott. György aztán elővette kulcsát és betette a zárba; meglepetésére úgy tapasztalta, hogy az símán zárja és nyitja a szekrényt. A zár tehát sértetlen! Hogyan tudta tehát mégis kinyitni a rabló? Álkulccsal? Elgondolkozva lépett az ablakhoz. Az üvegen levő lyuk akkora volt, hogy egy férfi kényelmesen belenyulhatott rajta és kinyithatta belülről az ablakot. A gazember kétségkívül azért vágta meg az üveget, mert nem merte betörni, nehogy csörömpöléssel fölébressze a háziakat. Ez régi fogásuk a betörőknek. Mialatt az ablakot tovább nézegette, különös dolgot vett észre. A tolvaj, amikor kivágta az ablakot, gyémánt szerszámával több ívet is karmolt az üvegbe. A karmolások azonban belül voltak az üvegtáblán. Aki az ablakot kivágta, annak benn kellett állnia a szobában. De ha már a szobában volt, akkor minek vágta meg az ablakot? Ennek csak egy célja lehetett: hamis nyomra akarta vezetni a vizsgálatot, úgy tüntetve föl a dolgot, mintha az utca felől jött volna… Szitnyay megnézte a szobaajtó zárját, az sértetlen volt. A gazember tehát kulccsal jött be. Minél tovább nézte György a pénzesszekrény kulcslyuka körül levő felületes karmolásokat, annál jobban meggyőződött, hogy ezeknek sem volt semmi céljuk, hacsak az nem, hogy őt tévútra vezessék…

Egy rettenetes gondolat cikázott át agyán: a tettes Kupelián! Amint eszébe jutott, már meg is esküdött volna rá. Hiszen jól ismerte gazdájának brutális önzését és lelketlenségét. Százötvenezer forintért mindenre képes ez az ember, talán az apagyilkosságra is. Minél tovább gondolkozott a dolgon, annál erősebb lett benne a meggyőződés, hogy -166- a rabló csakis az örmény lehet. Kupelián tudta, hogy György a házon kívül tölti az éjszakát. Azt is tudta, hogy a kincs a kézipénztárban van, mert vasárnap érkeztek meg útjokról és ilyen napon az összes szmirnai bankok, ahol Szitnyay elhelyezhette volna pénzét, zárva vannak. A kancelláriába könnyen bejöhetett: a második ajtókulcs ott függött az emeleti folyosó falán, az öreg négerasszony kezeügyében, mivel a földszinten is az végezte a takarítást. De hogyan nyitotta ki a Wertheim-szekrényt? György erre a kérdésre is hamar megtalálta a választ. Minden vasszekrénnyel két kulcsot szoktak küldeni a gyárból. Az egyik kulcsot Kupelián már évekkel ezelőtt rábízta Györgyre, a másodikat bizonyosan magánál tartotta. Amint Szitnyay az ablakot nézte, arra a gyémánt-gyűrűre kellett gondolnia, amelyet gazdája állandóan a mutató ujján viselt… A kivitel minden részlete az ő naiv, szinte gyerekesen arcátlan gazságára vallott!

György rögtön tisztában volt vele, hogy sohasem kapná vissza tulajdonát, ha a rendőrséghez folyamodna. A följelentésével legfölebb csak gyanúba keverhetné Kupeliánt, de bizonyítani alig tudna valamit. Az örmény végre is előkelő és gazdag kereskedő volt, török állampolgár, aki jó barátságban élt a császári hatóságokkal. Ilyen körülmények közt a magyar főkonzulátus közbenjárása sem segíthetett volna sokat.

Mialatt Szitnyay még a gondolataival viaskodott, halkan megnyílt az ajtó és nesztelen léptekkel bejött a kis Zábel. Tegnap egész nap nem törődött vele a pártfogója és most eljött, hogy magyarul jóreggelt kívánjon neki. -167-

György megkönnyebbülten sóhajtott föl. A pénz tehát még a házban van! Talán többet is megtudhatna a vak leánytól.

A leánynak, valamint a vakoknak általában, éles volt a hallása és könnyű az álma.

– Nagyon későn volt, te még nem voltál itthon és az asszony erősen hortyogott. Ekkor jött ki a szobájából a gazda. Mezítláb volt, lábujjhegyen járt, de azért mégis megismertem a lépését…

– Lejött a földszintre. Hallottam, amint a falépcső csikorgott a lába alatt.

– Köszönöm, Zábel. Most eredj föl, vonulj a kuckódba és ne szólj senkinek arról, amit velem beszéltél.

Zábel, aki engedelmes volt, mint egy jól betanított kis öleb, szó nélkül kiosont az ajtón és fölment az emeletre. György megint magára maradt a gondolataival.

– Vissza fogom szerezni a pénzemet! – mondta magában. – Ha kell, megölöm az örményt. Ha lenyelte a vagyonomat, kivágom a testéből…

Irtóztató gyűlöletet érzett a gazdag ember iránt, aki habozás nélkül elragadta tőle tizenkét évi munkájának minden gyümölcsét és aki lelkiismereti furdalások nélkül akarta semmivé tenni jövő életét. Megpróbálta, hogy beleélje magát az örmény eszejárásába és arra a meggyőződésre jutott, hogy Kupeliánnak most már az lesz az első dolga, hogy tőle megszabaduljon. Neki most mindenáron itt kell maradnia.

Tíz óra felé fölment a beteghez, hogy szokása szerint beszámoljon neki a napi eseményekkel. Kupelián ágyban feküdt. Arca sárga volt, feje kendővel volt bekötve. Nyöszörögve fogadta Györgyöt.

Ha Szitnyay eddig még kételkedett volna gazdájának bűnös voltában, az első tekintettel, amelyet rávetett, tisztába jöhetett vele. Oly sunyi, ijedt szemmel nézett ki a turbánja alól, mintha attól félne, hogy György torkon ragadhatná.

– Semmi különös! – mondta nyugodtan Szitnyay. -169- – Tegnap este feledékenységből nyitva hagytam az ablakomat és a szél betörte. El fogom küldeni az üvegeshez…

Kupelián kissé fölemelkedett az ágyában és meglepetten nézett üzletvezetőjére. György maga is csodálkozott, hogy annyira tud magán uralkodni.

– Nem felejtette el, hogy délután ki kell fizetnie a munkásokat? – kérdezte.

– Hogy is felejteném el? Már ki is készítettem az aprópénzt. Körülbelül kétezer frank jár nekik…

Kupelián most már szinte rémülten nézett Györgyre. Tisztában volt vele, hogy üzletvezetője el akarja előtte titkolni a rablást. Hogy mért, azt nem tudta megérteni és ez láthatólag nyugtalanította. Ez az ember háromszázezer franknál többet vesztett és mégis mosolyog…

Szitnyay most már tisztában volt a Kupelián tervével. Az örmény meg akarja várni a munkások kifizetését. Ha György nem tudja őket kifizetni, akkor botrányt csap, sikkasztással vádolja üzletvezetőjét és gyanusítottból vádló lesz.

Amikor György később lement a kancelláriába, már ott találta Vitkovics kapitányt, aki el akarta vinni barátját egy pohár kőbányai sörre Krémerhez. György természetesen nem fogadta el a meghívást. De aztán eszébe jutott, hogy a kapitány gavalléros könnyelműséggel hasznára lehetne.

A kapitány szó nélkül leolvasta Györgynek a pénzt. Ennyi volt a kézipénztár hiánya.

A délután folyamán Kupeliánnak látogatója érkezett a török rendőrfőnök személyében. A dolog nem volt gyanús; Kupelián bizalmas barátságban élt az összes rendőr- és vámtisztekkel és ez az ember más alkalommal is meg szokta látogatni. Félóra múlva az örmény fölhivatta magához Györgyöt. Most is ágyában feküdt, a főnök pedig egy csésze fekete kávé mellett ült és közömbös arccal szívta a cigarettáját.

Kupelián bocsánatot kért a töröktől, hogy előtte üzleti dolgokkal foglalkozik, aztán szigorú arccal fordult Szitnyay felé.

– Jobban érzem már magamat és holnap reggel magam akarom kifizetni a munkásokat. Legyen szíves és számoljon be nekem a kézipénztárral.

György szó nélkül lement a kancelláriába. Az udvarról láthatta, hogy a török utána néz az ablakból. Öt perc mulva már átadta gazdájának a pénzt. Kupelián sárga arca eltorzult a meglepetéstől, a török pedig alig észrevehető mosollyal tekintett az örményre.

A terv elég világos volt. Ha György nem tud beszámolni a pénzzel, akkor a véletlenül jelenlevő rendőrtiszt tüstént letartóztatja. Ha ki is tud menekülni ép bőrrel a bűnpörből, ami azonban éppen nem volt bizonyos, akkor a rendőrségi vizsgálat befejezése -171- után eltoloncoltatja mint gyanús külföldit…

Szitnyay, amikor az örmény ágya előtt állott, néhány szál tengeri füvet vett észre a szőnyegen. Ez a semmiség most, amikor a veszedelem megélesítette minden érzékét, új irányba terelte gondolatait. Valószinű, hogy Kupelián ágyának szalmazsákjában tartja a pénzt. Azon a vidéken tengeri fűvel szokták megtölteni a szalmazsákot. Az a néhány szál akkor hullott a szőnyegre, amikor éjjeli kirándulása után kapkodó sietséggel az ágyba rejtette prédáját…

György semmit sem aludt rákövetkező éjszaka. Tudta, hogy Kupelián most már fél tőle és mivel mindenre képesnek tartotta, az éjszakát ruhájában, revolverrel a zsebében töltötte. Kupelián sem aludt az éjjel. Többször is lenézett a földszintre, hogy nem lát-e világosságot Szitnyay szobájában. Odalenn azonban mély sötétség uralkodott. Egyszer le is sompolygott a földszintre, revolverrel a kezében. Amikor azonban fülét odaszorította az udvarra vezető ajtóhoz, úgy rémlett neki, mintha egy kívülről hallgatódzó ember lélegzetét hallaná és ekkor félelmében felborzolódott a haja és visszasompolygott az ágyába. A két ellenfél szakadatlanul érezte egymást, gondolataik állandó csatában voltak, a keleti ház vékony falain keresztül meglesték egymás szívének izgatott dobogását is. -172-

Egész éjszaka azon törte a fejét Szitnyay, hogyan szerezhetné vissza elvesztett vagyonát és közbe fantasztikus és vad ötletek ejtették kisértésbe. Abban állapodott meg, hogy egy alkalmas pillanatban az örmény mellének szegezi fegyverét és úgy szorítja rá a zsákmány kiadására. Ha ellenkezik a rabló, akkor irgalmatlanul keresztül lövi. Nagy keserűségében úgy érezte, hogy nyugodt lelkiismerettel meg tudná ölni. Mire azonban kivirradt, a józan napfény elől szétfoszlottak veszedelmes gondolatai. Most más tervben állapodott meg. Tudta, hogy Kupelián a délelőtt folyamán maga fogja a granáriomban kifizetni a munkásokat. Ezt az időt arra akarta használni, hogy kikutassa a gazda hálószobáját, mert biztosra vette, hogy a kincseket ágyában őrzi.

Reggeli után Kupelián tényleg bundával a vállán és botjára támaszkodva lement a granáriomba, ahol egy aprópénzzel és irásokkal megrakott asztal előtt ülve, sorra maga elé szólította a napszámosokat, fuvarosokat és tevehajcsárokat. A fizető asztalt azonban úgy állította a granárium kapujába, hogy -173- onnan szemmel tarthatta a ház emeletére vezető ajtót. Ez még megerősítette Györgyöt abban, hogy a pénz az emeleten van.

A kifizetésre várakozó emberek azalatt nagy csapatokban állottak az udvaron. Nagyobbrészt nifi bosnyákok voltak, akiket a Fényes Porta Bosznia elvesztése után telepített erre a vidékre. A tevehajcsárok közt volt azonban egy tucat jenibazári beduin is, ők nagyszakállú seikjuk körül csoportosulva, komor arccal cigarettáztak feketepupu, óriás nagyságu tevéik mellett. Ezeket a szilaj és szép legényeket, hogy teljes legyen a kisázsiai nyelvzavar, egypár esztendővel ezelőtt telepítette ide a szultán. Arábiai hazájukban emberemlékezet óta véres írtóháborút folytattak egyik szomszédos sátoralja ellen és mivel ujabban ellenük fordult a szerencse, attól lehetett tartani, hogy irmagjuk se marad, ha egészségesebb égalj alá nem viszik őket. A konstantinápolyi padisáhnak megesett rajtuk a szíve, mert ősapjuk állítólag Omár volt, ők maguk pedig rendületlen hívei voltak a szultánnak, amit csak kevés beduinról lehet elmondani. A sivatag fiainak meglehetős rossz hírük volt a vidéken, még a kurd és cserkesz telepesek is féltek tőlük. Szitnyay, aki gubacsvásárlás közben többízben is megfordult Jenibazár vidékén, kezdettől fogva nagy érdeklődéssel viselkedett a különös emberek iránt és apró ajándékok révén valami barátságféle is fejlődött közte és a seik közt. A nagyszakállu öreg mindig megtisztelte látogatásával Györgyöt, valahányszor Szmirnába jött és ilyenkor mindig ujból elbeszélte neki, hogy húsz esztendővel ezelőtt, amikor ő még Belad-al-Arab szent sivatagjain sátorozott, egyszer egy magyar -174- basa élvezte a vendégszeretetét, aki paripákat jött vásárolni a magyarisztáni király számára.

György a seikkal beszélgetett, amikor egyik beduin fiú a dühtől eltorzult arccal lépett ki a granáriomból. Ő most kapta ki a bérét és mértéktelenül fölháborodott az örmény fukarságán, hogy lefogta pénzéből a falapát árát, amely véletlenül eltörött a fiú kezében. A beduinokon meglátszott, hogy a társukon esett méltatlanságot a törzs becsülete ellen intézett merényletnek hajlandók tekinteni. Szitnyaynak ekkor eszébe jutott, hogy hasznára fordíthatná az emberek ingerültségét.

– Itt van két ezüst medsidie, – mondta, – kaptok még hármat, ha megteszitek azt, amit mondok… Maradjatok utoljára a fizetésnél… Akkor követeljétek Kupeliántól a lapát árát. Nem fogja megadni. Akkor ragadjátok meg és dugjátok egy üres zsákba. A zsákot kössétek be, de ügyeljetek arra, hogy meg ne fulladjon… Ha elvégeztétek dolgotokat, üljetek tevére és menjetek haza Allah nevében. Az örmény rászolgált a kis leckére, nektek pedig nem lesz érte bántódástok, mert hiszen ti a nagy padisah kedves gyermekei vagytok…

A durva tréfa nagyon is kedvükre való volt a jenibazári legényeknek. Nemsokára derült arccal jöttek ki a granáriomból és magukra csapták a nagy ajtót. Belülről tompán hangzott Kupelián üvöltése. A legények átvették Györgytől a három medsidiét, Allah oltalmába ajánlották és seikjukkal tevére szállva, sietve elhagyták az udvart. Szitnyay bezárta utánuk a kaput, majd repülve fölsietett az emeletre. A fekete cseléd a halpiacon volt, a kis Zábel azonban megismerte a lépteit és elébe jött. Szitnyay -175- ráparancsolt, hogy vonuljon a kuckójába és ne halljon semmit, azután nekiesett az örmény ágyának. Kiforgatta az ágyneműt, végigkutatta a szalmazsákot, pénzt azonban sehol sem talált. Kétségbeesésében most már a lakás többi részét kezdte tűvé tenni, ugyancsak eredmény nélkül. A zsákba kötött örmény azalatt félelmetes hangokat hallatott. György végre is kénytelen volt abbahagyni a keresést. Rendet csinált a lakásban, aztán lement a granáriomba. A zsák mellett, amelyben Kupelián kuporodott, ott feküdt a kaftánja és minden ruhája. A jenibazári legények, hogy tetézzék az embernyúzó gyalázatát, letéptek róla minden ruhát és pőrén dugták a zsákba.

Kioldotta a zsákot és Kupelián sárga arccal, mozdulatlanul feküdt előtte. Elájult vagy meghalt. György megrémült ettől a látványtól és segítségért akart sietni. Előbb azonban le kellett takarnia gazdáját. Amikor fölnyalábolta a ruhákat, egy fekete viaszosbőrbe takart csomag esett ki a kezéből. Amint megtapintotta és érezte, hogy papír van benne, az arca krétafehér lett… Kinyitotta: egy magyar ujságlapot látott. Ilyen ujságba csomagolta ő a pénzét, amikor a Wertheimba zárta. Az ujságban angol bankjegyek voltak. Az ő pénze! Még a papírlap is ott volt, amelyre az elszámolást írták…

Szitnyay zsebre tette a pénzt, aztán Kupelián után nézett. Az örmény eszméletlen volt, a szíve azonban gyöngén dobogott. Ennek megörült, most már nem akarta gazdájának halálát. Kisietett az udvarra, kinyitotta a kaput és segítségül hívta a szomszédokat. Időközben a szakácsné is megjött a piacról. György gondjaikra bizta az ájult embert, maga -176- azt mondta, hogy a rendőrségre kell mennie, mivel itt láthatólag valami bűntett történt. Útközben betért az ottomán bankba, hogy letétbe helyezze a pénzét. Nem volt bátorsága, hogy magánál tartsa. A pénztár előtt megolvasta bankjegyeit: egyetlen piaszter sem hiányzott a vagyonából. A francia igazgató, aki tudott a Caruli expediciójáról, mosolyogva gratulált Györgynek a szép nyereséghez.

Amikor a rendőrtiszt és két rendőr kíséretében visszatért a Kemer Gyádesszibe, a gazda már visszanyerte eszméletét. Bár annyira gyönge volt, hogy alig tudott állni a lábán, mégis mindenáron a granáriomban akart maradni. Alkalmasint volt még valami halvány reménysége, hogy megtalálja a pénzt, amelyet a ruhájával együtt letéptek a testéről.

A rendőrtiszt fölvette a tényállást, persze törökösen: cigarettára gyújtott és végighallgatta Kupelián elbeszélését. Kihallgatta aztán Györgyöt is. Szitnyay azt mondta, hogy ő a karavánhíd felé sétált, amikor a beduinokat nagy sebbel-lobbal a temetők felé látta nyargalni. Később hazament és a granáriomban megtalálta alélt gazdáját. Többet nem tudott a dologról. Még csak annyira emlékezett, hogy a jenibazári seik reggel nagyon haragos volt, mert Kupelián lefogta egy fiú béréből az eltört lapát árát. A török most már mindent értett.

György jól tudta, hogy a jenibazáriak minő arisztokratikus előjogokat élveznek a mohamedán hatóságok előtt és azért egy cseppet sem féltette barátait. A kihallgatás során az örmény egyszer sem említette, -177- hogy meglopták és Szitnyay ebből megértette, hogy a gazdája őt gyanúsítja.

Délután az örmény ágyba feküdt és Szitnyay fölment hozzá és kurtán megmondta neki, hogy nem marad többet a házában. Meglepetésére Kupelián szelíd hangon kérlelni kezdte:

– Hát nem érzi jól magát nálam? Nem bántam úgy magával, mintha a fiam volna? Mit kezdjek most már magamban, én törődött vén ember? A gubacsüzletből már egészen kitanultam… Ha fizetésemelést akar, beszélhetünk arról is…

Képmutatásának naiv arcátlansága meggyőzte Györgyöt arról, hogy az örmény tervez ellene valamit. Szárazon mondta tehát:

– Ön furfangos ember, de azzal hibázik, hogy minden más embert ostobának tart. Önnek nincs annyi pénze, amennyivel itt tudna engem tartani még egy éjszakán át a házában. Hogy miért nem, azt ön éppen olyan jól tudja, mint tudom magam.

Kupelián nem tudott erre mit válaszolni; tehetetlen haraggal nézett csak Györgyre…

Szitnyay aztán elment a főkonzulhoz. Annak híven elmondott mindent, ami a Caruli visszaérkezte óta közte és gazdája között történt. -178-

Kupelián régi konkurrense, az osztrák Mingusz, aki már évek óta meg akarta üzletének nyerni Szitnyayt, most ujból fölkereste. Az alkudozásoknak az lett eredményük, hogy György a cég társává lett és minden pénzét és munkaerejét bevitte az üzletbe. Mivel Kupeliánnál már évek óta ő vezette a levelezést az európai bőrgyárakkal és a lidiai falvakba is ő járt gubacs után, csakhamar hatalmasan föllendítette Mingusz üzletét. Rákövetkező ősszel még két új granáriumot kellett építenie, míg Kupelián házának nagy udvarát fölverte a gyep. A remény mellett, hogy hamarosan megduplázhatja tőkéjét, a bosszú is ösztökélte az örmény ellen.

Hogy Kupelián nem maradt közömbös konkurrense erőlködésével szemben, arról csakhamar meggyőződhetett György. Güszelhisszárba ment egyszer, hogy megnézze az ottani gubacstermést. A rossz utak miatt lóháton utazott. Kissé megkésett és amikor alkonyatkor a falu közelébe ért, az útszéli bokrok mögül puskalövés csattant és golyó süvöltött el a füle mellett. Egy pirossapkás embert látott aztán, aki hosszu fegyverrel a kezében szaladt a közeli erdő felé. Szerencsére egycsövű puskája volt, nem -179- lőhetett másodszor. Mivel György tudta, hogy ezen a vidéken nincsenek ellenségei, biztosra vette, hogy Kupelián akart ilyen módon szabadulni tőle. Kevés gondolkozás után talált rá módot, hogy biztosítsa magát a merénylet megismétlése ellen. Az életbiztosításnak levantei módja nem éppen érdektelen. Egy nagyszakállú vidéki hodsa áll meg csacsijával a Kemer Gyádessziben Kupelián háza előtt. Ott nyeregből száll, tisztességtudóan leveti papucsát és odalép az örmény elé.

– Ujságot hozok, derék Kupelián. Tegnap hat beduin ember volt nálam. Éjfélkor jöttek és azt követelték tőlem, hogy hallgassam meg esküjüket. A koránra tették kezüket és esküdtek.

– Neked esküdtek, uram. Ha az a magyar ember, aki meg szokta tőlünk venni a gubacsot, meghalna, akkor ők téged két héten belül megölnek. Erre esküdtek, azután egy birkát ajándékoztak nekem és azt mondták, hogy jőjjek el hozzád.

– És ha gutaütésben, vagy rossz betegségben pusztulna el a kötnivaló magyar, a beduinok akkor is állnak esküjüknek?

– Állnak bizony, uram, mert egy-egy arany fontot kaptak fejenkint, az pedig szép pénz. Azért jó lesz, ha imádkozol a magyar ember egészségéért, hogy magad is békében élhesd az időt, amelyet Allah kimért a számodra. -180-

A hodsa minden jókat kívánt Kupeliánra, fölült megint a csacsijára és hamarosan eltünt abban az ezüstszínű porfelhőben, amelyet a tevekaravánok vertek föl az utcán.

Több merényletet nem követtek el Szitnyay ellen. Rákövetkező tavasszal egy kis láza lett: amikor Kupelián ezt meghallotta, nagyon megijedt és csak akkor nyugodott meg újból, amikor hírét vette György fölépülésének.

Volt valaki Szmirnában, akire akkoriban csak forró szánakozással tudott gondolni Szitnyay: a kis Zábel. Még aznap, amikor elfoglalta új lakását Mingusz házában, megjelent nála a vak leány. Két barátjával jött: egy csizmatisztító kis szerecsen fiúval és egy vörös kóbor kutyával. A kis fekete, akit György is ismert, évek óta a Kemer Gyádessziben folytatta szerény mesterségét és most kézenfogva hozta Zábelt. A vörös kutya Kupelián házának küszöbén szokott aludni és azért ragaszkodott a vak leányhoz, mivelhogy mindennap kapott tőle valami csontocskát.

Amikor György megpillantotta barátnőjét, fölkiáltott a fájdalomtól és a fölháborodástól. Zábel egész teste botütések nyomát mutatta és vékony ingecskéje több helyen hozzászáradt a véres sebekhez. Az örmény bánt vele olyan rútul. Kupelián ugyanis a jenibazári tevehajcsárokkal való kalandja után észrevette, hogy a távolléte alatt valaki fölkutatta a lakását. Könnyen észrevehette, mert György dühös sietségében mindent fölforgatott az emeleten. Mivel Zábel abban az időben egyedül volt odafenn, Kupelián vallatóra fogta. A zárkózott gyermek azonban inkább darabokra tépette volna magát, -181- semhogy ajkára vegye Szitnyay nevét. Az örményt mértéktelenül felbőszítette fogadott leányának háládatlansága; eltörte rajta a botját, majd kikergette házából.

Zábel fájdalma és rémülete íziben elmúlt, amikor György azt mondta neki, hogy magánál tartja.

Tulajdonképpen ezt óhajtotta és remélte is a vak leány, de amikor most a György szájából hallotta, bájos arca valósággal sugárzott a boldogságtól.

Szitnyay azonban nem válthatta be igéretét. Zábel mindössze csak félnapig volt nála. Délben eljött érte Kupelián fekete cselédje, ezt ugyan kikergette György, de a török rendőrtiszttel, aki a váli irott parancsával a kezében követelte Zábel kiadatását, már nem végezhetett olyan kurtán. Ezt a parancsot az örmény érsek járta ki Kupeliánnak. Szitnyay fölkereste a főkonzult, de ő nem segíthetett rajta; az örményt végre is apai jogok illették meg Zábel fölött. A váli ő excellenciája egyébként felekezeti természetü ügynek minősítette az esetet. A keresztény felekezetek annyit veszekedtek Szmirnában és a török nagyúr annyiszor megadta már árát az ő közbelépésének, hogy ujabban mindig a papok szája íze szerint intézte az ilyen dolgokat. György fölkereste magát az örmény érseket is, a főpap azonban még arra sem méltatta a frank-ot, hogy szóba álljon vele.

Este felé a rendőrtiszt kezén fogta és elvezette a kis Zábelt. A leány lehajtott fejjel, halvány arccal tipegett a Kemer Gyádesszi felé. Vele ment két -182- barátja is: a csizmatisztító és a kóbor kutya. Az utóbbi alkalmasint ennek a gyors visszavonulásnak köszönhette életét, mert a máltai utca kóbor kutyái reggel óta valósággal lázadásban voltak és előbb-utóbb bizonyára darabokra tépték volna a betolakodót.

Szitnyay maga az örmény székesegyházig kísérte kis barátnőjét. Közbe magyar nyelven vígasztalgatta:

– Ne félj, kis Zábel, ki foglak szabadítani a Gyádessziből. Egy percig se feledd, hogy barátod vagyok. Egyszer majd elviszlek magammal, azontúl mindig velem maradsz… Meglátod, milyen jó dolgunk lesz! Puha selyemruhába foglak öltöztetni és együtt fogunk sétálni a Marinán. S ha valaki kérdezni fogja, hogy ki vagy, azt fogom mondani, hogy a kis leányom vagy… Csak légy türelemmel!

Zábel nem tudott válaszolni a nagy meghatottságtól és Györgynek magának is összeszorította torkát a keserűség.

Ettől kezdve évekig nem látta kis barátnőjét. Zábel nem igen hagyta el Kupelián házát. A kis csizmatisztító, akinek Szitnyay olykor néhány piasztert ajándékozott, időközönként eljött a máltai utcába, hogy hírt hozzon a leányról. Sokat ő sem tudott azonban és amit tudott, abban sem telhetett öröme Györgynek. Zábel mezitláb, rongyokban ült otthon, Kupelián most már sajnálta tőle a ruhára való pénzt is és cselédszolgálatokat végeztetett vele a konyhában. Egyízben egy sárga selyemkendőt küldött neki György a fiúval. Nagyon megbánta meggondolatlanságát, amikor megtudta, -183- hogy az örmény kegyetlenül megfizettette Zábellel a kendő árát. A szerecsen fiú jelentette neki, hogy Kupelián megint félholtra botozta a leányt és darabokra tépte a kendőjét. Egy ujjnyi rongyocskát a kendőből azonban mégis megmentett magának Zábel, azt a keblén viselte, hogy meg ne lássa a gazdája. Az örmény, akinek gubacskereskedését teljesen tönkretette György, valahogyan a fejébe vette, hogy Zábelnek része van az ő károsodásában, azért is gyűlölte annyira fogadott leányát. -184-

Négy esztendeje múlt, hogy Szitnyay György megvált Kupeliántól, tizenhat esztendeje, hogy elhagyta Budapestet. Ennyi idő alatt csak kevés hírt hallott hazulról. Ujabban ugyan megint járatott magyar ujságokat, üzleti levelezésben is állott a magyar főváros környékén lévő nagy bőrgyárakkal: rokonaival és hajdani barátaival azonban nem volt semmiféle összeköttetése. Nem is vágyódott utánuk. Tudta, hogy azok odahaza, ha ugyan még emlékeznek reá, őt halott, vagy legalább is züllött embernek tekintik. Ő maga, amióta más emberré lett, erős ellenszenvet, sőt bizonyos megvetést érzett a magyar társaság iránt, amely egykor oly kíméletlenül aknázta ki az ő gyöngeségét és oly szívtelenül buktatta el. A nagy távolságból még kicsinyebbnek látta azt a társaságot, mint amilyen az valóságban volt. Mindazok közül, akikkel valaha együtt élt, egy emberre sem emlékezett vissza, akire szeretettel vagy akárcsak rokonszenvvel is akart volna gondolni.

Egyszer reggel, amikor megnézte az írószoba falán függő naptárt, eszébe jutott, hogy elérte negyvenkettedik -185- esztendejét. Ujabban nagyon leszokott mindenféle szentimentális hajlandóságáról, – ha ilyesmit észrevett magában, kegyetlen következetességgel kiüldözte a lelkéből, – az évforduló azonban mégis gondolkozóba ejtette. Ösztönszerűen a kis falitükörhöz lépett és megnézte magát. Tulajdonképpen még fiatalember volt. A lemondás és a szívós munka évei nem igen látszottak meg külsején, hacsak annyiban nem, hogy a karcsú termetű, selyembőrű szép fiúból barnaarcú, atléta férfiú lett. Amikor azonban fölvetette magában a kérdést, hogy tulajdonképpen mi is a végső célja a lázas hajszának, amelyet esztendők óta a pénz után folytatott, kissé elszomorodott.

Nem mélyedhetett el a borús érzéseiben, mert látogatója érkezett, a jenibazári seik személyében. Az öreg előleget kért a jövő gubacstermésre és mivel nagyon megbízható volt, ahogy a mohamedánok általában, meg is kapta a pénzt. György fekete kávét és cigarettát is hozatott a seiknak.

– Hallottam. Örmény összeesküvők megszállották az ottomán bank palotáját és dinamitbombákat dobáltak a járókelőkre.

A seik szidni kezdte az angolokat, akik szabad elvonulást biztosítottak az összeesküvőknek. Majd nagy megelégedés hangján emlékezett meg a szörnyű mészárlásról, amelyet a kurdok és ozmánok a sztambuli örményvárosban rendeztek.

– Nem is lesz békesség a padisah birodalmában, míg el nem pusztult az utolsó örmény!

A seik arca elborult a fanatikus haragtól. Az -186- egyébként oly nyugodt és méltóságos öreg félelmetes volt ebben a pillanatban. A szolga egy csomó európai levelet tett György elé és a beduin, aki tapintatosabb és gyöngédebb volt sok európai klub-embernél, azonnal kezet fogott a barátjával és magára hagyta.

A postacsomagban egy budapesti levél is volt. Női kéz írhatta a finom, divatos hosszú betűket. A levél így szólott:

„Drága, jó édesapám! Ma tudtam meg, hogy van édesapám. Anyám mondta, hogy Szmirnában élsz. Úgy mondja, hogy eddig a nevelésemre való tekintettel kellett ezt eltitkolnia előttem. Ma megkaptam tanítónői oklevelemet, nagyleánnyá lettem. Megtiltották, hogy írjak neked. Biztosan tudom azonban, hogy nem vétek kötelességeim ellen, ha megszegem a tilalmat. Kérlek, könyörgök, követelem: küldj nekem értesítést. Ird meg, hogyan élsz? Én tizenhétesztendős multam. Reménylem, hogy nemsokára kineveznek tanítónőnek egyik fővárosi iskolához. Akkor független leszek és szerethetlek. Bocsáss meg, hogy ilyen zavart levelet írok. Talán szégyelni fogod, hogy ostoba leányod van. Nem vagyok ostoba, kitüntetéssel tettem le a vizsgáimat, de amióta anya megmondta, hogy te élsz, azóta folyton sírok, pedig nagyon boldog vagyok. Nem írhatok többet, mert anya minden percben hazajöhet. Kérlek, válaszolj azonnal, hacsak egy sorral is. Nekem nem írhatsz, de mellékelem jóbarátnőm címét. A kezedet csókolja forrón szerető leányod: Margit.“

Mingusz úr, Szitnyay üzlettársa, belépett az írószobába és rémülten megállott György előtt. -187-

Margit levelében, amelyet tízszer is elolvasott, főleg az kapta meg, amit nem írt meg a leánya, hanem amit a sorok közül olvasott ki. A leánya tilalom ellenére írhatott csak neki és idegen címre kérte a választ… Ó igen, ez rávallott Irmára, a kevély és tiszta asszonyra, aki oly nagyra volt elveivel és következetességével és aki alapjában véve oly kicsinyes és korlátolt vászoncseléd volt. Még jobban meglepte Györgyöt az a hír, hogy Margit tanítónőnek készül. Ebből azt következtette, hogy Irma családja tönkrement. Ez annál is inkább meglephette, mert tudta, hogy volt felesége az édesapjától örökölte fukarságát.

Következő levelével a leánya elküldte neki az arcképét. A kép után ítélve inkább rokonszenves, mint széparcú leány lehetett. Egészséges, tiszta arca azonban sugárzott a jóságtól és az okosságtól, egyébként pedig – Mingusz úr állítása szerint – meglepően hasonlított Györgyhöz.

Az áradozó és rajongó, a boldog levelek sűrű egymásutánban jöttek Budapestről Szmirnába. Mivel Margit pontosan és leányos bőbeszédüséggel -188- válaszolt apja minden kérdésére, Szitnyay hamarosan megtudott mindent, ami érdekelhette.

Margit édesanyjának második házassága szomorú tragédia volt. Jordán államtitkár alig félesztendővel az esküvője után megőrült. Az elmezavar és különösen a nagyzási hóbort jelei már régóta mutatkoztak rajta, – erre persze akkor emlékeztek csak vissza ismerősei, amikor már bekövetkezett a katasztrófa. A felesége – és ez is rávallott Irmára! – évekig hűségesen gondozta a beteget. A házasélete valóságos mártirság volt. Néhány esztendő múlva, amikor bomladozó agya veszedelmes erőszakoskodásokra izgatta a beteget, gyógyító intézetbe kellett vinni, ahol aztán kis idő múlva a halál megváltotta szenvedéseitől. Ez volt vége a férfinak, aki az erőt erénynek nevezte és elvként vallotta, hogy a gyöngéknek el kell pusztulniok a magasabb világ-morál érdekében.

Azt is megtudta Margit leveleiből, hogy a volt felesége és a leánya tényleg szűk viszonyok között élnek. Az öreg Naszódyt ugyanis, Margit nagyapját, miután már vagy tíz esztendővel ezelőtt eltemette a feleségét, kopasz feje belevitte egy újabb házasságba. Egyik vidéki színpad rosszhírű és furfangos kis művésznője, aki alkalmasint ráúnt már a kalandos életre, talált rá módot, hogy beköttesse fejét a vén szatirral. Mivel a három Naszódy-leány elképzelhető fölháborodással fogadta a botrányos frigykötés hírét, az öreg úr, aki egészen feleségének befolyása alá került, megszakított a leányaival minden összeköttetést és megvonta tőlük az anyagi segítséget. Annyira rabja volt a fiatal feleségének, hogy az ő kedveért leküzdte még a fukarságát is, -189- fogatot tartott neki, selyemben-csipkében járatta és azon törte a fejét, hogyan tagadhatná ki végleg a leányait, akiket egyébként sem szeretett soha. Az öreg a házasságban oly kicsivé, szárazzá és ráncossá töpörödött, akár egy gubacs. Leányának, Irmának, volt ugyan valami nyugdíja Jordán után, de mivel a két vénkisasszony-nővére is nála lakott, ugyancsak szegényesen élt.

Margitot láthatólag nagyon boldoggá tette az édesapjával folytatott titkos levelezése. Édesanyja elvből – ez az asszony mindent elvből tett! – szigorúan és ridegen bánt a leányával és a gyöngéd és bizalmas levelek, amelyeket most édesapjától kapott, egyszerre megoldották a forróvérű gyermek szívét és nyelvét. Bár állandóan édesanyjának és két nagynénjének felügyelete alatt állott, rettenetesen elhagyatottnak érezte magát, pedig ifjú lelke nagyon szomjazta a szeretetet. Titokban, éjjel írhatott csak és a levelek, amelyeket ismeretlen édesapjához intézett, tele voltak rajongó kifakadásokkal és fantasztikus túlzásokkal. Az arcképről, amelyet György neki küldött, azt látta, hogy édesapja daliás férfi és ez nagyon büszkévé tette. Kéretlenül is föltétlen engedelmességet fogadott neki és megígérte, hogy „soha nem fog előtte eltitkolni semmit“. A következő levelében mindjárt próbáját is adta őszinteségének, amikor meggyónt Györgynek olyan dolgokat is, amelyeket az édesanyjának sohasem mert volna bevallani.

Meggyónta, hogy szeret. Vonzalmának tárgya egy Kemény Béla nevű, bizonytalan foglalkozású fiatal úr, akinek édesapja valaha birtokos szomszédja volt Szitnyaynak és ugyancsak tönkre ment. -190- Az ifjú újabban költői tehetséget fedezett föl magában és Margit benne látta a magyar irodalom hivatott újjáteremtőjét. El is küldte édesapjának Kemény egyik elbeszélését, amely valamelyik szépirodalmi lapban jelent meg. Szitnyay átfutotta és azokra a cikkekre gondolt, amelyeket ő maga írt, amikor az aranykígyó fölfedezte benne az irodalmi prófétát. Még a tárgyban is volt valami hasonlatosság: Kemény is a hanyatló nemesi osztályt siratta meg. Szitnyay hazugnak és ostobának találta vő-jelöltjének filozófiáját, amely tulajdonképpen a léhaságnak és élhetetlenségnek körülírásában merült ki.

A leánya leveleiből azt a meggyőződést merítette, hogy Margit végtelenül kedves, föltünően elmés, de amellett fegyelmezetlen lelkű és hebehurgya gyermek. Irma asszony láthatólag sok mindenhez értett, csak éppen a gyermekneveléshez nem. Szigorú elveivel és rendszerével éppen az ellenkezőjét érte el annak, amit akart és tizenhét esztendei együttlét után is kevésbbé ismerte gyermekét, mint ismerte Szitnyay, miután mindössze féltucat levelet váltott vele. Szitnyay úgy vélekedett, hogy sürgős, talán nagyon is sürgős szükség volna arra, hogy a leányka sorsába belenyúljon egy gyöngéd és erős kéz.

Ekkor fogamzott meg benne az elhatározás, hogy visszatér a hazájába. Eddig még nem igen foglalkoztatta a hazatérés gondolata, – kerülte, ahogy az ember kerülni szokta végzetes súlyú és megrázó következményekkel járó gondolatokat, – de most már Magyarország felé vonzotta nemcsak a szíve, hanem a kötelessége is. Egyelőre csak rövidebb látogatást akart tenni, de azért foglalkozni -191- kezdett a végleges visszatelepedés tervével is. Az üzletben lévő vagyona most körülbelül háromszázezer forintra rúgott és Mingusz barátja, akivel bizalmasan közölte tervét, hajlandónak és képesnek látszott arra, hogy magához váltsa a társa részét. -192-

Egy váratlan esemény arra kényszerítette Györgyöt, hogy jóidőre elhalassza magyarországi útját.

Egész télen át forrongásban voltak a szmirnai, de főleg a környékbeli mohamedánok. A nyugtalanságot bizonyos konstantinápolyi eredetü híresztelések okozták, amelyek gyilkos haragra tüzelték az igazhívőket az örmények ellen. Valami titkos, hatalmas kéz éleszthette a tüzet, mert való igaz, hogy mindazokat, akiket egyes örmény embereken elkövetett erőszakoskodások miatt törvény elé állítottak, rendszeresen fölmentette a török bíróság. A mohamedán falvakban tehát elhitték, hogy a konstantinápolyi padisah óhajtja az összes szmirnai örmények kiirtását.

Egy este – Szitnyay a Minguszék asztalánál vacsorázott – egy örmény boltossegédjük fakó arccal és a rémülettől vacogó fogakkal rontott be és térden állva könyörgött nekik, hogy mentsék meg az életét, mert az örmény városban rettenetes mészárlás folyik. A környékbeli parasztok nagy -193- csoportokban és állig fegyverben, gyilkolva és fosztogatva járják be a kasszabai pályaudvar tájékát.

György a pályaudvar felé akart sietni, üzlettársa azonban a lelkére beszélt, hogy maradjon otthon. A mohamedán ember lelkében mindig ott lappang valami vérszomjúság őseinek ragadozó természetéből; rendes körülmények között békeszerető, jámbor és becsületes ember, de ha lángot vet a fanatizmusa, akkor nem ismeri többé a szomszédját és barátját, csak igazhívőt és hitetlen ebet ismer.

Valaki azt kiáltotta az utcán, hogy ég a Kemer Gyádesszi és ekkor nem volt többé maradása Györgynek. Zábelre gondolt és a veszedelemre, amelyben kis barátnője forog. Ha a gyilkosok eljutnak a Gyádesszibe, akkor biztos, hogy először is Kupelián házának esnek neki. A lidiaik az örmények közül senkit sem gyűlöltek annyira, mint éppen a gubacskereskedőt, aki a parasztok leglelketlenebb fosztogatója volt.

A főkonzulok időközben kéréseikkel és fenyegetődzéseikkel rá tudták venni a válit, hogy vonultassa ki a katonaságot. A nizámok közbelépésében azonban nem volt köszönet. Megelégedtek annyival, hogy elzárták a Kemer Gyádesszinek a belvárosba vezető részét, ott aztán cigarettára gyújtottak és puskatussal visszavertek mindenkit, aki a közelükbe jött, a gyilkosok pedig azalatt zavartalanul folytathatták förtelmes munkájukat. Györgyöt sem bocsátották be az utcába. Jó ideig ott állott a szuronyos puskák mögött és nézte a távolban lobogó piros tűzfényt. A tűz felől olyan vad ordítozás hallatszott, mintha két veszett farkascsorda -194- marcangolná egymást. A piros gőzben vad árnyékok ugrándoztak. Az utca közepén, vagy húsz lépésnyire a katonák sorfalán túl, egy agyonvert ember feküdt…

Szitnyay szíve vérzett a tehetetlen haragtól és a félelemtől. Biztosra vette, hogy a kis Zábel, ha ugyan még életben van, most az ő nevét kiáltozza. Hiszen jól tudta, hogy ő mindene a gyermeknek; ura, apja, istene. És egyszerre rettenetes szégyent és megbánást érzett, hogy oly régóta nem törődött a gyermekkel. Pedig megígérte neki, hogy kiszabadítja a Gyádessziből!

A pályaudvar mellett van egy keskeny sikátor, amely a Melesz partján lévő kertek felé vezet. A sikátor párhuzamosan halad a Kemer Gyádesszivel, onnan eljuthatna Kupelián udvarára.

A sikátort nem őrizték a nizámok. György rohanva sietett előre. Útközben megbotlott egy ember holttestében: visszanézett: a halottnak nem volt feje. Aztán rekedt ordítozást és röhögést hallott. Egy fordulónál megállott és a fal mellé lapult. Förtelmes dolgot látott. Vagy tiz ember ujongva ugrált körben és fütykösökkel verte a tizenegyediket, aki a földön feküdt. A megtámadott már régen halott volt, a vérszomjukban telhetetlen gyilkosok azonban még egyre ütötték, tépték, marcangolták. Fehérburnuszos legények voltak valamennyien. Bizonyos, hogy egy csepp bort sem ittak, azért mégis úgy tántorogtak, kurjongattak, mint a részeg emberek, testüket úgy rázta a gyilkos düh, mint a hideglelés.

A támadó, bár minden fegyvere a fütyköse volt, nem hátrált meg a pisztoly elől.

– Vissza, cudar, – kiáltotta a társára, – hiszen ez a mi magyar barátunk!

A jenibazári legények voltak. A seikjuk ugyan nem volt velük, de György most már megnyugodott, tudta, hogy ez a vad és vérszomjas fajzat utolsó lehelletéig tartja a barátságot. A legények nagy örömmel nekiestek Györgynek, nevettek, kiáltoztak és magyarázgattak valamit, de mivel valamennyien egyszerre beszéltek, semmit sem lehetett megérteni. Egy vakolatlan kőfal alatt állottak; György megismerte Kupelián udvarának hátulsó falát. Amikor a beduinok megértették, hogy a barátjuk át akar mászni a magas falon, az egyik a két karjába kapta és fölemelte, mint a gyermeket, a másik pedig rádobta burnuszát a fal ormára, hogy György meg ne sértse magát a befalazott üvegcserepeken. Most ott állott Kupelián udvarán. A nagy telek üres volt. A háztető lobogó lánggal égett. Az udvaron összetört butorok és edények feküdtek. A fosztogatók, akik itt jártak, mindent kidobáltak az ablakon, amit nem tudtak magukkal vinni. György az emeleti lépcsőhöz indult, de forró füstfelhő csapódott az arcába; a falépcső már égett.

Senki sem válaszolt. Csak a tűz pattogott és dübörgött, a nagy messziségből pedig lövöldözés és -196- ordítás hallatszott. Körüljárta a házat és sorra nézte az emeleti ablakokat. Mindegyikből lángnyelv csapott feléje.

Most meg a földszinti írószoba ajtaja előtt állott. A szoba üres volt. A fosztogatók onnan is kidobáltak és elvittek mindent. A nagy vasszekrény feldöntve feküdt a szoba közepén. A szekrény ajtaja nyitva volt, a kulcsa ott volt a zárban. György ebből azt következtette, hogy Kupeliánnak nem sikerült megmenekülnie. A rablók tőle kapták a kulcsot, talán szörnyü kinzások árán.

Tovább ment és a borospince ajtajához ért. A vaspántos ajtó szárnya kifordult a sarkából: baltával feszíthették föl. György visszament az irodába, ott talált egy gyertyát, azt meggyújtotta és lement a pincébe. Azalatt hogy a hordók közt járt, belépett valami fekete, ragadós folyadékba… Vér volt. Két hordó között egy emberi holttest feküdt, az eresztette magából a vért. György odavilágított és megismerte Kupelián sárga kaftánját.

Leküzdötte iszonyatát és nagy erőlködéssel kiemelte volt gazdáját a hordók közül. Egy pillantás, amelyet az örmény testén tátongó sebekre vetett, meggyőzte róla, hogy itt szó sem lehet már segítségről. Húsz éles jattagán járta által a testét.

György tovább kutatott. A pince végében volt egy kis rekesz, ahol Kupelián a nemes borait őrizte. Az ajtó nyitva volt. Amikor bevilágított, halk sóhajtás ütötte meg a fülét. Egyik zúgban ott kuporodott az, akit keresett, némán és mozdulatlanul.

A vak leány fölemelte a két karját, de szólni -197- nem tudott. György magához ölelte, könyeivel és csókjaival borította.

– Én vagyok, Zábel! A te barátod! Ne félj, most már nem lesz bajod! Magammal viszlek, jószagú selyembe öltöztetlek, sétálni fogsz velem a napfényen…

Zábel nem válaszolt, hanem reszketve bujt György karjába. Ez a gyermek most már másodízben volt tanúja az örmény tragédia egy-egy véres jelenetének.

Éjfél után a nizámok – alkalmasint felsőbb parancsra – megemberelték magukat és rendet csináltak az örmény városban. Az európai konzulok is partra szállították a kikötőben horgonyzó gőzhajók legénységét, ezek aztán fegyveres kavaszok vezetése mellett bejárták a Kemer Gyádesszit. A gyilkosok közül egyet se fogtak el. Mint egy gonosz álom rémlátásai, úgy eltüntek a hajnali párában.

Egy dalmát matrózcsapat benézett a Kupelián udvarára is. A ház helyén már csak egy kormos romhalmaz bocsátotta füstjét a szürke égboltozatnak. György a kerítésfal tövében ült és ölében tartotta az egyre remegő és nyöszörgő leányt. A matrózok, akik Szitnyayban megismerték honfitársukat, a máltai utcába kisérték őket. A Gyádeszi már akkor megelevenedett a bevonuló karavánoktól, amelyeknek hatalmas tevéi lomha méltósággal gázoltak át a fekete vértócsákon.

Minguszné, egy szaporabeszédű, de igen jólelkü bécsi asszonyság, rögtön ápolás alá vette Zábelt, György pedig orvosért sietett. A beteg eszméleténél volt ugyan, de azért egész napon át halkan és egyhangúan nyöszörgött, a fogai egyre vacogtak, minden -198- tagjában remegett. Ha György szólott hozzá, akkor egy-egy pillanatra földerült ugyan az arca, olykor suttogó hangon válaszolt is a hozzá intézett kérdésre, de aztán csakhamar összezavarodtak megint a gondolatai és ujból erőt vett rajta a rettenetes és reménytelen félelem.

Az orvos abban bizakodott, hogy az álom talán visszaadja neki nyugalmát, de Zábel nem tudott elaludni. Időközönként görccsé fokozódott a reszketése és hörgéssé a sóhajtozása. A vad rémületnek enyhülni nem akaró képe, a folyton meg-megújuló kétségbeesésnek hangja fölizgatta és megijesztette az egész szomszédságot. A kis Zábel úgy szenvedett, mintha az egész örmény nemzet nyomorúsága vergődne az ő ágyán. Estefelé úgy hangzott a sóhajtozása, mint a keleti sirató asszonyok szörnyű éneke. Szitnyay összezúzott szívvel ült az ágy mellett, kezét folyton a gyermek homlokán tartotta; Minguszné pedig keservesen zokogott a konyhában.

A beteg gyötrődése késő éjszakáig tartott. Éjfél után végre megszünt a hörgése. Nem is reszketett már.

Az olasz orvos, aki újból meglátogatta, azt mondta, hogy alszik és most már biztosra vette, hogy megmentheti az életét. György negyvennyolc óra óta nem pihent semmit és most már maga is mély álomba merült az ágy mellett álló széken.

Amikor fölébredt, piros hajnali fény szűrődött be az ablakon. Minguszné az ágy mellett állott és mosolyogva intett Szitnyaynak.

György megdöbbenve és szinte áhítatosan szemlélte -199- a vak leányt. Most vette csak észre, hogy Zábel nem gyermek többé. Tizenöt esztendős lehetett mindössze, de az arca és termete olyan fejlett volt, akár egy húszesztendős magyar nőé.

A legtökéletesebb női szépség volt, amelyet valaha látott. A termete klasszikusan nemes, mint egy antik Psyche-szobor. Az arca, amely halványsárga volt, mint a régi elefántcsont, szabályos, finommetszésű, telve szelid és megható bájjal.

György visszafojtott lélekzettel bámulta a szép csodát. Zábel most megmozdult. Fölemelte a kezét és egy kecses mozdulattal megtalálta Szitnyay jobbját. Az éjszaka hol török, hol örmény nyelven beszélt, de most magyarul szólalt meg.

Ez a név kimondhatatlanul tetszett a leánynak. Kétszer is ismételte, édes és büszke mosollyal az ajkán: Szitnyay Zábel.

Odavonta magához Györgyöt és a sűrű, fekete haja, amelyben aranyszálak is csillogtak, odaomlott a barátja vállára. Aztán fájdalmasan felsóhajtott és tagjain megint remegés futott át. -200-

A körülötte állók élesztgetni próbálták, de Zábel aléltsága nagyon mély volt. Minguszné később elszalasztotta urát az orvosért. Az orvos megvizsgálta a leányt, aztán halkan mondta:

Egyszer azt igérte Zábelnek, hogy ki fogja menteni a Gyádessziből. Ezt az igéretét akkor váltotta csak be, amikor már későn volt. Néhány perccel a halála előtt azt igérte neki, hogy a leányává fogadja. Az utolsó igéretét hűségesen beváltotta György. Úgy siratta meg, úgy temette el, mintha édesleányát vesztette volna.

Zábel életében nagyon szerette a finom tapintásu, suhogó selymet. Most végre megkapta a sárga, nehéz selyemruhát, amelyet György olyan régóta igérgetett neki. És mivel a jó illatot is nagyon kedvelte, rózsaolajjal itatták teli a ruháját.

A városban híre ment a leány halálának és az örmény-negyedből csapatosan jöttek az emberek halottnézőbe. Zábel szépsége, amelyet a halál szinte tündöklővé tett, elragadta és meghatotta őket. Nemzeti vértanúként gyászolták a vakleányt és ravatala előtt térdepelve, úgy fohászkodtak hozzá, mint szentjükhöz. A váli azonban neszét vette a dolognak és mivel attól tartott, hogy a temetés újabb zavargásokra fog alkalmat adni, ráparancsolt Szitnyayra, hogy temettesse el éjfélkor és csendben. A -201- nagyúr parancsának köszönhette a kis Zábel, hogy utolsó útját nem zavarta meg a tömeg kiváncsisága és tüntető kedve. Négy örmény szerzetes vitte a koporsóját, a magyar főkonzul kavaszai égő fáklyákkal kisérték. Amikor a kis menet elhaladt a temető óriás ciprusfái alatt, olyan különös és fantasztikus képet nyújtott, mintha egy száműzött királynőt temetnének.

György úgy érezte, hogy soha életében még nem nehezedett rajta olyan súllyal az Úr keze. Most, amikor már elvesztette, értette csak meg, hogy milyen kincset bírt a forrószívű és hallgatag ajku gyermek mérhetetlen odaadásában. -202-

Mióta Zábelt eltemette, György nagyon meggyűlölte a Levantet. Most már egyéb vágya sem volt, mint hogy végleg visszatérjen a hazájába.

Júniusban néhány különös levelet kapott Margittól. A leánya láthatólag egészen belebolondult az ő Kemény Bélájába. E levelekben állandóan az édesanyjával polemizált, aki előtt egyébként sohasem merte kiejteni Kemény úr nevét. Az élethez és a boldogsághoz való természetes jogáról filozofált, amellett sűrűn emlegette azt a bizonyos padlásszobát, amelyet tündérpalotává változtathat két hű szív szerelme.

Egyelőre egy hónapig akart csupán odamaradni. A társa arra kérte, hogy menjen Konstantinápolyon át és számoljon le ottani szállítójukkal.

A gyorsgőzösön az a kellemes meglepetés érte Györgyöt, hogy Vitkovics lovagot találta a kapitányi hídon. A lovag valahogyan megint megengesztelte a Lloyd-társaság haragos szivét és most az Alexandria és Konstantinápoly között járó egyik gőzöst vezette. Az óceánra ugyan most sem eresztették még ki, de a kapitány a Lloyd igazgatójának határozott -203- igéretét bírta, hogy a most épülő nagy óceánjárót, amely Trieszt és Sanghai között fog járni, neki adják. A kapitány egyébként jó kedvében volt. Jó kedvét néhány csinos angol miss okozta, akik megszállották a parancsnoki hidat. Az ő kedvükért talpig fehérbe öltözött Vitkovics és mulattatásukra fölhordatta a kajütjéből összes térképeit, a nagy messzelátóját, a fotografáló gépét és a felesége arcképét.

Reggel horgonyt vetettek az Aranyszarv torkolatában. Sztambul minaret- és kupola-erdejére ezüstös pára borult, Galata felől pedig nyüzsgő rajokban közeledtek a sárga kaikok. György elvégezte dolgát a szállítóval, aztán útra kelt a délben induló keleti gyorsvonattal Budapest felé.

Amikor este megebédelt a vonaton, az ebédlő-kocsi pincére rossz belga és svájci pénzre akarta fölváltani az ő török aranyát. Alkalmasint török effendinek nézte Györgyöt, aki piros fezt viselt a fején. György azonban pénz dolgában nem értette a tréfát és éles hangon rászólt a pincérre. Mialatt a szemébe nézett, egyszerre az a biztos meggyőződés kerekedett felül benne, hogy gyakran látta már a libériás ember fakó arcát. De hogy hol és mikor látta, arra sehogy sem tudott visszaemlékezni. A pincér magastermetü, nagyon sovány, őszhajú és fölötte ellenszenves arcu ember volt. Fesztelen, szinte gőgös tartással járt-kelt a vendégek között, ajkán pedig állandóan valami gúnyos, kicsinylő mosoly ült.

Másnap reggelinél megtudta, hogy ki a pincér. Szófiában egy magyar ember szállott a vonatra – a diplomáciai ügynökség egyik dragománja volt – a nevén szólította a pincért. -204-

A budapesti kaszinó híres gavallérja, aki kétszeri kártyaosztás közben kifosztotta Szitnyayt mindenéből. Ő választotta el Szitnyayt a családjától, ő küldte hosszú számüzetésbe, ő kényszerítette rá a baromi munkára, amelyet gőzhajók kazánházának forró poklában, raktárakban és irószobákban végzett. De ő volt oka annak is, hogy a gerinc és akarat nélkül szükölködő emberből, a szenvedélyek és szeszélyek játékszeréből férfi lett.

Balázsovics nem ismerte meg Szitnyayt. György szinte égett a vágytól, hogy megtudja, miként züllött az egykor annyira irigyelt és rettegett matador pincérré?

A szófiai dragomán, aki megszimatolta Györgyben a magyar embert és hamarosan ismeretséget kötött vele, bőven kielégítette kíváncsiságát.

Balázsovics bukása egy nagy botránnyal kezdődött, amely körülbelül egy esztendővel azután, hogy tönkretette Szitnyayt, előadta magát a budapesti kaszinóban. Egy nagynevű és dúsgazdag mágnás, Hatfaludy gróf, aki maga sohasem kártyázott, de unalmában szívesen nézte mások játékát, egy este tíz tanú előtt csalónak nevezte a matadort. A gróf hirtelen fölkelt az asztal mellől, ahol Balázsovics adta a bankot és így szólt a játékosokhoz:

A játék természetesen félbeszakadt. Balázsovics kihívatta a grófot, de az kurtán kijelentette, hogy sipistákkal nem szokott verekedni. A becsületbíróság, amely nem talált semmiféle kézzelfogható bizonyítékot, -205- kimondta ugyan, hogy Hatfaludy tartozik Balázsovicsnak elégtételt adni, az elégtételadásban azonban nem volt köszönet. A gróf, aki egyébként igen kemény és gőgös úr volt, kétszer lövetett magára, maga azonban nem élt a lövés jogával. A párbaj végén így szólt Balázsovics segédeihez:

– Mondják meg annak a fráternek, hogy minden kedden délután, amikor ráérő időm van, lövöldözhet rám, ahányszor akar, én azonban soha sem fogom arra méltatni, hogy fegyvert emeljek ellene.

Ebből persze ujabb lovagias bonyodalmak kezdődtek a gróf és Balázsovics szekundánsai között, a matador helyzete azonban a párbajtól kezdve tarthatatlanná lett. Hatfaludy gavalléros hírneve oly magas, társadalmi poziciója pedig oly erős alapon állott, hogy bizonyos fokig túltehette magát még a párbajszabályokon is. A kiméletlen és szívós megvetés, amelyet ő és barátai Balázsoviccsal és annak kevés jó emberével szemben kimutattak, semmivé tette a matadornak egyébként is mindig kétes és gyanús pozicióját.

Balázsovics, miután nem játszhatott többet a budapesti és a bécsi klubbokban, a Rivierára vonult, ahol megszokásból, vagy talán azért, mivel a vagyonát ki akarta kerekíteni bizonyos összegig, törzsvendégévé lett a montekarlói játékbanknak. Négy-öt esztendeig váltakozó szerencsével, de egyre növekedő szenvedéllyel viaskodott a nagy fosztogató géppel. Sok pénze és jó idegei voltak, a banknak azonban még több volt a pénze és még jobbak voltak az idegei; a gép végre is legyűrte az embert. Balázsovicsot tönkretette a nagyjátékosok rendes végzete. Egy nap a bank ötszázfrankos könyöradományával -206- a zsebében hagyta el Montekarlót.

További sorsáról nem sokat tudott a dragomán, Szitnyay azonban egészben véve el tudta képzelni egyes megállóhelyeit annak a pályafutásnak, amely a Rivieráról a konstantinápoly-belgrádi vonat ebédlő-kocsijáig vezetett. Amikor György megfizette ebédjét, kétfranknyi borravalót adott Balázsovicsnak. Az mély meghajlással csúsztatta zsebébe a pénzt. Most sem ismerte meg Szitnyayt.

Félnapig járt-kelt már Budapest legnépesebb utcáin és egyetlen ismerősével sem találkozott. Pedig valamikor mindenki ismerte ebben a városban. Nemcsak az utcák képe, de még az emberek tipusa, modoruk, a város levegője és a Duna vize is mintha más lett volna tizenhat esztendő alatt. Egy idegen városban találta magát, amely elszomorította és mégis az ujság minden ingerével hatott rá.

Másnap délben elment a volt felesége lakására, amelynek címét Margit leveleiből ismerte. Jordánné ő méltósága valahol a budai Krisztinavárosban lakott, egy ujonnan épült bérház második emeletén. A nagy ház egyedül szomorkodott a gyepes telkek között, mintha elkóborolt volna a fővárosi házcsordától és nem találna többet vissza.

Egy mogorvaképű vén cseléd nyitott ajtót. Szitnyaynak egy pillantást kellett vetnie a cseléd vénkisasszonyosan fonnyadt és szigorú arcára, hogy megismerje benne Irma alattvalóját. A konyha is szinte bosszantóan tiszta volt; meglátszott rajta, hogy a főzés itt mellékes dolog, fő a súrolás.

Jordánné nem volt otthon, helyette az egyik -208- Naszódy-leány, Etelka néni fogadta a vendéget. A vénkisasszony, aki egyébként csak igen keveset változott az évek folyamán, természetesen nem ismerte meg Szitnyayt. Amikor a vendég megnevezte magát, Etelka néni meglepett, haragos és fölötte gőgös arcot csinált. A Naszódy-leányok megszokták, hogy Szitnyayt mint a hímnemű gonoszság és züllöttség példaképét emlegessék és ha imádságaikban megemlékeztek róla, arra kérték a jó Istent, hogy ne engedje többet visszatérni ebben az életben.

– Hiszen éppen csak ez kellett nekünk még, – sóhajtott föl Etelka néni, miután némileg magához tért első meglepetésétől.

– Ne féljen tőlem, Etelka néni, nem kérek önöktől sem pénzt, sem egyebet. Szeretnék azonban Irmával beszélni, főleg pedig Margitot szeretném látni.

György nagy csodálkozására a vénkisasszony egyszerre görcsös zokogásra fakadt.

Szitnyay elhalványodott. Valami rettenetes, soha többé jóvá nem tehető szerencsétlenség sejtelme borzongatta meg.

Nagynehezen ki tudta venni a vénkisasszonyból, hogy Margittal valami különös és érthetetlen dolog történt. Aznap korán reggel, mielőtt még a cseléd fölkelt volna, eltávozott a lakásból és azóta nyoma veszett. Sem levelet, sem egyéb üzenetet nem -209- hagyott hátra. Pedig máskor az utcára sem szokott egyedül menni. Jordánné most a rendőrségre ment, másik nővére pedig, Jolán néni találomra bejárta az utcákat: véletlenül megtalálhatná az elveszett gyermeket?

– Magával vitte a kék zubbonyát és némi fehérneműt is vitt magával a szegény gyermek, – válaszolt Etelka néni, aki most már teljesen megfeledkezett a Györgyöt megillető megvetésről.

György kocsira ült és miután a bejelentő hivatalban megmondták neki, hogy Kemény Béla a Lónyay-utcában lakik, odahajtatott. A fiatal urat nem találta otthon. A Kemény kvártélyadó asszonya fogadta. Az asszonyság azt mondta, hogy a lakójának alighanem párbaja volt, mert reggeli ötkor már elment hazulról, pedig egyébkor rendesen délig szokott aludni. Szitnyay, aki tudott az ilyen emberek nyelvén is beszélni, azt mondta, hogy ő rokona Keménynek és pénzt hozott neki. Ezzel rögtön megnyerte a szobaasszony bizalmát és rokonszenvét. Az asszony bevezette Kemény szobájába és helyet ajánlott neki. Azt mondta, legjobb lesz, ha megvárja a lakót, három óra felé biztosan hazajön, mert nagyon várja a pénzeslevélhordót. Már tegnapra is várta a pénzét. -210-

A szoba, amelyben Margit imádója lakott, meglehetősen szegény szállás volt. Bútorai kopottak, ablakai pedig egy patkányszagú kis mellékudvarra vezetnek. Az ócska ebédlő-asztal, amelyet Kemény íróasztal gyanánt használt, teli volt kéziratokkal. Az asztalon volt Margitnak két arcképe is, egyiken a sokat mondó fölirás volt olvasható: Bélának – Margit.

Az asszonyság, aki mindenképpen mulattatni akarta Szitnyayt, elmondta, hogy Kemény a jövő hónap elsejére fölmondta a lakását.

– Dehogy van! Nem tudná megfizetni az előleget, hiszen nekem is tartozik még két hónapi bérrel…

Az asszonyság egyébként nagyon szerette a lakóját. Azt mondta, hogy áldott jó ember, csak az a baja, hogy nagyon lusta. Nappal alszik, éjjel pedig kávéházban ül mindenféle írókkal. (A lakásadónő nem volt valami jó véleménnyel az írók felől.)

Ha egyebet nem, az önuralom és a türelem erényét nagy mértékben elsajátította Szitnyay. Ez most hasznára volt, mert délutáni négy óráig kellett várnia a hónapos szobában. Akkor megszólalt odakünn a csengetyü.

Szitnyay maga nyitott neki ajtót. Egy délceg termetű, igen csinos és feltünő elegánciával öltözött fiatal úr lépett a szobába. Pompás szabásu redingotot, -211- selyem nyakkendőt és fényesre kivasalt köcsögkalapot viselt. Fehérkeztyűs kezében divatos sétapálcát tartott. Szinte hihetetlennek látszott, hogy ez a mágnásos külsejü fiú ilyen nyomorúságos lyukban lakik.

A fiatal úr lekapta fejéről a kalapot, arca krétafehér lett. György azonban karonfogta és magával vonta.

– Ha valami fontos dolga volna is itthon, halassza el az én kedvemért, – tizenhat esztendő óta nem láttam a leányomat!

– Tulajdonképpen mért szöktette meg Margitot? – kérdezte később György.

– Tisztességes szándékaim voltak! – erősködött Kemény. – Ma akartunk megesküdni, de nem lehetett, valami hiba van a Margit írásaival…

A kocsi megállott és Kemény fölvezette Györgyöt egy bérház harmadik emeletére. Az előszobán át a nappaliba értek, ott két nő ült az asztalnál: egy pápaszemes idős hölgy, aki nagy buzgalommal harisnyát -212- kötött és egy kékzubbonyos fiatal leány, aki kávézott.

A leány lassan fölemelkedett, remegő kézzel simított végig homlokán, majd szó nélkül Szitnyay nyakába vetette magát. Aztán kitört belőle az öröm, természetesen sírás alakjában. Oly hosszan és görcsösen tartották egymást átölelve, mintha el sem akarnának többet válni az életben.

Kemény szomorúan és némi féltékenységgel nézte a családi jelenetet. A néni pedig, amikor megtudta, hogy az idegen úr Margit édesapja, egy rövid, de jelentős kijelentést tett. Azt mondta Szitnyaynak: Egy percig sem hagytam őket magukra! – Margit most ébredt csak tudatára a maga félszeg és különös helyzetének. Arca sápadt volt, szemei könnyeztek s kezeit összekulcsolta: úgy nézett az apjára.

– Beszéljünk most komolyan, – mondta Szitnyay. – Mit jelent ez a szöktetési komédia?

– Édesmamának pedig soha sem mernék erről szólni, – magyarázta Margit, – inkább meghalnék!

– Igen, papa. Tegnapelőtt ezt meg is írtam neked és kértem az áldásodat.

– Az áldással még ráérünk. Először azt szeretném tudni, hogy milyen terveitek voltak a jövőre nézve? -213-

– Én dolgozni fogok Margitért! – mondta Kemény. – A legkeményebb munkától sem riadok vissza…

– Én az ön helyében először állást szereztem volna, csak azután asszonyt!

– Abban bíztam, hogy Margit szerelme erőt fog nekem adni, hogy megküzdjek az élettel…

György most már eléggé tisztában volt a vőjelöltjével. Ez a fiú vagy nagyon ostoba, vagy nagyon szerelmes.

– Az édesanyádhoz, aki most alkalmasint félig őrültje a félelemnek. Mindent el fogsz neki mondani és bocsánatot fogsz kérni tőle.

– Ha most a mamához kell mennem, akkor meghalok! – mondta mély meggyőződés hangján a leány.

– Nem fogsz meghalni. Ha adna is egypár nyaklevest, akkor sem követne el rajtad nagyobb méltatlanságot. Egyébként is csak egypár napig fogsz az édesanyád házánál maradni, aztán magammal viszlek.

– Önhöz is volna szavam, – szólt György a fiatal úrhoz. – A becsületszavát fogja nekem adni, hogy mindaddig, amíg nem közlöm önnel végleges elhatározásomat, nem fog a tudtom nélkül Margittal sem beszélni, sem levelezni.

Kemény úr holmi magasabb erkölcsi kötelességeket emlegetett, Margit biztatására azonban mindent megigért Szitnyaynak, amit az tőle kívánt. György még azzal lepte meg Keményt, hogy estére meghívta magához a fogadóba, aztán hazavitte Margitot az édesanyjának.

Jordánné otthon volt, a kereveten feküdt és hideg borogatást rakatott a fejére. A nagy izgalom beteggé tette. Amikor György belépett hozzá, már tudta az asszony, hogy kivel van dolga. Etelka néni már előkészítette a látogatásra. Az özvegy Györgyre tekintett, majd Margitra, végül így kiáltott föl:

– Ellenkezőleg, én vagyok az, aki visszaadja önnek a leányát, – válaszolt György.

Margit odaállott az édesanyja elé és lesütött szemmel, szepegve, mintha valami leckét mondana, bevallotta neki nagy meggondolatlanságát. Az édesanyja szédülő fővel és a kezeit összekulcsolva hallgatta meg a gyónását. Szitnyay azalatt érdeklődéssel, de minden különösebb fölindulás nélkül szemlélte egykori hitvesét. Tizenhat esztendő alatt nagyon megváltozott Irma. Most is tiszta, határozott vonásai voltak, de az idő kidomborította arcán a gőg kifejezést, hajdani szőke szépségének pedig alig maradt már nyoma. Inkább vénkisasszonynak nézhette volna az ember, mint asszonynak.

Margit azzal szakította meg töredelmes vallomását, -215- hogy egyszerre az édesanyja nyakába akart borulni, Jordánné azonban eltaszította magától a leányt.

– Gyalázatot hoztál a fejemre, – mondta, – e perctől fogva nem vagy többé az én gyermekem. Tehetsz amit akarsz, én nem ismerlek többé.

– Egyelőre csak annyit, hogy magammal fogom vinni a leányomat. Remélem, nincs ellene kifogása?

György a szomszéd szobába vezette a zokogó Margitot, aztán betette az ajtót és visszatért Irmához.

– Ön meg akart engem bántani, – mondta nyugodt mosollyal, – de figyelmeztetem, hogy igyekezete kárba vész. Én két esztendeig voltam fűtő egy adriai gőzösön, azalatt megkérgesedett a tenyerem és megkeményedett a lelkem is kissé. Amit ön nekem a családi becsületről, a jó hírnévről és az illendőségről mondhat, az nincs rám semmi hatással. Én megtanultam, hogy az embereket a valódi értékük és nem a szavuk vagy a babonáik után itéljem meg…

Jordánné megvetően mérte végig Szitnyayt, az azonban halkan és minden indulat nélkül folytatta:

– Tulajdonképpen azért jöttem önhöz, hogy egymáshoz való viszonyunkat tisztázzam. Azt hiszem, mi nem tartozunk egymásnak semmivel. Ön engem sohasem szeretett, de mégis eltűrte, hogy a feleségemnek nevezzem, amíg gazdagnak hitt. Ahogy elszegényedtem, ön volt az első, aki elhagyott. -216- Nem teszek ezért szemrehányást. Jól tette. Joggal vádolom azonban, hogy ön, aki meg van róla győződve, hogy az anyák legjobbika, nem teljesítette anyai kötelességét a gyermekével szemben. Fölnevelt egy leányt, akit nem ismer és akinek bizalmát sohasem tudta megnyerni. Én elzüllöttem és tönkrementem ön mellett és valószínü, hogy a gyermek is elzüllik és tönkremegy, ha egy szerencsés pillanat nem szólít engem haza…

– Ön merészkedik nekem szemrehányást tenni? Ön? – kérdezte végtelen kicsinyléssel.

– Nem akarom bántani, – folytatta Szitnyay, – de szükséges, hogy tudomást vegyen megváltozott helyzetünkről. Ön többé már nem az, aki volt és magam sem vagyok az, aki voltam. Ha a gyermekünk jövőjéről van szó, magamnak tartom fenn a rendelkezés jogát, mert meggyőződtem róla, hogy önre nem bízhatom többé Margit sorsát. Ha belenyugszik abba, amit tenni akarok, akkor kész vagyok arra is, hogy gondtalan életet biztosítsak önnek, mert úgy tudom, szükséget szenved…

Szitnyay e szavak után kinyitotta a szomszédszoba ajtaját, beszólította Margitot.

A leány félénken közeledett Jordánné felé, de az hátat fordított neki és kezével az ajtóra mutatott. -217- György tehát karonfogta a leányát és elhagyta vele a szobát. A folyosón Etelka néni állotta útjokat. A vénkisasszony végighallgatta a beszélgetésüket – mindenesetre a kulcslyukon át – és most kezeit tördelve lépett a távozók elé.

– Nekem most anyahelyettesről kell gondoskodnom Margit számára, – folytatta Szitnyay, – önnél jobbat keresve se találhatnék. Ha vállalkoznék rá, nagy szolgálatot tenne a leánynak, akit bizonyára nagyon szeret, de szolgálatot tenne Irmának is…

A kenyérkereset szó láthatólag megbántotta Etelka nénit. Ő évek óta Irma kegyelméből élt, mert édesapja semmit sem juttatott neki, de a gondolatot, hogy ő valamit pénzért tegyen, fölötte megalázónak találta…

György tudta, hogy a gyors elhatározás nem vág Etelka néni szakmájába, azért estig gondolkodási időt engedett neki és hátra hagyta a fogadója címét is.

A nővérével jött, Jolán nénivel. Miután többrendbeli kérdést tisztáztak, Etelka késznek nyilatkozott arra, hogy Margit mellett marad. Azt mondta, hogy a gyerek iránt érzett szeretetből határozta magát -218- e lépésre, Irma akarata ellenére. György azonban tudta, hogy a néni Jordánné akarata szerint cselekszik. A három Naszódy-leány közül csak az egy Irmának volt akarata, a másik kettő a rabszolga természetű nők közé tartozott. Bár meglehetős tisztes kort értek már el, ma is úgy gondolkoztak és viselkedtek még, mint kisleánykorukban, amikor az édesanyjuktól kérdezték meg, hogy minő színű szalagot kössenek a hajukba. Jordánné, aki végre mégis csak anya volt, bizonyára megbánta már, hogy maga és Margit között fölégette a hidat, de mivel az elvek asszonya volt, megalázkodás nélkül nem másíthatta meg kimondott határozatát. A megoldás, hogy Etelka révén a jövőben is némi ellenőrzést gyakorolhat Margit fölött, nagyon is kapóra jött neki.

Szitnyay tehát szállást bérelt Etelka néni és a leánya számára. A néni ugyan megborzadt a gondolattól, hogy jó ideig fogadóban kell majd laknia, – nem tudni miért, de a Naszódy-családban a fogadó és kórház szónak valami lealázó jelentőséget tulajdonítottak, – de mivel senki sem törődött ellenvetéseivel, sóhajtozva beletörődött a dologba. Később még sok mindenbe kellett beletörődnie és idővel annyira belegyakorolta magát a lemondás erényébe, hogy abbahagyta a sóhajtozást is… -219-

Valami kegyeletes ösztöne arra késztette Györgyöt, hogy fölkeresse őseinek fészkét, Szitnyát. Margitot és Etelka nénit, miután részletes és szigorú utasításokat adott nekik a viselkedésükre nézve, Budapesten hagyta, de magával vitte Kemény Bélát. Szükségét érezte, hogy közelebbről megismerkedjék a fiatalemberrel, erre pedig alkalmasnak látszott a szitnyai kirándulás. A fiatal úrnak egyébként sem volt Budapesten semmi fontos dolga. Ha egy nap áttette volna lakóhelyét a Mars bolygóra, az egy Margitot és talán egy-két fizetőpincért kivéve alig nélkülözte volna valaki.

Kemény eleintén húzódott az úttól. György rögtön tisztában volt habozásának okával.

– Önnek nincs pénze? Mondok valamit. Nekem mostanában sok írnivalóm lesz. Szükségem van egy titkárra és fölajánlom önnek ezt az állást.

Kemény szakasztott olyan sértődött arcot csinált, mint Etelka néni, amikor Szitnyay a tisztes kenyérkeresetet említette előtte. György azonban -220- hamarosan elhallgattatta a fiatal úr lovagias ellenvetéseit.

– A pénz, amit tőlem kap, lesz az első pénz, amit hasznos munkával fog megkeresni.

Már a vasuton is meglehetősen kiismerte vő-jelöltjét. A derék és élhetetlen fiúnak csak egy nagy hibája volt: örökösen affektált. Nem is annyira meggyőződésből, mint inkább kényszerűségből. A nagy ellentmondás, amely valódi és képzelt társadalmi helyzete között volt, szorította rá a rendszeres hazudozásra. Nyomorúságos hónapos szobában lakott, de úgy öltözködött, mint valami fiatal hitbizományos. Főúri önérzettel járt-kelt a világban, gyakran azonban két forintot kért kölcsön valamelyik pincértől. Megesett vele, hogy nem ebédelt, de egy sértő pillantásért lovagias elégtételt kért. Nagyúri nevelést kapott, de ha a maga munkájával akarta volna megkeresni mindennapi kenyerét, dijnokká kellett volna lennie. Mivel ezt a foglalkozást lenézte, az irodalmi kisérletei pedig sehogysem váltak be, a szegényes segítségből tartotta fenn magát, amelyet kölcsön címen vagyonos rokonai juttattak neki. Közben fantasztikus terveket szőtt, mint ultima ratio pedig állandóan előtte lebegett az öngyilkosság gondolata. Hozzátartozik Kemény jellemzéséhez az a körülmény is, hogy blazirt és rossz embernek tartotta magát, bár alapjában véve tapasztalatlan és jószivű volt, akár egy fiatal leány. Két-három szinházi karhölgy szemet vetett a csinos fiúra és Kemény ezért azt hitte, hogy alaposan kiismerte már a nőket. És mivel az egyik hamarosan túladott rajta valami vagyonos kereskedő kedvéért, Kemény azt hitte, hogy joga van megvetni a nőket. Amikor megismerte Margitot, -221- őrző angyalát köszöntötte benne, aki ki fogja szabadítani a bűn fertőjéből. A valóságban pedig Margit volt az ő első szerelme.

Szitnyára érkezve, György alig ismert rá kis szülővárosára. Szitnya ujabban a rohamosan fejlődő vidéki gócpontok sorába lépett. Utcáit aszfalttal burkolták és villamosan világították. A régi városi kertet modern parkká változtatták át és a szitnyaiak igen büszkék voltak monumentális új városházukra és szinházukra. Kórháza, csatornarendszere és vízvezetéke azonban természetesen nem volt a városnak. A pompás városháza hivatalaiban új községi pótadókon és kölcsönökön törték a fejüket, a színházban megbukott minden társulat és a fogadó, amelyben Szitnyay megszállott, egyike volt a legmocskosabb helyeknek, amelyeket életében látott. A város rohamos fejlődése láthatólag abból állott, hogy hitelre gyémántgombokat vásárolt a rongyos ingére.

György első útja a szitnyai kávéháznak szólt. Tudta, hogy ott mérik a friss-sütetű híreket. Az ott ténfergő kisvárosi naplopóknak nem mondta meg a nevét, de azért hamarosan megtudott tőlük mindent, amit tudni akart.

Régi ismerősei közül jóformán már alig is élt valaki. Veisz bácsi, aki megvette tőle a birtokát, már vagy tíz esztendővel ezelőtt meghalt. A felesége is nyugodni tért, miután egész életén át soha sem volt annyi szabad ideje, hogy kissé kipihenje magát. A kastélyban most Árpád volt az úr, Veisz bácsi egyetlen fia.

Az új földesúr láthatólag humoros alak volt a szitnyaiak szemében. Ha egyikük kiejtette a nevét, -222- mosoly jelent meg minden arcon. Veisz Árpád a feudális nagyurak módjára szigorúan elzárkózott kastélyában. Bár legényember volt, valóságos udvart tartott és a szitnyaiak száz mulatságos adomát tudtak a kastély belső életéből. Veisz Árpádnak csak egy szenvedélye volt, ez azonban betöltötte egész életét: a paripa. Versenyistállót tartott, ügetőket nevelt és falkavadászatokat rendezett. Ha piros frakkjában végiglovagolt a városon, a benszülöttek megemelték előtte a kalapjukat, a háta mögött pedig hemperegtek a nevetéstől. A parasztok is a bolond Pádinak nevezték. Egyébként azt beszélték róla, hogy fülig ül az adósságban. Két pusztáját már eladta Rodek bárónak és a szitnyaiak állítása szerint rövid idő kérdése csak, hogy megperdüljön a kastélyban a dob.

György a délután folyamán ellátogatott a kastélyba. Nemcsak udvariasságból, de valami jussa is volt hozzá, amennyiben a várkert egy kis darabja, ahol a családi kripta állott, az ő telekkönyvi tulajdona volt. A kastély ura eleintén sehogysem akarta elfogadni Györgyöt. Olyasmit képzelt, hogy a tönkrement földesúr kolduló szándékkal jön hozzá. Később azonban mégis maga elé bocsátotta és amikor megpillantotta Szitnyayt, kitüntető udvariassággal bánt vele.

Aki futólagosan körülnézett a kastélyban, az rögtön tisztába jöhetett vele, hogy a gazda anglomániában szenved. A nagy halltól kezdve egészen az utolsó vendégszobáig minden zúg az angol bútoripar egyszerű, tömör és méregdrága termékeivel volt túlzsúfolva. A házigazda maga is angol úriember benyomását tette. Angol ruhát viselt, a bajuszát angolosan -223- nyiratta és kurta angol pipát tartott a fogai között. Komor nyugalom ült állandóan szögletes arcán, halkan, de nagyon határozott hangon beszélt, még pedig – csodálatos, de való! – erősen angolos kiejtéssel. Amikor később valami frissitővel akart szolgálni vendégeinek, a selyemharisnyás lakáj szódavizes gint hozott.

Minden angolos bogarától eltekintve, Veisz nemcsak okos, de határozottan szellemes ember benyomását tette. Elméssége azonban véget ért az istállónál. A lósportot és mindent, ami összefüggésben volt vele, valami roppantul előkelő, fontos és komoly dolognak tartotta. Egyes trainerekről és lovasokról úgy beszélt, mint az emberi nem díszeiről, a mesterség apró fogásairól pedig olyan áhitatos odaadással emlékezett meg, mintha egy magasztos kultusz ritusához tartoznának. Csodálatosképpen abban a különös hitben élt, hogy a lósport minden valamire való embert épp annyira érdekli, mint őt érdekelte.

Később levezette Györgyöt az istállójába is. Ez volt a kastély legdíszesebb helyisége. A márványból és bronzból épült lópalotában még kandalló is volt; Veisz Árpád e kandalló előtt töltötte téli estéit. Szitnyay most már elhitte azt, amit a kávéházban hallott, hogy Veisz bácsi fia fölött hamarosan meg fog szólalni a dob.

Láthatólag igen jó benyomást tett a kastély urára, mert az ott marasztalta vendégét vacsorára. Teánál aztán Veisz bizalmasan bevallotta Szitnyaynak, hogy meglehetősen megunta már a szitnyai életet. Az a terve, hogy bérbeadja vagy eladja jószágát és egy angol trénerrel szövetkezve, nagy telivértenyésztő-telepet alapít valahol a főváros határában. -224- Már levelezett is a szóban forgó angollal és nem kételkedett benne, hogy vállalata százezreket fog jövedelmezni. Az ő terve, amely egy régóta érzett szükséget volt hivatva pótolni, azon föltevésen alapult, hogy a budapestiek most csak azért járnak villamoson, meg komfortáblin, mivel nem tudnak hová fordulni, ha irlandi import-mént vagy angol carossier-t óhajtanak vásárolni.

György azt is megtudta, hogy a kis bőrgyár, amelynek Istenben boldogult Veisz bácsi a vagyona javarészét köszönhette, még mindig Árpád úr tulajdona. Az új földesúr kissé restelte ugyan a timármesterségét, a gyára, amelyet egy teljhatalmu üzletvezetője kormányzott, nem is igen jövedelmezett, a mai napig azonban nem akart túladni rajta, mivel édesapja a halálos ágyán nagyon a lelkére beszélt és alkalmasint valami igéretet is vett tőle. Most azonban a jószággal együtt meg akart szabadulni a gyárától is.

György másnap ellátogatott a gyárba. A gubacskereskedőt érdekelte ez az ipar. Meglepetésére egy igen jól fölszerelt és az erős munkától hangos kis gyárat talált. A bolt előtt, ahol a csizmadia- és szíjgyártókellékeket árulták, ugyancsak nagy élet folyt. György ebből és Árpád úr elbeszéléséből azt a benyomást nyerte, hogy a német intéző arcátlanul megcsalja gazdáját. Ez a benyomása még erősbödött, amikor a német nagy megbotránkozására betekintést kért az üzleti könyvekbe.

Rákövetkező éjjel nem igen aludt Szitnyay. Megnyilt előtte a lehetőség, hogy visszaszerezze birtokát és ez a tudat egyszerre fölébresztette benne a földéhség ösztönét, amely ott szunnyad minden magyar -225- lelkében. Úgy gondolta most, hogy erkölcsi diadala, amelyet önmaga és az élet fölött kivívott, csak akkor lesz teljes, ha ott végezheti életét, ahol kezdte: ősei kastélyában. Miután sokat számolgatott, fölkereste Veiszt és felajánlotta neki, hogy megszerzi neki a pénzt, amelyre a sporttelep felállításához szüksége van. Két napig beszélgettek erről, végre is megállapodásra jutottak. A megállapodás szerint Szitnyay tíz esztendőre bérbe veszi a Veisz-féle birtokot, a bőrgyárral együtt. A bért előre lefizeti Veisznak. Tíz esztendő mulva Szitnyaynak joga lesz a birtokot és gyárat előre megállapított áron megvásárolni.

Negyednapon visszatért Budapestre és a vasúti kocsiban közte és Kemény között a következő párbeszéd folyt le:

– Beszéljünk most a magunk dolgáról, – mondta György. – Ön feleségül akarja venni a leányomat?

Kemény nem válaszolt. Szégyelte magát György előtt, bár maga sem tudta, hogy miért. Talán a fantasztikus élettervek miatt, amelyeket a fővárosi kávéházak füstjében kieszelt és amelyeket most szörnyen együgyűeknek talált.

– Hajlandó volnék a leányomat önhöz adni, – folytatta Szitnyay, – de csak egy föltétel mellett.

– Ha az életemet kivánná, azt sem sokalnám Margitért, – mondta minden pátosz nélkül.

– Jóval kevesebbet kívánok. Megelégszem, ha egy esztendőt ad nekem az életéből.

– Ha valóban szereti a lányomat és komolyan akarja venni az életet, akkor van rá mód, hogy a vőmmé legyen. Egy ajánlatot fogok önnek adni az újpesti nagy bőrgyár tulajdonosához és ő befogadja önt a gyárába munkásnak.

– Meg fogja tanulni a timármesterséget. Természetesen az inasságon kezdi. Egy esztendő elég az ilyen erős és intelligens embernek arra, hogy legénnyé legyen és megtanulja mindazt, amit tisztességes timárnak tudnia kell. Azt az egy esztendőt azonban kemény munkában fogja tölteni. Együtt fog élni és dolgozni a többi munkással. Lesz rá gondom, hogy a gyár semmiféle kiváltságban ne részesítse. Ha kibírja az esztendőt és ha akkor is szeretik még egymást Margittal, akkor önnek adom a leányomat és önre bízom a szitnyai bőrgyár vezetését. Módjában lesz, hogy a munkájával tartsa el a feleségét. Ha Margittal nem szeretik már egymást egy esztendő múlva: ön akkor is csak nyert az ajánlatommal. Az önhöz hasonló ember előtt csak két út áll: vagy főbelövi magát, vagy kimegy külföldre és megtanul dolgozni. Nem látom be, hogy miért nem tanulhatna meg dolgozni idehaza is. Most gondolkozzék az ajánlatomon. Ha elfogadhatatlannak találja, akkor mint jóbarátok válunk el, de ön nem fogja többet viszontlátni az én leányomat, mert Szmirnába viszem…

Kemény nem válaszolt mindjárt. Budapestig nem is beszélgettek többet, hanem elgondolkozva nézték az ablak alatt elperdülő szántóföldeket. A csinos és elegáns fiúnak, aki fehér keztyűvel a kezén és ugyanolyan színű gamásnival a lábán ült az -227- elsőosztályu kocsiban, gondolataiban ugyancsak nagy ugrást kellett tennie, amíg beletalálhatta magát a timárinas szerepébe. Budapestig azonban megtette az ugrást.

– Elfogadom ajánlatát, – mondta szomorúan. – Magam is azt hiszem, ez az egyetlen mód, hogy még ember legyen belőlem…

– Magam is azt hiszem, – mondta Szitnyay, azalatt, hogy kezet nyújtott jövendőbeli vejének. -228-

Szitnyay tudta, hogy Jordánné nyomasztó anyagi gondok közt él és azért Budapestre visszatérve, levelet írt, amelyben fölajánlotta neki segítségét. Irma azonban válaszra sem méltatta. Az özvegyasszonyt láthatólag nagyon nyugtalanította és elkeserítette volt férjének ujabb szereplése. Ő évek óta megállapodott magával abban, hogy Szitnyay léha és gonosz ember, – afféle alantos ember, mint Jordán mondani szokta, – akinek el kellett buknia. Jordán annak idején elhitette az asszonnyal, hogy megbecsülhetetlen szolgálatot tett neki, amikor kiszabadította György kezéből. Jordán emlékét ma is úgy tisztelte még, mint egy martirét, akit nem tudott megérteni és megbecsülni a kora. Meg volt róla győződve, hogy bekövetkezik még az idő, amikor a nemzet elégtételt fog adni emlékének. Hogy a meghalt államtitkár nem volt nagy ember, csupán nagyzoló egoista, azt gyakran hallotta, de mindannyiszor keserű megbotránkozással utasította vissza. Hogy ő maga is kötelességmulasztást követett el első urával szemben és hogy a második házasságába -229- rideg önzése vitte bele, az is eszébe jutott olykor, de elhinni nem akarta. Mivel hűvös vérmérsékletű és ennélfogva tisztaéletű asszony volt, fölötte nagy tisztelettel is adózott önmagának. A női erényparvenü ismert felekezetéhez tartozott. Az ártatlanul szenvedő emberek keserű önérzete még fokozta önbecsülését és hajlandóvá tett arra, hogy csalhatatlannak tartsa magát. György ujabb feltünése zavarba ejtette. A győzelem, amelyet a szerinte alantas ember az élet fölött aratott, tulajdonképpen a Jordán emléke ellen intézett posthumus merénylet volt. Irma érthetetlennek és lealázónak találta Szitnyay sikerét, mint a gondviselésnek egy súlyos logikai botlását.

György nem volt túlságosan érzékeny ember és hamarosan megtalálta a módját, hogy megalkudjék Irma elveivel. Egy második levelet is küldött a Krisztinavárosba, de ezúttal már Jolán néni címére. A levélben arról értesítette a vénleányt, hogy egyik fővárosi bank havonta bizonyos összeget fog neki kifizetni. Három nap mulva értesítette is a pénzintézet, hogy Jolán néni pontosan fölvette és köszönettel nyugtázta a pénzt. Mivel a vénkisasszony házközösségben élt Irmával, Jordánné ilyenformán megszabadult anyagi gondjaitól, anélkül, hogy föl kellett volna áldoznia kipróbált elveit…

A következő napok egyikén Szitnyay leányával a Városligetben sétálva, megpillantotta az öreg Naszódyt, aki fiatal feleségével a Stefánia-úton kocsizott. Díszes, kissé parvenüs izléssel összeállított fogatban ültek. Az asszony nagyon feltünően volt öltöztetve, a fokhagymaszínűre festett hajától eltekintve -230- azonban elég csinos nő volt. Az öreg a parókájával, amely ferdén állott ökölnyire fonnyadt madárfején, és a fiatalos szabásu angol ruhájával szinte ijesztő benyomást tett. Olyan volt, mint egy felöltöztetett, vigyorgó múmia.

Szitnyay megtudta Etelka nénitől, hogy Naszódy ma is sokat foglalkozik még szellemidézéssel. Amíg azonban annakelőtte nem hitt a titkos tudományokban és csakis első feleségének félrevezetésére táncoltatta az asztalt, addig újabban csalóból lelkes hívővé lett. A második felesége, aki a titokzatos kultusz avatott papnőjévé képezte ki magát, a szellemnek mondták tollba Naszódynak azt a végrendeletét is, amellyel kitagadta gyermekeit és minden vagyonát feleségére hagyta.

Egy hónapot töltött Budapesten Szitnyay, akkor ismét útra kelt Szmirna felé, hogy rendbe hozza dolgait Mingusz barátjával és hogy előkészítse végleges hazatérését. Üzleti dolgain kívül egy másnemű kötelessége is szólította Szmirnába: haza kellett hoznia a kis Zábel hamvait. Valamikor boldoggá tette a vakleányt azzal az igéretével, hogy gyermekévé fogadja és hogy magával viszi Magyarországra. A kis örmény leányt valami titokzatos, epesztő honvágy emésztette mindig Szitnyay szülőföldje után. Most be akarta váltani igéretét a halottal szemben. A szitnyai parkban fogja nyugalomra helyezni, az öreg hársfák alá; kis követ fog a sírja fölé állítani és a kőre rávéseti a nevet, amelyet a leány annyi gyönyörűséggel ismételgetett a halálos ágyán: Szitnyay Zábel.

Az volt a terve, hogy késő őszig a Levanteban marad, azután visszajön és átveszi Szitnyán a birtokot -231- és a Veisz-féle bőrgyárat, amellyel nagyszabásu tervei voltak. Margitot és Etelka nénit magával akarta vinni. A leányát kellemes izgalomba ejtette az utazás gondolata. A remény, hogy édesapja kalauzolása mellett megismerheti Hellászt, Bizáncot és a Levante exotikus vidékeit, legyőzte a fájdalmat is, amelyet a Kemény Bélától való elválás gondolata okozott neki.

Etel néni három héttel ezelőtt még azt mondta, hogy szörnyet halna, ha tengerre kellene szállania, most azonban már annyira György befolyása alá került, hogy ellenkezés nélkül csomagolta holmiját. A vénkisasszony, aki alapjában véve kedves és szerény teremtés volt, nagyon jól érezte magát mostani helyzetében. Benne is, mint ahogy a legtöbb elkeseredett vénleányban, kielégítetlen anyai és gazdasszonyi ösztönök lappangtak. Most végre kielégíthette ösztöneit, kedve szerint szerethette Margitot és gondoskodhatott György apró szükségleteiről. Az élete így tartalmat és célt nyert.

Szitnyay kivánságára Margit az elutazása előtt meglátogatta édesanyját. A leány biztosra vette, hogy anyja nem fogja maga elé bocsátani és előlegezett elkeseredésében ezen már sírt is egy verset; a könnyei azonban kárba vesztek, mert Jordánné maga is látni óhajtotta Margitot. Kissé kimérten bánt ugyan vele, egyébként azonban nagyon szelid volt és inkább a megbántott, mint a haragos anya szerepét adta. Búcsúzáskor meg is csókolta, igaz, hogy csak a homlokán…

Utolsó látogatásuk az ujpesti bőrgyárban dolgozó Kemény Bélának szólt. Éppen munkában találták. Egy hosszú rúddal kavargatta a nagy kádat. -232- A gyáros, aki maga kalauzolta Szitnyayt és aki valaha maga is így dolgozott az apja gyárában, azt mondta, hogy Kemény egyelőre jól beválik és hogy idővel derék timárlegény lehet belőle. A fiatal úr maga elszántan és jókedvvel haladt az úton, amelyet Szitnyay kijelölt neki. Az erős fizikai munka megkeményítette már a testét és a lelkét, amelyet kikezdett a hosszúévi semmittevés. Kezdett már letenni gavalléros önérzetéről is, amelynek nem igen tudta volna hasznát venni a gyárban, de szert tett az önérzetnek egy új és becses nemére: az erejében bízó és az élettel elszántan farkasszemet néző férfi önérzetére.

Amikor György búcsúzóra kezet fogott jövendő vejével, így szólt hozzá:

– Gyönge ember, aki csak azért él, hogy dolgozzék, de még gyöngébb, aki elpusztul, mert nem tud dolgozni. Az az igazi férfi, aki mindenre képes a maga idejében. Az idő most azt kivánja tőlünk, hogy dolgozzunk. Egy esztendő múlva a magunk gyárában leszünk. Abba se hagyjuk a munkát, amíg utódainknak vissza nem szereztük a régi Szitnyay- és Kemény-uradalmakat az utolsó szántóföldig. Mi leszünk az új honszerzők, akik nem vérrel, hanem verejtékkel szerzünk magunknak hazát.

Fiumén át vitte a leányát, hogy megmutassa neki a jóniai tengert, Hellászt és az Archipelágust. Ha visszatérnek az ősszel, majd megnézik együtt Konstantinápolyt is.

A vonaton, amely a tenger felé röpítette őket, érdekes találkozása volt Györgynek. Az ebédlőkocsiba ment, hogy valami frissítő italt vigyen az asszonyainak, midőn a szeme megakadt egy különös -233- páron. Az asszonyban tüstént megismerte Vivó Editet, az aranykígyót. Egy nagyon fiatal és fölötte ellenszenves arcu legényke társaságában ebédelt. Edit termete ma is pompás volt még, a haja aranykoronaként tündöklött a fején, a szeme pedig erős fényben tüzelt; arcán azonban sötét horpadások vonultak végig, mintha a szenvedély tüze perzselte volna meg vonásait. Olyan volt, mint egy márványszobor, amelyet kikezdett az időjárás. Ha szépnek nem is volt már nevezhető, azért fölötte érdekes és elegáns asszony volt.

Szitnyay összes régi barátai közül egyébként ő volt az egyetlen, aki tüstént fölismerte. Egy percig farkasszemet nézett vele, aztán fölkelt és halkan mondta:

– Hallottam, hogy visszajött Magyarországba, – mondta az aranykígyó. – Azt is hallottam, hogy visszaszerezte a vagyonát. Mindent tudunk már! Hej, hogy irigylem magát, barátom! Nem a vagyonáért, hanem a küzdelemért, amelyet érte folytatott… Ez valami, amiért érdemes volt élnie!

A fiatalember, Edit utitársa, most hozzájuk lépett és fontoskodó hangon mondta:

Az útitárs meghökkent és sértődött arccal vonult -234- vissza, György pedig mosolyogva tudakozódott Edit hogyléte után.

Az aranykígyó arca ekkor csodálatosan elváltozott. Szinte megdermedt rajta a halálos szomorúság kifejezése. És váratlanul megint erőt vett rajta az a bizonyos őszinteségi görcs, amelyet György hajdan gyakran figyelt meg rajta. Ilyenkor a különös asszony keserü gyönyörüségét találta abban, hogy véres igazságokkal lealázza és elgyötörje önmagát.

– Nézzen rám barátom és tudni fog mindent. Vénülök, barátom, vénülök! Sejtelmem sincs róla, hogy mi lesz velem. Én csak egy értékes dolgot találtam az életben: az ifjúságot. Az ifjúságom oda, vele elveszett mindenem.

– Az semmi! Ne is beszéljünk róla! Valaha én is bolondítottam magamat mindenféle üres jelszavakkal. De hamarosan megundorodtam tőlük. Én sohasem voltam művésznő. Az úgynevezett művészet nekem csak ürügy volt arra, hogy ragyogtassam az ifjúságomat. A szent tüzem elhamvadt, minek nekem most már az üres oltár? Olykor úgy érzem magam, mintha egy gonosz misztifikáció áldozata volnék…

Vigasztalhatatlan szomorúság csengett ki minden szavából. Ha elkomolyodott, a redők mélyebbek és merevebbek lettek arcán, ilyenkor tíz esztendővel öregebbnek látszott.

– Mondok magának valamit, barátom, – folytatta később halkabban. – A hozzám hasonló asszony addig él csak, amíg fiatal. Én holttest -235- vagyok már. Ha a tükörbe nézek, nevetségesnek és förtelmesnek találom magamat. Nem tudok azonban megnyugodni, folyton keresem elmult ifjuságomat, mint a hazajáró lélek. Olykor látszólagos életre galvanizálnak. Elhitetik velem, hogy még szép vagyok. Emberek, akiket becsülök, nem vállalkoznak már erre. Megelégszem tehát olyanokkal, akiket megvetek. Most is éppen úton vagyok a fiatalság felé. Mily szánalmas ostobaság! Az ön megjelenése elég volt arra, hogy megint kiábránduljak magamból. Ezt a rüpőköt, aki velem utazik, Fiuméban el fogom kergetni…

– Leánya van? Igaz, hallottam róla! Meg akar vele ismertetni? Szeretném látni, hogy hasonlít-e önre…

Az arca most csupa gyöngédség, meghatottság és anyai jóindulat volt. György azonban egy kelletlen pillantást vetett Edit útitársa felé és az asszony rögtön megértette. Az arca lángvörös lett.

– Igaza van, – mondta, – hagyjuk ezt… De emlékszik arra, amit egyszer Abbáziában mondtam? Nagyon régen történt, de azért jól emlékszem rá, bár sok fontosabb dolgot elfelejtettem azóta… Azt mondtam: önből egyszer még férfi lesz, de akkor nem fog velem és a hozzám hasonlókkal egy asztalnál ülni… Örülök, hogy ez bekövetkezett! -236-

– Úgy látszik, az én életem mégis áldozatává lett valami félreértésnek. Mindig kerestem benne valami becsesebb és maradandóbb elemet, de sohasem tudtam megtalálni. Pedig hogyan kerestem! Nem tudom, magam vagyok-e oka, hogy nem találtam, vagy mások…

Mielőtt György még válaszolhatott volna, az aranykígyó megszorította a kezét és a sarokban ülő gavallérjára ügyet sem vetve, elhagyta az ebédlőkocsit.

A vonat fönnjárt már a Karszt legtetején. A gép szinte fájdalmasan zakatolt, amint erőlködve vonszolta maga után óriás terhét. A homályos fülkékben a hosszú úttól elbágyadt, fakó embercsoportok heverésztek és apatikusan vitették magukat a szédítő mélység fölött.

György halkan bekopogtatott a fülke ajtaján, ahol asszonyai az éjszakát töltötték. Azok már felöltöztek odabenn.

A leány kilépett a folyosóra. Álmos volt és egy kissé szomorú, mivel nem tudott egész éjjel Kemény Béláról álmodni, pedig ez föltett szándéka volt. Most látta meg életében először a nagy vizet. A Quarnero napfényes tükrén parányi vitorlás hajók vonultak. Veglia és Cherso távoli hegyei gyöngyszínü párában fürödtek. A nagyszerü és bájos látvány olyan megragadó hatással volt reá, hogy összekulcsolta -237- a két kezét, mintha imádkozni akarna, közbe könnyek közt mosolyogva tekintett édesapjára. Szitnyay megszorította a leánya kezét és maga is oly derült megnyugvással nézett le a tündöklő mélységbe, mintha a természet egy nagy és boldogító titkát tárta volna föl előtte.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A HONSZERZŐ ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of A honszerző

A honszerző

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

XVIII.

XIX.

XX.

XXI.

XXII.

XXIII.

XXIV.

XXV.

XXVI.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE