A podolini takácsné by Gyula Krúdy

Pázsmáti János, egy alföldi földbirtokos valahol a kunok között azt vette a fejébe, hogy az ő fiacskájának németül kell beszélni. Ő maga is büszke volt a német tudományára, amelyet azonban már jóformán elfelejtett, de ahhoz elegendő volt, hogy a színmagyar vidéken bizonyos tekintélynek örvendezzen.

– Pázsmáti, – mondogatták az atyafiak (különösen idegenek előtt) – nagyon jeles ember. Nyelveket is tud.

Pázsmáti a városka kaszinójában mindig végiglapozta a német ujságot és kemény magyar létére nem szégyelte magasztalni a német kulturát.

Pázsmáti ebben az időben körülbelül negyvenesztendős volt, korán özvegységre jutott és talán ezért, vagy másért, megmaradott fiatalos, karcsu, ruganyos embernek, aki gondosan kiválogatta hetyke kis bajuszából a fehéredő szálakat. Bronzszínü arcából egy tizenhat éves leány naiv jókedvével csillogott elő kék szeme és miután sem az -6- italt, sem a kártyát, sem az asszonyt nem kedvelte valami túlságosan, a környéken nemcsak azok az örökké ábrándozgató özvegyasszonyságok gondolkoztak róla, hanem a fiatal leányok is, akiknek pedig hivatalosan nem szabad álmodni özvegyemberrel. Sem az özvegyasszonyságok, sem a hajadonok álmai nem valósultak meg. Pázsmáti megmaradt szabad, jókedvü és gondtalan özvegynek, aki csak egyet szeretett a világon, a fiacskáját. A gyönge, beteges szőke gyermek apró korában mindenáron el akart menni az édesanyja után a másvilágra, Pázsmátinak kemény munkájába került visszatartani a szomoru emberkét. Szinte éjjel-nappal a fiával foglalkozott és a fiúcska hálás is volt ezért: észrevétlenül gyarapodott vagyonban és tekintélyben apja, amíg a szokásos léha mulatozásokat elkerülte. Egyszóval Pázsmáti János, az alföldi földbirtokos negyvenéves korában az a férfiú volt, akire még a legelvetemültebb korhely sem mondhatott rosszat. A tisztesség, a tekintély és a jólét együtt lépkedett vele a kis város rosszul kövezett utcáin. Az asszonyokra nem meresztette a szemét, mint ezen a tájon szokás, a hajadonokkal úgy bánt, mint egy öreg bácsi a gyermekekkel. Lehetetlenség volt valami hibát, ártalmas gyöngeséget vagy bűnös hajlandóságot fölfedezni e férfiúban, aki minden cselekedetével kiérdemelte a „rendes ember“ nevét. Szinte kívánta már a vidéki közvélemény, hogy Pázsmáti valami hibába essen, hogy legyen mit megbocsátani neki. Nem egyszer akartak a kezére játszani asszonyokat, hogy egy csinos -7- skandalum árán Pázsmáti is olyan emberré váljon, mint a többiek. De Pázsmáti óvatosan kitért a csábító szemü Potifárnék elől. Az unatkozó kiváncsiak nem egyszer irkáltak neki leveleket szép asszonyok, szép leányok nevében, akik meghalnak érte, – amint tán igaz is lehetett, – Pázsmáti azonban csak mosolygott kis fekete bajusza alatt. A közvélemény kinyomozta, hogy Pázsmáti gyakran időzött a birtokához útban eső Leveles-csárdában, az országút „szép Réziké“-jénél… No de hát ez sem ártott többet a szentelt víznél. A szép Rézikéhez mindenki betért egy ital borra.

Igy nőtt-növekedett a rendes ember híre, aki a legnagyobb közömbösséggel hallotta a suttogásokat a mindenki által megkívánt szép asszonyokról: hogy nékik ő tetszik, valamint a gazdag és körüludvarolt asszonyokról, leányokról, akik férjhez mentek volna hozzá. Még Pestről is „ajánlottak“ neki egy nagyon gazdag özvegyet… És ekkor történt az, hogy Pázsmáti elhatározta, hogy német szóra viszi fiát, ne legyen kisebb ember az apjánál.

Pázsmáti néhány iskoláját a Szepességben, Podolin nevü városkában végezte és mindig kellemesen emlékezett vissza a városkát kerítő nagy hegyekre, az ódon templomokra és a középkorias városvédő falakra. Elhatározta, hogy Podolinba viszi a fiát német szóra, ahol már a legkisebb gyermekek is németül beszélnek, – mint otthon, Kunországban mesélgette.

– Nincs szebb folyó a Poprádnál, – mondta a fiacskájának, amikor a visszaemlékezéseken ellágyult, -8- – ezüstvizében a pirospénzü pisztrángok szinte repülni látszanak. De azért meg lehet őket fogni.

A vasuton azon gondolkozott, hogy vajjon él-e még az öreg Budeusz, aki emberemlékezet óta foglalkozik azzal, hogy a német szóra jövő magyar gyerekeket elhelyezi Podolinban. Ismeri némelyiknek még a nagyapját is. Tán azt is ő kvártélyozta el valamikor a Szepességben. Mert az öreg tanító nemcsak Podolinba, de akár Bélára, Kézsmárkra, vagy Lublóra is vállalta a gyerekeket. Csak azt kellett megírni Budeusz bácsinak, hogy mikor érkezik a gyerek. Ő már várta a felkai vasuti állomáson. Néha tíz-tízenöt fiút is hozott számára a vonat.

Az öreg valami rejtélyes tudománynál fogva nyomban fölismerte a sohasem látott gyereket és vitte magával a felkai tanítóhoz, Klebák Jánoshoz. Ott tanyáztak addig az alföldi fiúk, amíg valamennyien összegyültek, amikor Budeusz bácsi hosszu tótszekerekre pakolva a fiúkat, elindult velük a kanyargó hófehér országúton, amelyre sötét árnyékát veti a lomnici csúcs.

Hej, micsoda mulatságos utazás volt az! Az ország különböző tájékairól összegyült fiúk majd fölvették lármájukkal az országutat. Az öreg Budeusz is tréfakedvelő ember volt. Azok közé a régi tanítók közé tartozott, akik nem arra helyezték a fősúlyt, hogy a gyerek féljen a tanulástól, féljen tanítójától, hanem hogy mindig jókedvü és egészséges legyen a növendék. Sárga, százesztendős kabátját, ernyős -9- sapkáját és öreg esernyőjét az első nap megszerették a fiúk. Hát még amikor nevetni kezdett a szeme az okuláré alatt és szürke szakállát tréfásan mozgatta! A közbeneső falvakon, városokon áthaladva a hosszu szekerekkel, Budeusz tanító jókedvüen kiáltotta:

A szepességieket nem nagyon kellett bíztatni. Bélán, Merényben, Podolinban várták már a helybeli asszonyságok a Budeusz uram szekereit a községháza előtt összegyülekezve és kiválogatták a nekik való fiút. Nem közönséges bekvártélyozás volt ez abban az időben. A szepességi asszonyok úgy szerették a hozzájuk került magyar gyereket, mintha valósággal édesanyák lettek volna. Vigyáztak rájuk, nevelték őket és keservesen megsiratták, amikor elmentek tőlük.

Pompás vásári lárma kerekedett, amikor Budeusz uram ősz elején beállított a szekereivel. Az asszonyok – mert hisz férfi ilyesmihez nem ért – körülvették a szekereket és végigmustrálták a fiukat. Leghamarább adott túl Budeusz uram az apró, nyápic gyerekeken. A derék asszonyságok a tudományukat akarták bemutatni az ilyenféle gyereken.

– Nem ismer rá az édesanyja, úgy meghízlaljuk, – kiáltották és ölben vitték haza a kapálódzó kis magyar fickókat.

Öröm érte azt a szepességi házat, ahová magyar gyerek került és a Budeusz uram szekerei -10- gurultak tovább, végig a Szepességen, amíg túladott minden rábízott gyereken. Az utolsónak maradottért folyt a legnagyobb harc. Azt szinte ingyen is vállalták volna az asszonyságok. De azt rendesen Budeusz uram tartotta meg magának.

– Hadd legyen nekem is egy kis hasznom a dologból, – mondta ravaszkásan az öreg tanító. Pedig nem cselekedett soha semmit se haszonért.

… Vajjon megvan-e még a gyereklicitáció? – gondolta magában Pázsmáti János, amint fiacskájával leszállott a vonatról a poprádi állomáson.

Hát az első ember, akit az állomás előtt megpillantott, senki más nem volt, mint az öreg Budeusz. Nini, még a sárga kabátja is a régi. Az esernyője, – bíz’isten a régi esernyője a kezében és fején az ernyős sapka. Csak mintha a szakálla lett volna fehérebb. Ott állott az öreg és gusztálta a vonattal érkezőket. Már el is fogott egy buksi kis fiút, akit kézen fogva vezetgetett.

Pázsmáti a fiacskájával nagy örömmel sietett az öreg tanító felé és vígan rákiáltott:

Az öreg tanító nyugodtan végigmustrálta az előtte álló megtermett uriembert, aztán a kis fiúra esett a tekintete, majd hanyagul vállat vont.

(Nem szerette azokat az apákat, akik maguk kisérik el a gyereküket a Szepességbe. Ártalmas dolog az ilyen. Jó, hogy még nem vállott egészen szokássá.)

– Pedig egyszer így várt engem is az állomáson. -11- Elvitt Podolinba és Wittkóékhoz adott kosztba, – mormogta meghatottan Pázsmáti. – Vagy huszonöt esztendeje…

Budeusz bácsi föltolta a szemüvegét és figyelmesen nézett az előtte álló arcába.

– Most már egy kicsit emlékszem… Habár azóta sok pisztráng leúszott a Poprádon és a fuvarosokéval együtt hanyatlóban van már az én üzletem is. Nincs szükség többé reánk, amióta a vasútat kiépítették a Szepességben. Csak a régi, nagyon régi kuncsaftjaim maradnak meg. A Budeusz nevet többé senki sem ismeri az országban. A vasút tönkretette. De azért emlékszem. Igen, a Wittkóékhoz mindig a jobb családból való fiuk kerültek. Egy Wittkó kapitány volt Lublón. Finom család, jó család volt. Hopp, ott jön az én kis nagykőrösi fiam…

Az esernyőjével hevesen integetni kezdett egy bámészkodó öklömnyi fiúcskának, aki könnybelábbadt szemmel álldogált, majd félénken, fokozódó bizalommal kezdett nézegetni az esernyőjével hadonászó öreg bácsi felé.

– Ezzel a vonattal rendben volnánk, – folytatta Budeusz bácsi, a kis fiú felé integetve. – Egy jó tanácsot azonban adhatok. Ha Podolinba viszi a fiát az úr, keresse Szlabóczki takácsot. Annak a felesége a Wittkó Irma.

Mire befejezte szavait Budeusz bácsi, már el is kapta az esernyős kezével a nagykőrösi fiucska kezét és vitte a fiúkat nagy diadallal hazafelé a -12- pályaudvarról. Pázsmáti János egy darabig utána nézett, aztán önkéntelenül, hangosan mondta:

– Egy régi ismerősöm, – mondta, mintegy igazolásul a fiucska előtt. Később mélyen elgondolkozva szállott fel a podolini vonatra.

– Wittkó Irma, – ismételgette magában a régen hallott nevet és a szivarja füstjébe hosszadalmasan nézett, mintha most látná először. A ködből, szivarfüstből, régi álmokból egy feketeszemü, feketehaju leányka alakja bontakozott ki előtte, aki rövid szoknyában szaladgált a Poprád partján és – milyen bohó a képzelet! – nagyon szerette Pázsmáti Jancsit, a kosztos diákot. Egyszer – talán éppen pünkösd volt – megcsókolta a kertben és leányos nagylelküséggel igérte, hogy örökké fogja szeretni… Vagy talán nem is így volt az egész? Csak egy kis diák álmodta ezt, aki akkoriban lépett abba a korba, amidőn minden kis diáknak muszáj szerelmesnek lennie? Lehet, hogy csak a képzelet – ez a hazug mesemondó – hiteti el vele most annyi esztendők után, hogy a leányka észrevette lángolását, vonzalmát, első szerelmét! Boldog, boldogságos ifjúkor, amikor szeretni is még úgy szeretünk, ahogyan nekünk jól esik. A képzelet segítségére siet a valóságnak és rózsaszínüvé teszi azt, amit éppen akar… De a csillogó, harmatos, nagy szemek im most itt utaznak vele együtt a vasuti kupéban és amint a mind -13- ismerősebbé váló tájra kitekint, látja az egykori mezőket és földeket, ahol a házikisasszony a cselédség élén szorgalmasan dolgozgatott. Amott egy csür, – szakasztott a Wittkóéké, – ahonnan Irma estefelé a csür nagy kulcsait kezében himbálva az aratóleányok élén hazafelé jött és mezei virág volt a mellére tűzve. Igen, igen, most már világosan emlékszik, hogy jóformán mindig csak az ablakból látta a barna házikisasszonyt, aki talán észre sem vette a tanulgató kis diákot és azt a csókot, azt a bizonyos csókot a leányhoz hasonlító fivér kapta egyszer, a Pázsmáti iskolatársa… Maradj, maradj még bűbájos szép emlékezés! Az első próbabál, ahol Irmával táncolni sem mertél, az első tavaszi kirándulás a vadvirágos hegyekbe, amikor szólani sem mertél Irmához és a fejlődő leányka gyakori látásai, amidőn megzavarodva sütötted le a szemed és úgy tettél, mintha valamit a földön keresgélnél, maradj itt a himbálózó vasuti kupéban, édes, félszeg, gyámoltalan első szerelem… Pázsmáti kihajolt a kocsiablakon és homlokát fürösztgette a nyárvégi alkonyat langyos levegőjében.

A vasuti állomáson kívül mintha semmi sem változott volna a régi városkában. Nini, ott a piaristák kettős tornya és a patika előtt a fiatal tanárok beszélgetnek. A Poprádot is látni, amint a híd alatt sebesen szalad és az ódon házak bolthajtásos kapuján ugyanazok a kendős öreg asszonyságok lépegetnek ki, mint abban az időben. Itt-ott támadt -14- ugyan néhány új épület, de Pázsmáti szinte haragosan néz a jövevényekre. Sajnálja a régi házakat, amelyeknek helyét a modernek elfoglalták. Már ott is vannak a takácsműhely előtt, amelynek faláról ódon gót betük hirdetik, hogy itt Szlabóczki takács lakik. Hallják a szövőgépek egyhangú kattogását és Pázsmáti János úgy érzi, hogy dobog a szíve, amikor a csengős üvegajtó kilincsét megnyomja.

– Jó helyen járok? – kérdé zavartan. – Szlabóczki takácsot keresem, aki gyerekeket elfogad kosztba.

Egy kékkötényes kopasz ember – vastag okuláréval és sárga bajusszal – jön elő a műhely hátteréből. Szepességi kedélyeskedéssel rázza meg a Pázsmáti kezét.

– Itt jó helyen lesz a kis fiú, – mondja többek között. – Szeretjük a gyerekeket, mert nekünk nincs.

– De a feleségem nélkül én semmit sem tehetek, – folytatta a takács. – Ez az asszony dolga. De nyomban itthon lesz. A földeken van. Mi most aratunk. Tessék addig helyet foglalni.

Pázsmáti köszönte az ülőhelyet és azt mondta, hogy majd az utcán várnak, a kőpadon.

– Persze, persze, – nevetett Szlabóczki, – ezek a kutya gépek nagyon lármáznak. De hát mit csináljon a szegény takács? Ő vagy megsántul, vagy megvakul a mesterségében. Mert a gépek úgy lármáznak. Gyerünk az utcára.

Leültek a régi kőpadocskára és Pázsmátinak -15- az jutott eszébe, hogy ilyen volt a Wittkóék háza előtt is. Talán éppen ugyanaz a kőpad, idehozták a hozományban… Szerette volna megkérdezni a kedélyes takácsot, hogy valóban az a bizonyos Wittkó Irma-e a felesége, – de valahogyan restelte a dolgot. Ültek tehát csendesen és nézték az alkonyatot, amely ráborult a hegyes háztetőkre, a sétatér fáira és a távoli öreg kolostorra, ahová a Pázsmáti kis fia fog járni.

Egy messzire nyúló utca távolságából hosszú tót-szekér görögött feléjük, amely szoknyás néppel volt megtelve.

– Jönnek is már, – kiáltott föl a takács, – mintha csak megérezte volna az asszony…

A hosszú szekér a tót leányokkal, asszonyokkal a ház elé igazodott és Pázsmáti lesütötte a szemét. A bakról egy derék menyecske sietve szállott le, – rövid csizmácskái látszottak leszállás közben. A takács a fiucska fejét simogatta és nagy szeretettel kiáltotta:

Az asszony leeresztette szoknyáját, – bizony csak kartonból volt az, – a fejkendőjét hátrább igazította és barna haját kisimította fehér homlokából. Érdeklődve nézte a gyereket, az idegen urat, aki szótlanul hajtotta le a fejét.

– Elvállaljuk, hogyne vállalnánk el – kiáltott föl csengő hangon. -16-

Pázsmáti felemelte a fejét és az asszonyra nézett. Igen, ő az, Irma. Igy gondolta, így képzelte, egy kicsit megviselve az időtől, egy kicsit meghervadva az évektől, de mégis csak ő az. Nini, a mosolya a régi. A szeme szomorkás, de a szája és az arca nevet. Ez Wittkó Irma. Mintha őszi napsugár nevetne még virágos mezők felett. Egy-két kis ránc támadt az arcán. De azok is nevetnek. A füle mellett pedig éppen olyan fekete huncutka göndörödik, mint hajdan.

– Az úré a fiúcska? – kérdezte másodszor is a takácsné és megsímogatta a kis gyermek fejét, akit a jókedvü takács már csaknem egész karjaiba zárt.

– Az Isten áldja meg őt – mormogta Szlabóczki. – Álmomban sem kívántam különb fiút. Mindenemet odaadnám, ha az enyém lenne.

Pázsmátinak valami bolondság jutott az eszébe. Vajjon elcserélné-e a fiúért az asszonyt Szlabóczki uram? Az asszony a fiúcskát nézte és halk, szinte elrejtett hangon mormogta:

Az asszony félig elfordította a fejét a férfi tekintete elől és a földre nézett.

Pázsmáti nem felelt. Valami hidegséget érzett a szívében, valami ostoba, bolondos hidegséget. Hisz a fia nem ő hozzá hasonlított, hanem az anyjához. -17-

– Kutya a macskával, – kiáltott föl Szlabóczki uram. – Az volna csak a szép dolog, ha most elvinné tőlünk a fiúcskát. Hiszen ő már a miénk, az enyém. Ugy-e, itt maradsz Szlabóczki bácsinál? Mutatok neked valami gyönyörűt. A takács-masinákat.

– Hát maradjon a gyerek, – szólt Pázsmáti, akinek nem esett rosszul, hogy a fiút ennyire megszerette a takácsmester.

Elindult a girbe-görbe kövezeten a csöndességbe borult városban. Ment, ment és nem gondolt semmire, mint az asszonyra. Hol mosolygott magában, hol pedig elszomorodott.

– Milyen balga vagyok! – sóhajtott föl. – Talán nem is vagyok egészen józan. – A vöröslő napsugár aranyos port szórt le a csipkés ereszü háztetőkről és a torony úgy állott a piac közepén, mint egy piroskabátos generális. A bolthajtásos kapuk alatt, erkélyes ablakok között lilaszínü árnyak bolyongtak és a Poprád úgy villant elő egy utcafordulónál, mint egy ezüstöt termő szántóföld-szalag. Egyszerre csak ott járt a Poprád partján és a fűben egy magassarku félcipőcske nyomait vélte látni, amely félcipőcske a próbabálon Wittkó Irma lábán volt.

A harangszóra tért magához. A harangok itt -18- még mindig úgy szóltak, mint hajdanában. Hosszú lépésekkel ment a takács háza felé és jókedvüen nyitott be a csengős kapun. Egy kis cseléd az ebédlőbe vezette, ahol fölakasztott régi szentképek és szenteltvíztartó társaságában a fiát találta, amint Szlabóczki uram ölében üldögélt.

– Miska bácsi nagyon szeret engem, – felelt az orra alatt, amire a takács nagyon nevetett.

A vacsora az asztalra került és egyszerre ott ült vele szemben az asszony, fehér házi ruhában, amelyből egészséges telt karjai kigömbölyödtek. Az arca piros volt és a szeme ingerkedve kereste a Pázsmáti szemét. Mintha csak azt mondta, hogy lát és tud mindent.

A takács valami nagyszerű tréfát mesélt a kisfiúnak, mert az teli tüdőből kacagott. Pázsmáti szinte szemrehányólag nézett a fiára. Hogy lehet ilyenkor nevetni! De a fiúcska csak tovább kacagott és nevetve kérdezte:

Az asszony ártatlan, kisvárosias kacérsággal, félig ingerkedve nézett Pázsmátira. Mintha csak azt mondta volna a szemével, hogy hiába volt minden titkolózás, minden kiderült.

– Az öreg Budeusz, – mormogta szórakozottan Pázsmáti és igyekezett elfogulatlannak és közömbösnek látszani. Amin az asszony csendesen mosolygott.

A takács fölkapta a kis fiút és az utcára vitte, ahol zavartalanul nevetgélhetnek kettesben. Az asszony előrehajolt és mosolygott.

– Nem tudom elgondolni, hogy miért restelli azt, hogy maga valamikor nálunk lakott? Az uram előtt cseppet sem lesz kisebb uraság, mert ő a gyermek bolondja.

– Dehogy is restellem, – védekezett ijedten Pázsmáti. – Csak annyi az egész, hogy nem akartam zavarba hozni magát.

– Hiszen én mindjárt megismertem, – mondta meleg hangon az asszony. – Amint láttam… Hisz alig változott.

– Igazán nem változtam, – mormogta a férfi. – Szerelmes vagyok magába ma is, most is. És szívesen odaadnám a fiamat magáért Szlabóczkinak.

Az ajtó mintha magától nyilott volna föl ebben a percben. A küszöbön megjelent a takács, aki mintha még kopaszabb lett volna ezen rövid idő alatt és táncolva, nevetve kiáltotta:

– Vidd, vidd azt a vén banyát. Neked adom. Neked adom. Itt marad a fiacskád.

Irma mosolyogva, nevetve közeledett. A kis tincsek -20- lebegtek a homloka körül és forrón átölelte a férfit. Átölelve tartották egymást sokáig és Pázsmáti még akkor is érezni vélte az asszony csókjait arcán, amikor fogadói szobájában fölébredt.

– Bolondság, – rázta meg a fejét Pázsmáti. – Ez a szokatlan hegyi levegő megrészegített. Ha föl nem ébredek, még csakugyan elszöktettem volna azt az asszonyt.

Sietve összepakolta a holmiját és kocsit hozatott. A takácsékhoz csak egy percre szólott be. Megcsókolta a fiát, kezet szorított Szlabóczki urammal. Irma nem volt otthon, a cselédséggel a földekre ment. De ezt nem is nagyon bánta Pázsmáti. Amíg a vonatban elhelyezkedett, nevetve mondta magában:

– Milyen balga az ember! Egy ostoba régi emlékért odadobná multját, jelenét, jövőjét, – becsületét. Többé nem leszek büszke arra, hogy „rendes ember“ vagyok.

Haviár József szolgabírósági irnok volt Puttykón és mint ilyen szerette az uritempókat, gavalléros magaviseletet. Szerette a sárga macskanadrágot, a vadászkalapot, a szomoru, mélyhangu nótákat. Szerette az egész életet, mert nem volt nagyigényü ember. Talán egy zsák arany, vagy egy tömött bugyelláris volt az egyetlen dolog, amely nyugodalmas életében megzavarhatta volna. De Puttykón senkinek sem volt aranya, sem tömött bugyellárisa. Szegény, Istentől elhagyott vidék volt az, ahonnan a tótok elszökdöstek Amerikába. Csak a szolgabíróság sárga épülete állott szilárdan, habár a szolgabírák is elszökdöstek innen, amint alkalmuk nyilott reá: a „központba“, a megyei székvárosba vágyakozott innen minden szolgabíró. Csak Haviár József maradt szilárdul a helyén. Ő nem kivánkozott Puttykóról a központba, ő nem akart már semmit a világon, mert mindent elért, amit véleménye szerint az ember elérhet a földön. A tótok „szolgabíró úrnak“ szólították, a főnökei megbecsülték, mert minden embert, minden bokrot, minden kútágast ismert a -22- járás területén. Mintha a tíz ujján tartotta volna számon a puttykói járás tótjait. Tudta mindenféle dolgukat. Talán még a csirkékről is tudott, amelyek a járás területén szaladgáltak. Azt meg éppen teljes bizonyossággal meg tudta mondani, hogy a napnak bizonyos órájában kicsoda mivel foglalkozik tizenöt faluban. Egy nyitott könyv volt előtte az emberek élete. Még a temetőbe költözött halottaknak is tudta sajátságait, történeteit. Teljes joggal képzelhette tehát magát Haviár József a puttykói szolgabirósági járás lelkének. Bár csak az előszobában ült, bár csak egyszerű írnok volt, önérzet dolgában versenyre kelt a főszolgabíróval.

Tor, keresztelő, lakodalom nem eshetett meg tizenhét faluban, hogy Haviár Józsi tudomására nem jutott volna. Mindenhová elment, ahol mulatozni, iddogálni lehetett. Mikor Pribkén, az ottani papnál kidőlt az egyik tarokk-partner, – Kalivoda patikárius, – a szolgabírósági írnok minden este átgyalogolt Pribkére, hogy a patikust helyettesítse. Ha a „gazdag“ Moravszki Pál, a ceholnyai milliomos megverte a feleségét, a szolgabírósági írnok mindig talált valamelyes alkalmatosságra, amely a messzi hegyek között fekvő Ceholnyára elszállította. Kibékítette a „gazdag“ házaspárt és az asszony hálából mindig dugott valamit a köpenyege alá. Hol egy csirkét, hol egy üveg ó-szilvóriumot. Még Moravszki Pál is elérzékenyülve rázta meg a kezét: -23-

– Ha hetivásárkor Puttykóra megyek, találkozunk a Svarcznál, barátom, – mondta a „gazdag“ tót.

De a leányok szívbeli dolgait is számon tartotta a járásban Haviár Józsi. A legényeket elvitték katonának, vagy elmentek Amerikába, de a leányok itt maradtak. Néha csak egy piros korállgyűrű jelképezte az elhalasztott esküvőt, de sokszor egy síró-rívó tót gyerek hivogatta vissza a pittsburgi szénbányában dolgozó legényt. Haviár számontartotta az apátlan árvákat és megsimogatta az idő előtti menyecskék arcát.

– Ne félj, lelkecském, majd én tanuskodni fogok a gyerek mellett. Majd csak előkerül az a gazember!

Haviár Józsi ilyenformán, habár még fiatalember volt, – hisz a bajuszát nagyon szeretné kipödörni, a haját pedig középen elválasztotta, – egy csomó neveletlen árvának lett a nevelő apja. Számontartotta a gyerekeket és ha a korai menyecskékkel találkozott, ujjával megfenyegette őket.

– Aztán nehogy új gondot hozzatok a nyakamra! – mondogatta. – Mit csinál a gyerek?

Amikor pedig az öreg Franyó János, a szolgabíróság fuvarosa meghalt, – a haldoklótól még annak legényfiai gondozását is elvállalta. A hosszura nőtt tót legényeket hatalmasan megrakta, ha csinyt követtek el és utóbb megházasította őket.

Mindezekből pedig azt lehetne gondolni, hogy Haviár Józsinak semmi gondja nem volt magára. Pedig dehogy is nem volt. Négy apró gyerek várta -24- haza Józsit, – meg egy beteges asszonyka imádkozott érte, ha csikorgó téli estéken farkasoklakta tájakra bolyongott el egy kis borért, pálinkáért, keresztelőért. Akkor is a Svarcznál, a puttykói vendégfogadósnál üldögélt szokás szerint a szolgabírósági írnok, amikor hírül hozták neki, hogy a beteges asszonyka elbúcsuzni kivánna tőle, mert felsőbb hatalom elszólítja az idevaló hegyek, völgyek közül.

– Ejnye, – kiáltott fel Haviár József. – A holnapi lakodalomból úgylátszik tehát, hogy nem lesz semmi. Egér ugrott a tejesfazékba. Hogy az az Irma is nem tudott várni egy kicsit!

A nyakába vetette kiszolgált régi köpenyegét, amelynek szárnya alatt be sok pálinkát, hust hordott is haza a vendégeskedésekből, – aztán hosszu lépésekkel megindult hazafelé, a község utolsó háza felé, ahol a büszke szolgabírósági írnok meghúzódott a gyerekeivel. Szokás szerint elkomorodott, amint hazafelé közeledett. Abban a szalmafödelü házban ő nem is volt a járási gavallér, nem volt „szolgabíró úr“, de még „Józsi barátom“ sem. Ott ő „apuska“ volt, és apuska nem szeretett lenni.

Az apró gyerekek sírva, sirdogálva állották körül a szalmás-ágyat és egy búskomor tekintetü szentkép a falról figyelte a történendőket. Józsi szokás szerint rosszkedvűen lépett be és egy félig elmondott káromkodás végső mondatát nyelte el.

– Ugyan, ugyan, Irma, hát megbolondultál? – kérdezte mérgesen. – Télvíz idején kizavarod az embert a meleg vendéglőből.

– Haviár, – mondta az asszony suttogó hangon, -25- – én ma este meghalok. Szeretném, ha megigérnéd, hogy a gyerekeknek gondját viseled, nem küldöd el őket koldulni az országútra.

– Azt is szeretném, ha második asszonyt nem hoznál a házhoz!… De tudom, hogy erre hiába kérlek.

– Esküszöm! – kiáltott föl Haviár Józsi és őszinte zokogásba fulladt a szava.

És azon az éjszakán, – miután az asszony valóban meghalt, – nem törődve semmiféle gavallériával, sem úritempóval, becsületesen, szíve mélyéből megsiratta a halott asszonyt. Hogyha a megholt asszony lelke még ott bolyongott ezen az éjszakán a házban és környéken, bizonyára megnyugodhatott: Haviár Józsi igazán szerette a feleségét és szíve mélyéből búsongott utána. Úgy sírt, mint egy verhovinai tót, akit a csendőrök visznek el katonának, – vagy tán még keservesebben sírt? Szinte jólesett neki ez a nagy fájdalom, mely a szívét marcangolta és hívta, csalogatta a könnyeit, hogy bőségesen kisírhassa magát. Szinte megkönnyebbült, mikor reggelfelé elapadtak a könnyei, mintha valamely súlyos kötelezettséget végzett volna el. Most már aztán rendben lesz minden.

A halovány asszony elment a közeli temetőkertbe, a négy kis árva hűségesen látogatta a hegyoldali sírt, vasárnaponkint Haviár Józsi is odaállott -26- gyomlálni a sírhalom mellé, midőn a tavasz füvei, növényei növekedtek ki a sírból.

Egyszer pedig álmodott is az asszonnyal. Az asszony mintha megkopogtatta volna az ablakot és bekiáltott volna:

Máskor meg mintha a kútnál látta volna holdas éjszakán, amint a gyerekek ruháit mosta a halott anya.

A temető-kert sovány akácfái alatt játszadozó árva-gyerekek pedig minduntalan látták nyári alkonyatkor a Haviár Józsi feleségét végigsétálni a sírok között.

– Nono, – mondta a szolgabírósági írnok, – majd megszokja a síri nyugalmat idővel. Persze, hogy nem érzi jól magát eleinte.

Csakhogy sehogyan sem akart a halott asszony megpihenni. Minduntalan jelt adott magáról a másvilágról és Józsi nyugtalankodva figyelte a gyerekek romlását, fogyását.

– Az asszony hivogatja őket, – mormogta magában. – Tenni kell valamit, mert még elviszi őket tőlem. A halottak mind rosszak. Irma is elromlott a másvilágon.

Haviár Józsi addig gondolkozott a dolgon, amíg kisütötte, hogy a halott asszony ellensúlyozására élő asszonyt kell szerezni a házhoz. Eleinte nagyon nehezen ment a dolog. Kevés az asszony ezen a vidéken, aki van, azt mind lefoglalták Józsi előtt. Végre Sztropkón mégis csak talált egy feketeszemű özvegyasszonyt, aki hajlandó volt Józsihoz -27- feleségül menni. Az özvegy férje azelőtt szabó volt és az asszony is megtanulta a szabóságot.

– Legalább ruhájuk lesz a gyerekeknek, – gondolta Józsi és elvette az özvegyet.

Egy-két hónapig csak ment valahogy a dolog. A halott asszony elkerülte a házat és senki sem látta többé a faluban bolyongani. De egy esős este, amikor a mostoha az országútra kergette az árvákat, a közeli temetőből sietve tért vissza az elhalt édesanya. Későn járó fuvarosok látták is, amint a négy apróságot egy fehér, ködből, árnyból szőtt asszonyi alak elvezeti a faluból. Elvitte őket, – senki többé nem hallott a gyerekekről. Haviár Józsi egy darabig kereste őket a környéken, ment a nyomok után, apró, rongyos kis gyermekcipők nyomai után. De a nyomok messzire vezettek, Haviár Józsi sohasem ért el odáig.

Mindezek után természetesnek látszik, hogy Haviár József szolgabírósági írnok igen jól járt, midőn gyermekei eltünése után nemsokára meggyulladt benne a pálinka és a járás lelke, neveletlen tót gyerekek apja eltávozott a puttykói járásból.

Mondják, – akik a másvilági dolgokban járatosak, – hogy Haviár Józsi a büntetések elszenvedése után igen jóravaló apa és férj lett odaát. Csak ideát emlegetik néhanapján sajnálkozva.

– Haviár József óta senki sem ismeri többé a puttykói járást. A tótjainkat már senki sem tartja számon. Egy szép napon elfogy valamennyi. -28-
-29-

A gyermekkori emlékeim között van egy szürkeköpenyeges barát, aki őszi estéken titokzatosan suhan tova a ködös sikátorban és a fejét a jobb kezében viszi. Sokszor – ó, milyen csalékony a visszaemlékezés, – magam is azt hiszem, hogy a kísértő szerzetest szememmel láttam a középkori városka meredek házai között, ahol a párás, alacsony ablakok mögött Fábián György takácsmester szövőgépe kattogott: tik-tak-takk, ahogyan a szövőgép már háromszáz esztendő előtt beszélt, amikor rajta azokat a habkönnyüségű, hófehérségű, selyempuhaságú vásznakat szőtték a szepesi takácsok, amely vásznakat cárnék és fejedelemnék viselték. A szővőgép ugyanaz ma is, csak azok a régi takácsok mentek el a merev házak közül és vitték magukkal a titkát sok olyan vászonnak, amilyent többé senkisem tud szőni. Pedig a mai takácsok külsőleg éppen olyanok, mint a régiek. Bizonyság arra, hogy némely mesterséget üző emberek évszázadokon keresztül megtartják testüknek bizonyos formáját. A -30- fegyverkovácsokra illik ez különösen, de a szabók és a takácsok sem maradnak messzire. Fábián György tehát már a gazdag és vidám középkorban is, amikor a pazar lengyel grófok uralkodtak a városkában, itt kattogtatta a szövőgépét: ugyanő állott a bolthajtásos műhelyben, sötétszőke szakállal, amelyet apostol-szakállnak neveznek és fejebúbján kis bőrsapka volt. Ki tudja, ki tudhatná, minek kellett a kis bőrsapka a takácsok fejére? Annyi bizonyos, hogy mind hordta. Minden, minden a régiben van, – csupán a gazdag korszak múlott el és véle a fényűző vásznak szövésének tudománya. És a fejetlen barát már ekkor is végigsétált nagy titokban a sikátoron, amelynek egyik végén mintegy aludni látszott egy nagyon régi, megfeketedett templom, olyan némasággal, hogy az ember szinte megrázkódott, amikor váratlanul tompa, rekedt zengéssel ütött a toronyban az óra… Gondolatban az egész városrész együtt olvasta az óraütéseket, amelyek különös hangjukkal úgy hatottak, mintha messzi elmúlt századok elevenednének meg hirtelen: a szövőgép halkabban kattogott, az emeleti ablakból kihajolt egy százesztendős ember és füléhez emelte a tenyerét, Müllerné átkocogott az utca egyik feléről a másikra és megzörgetett egy ólomkarikás ablakot:

Lizi, a szelid, szőke, meghajlott dereku varróleányka, aki körülbelül kétszázötven esztendő óta ideálja a városrész diákjainak, mosolyogva felel:

És mindennek tetejébe az ódon toronytetőn, amely zöld immár, megrebbennek az ott gubbaszkodó fekete madarak, mert a tető alatt kürt harsan meg és harsan a világ négy tája felé annyiszor, ahányszor az óra ütött. Mert nem bizonyos, hogy mindenki ismeri az órát a városka lakosai között. És Scholtz Antónia kisasszony csupán a kürtszó negyedik elhangzása után vonja félre az alacsony emeleten, ablakáról a zsenilia-függönyöket és telepedett asztalkájához, ahol, Isten tudja hány éve, rakosgatja a patience-ot. Scholtz Antónia lengő Margit-parókája, piros ronggyal dörzsölt, fonnyadt arca és kerekre kopott kártyái kötik le néhány percre az érdeklődést. Az öreg esőcsatornák a falak mentén, a szélkakasok és sarkukon forgó szélkatonák a háztetőkön mind a kártyázó vén kisasszonyt látszanak figyelni. Müllerné kosztos diákjai leteszik a könyvet, Fábián takács fölpillant bőrsipkája alól és a feketerigó kalitkájában szintén azt látszik kérdezni: vajjon kijön-e a patience Scholtz Antónia kisasszony asztalkáján, mert hiszen már harminc év óta nem jött ki. S ezt mindenki tudja a környéken. Bizonyos idő múlva a vén esőcsatornák, szélkatonák és diákok szomorúan látják, hogy a kisasszony csüggedten dobja össze a kopott kártyákat és a zsenilia-függönnyel ismét befödi ablakát. Mára vége van minden jókedvnek és többé nem mutatkozik az emberek előtt. Néha, ritkán ugyan megjelenik este a sikátorvégi szatócsboltban, hogy némi élelmiszereket vásároljon, de akkor annyira beburkolódzik kendőjébe, annyira rejtőzködik és titkolódzik, -32- amíg szégyenkezve előkotorássza a rézkrajcárokat, hogy bízvást el lehetne mondani, hogy Scholtz kisasszony akkor inkognitóban járt lakásán kívül.

És mégis – bár, mondom, minél ritkábban ment inkognitóban az utcára, – vele történt szegénnyel az eset egy ködös, bús novemberi este, midőn az ég havát már apránkint küldözgette és a homályban, ködben, vízben a régi toronyóra ütése mintha kétszázesztendőnyi távolságról hangzana: találkozott a fejnélküli baráttal.

Bár már olyan este volt, hogy a környéken mindenki aludt: az esőcsatornák, Müllerné diákjai, a kattogó szövőgép is álombamerült és álmában bizonyosan Lubomirszky hercegnőről álmodott, akinek hajdanán szoknyáit szőtte, – mégis hamarosan nagy riadalom keletkezett. A félájult Scholtz Antóniát a szomszédok ágyba fektették, mialatt a kisasszony parókája félrecsúszott és Fábián takács izgatottan hozta elő házipatikáját, amelyet egy utazótól vásárolt meg a nagyapja három aranyért. A soha ki nem dugaszolt, titokzatos üvegecskéknek most is megvolt a szokott gyógyítóerejük, Scholtz kisasszony fölnyitotta megtört szemét:

– A templom felől jött és a sarkon eltünt, – nyöszörögte. – Szürke köpönyeg volt rajta, mint mindig és levágott fejét kezében vitte…

A ködös éjszaka szinte megnépesülni látszott a csöndes sikátorban. A mély homályban mécsek és gyertyák gyúlnak ki, – talán több is, mint egy tucat, – amely mécsekről, gyertyákról fogalmuk sem -33- volt eddig az embereknek. Mozgások, zörgések, elfojtott szavak hallatszottak. Emberi árnyak suhantak ki a házakból, be a házakba és az öreg esőcsatorna fölébredve, halkan, búsan eresztette vizét a kikoptatott kövekre. Valami szél meglendítette a mozdulatlan szélkatonát és a régi toronyban tompán ütött az óra…

És Scholtz Antónia kisasszony mosolyogva ült föl ágyában és szíves szavakkal köszönte meg a szomszédok jóságát:

– Olyan jól érzem magam, mint még soha az életben… Azaz, hogy már egyszer éreztem így magam: midőn a torony erkélyéről messzelátón a lublói utat kémleltem és ott megpillantottan hazatérő vőlegényem kocsiját… Akkor éreztem így magam, jó szomszédok. Müller néni, maga ugy-e emlékszik Budeuszra, a vőlegényemre!…

Müllerné csaknem elsírta magát, amint csöndesen bólongatott szürke fejével.

Fábián és mások, akik a szobában tartózkodtak, nem kérdezték meg, hogy miért nevezi Antóniát menyasszonynak Müllerné. Elértették nyomban a bús célzást. A fejnélküli barát menyasszonya immár Scholtz Antónia. A barát megjelent neki és egy -34- hónap múlva érte jön, amint századok óta tenni szokta. És ezért mindenki szomorú volt. Az idegen diákok fázósan bujtak össze kis szobájukban, Lizi, az örökkön szerelmes varróleányka boldogtalanul sóhajtott föl földszintes szobácskájában:

A szél sóhajtozva fujdogált és a tetőn a szélkatona, mintha valami régi táncot járna, forgott a sarkán.

Csupán Scholtz Antóniának ragyogott a szeme és mosolygott az ajka még másnap is, meglátogatta Müllernét, amit sohasem tett azelőtt és vidoran kérdezősködött tőle, hogy emlékszik-e az apjára, az egykori polgármesterre, aki az úrnapi körmeneteken még abban a medvebőrben járt, amelyet egyszer a vajdák és grófok viseltek vállaikon, midőn a városka fölött uralkodtak? Müllerné mindenre emlékezett és Antónia ragyogva, szerelmesen kiáltott föl:

És délután, midőn az óra négyet ütött, a zsenilia-függöny vidáman húzódott félre az ablakról és a kártyák fürgén kezdtek igazodni a kis asztalkán. Senkit, a világon senkit sem lepett meg az, hogy a patience ezen a napon sikerült. „Kijött“ a kártya és erről örömtelenül vett tudomást a sikátor.

– Most már így lesz ez mindig – egy hónapig, – morogta az apostol-szakállu Fábián takács.

És Antónia kisasszony mintha napról-napra szebb és fiatalabb lett volna. Még ócska parókáján is mintha megfiatalodtak volna a lengő, szőke fürtök -35- és a piros rongyocskák olyan rózsákat föstöttek arcára, hogy szinte igaziaknak látszottak e rózsák. A szekrényből mindenféle ócska ruhák kerültek elő, amely ruhák újaknak látszottak és a szótalan feketerigó zordon kalitkájában naphosszat fütyölgetett, pedig azelőtt alig lehetett a hangját hallani. A fehér hó nem olvadt többé mocskos sárrá az esőcsatorna közelében, megmaradott hónak és mint finom prém szegélyezte az alkonyi napsugártól megpirosodott régi háztetőket: mint vidám öreg király vállán a hermelin-palást.

És Scholtz Antónia kisasszonyt egy hónap leforgása multán egy napon halva találták ágyában. A szomszédok elővették előre elkészített könnyeiket, szomorú arcaikat. Ez a haláleset senkit sem lepett meg a sikátorban, talán csak magát Scholtz Antóniát. -36-
-37-

A Jámbor utazóhoz címzett fogadóból egy téli reggelen két lerongyolt, félig meztelen vendéget dobott ki Hircs korcsmáros szolgái segítségével. Az útszéli fogadó ama nagy országút mellett állott Eperjes és Bártfa között, amely országút a középkorban Európa mindenféle nemzetének fiait látta elvonulni. Kereskedők és koldusok, katonák és barátok, haramiák és zarándokok, akik északról délnek tartottak, ezt az országútat taposták és a Jámbor utazó várszerű falaival és kapújával biztonságot nyújtott az országút vándorainak. Harminc szekér is elfért a fogadó udvarán és a merénylő haramiák, akik vakmerőségükben olykor megtámadták éjnek idején a fogadót, amidőn gazdag kalmárok ütötték föl odabenn tanyájukat, bevert fejjel menekültek el a Jámbor utazó környékéről. Hircs, a tagbaszakadt fogadós nagy kutyáival és zömök, szélesvállú legényeivel talán még rendes katonaság ostromát is visszaverte volna, Krakkótól Kölnig jó hírneve volt a Jámbor utazónak és a kereskedők -38- gyakran kerülőt tettek rendes útvonalukról, hogy biztonságban legyenek a pihenés napjaiban.

Az a két vendég, akit az említett havas, téli reggelen a Jámbor utazóból a testi erők fensőbbségénél fogva a továbbutazásra fölszólítottak, nem tartozott sem a békés kalmárok, sem a jámbor zarándokok fajtájához. Zsoldos katonák voltak, akik a cseh háborút végigverekedték és Milánóba készülődtek, mert azt hallották, hogy ott némi csetepaté igérkezik. Hosszúhajú, bikanyakú, vadtekintetű hadfiak voltak, akik verekedésből tartották fenn magokat. Mindenféle fogadóba talán be sem fogadták volna őket, mert a zsoldos-katonának nem a legjobb híre volt békés országokban. De Hircs nem az az ember volt, aki megijedt volna a vitézektől, amikor az egyiknek aranyos markolatú kard csüngött vállán, a másiknak pedig kékróka szolgáltatta a prémet bekecséhez. Országok bejárására alkalmatos nagy bivalybőr-csizmák a lábakon, amelyeket a zsoldos-katona sem emészt el életében, de három-négy generáció is elhasználhatja békeidőben. Azonkívül jó cseh és lengyel aranyak is rejtőznek a széles övekben és Hircs uram figyelmét a vastag ezüstkarika sem kerülte el, amely az egyik vendég fülében lógott. Befogadta tehát a zsoldosokat és a konyhában, a tűzhely mellett jelölt nekik helyet a zsupszalmán. A takaréktűzhely fölé pedig fölakasztotta az öblös bográcsot, amelyben éjjel-nappal bor főtt. A főtt bornak talán kevés hatása van egy krakkói takácsra, a zarándok-ember, aki jóban fáradozik, szintén nem izgul föl a bográcstól, de a -39- zsoldos-katona elveszíti minden akaraterejét, amint forrni kezd a bor a tűz fölött és a fűszerszámok bódító illata betölti a szobát. A főtt borhoz az ördögnek is van némi köze. Az ördög szerelem-gyökeret szokott dobni a borba, amikor az forrni kezd; hiába zárják be az ajtót, az ördög beveti fűszerét a kürtőn.

A fogadós jól számított. A zsoldos-katonák: Penge és Vjuk a zsupszalmán heverészve, nyomban szimatolni kezdtek a bor után és fölkeltek fektükből. Csupán egy hosszúszakállú, jámborképű, idős zarándok volt akkor a fogadó vendége, mikoriban a zsoldosok észak felől megérkeztek. A katonák a zarándokot is kínálták a borból, de az tagadó mozdulatot tett és a jégvirágos ablak felé húzódott. Hosszú, szőrös, ingféle öltöny volt a zarándokon és a vállán a keresztalakú jelvény, amely azt bizonyította, hogy e férfiú megjárta a szentföldet. Kampós botján olvasók és érmek csörögtek és a szakálla az övét verte.

– Bolond vagy, öreg, – kiáltott föl Penge, – a bor az Úristen adománya. Adta pedig azoknak, akiknek senkijük, semmijük nincsen. Ha bort iszom, mindenem van: feleségem, házam, becsületem. Amikor elszáll a mámor, megint csak Penge vagyok, a hontalan katona. Pedig az atyám becsületes szűcs-mester volt Rozsnyón… Nagyon régen volt.

Vjuk a kékrókás dolmányt a vállára vetette -40- és összeszabdalt, durva arcán mámoros mosoly terült el, amidőn a borból ivott.

– Én ma este, amire bealkonyult, Nürnbergben leszek és egy hófehér, szőke imádságos leány ölébe hajtom a fejem… Ha nem így lesz, ne legyen Vjuk a nevem.

A zarándok, mint tisztes férfiúhoz illik, a fejét csóválta és az olvasóját zörgette. A katonák egy darabig még dévajkodtak vele, aztán kockázni kezdtek egy leterített köpenyegen. Az arany- és ezüstpénz látása különös hatással volt a jámbor zarándokra. Hamarosan a katonák mellé telepedett és többé nem vetette meg kínálásukat. A tisztes öreg olyan hatalmasan ivott, hogy a zsoldosok nem győzték eléggé magasztalni. Vjuk széles kedvében megölelte a zarándokot:

– Szentférfi, nem jártál valaha Frankfurtban, az Odera mellett? A „Jó Landsknecht“-nél szokott inni egy bizonyos Kék Hánz, akit mindenki ismer az Odera mellett.

A tisztes férfi letörölte szakálláról a bort és így szólott: – Az Odera mellett nem jártam, de megfordultam Düsseldorfban. Ilyen képecskékkel szoktak játszani: nézzétek!

Az iszákjából egy pakli ócska kártyát vett elő, amelyre a pápa, a római császár és különböző királyok és fejedelmek arcképe volt föstve. Egy kártyán az ördög is rajt volt piroscsizmásan és tollas fövegben és azt mindenkinek ütni kellett.

Penge és Vjuk nem is lettek volna igazi zsoldos katonák, ha a kártyát nem ismerik. Ösmerték ők -41- az újmódi játékot, s csak a kártya híán kockáztak. Nagy lelkesedéssel kezdtek kártyázni, azon új játékot játszva, amelyet „Landsknecht“-nek hívtak és annyit lehetett a játék alatt veszekedni, verekedni, amennyit akartak.

A zarándok ügyesen forgatta a kártyát és a zsoldosok csakhamar kardot rántottak. Nagy ordítással rohanták meg az öreget, de az sem volt rest: előkapta kampós botját, amely ólommal volt bélelve és jól helyben hagyta a zsoldosokat.

– Most pedig játszhatunk tovább, – mondta a zarándok a verekedés lecsillapultával.

Időközben új vendég sompolygott a tűz mellé. Egy hamuszürke köntösü fejkendős asszonyféle, akinek ruhájáról messziről látszott, hogy valamely apáca-kolostorból való. A rongyos fátyol alól csupán két nagy fekete szeme csillogott a jövevénynek és kezéből hiányzott a szent olvasó. Olvasó nélkül apáca csak rossz úton járhat, nyilván megszökött rendjétől és most bujdosik a büntetés elől. A tisztes zarándok nyomban rákiáltott, amint megpillantotta:

De a katonák helyet szorítottak az apácának a szalmán és borral kínálták.

– Honnan jösz? – kérdezte a fogadós szigorúan, midőn a jövevényt megpillantotta.

De a zsoldosok váratlanul a jövevény pártjára keltek. Penge és Vjuk kardot rántottak és csaknem véres verekedésre kerül a sor, ha a zarándok szelid szóval le nem csillapítja a fogadóst.

– A katona urak, – mondta alázatosan, – jó Krakkoviankák és Ferenc-tallérokkal rendelkeznek. Te csak komisz csárdás vagy, fogd be tehát a szádat.

Hircs dörmögött egy darabig, aztán megrázta az öreg zarándok iszákját. Abban már számos Krakkoviánka és Ferenc-tallér csörgött.

– Nem sokáig tart a dicsőség, úgy látom, – mondta és megveregette a tisztes férfi hátát.

Amire besötétedett, az arany és ezüstpénzek a zarándok tarisznyájába vándoroltak egytől-egyig. Vjuk egy darabig a kardját kereste, hogy széthasítja a szent férfi fejét, de a kardokat elrakta a fogadós. Penge vígasztalta a pajtását:

– Ne búsulj, cimbora, a milánói aranynak még szebb a hangja, mint a lengyel talléré. Szaniszló király nagy mester, sajnálja az aranyat a talléraitól.

Vjuk lassan megnyugodott és a bográcsot vette szemügyre. A fogadós új bort öntött a tűz fölé és a zsoldosoknak hatalmas kedvük támadt. Táncolni kezdtek és lerúgták nehéz csizmáikat. A szökött apáca dalolt a tűz mellett és a zarándok is lángra kapott. Vén cser volt az öreg. Lassan tüzesedett neki, de aztán soká égett. Jobbra-balra dőltek mellőle a mulatók és ő még mindig rakta egyedül. Hajnaltájban aztán abbanhagyta a mulatozást és fölcihelődött. -43- A katonák már aludtak a szalmán és csupán az apáca látta félszemmel, hogy a tisztes öreg összeszedi a zsoldosok csizmáit, lehányt ruhadarabjait és búcsú nélkül elhagyja a fogadót.

Amint mondám, a forralt bort az ördög találta ki és a zsoldosok átkozták magukban az ördögöt, amidőn reggel a Jámbor utazóból az útszélre vettettek. Mezítláb, félig öltözötten, kard és süveg nélkül találták magukat a nagy országúton, a térdig érő hóban és a rettentő hidegben még beszélni sem tudtak. Egy álmos szolgalegény azt adta nekik tudomásukra, hogy a szentföldi zarándok Eperjes felé vette az útját. A zsoldosok találtak is a hóban valami nyomokat. De az lehetett farkasé is.

Az út a hegynek kanyarodott és a hegyi út közepén kőfeszület állott, amelyet vastagon takart be bundájával a hó. Még csak varjak sem látszottak a téli tájon; nagy messziségben, mint fehér kupacok emelkedtek ki a látóhatárból az eperjesi tornyok.

– Én is azt gondolom, – felelt rekedt suttogással Vjuk. – Ez a kutya hideg megöl. Érzem, hogy nem soká bírom, pajtás… Csak a feszületet érjük el. Istentagadó, lázankodó voltam egész életemben. Most szeretnék a feszület alatt meghalni.

Penge a cimborája karjába kapaszkodott és húzta, tolta előre a hóban. Vjuk már öreg legény volt, de sohasem látszott meg rajta. Csak most, amidőn -44- a halál farkasa ólálkodott a két vándor körül, most látszott, hogy a farkas elsőbben Vjukra feni fogát.

Nehezen, meg-megállva mentek fölfelé a hegyi úton. Egyszerre tompa kiáltást hallottak a hátuk mögött. Az apáca jött mögöttük és a karjával integetett, hogy megvárják.

– Mindjárt ketten leszünk, cimbora, – szólt Penge. – Ketten könnyebben bírunk veled.

A szürkeköntösü asszonyféle elérte a katonákat, aztán lenyirott fejéről levette a kendőjét és a megdermedt Vjuk vállára borította.

– Csak addig a feszületig, – hörögte a zsoldos. – Nagyon bűnös vagyok.

Az apáca és a zsoldos ketten húzták-tólták a magával tehetetlen Vjukot a kőfeszület felé. Egy darabig úgy látszott, hogy olyan messzire van az a feszület, hogy hármuk közül egyik sem érheti el soha. Mintha minden lépésüknél, amelyet előre tettek, a feszület ugyanannyival ment volna messzebb a hegyen. Az apáca hóval dörzsölgette a Vjuk meztelen mellét, hátát és csodálatos bizalommal suttogta fülébe:

– Hogyne volna! Nagyon szép, meleg, nagy csizmája van. Csak gyere, te szegény Vjuk! – így szólt az apáca, aztán szabadon lévő karjával integetett a messzi feszület felé: -45-

– Gyere, Jézuska, közelebb. Egy szegény katonának, aki a pogányok ellen harcolt, kell a csizmácskád! – kiáltotta.

Penge a lenyírtfejü asszonyfélére nézett és látta, hogy annak nagy szemei lángolva tapadnak a messzi kőfeszület felé. Sovány karjáról lecsúszott a hamuszínü köntös és a kar bizalommal, hivogatólag integetett.

És a feszület mintha megmozdult volna. Mintha megindult volna lefelé a hegyoldalról és jött-jött közelebb azokhoz, akik a nagy hóban feléje törtettek.

– Hozza Jézuska a csizmáit, – kiáltott a nővér. – Neked is hozza, Penge!…

– Soha sem kockázom többé, – dideregte, – csak még egyszer legyen csizmám.

– Jer, Jézuska, jer!… – sóhajtotta tompán Vjuk és dermedten állott meg az út közepén.

Már ott állott előttük, jobbra az úton és a két zsoldos-katona tágranyílt szemmel bámult a kőkeresztre, amelyen egy töredezett, barna kő-Krisztus vala hóval befödve. De a lábakon, amelyeket szög vert át, két pár bivalybőr csizma függött. Két derék, nagy csizma, amelyben a zsoldosok nem ismertek a magukéra. Pedig az övék volt. A tolvaj nem bírván terhét, így szabadult a csizmáktól.

Vjuk erőtlenül hanyatlott a feszület alá. Már félig megfagyott és szeme lezárult. Álmában sóhajtotta: -46-

– Jaj be szép csizma! Aranypatkó van rajta és berlini zsinórral van hímezve…

Az apáca leakasztotta a csizmát és nehezen, erőlködve a Vjuk lábára igazította. Penge ezalatt hóval dörzsölte a bajtársát, de az már aludt, halálos dermedtséggel aludt…

A Jézus pedig a kőkeresztről csendesen nézte őket, a három boldogtalant, szerencsétlent és az egyiket közülök magához szólította. -47-

Fönn, a hegyoldali utcában éjféltájban ismét fölhangzott az éji-dal és Hollós dr., a múzeumi segédőr, aki nyáron szabadságát egy budai kis korcsmában töltötte, fölemelkedett asztalától:

– Ismét az a titokzatos hang, – mormogta maga elé és megindult a hegyoldali utcában fölfelé.

Budának ez a része, amelyben Hollós dr. immár tizedik napja hallgatta az éjféltájban fölcsendülő női hangot, talán a legrégibb része volt Budának. A kis házikók, amelyek valamikor emeletesek voltak, a vénségtől, régiségtől félig a földbe sülyedtek. A városi hatóság mintha megfeledkezett volna erről az utcácskáról, még csak lámpást sem helyezett el benne. Lenn, a hegy lábánál égett egy gázláng csupán és annak libegő lángja szeszélyes, fantasztikus árnyékokat vetett az út közepére. A házaggastyánok homályba burkolóztak; mintha több száz esztendős lett volna ez a homály. A keskeny ajtók, földhöz közel levő ablakok mögött mély csend honolt és Hollós dr., aki abban az időben éppen -48- középkori tanulmányokkal foglalkozott, míg lépései tompán visszhangzottak az ódon kövezeten, úgy érezte magát, mint egy középkori lovag, aki kedvese hangja után siet az éjszakában. Különben is fiatal és ábrándozásra hajló férfiú létére már napok óta szerelmes volt az ismeretlen hangba. Képzeletében látta a bájos női alakot valamely donjonban vagy egy rácsos erkélyen és valami titkos ösztön azt súgta neki, hogy ez a nő szerelemre vágyik. Hisz a fülemilék is azért énekelnek odafönn a Gellérthegy bokrai között, mert nem bírnak a szívecskéjükkel.

Hollós dr. tehát halkított léptekkel ment a hang irányába. Képzeletében sarkantyúkat érzett a félcipőjén, amelyeknek csörgését mérsékelni kell. Sőt a sétapálcáját is olyan módon fogta, mintha hirtelen karddá változott volna az. Hisz az éjtől, amely tele van titokzatosságokkal és sejtésekkel, az is kitelik, hogy kard lesz a mogyorófapálcából, amint középkori levente lett az egyszerü múzeumi segédőrből, meg aztán jól esett ez az ártatlan don kihóteség, – hisz néha bizonyos körülmények között mindnyájan Don Kihóték vagyunk.

Hollós dr. tehát, mielőtt elérte volna azt a sarki házikót, amelynek erkélyéről az éji dal hallatszott, megállott egy kapumélyedés alatt és elgondolta, hogy mit fog majd mondani, ha „szerelmét“ megpillantja. Vajjon mit is fog mondani? – Eddig még sohasem jutott tovább annál a bizonyos kapumélyedésnél és tíz napon át elhangzott a dal, anélkül, hogy Hollós szerelmét megpillantotta volna, vagy -49- csak közelebb is lépett volna az erkélyhez. Csak akkor mert előjönni, mikor már minden elcsöndesedett és aztán órákig hiába bámult a sötét ablakokba. De ma minden másképpen történt, mint az előző éjszakákon. Hollós csupán rövid ideig időzött a kapumélyedés alatt, hogy gondolatait rendbeszedje. A dal még hangzott az erkélyen, amikor a segédőr bátran megindult a ház felé és szemét a földre sütve, mintha csak véletlenül került volna ide, megállott az erkély alatt.

A dal elhangzott és Hollós dr. ijedten gondolta el, hogy ismét hiába leselkedett „szerelme“ után. Azért is, mint jól nevelt lovaghoz illik, nem mervén szemét egyenesen az erkélyre fordítani, előbb a kapu fölött lévő házszámot kezdte nagy gondossággal tanulmányozni. De abból a sötétben semmit sem láthatott. Lassan vonta végig tekintetét a régi ház cirádás falán és szívéig összerezzent, amint hirtelen megpillantotta az erkélyt és az erkélyen egy fehérruhás nőalakot.

A szobában lámpa égett és annak fénye gyöngén megvilágította az erkélyt. Hollós mitsem láthatott meg a nő arcából, de ugyan minek is kereste volna az arcát? Hallotta hangját, mely üde és fiatal volt, bizonyosan üde és fiatal a hölgy, amint a középkori kisasszonyok mind azok voltak, akikért lovagjaik meghaltak.

Most megmozdult odafönn a nőalak és a lámpafény szőke fürtöket világított meg és az arcból egy vonalnyit, amely fehér volt, mint a liliom.

Hollós mozdulatlanul állott az erkély alatt. A -50- nő ránézett, – érezte, hogy nézi és várta, hogy megszólaljon odalenn a lovag. De Hollósnak semmi, de semmi nem jutott eszébe. Mindaz, amit előre elgondolt, – a szerelmes szavak, az epedő kifejezések, sőt a vers is, amelyet pedig számtalanszor írt az emlékkönyvekbe, elpárologtak a fejéből. Állt megszégyenülve, megnémulva és igen szerencsétlennek érezte magát.

A nő már olyan mozdulatot tett, mintha el akarná hagyni az erkélyt, amikor Hollós végre levette kalapját és rekedt hangon megszólalt:

– Kérem ne vegye sértésnek, hogy önt megszólítom, szép ismeretlen!… Már napok óta hallgatom nagy szívgyönyörüséggel az éji dalt, amely e helyről elhangzani szokott. Ma végre nem tudtam ellentállani, hogy ide ne jőjjek. Ugy-e, nem zavarom önt? Kérem csak egy szóval mondja, hogy kellemetlen vagyok önnek és én elmegyek, és soha többé, sohasem alkalmatlankodom.

Hollós elhallgatott és a nő semmit sem felelt, de az erkélyt sem hagyta el. Hollós ezt bíztató jelnek itélte, azért valamivel bátrabban folytatta:

– Ön talán azt gondolja felőlem, hogy valami szegény bolond vagyok, aki éjfélután alkalmatlankodik tisztességes nők ablakai alatt. És meglehet, hogy igaza van! Csakugyan szegény bolond vagyok. Mert én, bár nem ismerem, bár sohasem láttam – asszonyom, vagy kisasszony, – szeretem önt, amint csak azok szoktak szeretni, akik még sohasem szerettek. Én még sohasem szerettem az életben. Az ön hangja, az ön éji dala megtanított arra, hogy szívem -51- van, amely szerelemre vágyik. Nem kérek öntől semmit, még csak azt sem, hogy tudomást vegyen rólam. Csak egy szál virágot dobjon le és én boldog leszek. Egész életemre boldog leszek…

A nő nem felelt, de Hollós dr. látta, hogy hajához nyúlt és abból fehér virágot vett elő, amelyet lassan leeresztett az erkélyről.

Hollós fölkapta a virágot. Hervadt kis rózsa volt az, de a múzeumi segédőr úgy érezte, hogy ilyen illatot még sohasem érzett; mintha az egész utca, az egész város rózsaillattal telt volna meg. Mámorosan intett az erkélyre:

– Köszönöm. Szívemből köszönöm. Tudom, hogy ostobaságot cselekszem, tudom, hogy a mai férfiak nem szoktak megelégedni egy szál virággal azoknak részéről, akiket szeretnek. De én szeretem a titokzatos, sejtelmes dolgokat. Sohasem fogom megismerni önt – és ön sem engem. És én mégis örökké megőrzöm szívemben ennek a szerelemnek az emlékét. Az éj emlékét, amikor olyan szerelmes voltam egy nőbe, amilyen szerelmes többé sohasem lehetek. És ön sem fog megismerhetni engem. Mert ha megismerne, talán kiábrándulna belőlem, talán megcsalódna és megsajnálná, hogy virággal ajándékozott meg akkor, amidőn még nem ismert… Isten önnel! Én boldog vagyok. Mert tudom, hogy még évek múlva is eszébe fogok jutni, ha majd csöndes éjszakán azt a dalt énekli, amelynek varázslatos hatása engem megigézett. Eszébe jutok és -52- magában azt kérdezi: vajjon ki volt az a szegény fiú? vajjon ki volt? És szomoru lesz, hogy azt sohasem fogja megtudhatni.

A nő ebben a percben kihajolt az erkélyről. Hollós összerezzent, amint csöndesen megszólalt:

– Szeretném önt megismerni, hisz ön olyan bánatos embernek látszik, amilyen bánatos nő én vagyok.

– Nem, nem ismerhet meg engem… Senkisem vagyok; árnyék vagyok, aki csöndes éjszakán odalopódzik önhöz és szomorúan ránéz, ha a dal fölhangzik. S ön majd hiába kérdi: ki vagy, te árnyalak? Feleletet nem fog kapni.

– Uram, ne bolondozzon! – kiáltott most föl haragosan a nő. – Kívánom, hogy azonnal távozzék, mert a házmestert szólítom.

Hollós csöndesen indult lefelé a hegyoldali utcából, de még visszanézett és látta, amint az ismeretlen nő fejére hajtja kezét és merengve néz utána az éjbe. És Hollós nagyon boldognak érezte magát, – mert még fiatal volt és szerette az ábrándokat. -53-

Déli szél süvölt a háztető fölött, az ablakot pedig tavaszi eső csapkodja, odahaza: Bergengóciában most húznak a snepfek és húznak hazafelé mindenhonnan az atyafiságba, „farsangba adott“ leányzók. Mert ugyan hol van megírva, hogy minden leányt otthon kell férjhez adni? Nehéz dolog az, különösen a mai komisz világban, amikor a gavallérok nemcsak a telekjegyzőkönyvet ismerik teljes alapossággal, de még pontosan tudják az ezüstkanalak és vánkoscihák számát is, amelyekre számítani lehet. Ilyen körülmények között nagy szerencse kell hozzá, hogy a becsületes ember odahazulról „elsüthesse“ a leányát, vagy legalább is a telekjegyzőkönyvnek kell rendbe lennie. És miután sem szerencséje, sem rendes telekjegyzőkönyve nincs manapság a becsületes embereknek, – hogyan is lehetne a mostani „rendszer“ mellett! – számba vétetnek az atyafiak, akikhez farsangolni elmehetnek a leányok az anyjukkal. Olcsóbb is az ilyesmi, -54- no meg kölcsönbe megy. Az öreg Simonyi néni, miután tavaly farsangban szerencsésen túladott Ilonán a dunántúli atyafiság segítségével, az idén már három somogyi kisasszonyt gardirozott a honi bálokban.

De hát néha az atyafiság sem tud segíteni. Különösen rossz világ jár a felső vármegyékben. Ahány gavallér van ott, az mind partit akar csinálni. Táncoltatják, udvarolgatják az Alföldről odakerült kisasszonyokat, de a tót mind ravasz: nem nyilatkozik amúgy csárdás közben és megőrzi a hidegvérét még a hosszú-hosszú szünórában is, amikor pedig annyi sok mindenféléről lehet beszélni! A vidéki bálokban még becsületesen betartják a szünórákat, amikor a cigány hallgatónótákat játszik és a fejek, szőkék és barnák, önfeledten érnek össze… Sok szegény leány maradt azért már pártában, hogy a hebe-hurgya rendezőség előbb vetett véget a szünórának, amint az tervbe volt véve. Az előre elkészített ostromágyúk nem vonulhattak föl, mert az átkozott rendezőség a cigánnyal négyesre harangoztatott. Azért csak tartsuk be a szünórákat, sőt toldjuk is meg egypár perccel, fiatal barátaim, mert nem tudhatni, hogy nem követünk-e el életbevágó hibákat az oktalan sietséggel.

Amerre a Vitkóczy-kisasszonyok jártak egy farsangon, – hosszúéjszakáju felvidéki bálakon, – a szünórát betartották, de, hajh, a két kisasszony mégis csak gyűrü nélkül jött haza az anyjával. Pedig Vitkóczynénak a nagyanyja csillagkeresztes dáma volt! De később ezt is elhallgatták ott, amerre -55- jártak, mert annyi előkelő atyafisága senkinek nincs, mint a felvidéki családoknak. Egyik-másik uralkodó hercegeket számol rokonai közé és a legszegényebbnél is van legalább egy báróné cousine. Úgy csillognak-villognak a felső vármegyékben a közel-távoli atyafiak, hogy a góthai almanach elbújhat szégyenletében. A csillagkeresztes nagymama, aki hosszú esztendőkön át hűségesen megtette a magáét, ha Vitkóczyék idegen társaságba keveredtek, a lomtárba került. Vitkóczyék csupán akkor foglalták el megillető helyüket a farsangi társaságban, amikor Vitkóczyné szorultságában egy váradi kanonok rokonságával kezdett dicsekedni. Úgy látszik, egy élő kanonok mégis csak nagyobb potentát egy halott csillagkeresztes dámánál.

De íme mégis eredménytelenül jöttek haza a görbe országból, megérkezve egy sötét hajnalon, amikor a vasuti állomáson havas eső csapkodta a restauráció párás ablakait és teremtett lélek nem látszott sehol. A restaurációban már világosság volt és még Vitkóczy mama ugyancsak noszogatta a kisasszonyokat a tömérdek skatulyával, különböző kosárral kifelé a vendéglő ajtaja fölnyílt és egy bundába burkolt, nemez-csizmás alak, krákogva lépett ki a perronra. Vitkóczyék csak akkor vették észre, amikor hatalmas hangon jóreggelt kívánt az északi sarkra készülő utazó.

– No, te is köszönhetnél barátságosabban, Gyurkovay, nem pedig mint az erdei haramia.

A kisasszonykák a skatulyák mögül „kezét csókolomat“ -56- mormogtak. Gyurkovay, egy helybeli ügyvéd, félig-meddig amolyan magyar rokonságban volt a családdal, de teljesen hasznavehetetlen, tizenkétpróbás agglegény volt. Különben az utóbbi időben már a kora is megóvta őt mindenféle kombinációktól.

– Onnan, tótországból, hogy sülyedne el, – felelt Vitkóczyné nem kevésbbé erős hangon.

– Miért ne kiabálnék? Először nem hallja az ördög sem, másodszor, megmondtam nekik a fülük hallatára. Csak tóttal ne keveredjen az ember atyafiságba.

– Ugyan ne mérgelődj, amikor a leves még az asztalon sincs. Nemrégiben levelet kaptam onnan, ahol jártatok. Egy fiatal fiskális kollégám nagyon szépeket írt a leányokról.

– Csak nem bizonyos Bajomi? – kérdezték csaknem egyszerre a Vitkóczy-kisasszonyok.

– Talán el is fog jönni ide. Hanem most Isten veletek. Még itthágy a vonat.

Gyurkovay fiatalos fürgeséggel ugrott föl az induló vonatra, a kisasszonyok reménykedve néztek utána, hátha elejt még egy szót a vén medve, amiből kombinálni lehetne. De a vén medve meg sem fordulva, kedélyesen jóreggelt! bömbölve, nyomult -57- be havas bundájában egy másodosztályu szakaszba, ahol egymás hátán aludtak az éjjeli vonat utasai. Már jó darab ideje zakatolt a vonat, Gyurkovay jóreggelt-je a kerekek zörgésén is áthallatszott, mert nyilván senki sem akart fölébredni, hogy kényelmes helyét elhagyja.

A Vitkóczy-kisasszonyok a skatulyák mögül hirtelen kipirosodó arccal néztek az anyjukra.

– Ugy-e, megmondtuk előre, mama, hogy Bajomi doktornak komoly szándékai vannak.

– Ne gágogjatok, – felelt Vitkóczyné. – Most már éppenséggel semmi sem lesz a dologból. Gyurkovay bátyátok eddig még mindent elpuskázott.

– Igaz, – felelt Anna, az idősebb, – nekem már tíz esztendeje igéri, hogy férjhez ád.

II.

„A legrosszabb lóban is van egy verseny“, – mondják gyönyörü magyarsággal a sportemberek. – Gyurkovay Pál is olyanformán kezdett cselekedni egyszer, amit éppenséggel nem remélhettek tőle a húgai. Ahelyett, hogy a megyei kaszinóban ült volna, otthon leveleket írt annak a bizonyos fiatal kollégának, és mikor egy-egy levéllel elkészült, nyomban megüzente azt Vitkóczyéknak.

De arra már nem volt rábírható, hogy személyesen is tiszteletét tegye és élőszóval referáljon az -58- előörsi szolgálatot tévő levelek minéműségéről. Gyurkovay Pál elvből elkerülte azokat a házakat, ahol beköttetlen fejü hajadonok léteznek. Az ördög nem alszik, – mondogatta, – a kaszinóban legföljebb pártimat veszítem el, de nem a szabadságomat. (Pedig mondom, már öreg legény volt, nem sokat ért neki az a félve-féltett szabadság.)

Addig hordta az üzeneteket a Vitkóczyék szobaleánya a pipafüstös, tintaszagu kancelláriából, míg egy napon, úgy négy óra felé a következő postával érkezett haza kiküldetéséből:

Mikor nagynehezen magához térítették a derék, javakorabeli asszonyt, aki különösen fiatalemberek előtt versenyre kelhetett volna bátran a leányaival, olyan éktelen káromkodást vitt véghez, hogy a leányok ijedten dugták be a fülüket.

– Ez Gyurkovay! Ez teljesen rávall a kaszinók és kávéházak éjjeli baglyára. Ideüzen, mint a korcsmába, estére vendéget hoz. Most már hol van a világnak az a gazdasszonya, aki el ne veszítené a kontyát ez adott esetben. Mondd, Vitkóczyné, nem őrült ez az ember?

(Vitkóczyné önmagához intézett kérdésekkel dühösítette magát, ha benne volt, mert felelni úgy sem mert felelni neki senki.)

– Mondd, te szerencsétlen Vitkóczyné, mit fogsz most csinálni, hogy a szemed ki ne süljön a szégyentől? Ó, ti férfiak, férfiak!… -59-

Ha Vitkóczy bácsi, szegény, még élt volna, bizonnyal megszenvedett volna a férfinemért. De a jóember már régen csöndesen viselkedett és nem kellett ártatlanul szenvednie.

Ilyen előzmények után természetesnek fog az látszani, hogy este nyolc órakor, midőn Gyurkovay Pál bömbölő hangja fölhangzott az udvar felől, pompás vacsora várta Vitkóczyéknál a vendégeket. Gyurkovay csakugyan elhozta magával Bajomi doktort, nem Krecsákot, a végrehajtót, sem Vadász Attilát kártyás cimboráját, hanem valóságban Bajomi Sándor tótországi köz- és váltóügyvédet, amin Vitkóczyné eleget csodálkozott.

– No, – mondta csupán Gyurkovay Pál és fáradtan leült egy nagy bőrös-karosszékbe. Talán a homlokát is megtörölgette volna, de e percben úgy sem törődött vele senki. A kisasszonyok és Vitkóczyné minden kedvességüket a kis fekete, félénk fiatalemberre pazarolták, aki szinte ijedten nézett körül ennyi kedvesség láttára.

– Hogy van? Hogy utazott? Mikor érkezett? Mit csinálnak az otthoniak? Remélhetjük-e, hogy sokáig, nagyon sokáig lesz szerencsénk? Szereti-e a töltött káposztát? Hát a püspök-tortát? Mert éppen az lesz vacsorára…

– No-no, – dörmögte Gyurkovay Pál, hogy némileg ő is észrevétessék, de csupán egy rosszaló pillantásban volt része a Vitkóczyné részéről, még mindig a késői üzenet miatt.

Gyurkovay sóhajtva nézett a mennyezet felé és magában megfogadta, hogy ismét hosszú időre beszünteti -60- az úgynevezett családi viziteket, amikor az emberrel nem törődik senki.

Végre megadatott a jel a vacsorához. A két kisasszony vidáman kapaszkodott az ijedtarcu fiatalember karjaiba és mazurka-lépésekben vonultak ki a szalónból. Gyurkovay Pál keserü gondolataiból arra tért magához, hogy valaki megcsípi a karját.

– Te sem tudod már az illemet, – sziszegte mosolygás alá rejtett mérgelődéssel Vitkóczyné.

Gyurkovay karját nyújtotta és fáradt lépésekkel vezette be a ház asszonyát az ebédlőbe.

Szerencsére kerek asztalnál terítettek, mert különben az elhelyezkedésnél is sérelem érte volna Gyurkovay Pált, amint ezt magában gondolta.

A szobaleány úgy kicsípte magát ez alkalomra, hogy Gyurkovay uram nem győzte a fejét csóválni. Sőt meg is kérdezte Vitkóczynétól:

Feleletet csupán az asztal alatt kapott egy erőteljes nyomás alakjában a lábára.

Ez volt azonban az utolsó incidens, amivel Gyurkovay Pál szalóni elmaradottságáról tanúságot tett. A fehér asztalnál a pompás sültek és jó borok társaságában csakhamar megtalálta szokásos kedélyességét és miután túláradó magasztalásban részesítette a szakácsnő áldott kezét (mind a két leány lesütötte a szemét ekkor), poharát a ház úrnőjére emelve, csinos dikciót vágott ki. Dikciózás közben fölpirult az arca, deres bajusz-szálai egyenkint mozogni látszottak, csupán az zavarta meg, hogy senki -61- sem méltányolta hangos kacagással azt a közbeszólást, amelyet Vadász Attila elkövetett volna, – ha véletlenül jelen van. De a borulat hamar eloszlott, mert a társaság anélkül is elég vidám volt és amidőn Gyurkovay Pál áttért azon szép szemek dicséretére, amelyek mint fénylő csillagok ragyognak e ház egén, még a szigorú Vitkóczyné is elmosolyodott és tréfásan Pál úr kezére legyintett.

Mintha csak valami rendkívüli varázsereje lett volna a Vitkóczyné fehér, erős kezének. Mintha villamosütés érte volna Gyurkovay Pált, a megcsontosodott öreg legényt s egyszerre föltámadt a szívében minden gyöngédség, vágyakozás, vonzalom, amellyel a női nem iránt viselkedik. A szeme fölragyogott és a nyelve megeredt. A leányok az ijedtarcú fiatalemberrel a szalonba vonultak zongorázni és a félig nyitott ajtón át mindenféle ósdi valcerek melódiái ömlöttek be az ebédlőbe, – mert az új kotta drága. A régi hanghullámok körülborongták a Gyurkovay Pál deres fejét és az asztalon át közelebb hajolva Vitkóczynéhoz, így kezdett beszélni:

– Ide hallgass, Züzánn. Amint ezeket a fiatalokat látom magam körül, az jut eszembe, hogy mi mind a ketten elhibáztuk az életünket. Nekünk valójában egymásénak kellett volna lennünk. Emlékszel arra a régi majálisra, amikor fehér ruhádban először láttalak meg… Emlékszel a szent esküvésekre, amellyel egymásnak örök szerelmet fogadtunk? Aztán mi lett? Az élet kifacsart engem, mint egy citromot és te sem voltál igazán boldog soha…

A Rip van Winkle keringőjét verték odabent -62- a zongorán és Vitkóczyné elmélázva hajtotta félre a fejét.

– Az is boldogság, de más boldogság. Mindenkinek jussa van a saját boldogságához. Miért vont meg az élet tőlem mindent? Azt hiszed, nem lettem volna boldog egy kedves, jó asszony oldalán, amilyen te vagy, Züzánn?

– Nos, tehát, miért kellett mindennek úgy történni, mint ahogyan történt? Úgy érzem, hogy még nem késő… Még mindent helyre lehetne pótolni.

Igy szólt Gyurkovay és megragadta az asszony kezét. Az derűs kacagással emelkedett föl:

– Ne bolondozzunk, Pál. Ne keserítsük egymást. Az élet rövid már, hagyjuk az ostoba multat. Lá, lá, lá… la-la-la… Emlékszel erre a régi valcerre?

A zongora húrjai egy ócska nótát zengtek, amelyet a mai emberek már nem is érthetnének meg. De a Gyurkovay és Vitkóczyné arca átszellemült a régi hangokra és Gyurkovay Pál hirtelen elhatározással fölállott és táncmozdulattal az asszony elé lépett. Vitkóczyné nem ellenkezett. Körülvalcerozták az ebédlő-asztalt és amire a leányok észrevették volna, már a szalonban folytatták a valcert, ahová Gyurkovay ügyesen bekormányozta táncosnőjét.

– Táncoljatok, gyerekek, csak egyszer élünk! – kiáltotta Gyurkovay. -63-

A leányok fölváltva verték a zongorát és csakhamar belemelegedett a táncba a társaság. A kis ügyvéd „felvidékiesen“ keringőzött, amely hasonlít a bécsi fiákkerosok táncához és Gyurkovay ezen nagyokat hahotázott. Egyebekben az est hőse az öreg Gyurkovay volt. Rendezte a táncokat és selyemkendőt lobogtatott.

– Kár, hogy kevesen vagyunk a körmagyarhoz. Az csak a szép tánc! – kiáltotta.

A Vitkóczy-kisasszonyok is kitettek magukért a táncban és csaknem olyan jól táncoltak, mint az anyjuk. A megtermett Vitkóczyné szinte röpülni látszott tánc közben. Könnyedén, egy bálkirálynő nyugodt magatartásával táncolt fáradhatatlanul.

Éjfél felé Gyurkovay Pálnak eszébe jutott egy románc, amelyet fiatal korában szépen tudott énekelni. Elénekelte a románcot, aztán tökéletesen kifáradva, lehunyt szemmel ült le a kanapéra. Egy negyedóra múlva álmosan nyitotta föl a szemét, megtámogatta a térdét és így szólt:

A szíves marasztalásra kedvetlen dörmögéssel válaszolt, mintha nem is tisztes család közben lett volna. Vitkóczyné hiába vetett reá rosszaló pillantásokat, a kisasszonykák hiába könyörögtek.

– Ostoba, – dörmögte Gyurkovay és hátat fordítva vendégének, hazaballagott. -65-

Elly korán reggel félrevonta a függönyt atyja dolgozószobájának ajtajáról és rémülten kiáltott föl:

Elly kiáltására Dovenné is kisietett a szomszédszobából. A fiatal asszony kezénél fogva vezette hatesztendős fiacskáját, aki olyan kövér volt, hogy járni is alig tudott. Meggondoltan, lassan döcögött, mint egy kis elefánt. Nagyapja, ha megpillantotta, nyomban letette a tollat és percekig gyönyörködött kövér unokájában… Dovenné szintén félrehúzta a függönyt.

– Csakugyan, a papa megszökött, – mormogta szomorúan, mintha valami igen nagy szerencsétlenség érte volna a házat azzal, hogy Dickens úr ismét, mint a legutóbbi évek folyamán gyakran, éjjel, mialatt senki sem vigyázott reá, elszökött a háztól. Elkóborolt, s ki tudja, mikor kerül haza!…

A dolgozószobában még minden abban a rendben volt, ahogyan éjféltájban elhagyták a nők a -66- helyiséget. A kis asztalon a hatalmas teafőző, amely úgy zúg, pöfög, mint egy gőzhajó. Talán még kürtöl is, mert a Seffieldi-utca lakói a teafőző révén értesülnek arról, hogy Dickens úr otthon van és regényeit írja. Ám a hatalmas edény, amely fiatalabb korában bizonnyal személyszállító gőzös volt a Themzén, most mélységesen hallgat a nők szomorúságára.

A széles íróasztal közepére bojtos házisapka van dobva. Ugyanezen okból a faliszekrény ajtaja nyitva van és a fogas, amelyen Dickens úr kürtőkalapja és kávészínü köpenyege szokott függni, üres, végérvényesen üres, Dickens úr most már teljes bizonysággal elhagyta a házat. Az asztal sarkán lapos alju, karcsu kerti rézlámpás, amelyben még most is pislog a kormos láng és rávilágít a bagolyalaku tintatartóra, az elhasznált lúdtollak tömegére, amelyek mint egy kis hadsereg állnak őrt megfelelő tartóban. Legfelül pedig teleírott papírlap, az író gyöngyalaku, apró betüivel, csupán a D-ék szokatlanul cifrák e nyugodt, folyékony írásban. Elly, aki a háztartás és apja irodalmi ügyeinek vezetője, az írásra hajol, amely a Black House egyik részlete. Keresgél az asztalon, majd szomoruan susogja asszonynénjének:

A két nő búsan csóválja a fejét, amíg a kövér fiúcska rekedt hangon kiáltozva ragadja magához nagyapja házisapkáját, amelyet nyomban nagy fejére tesz. A sarokból hiányzik a barnára kopott botocska, amely szökésében hű társa volt gazdájának -67- és nem kopogott a Seffieldi-utca kövezetén, hogy árulóvá váljon.

A tágas ablakközben ezalatt fölébred a feketerigó zordon kalitkájában. Mintha egy középkori várúr ébredne komor sziklafészkében: a magányos madár tompa füttyszóval néz körül a szobában. S aztán nyomban elhallgat, mintha észrevette volna a szomorúságot, amely a házat betölti.

Az ajtó megnyilik e percben és hangos köszönéssel lép a szobába Tom, a Times szolgája. Szolgája? Igen, rosszul mondtam ezt és ha Tom úr tudomást szerezne e kitételről, joggal haragudhatna. Tom úr több, sokszorosan több volt, mint egyszerü szolga. Nem volt a szerkesztőségnek olyan titka, amelyet fiatal kora dacára ne tudott volna. Korábban egy fügekereskedő alkalmazottja, de mióta az írókkal és szerkesztőkkel lépett összeköttetésbe, titokban mindig összeszorítja öklét, ha fügekereskedés mellett halad el a Cityben: személyes sérelemnek, gúnynak tekinti, hogy Londonban fügekereskedők vannak. De hát nem is csoda. Tom úr megérdemli az utókortól a feledésnek ama bizonyos fátyolát, amelyet a baklövésekre szokás vetni. Tom úr fiatal kora dacára személyes ismeretségben volt Gladstone úrral, akinek cikkeért a Times irodájából elküldeni szokták. Arról pedig talán külön beszélni sem kell, hogy egész Nagybritanniában ő volt a legelső ember, aki az aznapi regényfolytatásról értesült, amelyet a híres Dickens úr írt a Times olvasóinak. Korán reggelenkint, amikor bizonyos kereskedelmi alkalmazottak kék köténnyel és felgyűrt -68- kabátujjal söprögették a citybeli irodákat és üzleteket. Tom úr sokatmondó arckifejezések között olvasta a nyomda számára vitt kéziratot. Meg-megállt és sapkáját földhözvágva nevetett, bár erre nem mindig volt oka. Irving úr nem tudná utánozni Tom úr arckifejezéseit, hahotáit, pillantásait, amelyekkel a City korareggeli publikumának tudomására akarta hozni, hogy ő a Boz regényfolytatását olvassa. Néhány jóval fiatalabb gentlemannek idővel megengedte, hogy tisztes távolból kövessék és résztvegyenek azon leírhatatlan élvezetekben, amelynek nyomait Tom úr arcáról leolvashatták. Tom úr néha annyira leereszkedett a fiatal gentlemannekhez, hogy még meg is szólalt: „Óriás.“ „Nagyszerü!“ És más hasonló fölkiáltásokkal fűszerezte olvasmányát. És bizony gyakran csorgott a nyála némelyik fiatal úrnak, amint zsebredugott kezekkel követte a népszerü Tomot a Seffieldi-utcából a Times irodájáig.

Nem volt tehát kicsiny Tom úr meghökkenése, amidőn arról értesült, hogy ma üres kézzel kell visszamennie az irodába, a mai regényfolytatás elmarad.

– Lehetetlen, – rebegte és aranyos sapkáját szemére húzva, lehorgasztott fővel és mellékutcákon ügetett el a Seffieldi-utcai házból.

Amíg e kis dolgok történtek Dickens úr dolgozószobájában és mialatt a kandallón álló óraházikóból többször kisétált a barát s a házikó tornyában csengő hangon szorgalmatoskodtak kicsiny kalapácsok, ezalatt az, aki a szomorúságnak okozója volt, -69- gyanutlanul, bizonyos megelégedettséggel ült London Warwick nevü külvárosában a Régi katonához címzett vendégfogadóban.

A Régi katona éppen olyan vendégfogadó volt, amilyen akadt Londonban és külvárosában még körülbelül ezer: gyaluforgács lógott le a háztetőről és az utcafelőli falra egy óriási, habzó söröspohár volt festve. Különösen ez a söröspohár volt nagyon sikerült. A fuvarosok, akik nyári hőségben erre hajtottak, megesküdtek, hogy komlóillatot éreznek, amikor a söröspoharat a Régi katona falán megpillantják. Ámde a fuvarosok nyári hőségben nem egészen megbízhatók és könnyen lehetséges, hogy más korcsmák előtt is érezték a komló illatát.

A komló-illat tehát nem lehetett az a sajátossága a Régi katonának, amely ezt az öreg uracskát a Seffieldi-utcából idáig vonzotta. Kellett, hogy legyen más sajátossága is a Régi katonának, aminthogy volt is.

Egy lugas állott az országút felé, amely tetejéig vadkomlóval volt befutva és a lugasban hűvös volt. Egyetlen asztal állott a lugas közepén, vörös abrosszal leterítve és az asztal körül székek állottak. Két öblös, kényelmes karosszék, amilyenben azok az emberek szoktak ülni, akik körülbelül meg vannak elégedve a világgal és meg vannak elégedve önmagukkal. Ezek a széles bőrszékek azt beszélték, hogy Warwick külvárosában nem ismerik a bajt, nyugtalanságot, idegességet és más efféle újmódi betegséget. A székekhez megfelelő söröskancsók tartoztak, széles, terjedelmes kancsók, -70- amelyekben a barnaszínü sör bizonyosan igen jól érezte magát. Olyan korsók voltak ezek, amelyek manapság már nem divatosak. Találhatók, feltalálhatók ugyan még itt és ott, különösen postaállomások közelében, ahol a pirosmellényes postakocsisok megkövetelik, hogy a pohár, amellyel leöblítik torkukból az országút porát, terjedelmes legyen, – de másfelé már nem igen divatosak ezek a poharak. Eltünnek, elenyésznek, mint például többé nincs szokásban a postakocsis mellé ülni és vele egész úton beszélgetni. A postakocsis feleleteit ahhoz mérte, vajjon hány korsó sörre van kilátása a legközelebbi korcsmánál. Manapság szófukarok és komorak a postakocsisok, mert rendesen a nagyon szegény emberek jutnak melléjük a bakra, akiktől nincs kilátás egyetlen korsó sörre sem… De meg másrészt az sem egészen bizonyos, élnek-e még azok a pirosképü, vidám fickók, akik Londontól Essexig játszva tették meg az utat a nehéz postakocsival.

A Régi katonában tehát olyan söröskorsók voltak, amilyenek a postakocsisok virágjában voltak divatban és szólt is a postakürt a susex-i országúton, amikor a Régi katona gyaluforgácsa feltünt a törpe fák között.

Az egyik karosszékben, amelyiknek öléből éppen az országútra lehetett látni, az az öreg uracska szokott üldögélni, aki mostanában sűrün jár ide kávészínü köpenyegében. Dickens úr – ez az öreg uracska neve – ismerőse az egész környéknek, -71- a postakocsisoknak és a gyerekeknek, akik a lugasokon kívül gomboznak, vagy Wellingtont játszanak. A külváros valamennyi rongyos gyereke ott játszadozik a Régi katona körül, itt szaladgált talán Twist Olivér is egykor.

Az egyik karosszéknek állandó gazdája tehát a tubákszínü öreg uracska, aki a nagy korsóból szokta inni a barna sört és furcsán hunyorít a szemével. A másik karosszéknek a vendégei változnak, sűrün változnak. Itt szokott ülni Cross úr, a pirosképü, szélesvállu, fehérhaju fogadós és nagyokat hörpintve söréből, az országút felé tekint. De hát Cross úrnak más dolga is van, mint a lugasban üldögélni és Dickens úrnak hiábavaló locsogását hallgatni. A lovak abrakolására is fel kell ügyelni, mert Ryerson úr, a postakocsis nemsokára itt lesz szekerével és ugyancsak lármát csap, ha a postalovak nincsenek kellőleg abrakolva.

A korcsmáros mielőtt elhagyná helyét a lugasban, átkiált a keskeny palánkkerítésen a szomszédba, ahol egy vadkörtefa alatt egy öregember üldögél.

– Kapitány, nem jönnél át egy szóra, meg egy korsó sörre Dickens úrhoz?

A kapitány, – Bridgen nyugalmazott tengerészkapitány ő, – mindig hajlandó egy szóra és egy korsó sörre. Megtanulta odakünn az oceánon, – ahol a halak ennivalójául a féllábát hagyta, – hogy szóra és egy ital sörre mindig kell, hogy legyen ideje az embernek. Meg aztán a tubákszínü öreg uracska pompás partner. Soha se úntatja az -72- embert a hazugságaival, soha sem vág közbe, még a legunalmasabb történetbe se szól: hallgat csendesen és fejével bólongat.

– Érdekes, ördöngősen érdekes, kapitány uram! – kiált fel néha és Brigden nyugalmazott tengerészkapitány, miközben falábát az asztalra teszi, új történetbe kezd.

Brigden kapitány vén tengeri fóka, ördöngősen vén, de az ő történeteinek is végük lesz egyszer. Meg aztán el is fárad a kapitány, kihörpinti sörét és visszavonul a szomszédba, a vadkörtefa alá, ahol magában azon tünődik, hogy ez a szárazföldi patkány, a Dickens úr, elhitte-e a singaporei esetet, amit az imént elmesélt, és ha netán elhitte volna, fel kellene világosítani, hogy a történetnek a vége kissé túlzott, határozottan túlzott…

A karosszék tehát ismét üres a lugasban, de nem sokáig marad üresen. A távolból fölhangzik a postakürt hangja és a susexi úton a porfellegből kibontakozik a sárga kocsi. Nagy ostorpattogással közeledik a kocsi a Régi katonához és Ryerson úr ugyancsak pattogtatja ostorát a bakon. Már itt van a postakocsi és utasai nyujtózkodva szállnak le, hogy felüdítsék magukat egy pohár itallal. Dickens úr titokzatosan hunyorgat szemével, amikor az utasok sorban leszállanak. Nini, ott az a sárga nanking-nadrágos úr nem régi ismerősünk-e, a strafordi iskola-igazgató? Hát az a pirosképü, szőkefejü fiúcska nem a kis C. Dávid vajjon? Hölgyek és urak vonulnak a lugasba és Cross úr habzó sörökkel közeledik. Lárma és vidám kacaj hangzik -73- föl az utasok csoportjából, ügyet sem vetnek a hallgatag, ravasz mosolygásu öreg uracskára, csupán az időközben visszatért Brigden kapitány kémleli koronkint az arcát: vajjon elhitte-e az öreg uracska a szingaporei esetet?

Ryerson úr, a pirosmellényes kocsis már ostorát pattogtatja a Régi katona előtt. A kocsi tovább robog, a fogadó és környéke elcsendesedik.

Egyszerre a távolban megjelenik egy széles szalmakalap, piros napernyő és két aggódó, bánatos szem. Elly közeledik a susexi úton a Régi katona felé, ahol Dickens úr hirtelen kihörpinti sörét, elbúcsuzik barátaitól, a kapitánytól és a fogadóstól és botocskájával vígan kopogva megindul Elly kisasszony felé.

– Papa, papa, – kiáltja a jó gyermek, – egész Londont felkutattuk már utánad, hol voltát ismét papa?

– Néhány fejezet regényt írtam, gyermekem, – felelt vidoran az öreg uracska. Magában ravaszul megjegyzi:

– Akármi legyek, ha az a nanking-nadrágos nem a strafordi iskolaigazgató volt! -74-
-75-

Az én anyai nagybátyám, Zathureczky Samu volt a legutolsó agarász a vidékünkön. Abban a régi értelemben gondolom az agarászatot, ahogy még nagyjaink foglalkoztak e nemes állapottal. Az agarászat nem csupán múló szeszélyek csillapítója, rossz kedvnek elűzője és ideig-óráig tartó szórakozás volt, hanem olyan szenvedély, amely az egész életet betöltötte.

Ilyenkor, deres őszben, ha lehunyom a szemem, vágtató lovasokat, elnyuló testü agarakat és rémülten menekvő nyulat látok a honi pusztákon, szorgalmatosan emlékezem az öreg úrra. Mint általában: vagyonát ő is elverte, de agglegény volt és senki sem jajgatott emiatt. A költők számára tartatott fönn annak megállapítása, hány faluja, ménje, gulyája volt Zathureczky Samunak. Mert ugyan ki látott már olyan tönkrement urat, – hogy későbben, idő mulásával ne emlegesse uradalmait és vármegyéit? Ez a szelid túlzás szívesen megbocsájtható, -76- hisz a multnak utóvégre mindegy, hogy mit fogunk reá. A várak éppen úgy leomlottak, mint eltüntek a falusi udvarházak.

Abban az időben, amely időről e helyen megemlékezem, Samu bácsinak három agara volt csupán. A változatosság kedvéért, – csak meghalt néha egy-egy vén nagynéni, – volt kocsija, lova is, de csupán a három agár bírt az állandóság jellegével. Cicke, Fánni és Muki volt az agarak neve és szemre semmiben sem különböztek másféle agaraktól. Ha véletlenül nem a Zathureczky agarai lettek volna, az ördög sem törődött volna velük. De hát a Zathureczky agarai voltak… És annyi bolondos legenda, anekdota, tréfa keringett a három agár felől, hogy sok volna könyvbe szedni. Az öregedő férfiúnak, mintha egyéb dolga sem lett volna, mint folyton-folyvást új meséket kieszelni az agarakról. Az agarak mindig a sarkában jártak és ahol megfordult Zathureczky, ott megszerették, megkedvelték az agarakat, annyit hazudott felőlük. Hívták, csalogatták jobbra-balra és ebéd után már alig várta a vendéglátó gazda, hogy Zathureczky elkezdje:

Az agarakat nyomban a szobába vezették és asszonykezek megsimogatták, dédelgették. Faluról-falura, úriháztól-úriházhoz járt Zathureczky az agaraival. Mindenütt kiváncsiak voltak a nevezetes agarakra. Valóságos legenda volt már az, ami a Cicke okosságáról, a Fánni gyorsaságáról és a Muki ravaszságáról keringett. -77-

– Neró idejében szolgabíró lehetett volna akármelyik, – mondogatta Zathureczky.

Telt, múlott az idő. A három agár szépen eltartotta Zathureczky Samut. Az agarak nélkül tán reggelihez se jutott volna, mert egyébként nem volt valami okos ember és mélységesen hallgatott, ha nem agarakról folyt a diskurzus. De mert agarai voltak, szépen megvolt a mindennapi ebédje, vacsorája. Jól tartották a kutyákat, – csak nem hagynak koplalni ilyen híres fajtát, – jóllakott velük Samu is. Beszterczey Pál egyszer azt találta mondani:

– Ugyan, Samu, mit bajlódol az agarak ellátásával? Hadd itt őket nálam…

Persze, persze, mit is csinált volna! A váltóit az ördög se zsirálta volna, ha az agaraknak nem kellett volna enni, meg lakni. A megyei takarékpénztár öreg igazgatója, amikor Zathureczky talán már a századik váltóval kopogott nála, így szólott hozzá:

– Tudod mit, Samu? Nekünk is jobb lesz, meg neked is. A takarékpénztár megveszi tőled örök áron az agarakat.

– Hm, – felelt az igazgató. – Száz pengőt megér mindegyik. Legalább a takarékpénztárnak megér.

Zathureczky elgondolkozott. Utóvégre háromszáz -78- pengő szép pénz egy summában, de az agarak se kutyák.

Lement a takarékpénztárból. A három agár ott kergetőzött a piacon, fölborítva a kofák kosarait, üldözve kisebb ebeket. A Cicke éppen egy orosi menyecskének fojtotta meg a két csirkéjét és a menyecske nagy kiabálással futott a kutya után, amelyik gazdáját megpillantva, hozzá menekült.

– Fizessen az úr! – kiáltott a harcias menyecske, – mert mindjárt kiszedem azt a kapa után ültetett bajszát.

– Mindjárt hozom a csirkék árát, lelkem, – szólott és megfogta a Cicke nyakszíját. Vitte föl, a takarékpénztárba.

Most már volt száz forint, de nem volt meg a Cicke. Beült az Arany ökörbe ebédelni és elbúsúlva nézte két elárvult agarát. Szomorúan dobálta nekik az asztal alá a csontokat.

Bánatában borral öntögette torkát és mire leszállott az alkonyat, a cigány is hangolni kezdett a félhomályos étteremben. Addig hangolt, hangolt, amíg Zathureczky odaintette magához:

Ivott, mulatott, bánkódott a Cicke után… Reggel kifordította a zsebeit. Egy lyukas hatos koppant a földön. Beintett egy ácsorgó suhancot a piacról. Rámutatott a Fánnira:

Elhozták a száz pengőt és akkorára a cigánynak még keservesebb nóta jutott az eszébe. De keservesebb lett a Zathureczky kedve is. Most már táncolt is bánatában. Muki, az utolsó agár, mintha előre érezné sorsát, vonított a sarokban.

Folyt, folyt a mulatozás, míg éj lett a nappalból és az éjből reggel. Akkor került a sor a harmadik agárra…

A híres agaraknak ez lett a sorsuk. De azóta se vett agarat a takarékpénztár. Habár, ha talán Zathureczkynek újra lennének agarai. – Ki tudja? -80-
-81-

Évekkel ezelőtt a nyarat egy felvidéki kis fürdőhelyen töltöttem. A kis fürdő semmiben sem különbözött a többi felvidéki fürdőktől: fenyőfából épült svájci házak feküdtek egymás mellett a völgyben és a hegyoldalra pompás erdei utak vezettek. Itt is, amott is kristálytiszta források bugyogtak föl és a telep gondnoka, Kapránszky Mihály, igazi sárosi szivélyességgel fogadta a gyéren érkező vendégeket.

Junius elején voltunk még, alig laktunk néhányan a fürdőn, azok közül is el-eltűnt egy-kettő, akiket az unalom és a hideg tovaűzött Ilonafüredről. Kapránszky Mihály vörösképü, kopaszfejü, lógó bajuszu ember volt, igen bő nadrágot és fekete kabátokat hordott, – sunyin nevetett a bajusza alatt:

– Majd visszajönnek… De már akkor késő lesz. Nem lesz egyáltalában szoba Ilonafüreden.

Ezzel a gyermekes ijesztgetéssel tényleg sikerült is neki néhány vendéget ott tartani. -82-

– Egy-kettőre megy az nálunk. Hirtelen megrohanják a fürdőt a pestiek, külföldiek, sőt a környékbeliek is. Aki későn jön, nem kap szobát. Egyik mulatság a másikat űzi. Annyi itt a szép leány, asszony, mint sehol az egész Tátrában…

De hát egyelőre egyedül voltunk és csendesen unatkoztunk. Kapránszky Mihály napról-napra érezte, hogy a vége mégis csak az lesz a kellemetlen időjárásnak és a végtelen unalomnak, hogy egyedül marad a fürdőn, szinte sírva emlegette:

– A méltóságos báró is éppen az idén halt meg. Máskor már májusban itt szokott lenni a takarításnál… Az egy mulatságos ember volt!

Egy vasárnap reggel titokzatos arccal, hamisan hunyorgatva fogadott Kapránszky Mihály a reggelinél.

– Szereti a szép asszonyokat, nagyságos uram? Nos lesz bennök része. Egy társaság jön ki délután Hutáról a fürdőbe. A hutai asszonyok mind igen szépek. Sürgönyt kaptam, hogy rendben legyen a táncterem.

A vendéglő táncterméből tényleg akkor cipelték ki a télen át oda berakott ócska kanapékat, rongyos szőnyegeket. Poroltak, takarítottak, mintha most kezdődött volna meg csak igazában a fürdőszezón, amikor Hutáról kiránduló társaság érkezik Ilonafüredre.

Uzsonnatáján a hegyoldalon megjelent az első világos tavaszi toalett. (Színházi messzelátón kivehettük a hegyi utat.) Csakhamar egy bokor asszony -83- lett látható, mögöttük néhány férfiú, akik kalapjukat és kabátjukat botvégre akasztva cipelték és a hangjuk rekedt volt a sok énekléstől. Az asszonyok vadvirág-bokrétát tartottak a kezükben és kimerülten, bágyadtan ereszkedtek alá a meredek úton.

– Reggelig, nagyságos uram. És akkor ugyancsak gyalog mennek át a hegyeken, haza Hutára…

Csóváltam a fejem. A gondnokról egyebekben is többször azt tapasztaltam, hogy ártatlan dolgokban szívesen szeret füllenteni. Kétkedve hallgattam szavát:

– Nem vagyok dicsekvő ember, – folytatta Kapránszky Mihály, miután egy szalvétával jelt adott a vendéglő terraszáról a hegy felé, – de egyedül az én érdemem, hogy a hutaiak ma idejönnek. A napokban bennjártam a városban, – éppen a Marcsányi Mariska kézfogóján, – és elmondom ott Bikay Pálnak, a polgármesternek, Porubszky Ferkónak, a szerkesztőnek és tanárnak, hogy csehül állunk az idén az időjárással. Minden vendégem megszökik Ilonafüredről. Nem akar, sehogy sem akar kitavaszodni, a nyárról nem is beszélek. Furcsa ország vagyunk. Itt akkor van nyár, amikor már senki sem várja: szeptemberben. Valamit tenni kéne az ilonafüredi vendégekért. (Megjegyzem, hogy a fürdő részvénytársaság és a részvények legnagyobb része a hutaiak birtokában van.) Összeült a nemes tanács nyomban a külön szobában -84- és meghányta-vetette a dolgot. A polgármester – a fürdőn elnök úr a neve – hümmögve mentegetőzött:

– Az Istennel nem pörölhetünk. Ha ő nem akarja, nem lesz nyár. Várjunk türelemmel.

– Én várnék, csak a vendégeim nem várnak. Csupa egészséges, többnyire fiatalemberek, akik hipp, hopp, otthagynak egyszerre, mint Szent Pál az oláhokat. Ha volna néhány öreg, köhögős vendégem, nem is nagyon búsulnék. Azok már nem igen mozdulnak el.

Közbeszólt ekkor Porubszky Ferkó, tanár és szerkesztő, akit közönségesen a város eszének szoktak tartani.

– Nincs más módus, mint tűzbe kell küldeni ismét az asszonyokat, mint harmadéve.

– Nono, – felelt a polgármester fejcsóválva, – harmadéve öreg urakról volt szó, akik cseppet sem voltak veszélyesek az asszonyokra. De most azt hallom, hogy fiatalemberek vannak a fürdőn.

Porubszky szerkesztő úr ekkor fölemelkedett és hosszú beszédet mondott, amely beszédben előadta, hogy más fürdőknek mi a nevezetességük, hírességük: Klenókán ott van a savanyúvíz, Fehértelepen egy neves fővárosi orvos rendel a betegeknek, Gyurgyókán egy operette-primadonna szokott nyaralni. Ilonafürednek semmi ilyen természetű nevezetessége nincs, kell tehát, hogy az asszonyok kitegyenek magukért, mert rákerült a sor. Lehet, könnyen lehetséges, hogy egész nyáron permanenciában -85- kell lenniök, – ha az időjárás nem javul. Így határozott a gyűlés és ime a hutai asszonyok már ott közelednek a fürdőház mellett.

Kapránszky Mihály kifutott a vendéglőből és kalaplengetve ment a hutaiak elébe. Öt asszony jött és hat férfi, köztük volt Porubszky tanár úr, aki nőtlen ember volt és felügyelője, rendezője volt a kirándulásnak. Nehogy valami ostobaság következzék el, azért jött ki a tanár úr. Mert hát a fürdő érdekeire mindenek előtt vigyázni kell, és végtére az asszonyok azért vannak, hogy kitegyenek magukért…

Az ozsonna, amelyet a fölvirágozott asztaloknál vidám hangulatban elköltöttek a hutaiak, fölfrissítette őket. A halovány arcok kipirultak és csengő kacagás, tréfás beszéd hallatszott a hosszú asztal mellől. Az asszonyok valóban csinosak, érdekesek voltak. Amolyan kisvárosi dámák, akik mindig számon tartják a legutolsó párisi divatot még akkor is, midőn senki sem tud a divatról. Egészséges nevetésük megtöltötte az üvegfalas éttermet és mosolygó tekintetüket nyájasan függesztették a fürdői vendégekre, akiknek idegenszerű volt megszokott, csöndes helyükön a hirtelen zaj.

Kapránszky Mihály bő ruhájában izgatottan járt föl és alá, mint egy színpadi rendező:

– Nos, hogy tetszik? – kérdezősködött. – Eddig még mindenkinek az volt a véleménye, hogy a hutai asszonyoknak nincs párjuk az országban.

– Ugyan micsoda vak ember mondhatta ezekre a hízott ludakra azt, hogy szépek?

– Kövérek, mérnök úrnak? No majd intézkedem, hogy jövő vasárnap egy-két soványabb szépséget is kihozzanak. Mert vannak ám! Gyönyörű sovány teremtések vannak. Harmadéve is kettőt adtunk férjhez…

– Ne fárassza magát, gondnok úr, – felelt ásítva a mérnök, – addig régen elutaztam…

– Óh, – rebegé sápadtan Kapránszky, magában pedig azt dünnyögte, hogy micsoda ostobaság is volt Porubszky Ferkótól a város legkövérebb hölgyeit Ilonafüredre hozni. Mintha nem tudná Porubszky uram, hogy nem mindenkinek tetszenek a molett nők. Ó, ez a Porubszky! Hogy nem gondol meg semmit se alaposan.

Porubszky Ferkó nem látszott kikelni a mérnök miatt, amikor a gondnok szemrehányásokat tett neki. („Ilyen vörös zsidóért nem kár!“ – mondotta majdnem hallhatóan. – „De hisz nem is zsidó!“ – felelt Kapránszky. – A tanár zavartan mondotta: „Annál rosszabb, antúl rosszabb rá nézve!“ Amit Kapránszky Mihály sehogysem tudott megérteni. Miért annál rosszabb?) A tanár hangosan és jókedvűen beszélt a hosszú asztalnál és akkorákat hazudott, hogy a részvényeseknek bizonnyal könnybe borul a szemük, ha hallják. Többek között váltig erősítgette Kozsnik Pál, városi szenátorral szemben (aki megbeszélés szerint ellentmondott), hogy a bolgár fejedelem nyáronkint heteket tölt inkognitóban -87- Ilonafüreden. Később az ilonafüredi vizeket kezdte dicsérni, de ő maga szorgalmasan töltögette a korcsmáros savanyú vinkóját.

– Nem rossz bor, becsületemre, nem rossz, – ismételgette minden pohárnál. – De a víz, az isteni víz, az fölségesebb a tokaji aszúnál.

Az asszonyok csakhamar unatkozni kezdtek. Százszor hallották ők már Porubszky tanár úr élceit, valami új után vágyakoztak. A kacérkodások, forró pillantások eddig nem sok eredménnyel jártak, csupán egy fiatal földbirtokos parancsolta meg a cigánynak, hogy a legszomorúbb nótákat muzsikálja; azonkívül Kapránszky Mihály lett fülig szerelmes – mind az öt asszonyba. Állandóan ott tett-vett az asztal körül és amelyik asszonnyal éppen beszélt, abba nyomba beleszeretett. Rendesen odarohant az asztalomhoz és nagy zsebkendőjével törölte homlokát.

– Pfü, ez a nyári hőség! – kiáltotta, pedig csaknem fagyott odakünn. – Nyáron százszor veszedelmesebbek az asszonyok, mint télen. A légköri villamosság, a napsugár heve is az ő segítségükre van. Minden összeesküszik a férfiak ellen. Nézze, azt a barnát, nézze. Olyan, mint Diána. A nyaka olyan fehér, mint a márvány. Az irigy bő köpeny eltakarja előlünk tagjai formáját, mellének fehérségét. No de nemsokára kezdődik a tánc és akkor, hiába haragszik Hurik uram, a férje, a bő köpeny lekerül az isteni vállakról. Szokott négyest táncolni, nagyságos uram? Diána imádja a négyest.

Később a szomszéd asztalnál hallottam Kapránszkyt, -88- ahol arról beszélt a fiatal földbirtokosnak, hogy a régi királyok, nagyurak jobban szerették a felvidéket az alföldnél. A hegyekben dús aranybányák voltak, az erdők telve vaddal, a folyók hemzsegnek a haltól és az asszonyok, lányok szépek; mint megannyi festmény, álomkép valamennyi.

A szemek, azok ma is ugyanazok, amelyek Mátyás királyra ragyogtak, azok a kék szemek, amelyekben a szláv költők minden mélabús költészete benne ragyog… A hosszú asztalnál Szkilnének, a patikus feleségének volt olyan szeme, aki keringőzni nagyon szeretett.

– Az asszonyoknál megszünik a nemzetiségi kérdés! – nevetett Kapránszky. – Igaz, hogy Szkil maga egy utálatos pánszláv, de mit tehet erről a felesége? A felesége csak arról tehet, hogy a legszebb asszony a vármegyében.

Észre se vettük (amikor a tánc megkezdődött) már ismerősök voltunk a Hutáról lerándult társasággal. Az asszonyokkal igen könnyen ment az ismeretség: táncos, jókedvű, vidám teremtés volt valamennyi. (Éppen a mérnökkel történt, aki lassan beadta a derekát, hogy az egész négyes alatt hevesen udvarolt a táncosnőjének, Szombathynénak. Az asszony nem felelt a heves udvarlásra, csak mosolygott szép beszédes szemével, piros ajkával és ez minden beszédnél jobban tetszett a mérnöknek. Csak későbben derült ki, hogy Szombathyné született tót leány és árva kukkot sem tud magyarul.)

A hutai urak közül akkor már többen igazat -89- adtak Porubszky Ferkónak abban, hogy Hután terem a legjobb bor. Nem termett ott semmiféle bor, csak hát ebben a dologban is kellett imponálni a fürdővendégeknek, akik a hosszú asztalhoz telepedtek. Miután a cigány a táncteremben volt elfoglalva, az urak azzal mulattatták magukat, hogy énekeltek. Porubszky Ferkó tót népdalokat adott elő, utána nyomban Szombathy úr, – a tót menyecske ura, – magyar nótával válaszolt, amit együtt fújt az egész társaság. A „Cserveni Vinó“-ra nyomban a Petőfi népdala következett. Milyen furcsa világ! – gondoltam magamban. – Az emberek észjárása éppen olyan girbe-görbe, mint az országútak… Lám a vad magyar Porubszky dalolja a jó egyetértés kedvéért a tót nótát, míg Szombathy úr, aki neve dacára elszlávosodott, a magyarral felel. Aztán még azt mondják, hogy van nemzetiségi kérdés!

Az asszonyok ezalatt derekasan kitettek magukért. Pihenés nélkül táncolták keresztül az éjszakát. Kapránszkynak éjfél felé az az ideája támadt, hogy ő majd megmutatja, hogy milyen jeles táncosnők a hutai asszonyok. Egymásután játszatta a cigánnyal a spanyol, orosz, amerikai táncokat. A hutai asszonyok valóban ismertek mindenféle táncot. Könnyedén, a fáradtság legkisebb jele nélkül táncoltak. A szemükben a vidám, olvadékony mosoly, az arcuk derült, ifjú és gondtalan. Senkit sem látszottak kitüntetni különösebben, pedig, amint észrevettem, akkor már valamennyi fürdővendég szerelmes volt s szerelmet vallott a keringő vagy csárdás forgásában… Az asszonyok nyugodtan -90- hallgatták meg a forró vallomásokat, mint akik nagyon sokszor hallottak ilyesmit.

Valaki kedélyesen hátbavágott, amíg a táncterem ajtajában álldogáltam. Porubszky szerkesztő és tanár úr volt.

– Hogy vagy? – kérdezte. – És te csupán ábrándozással töltöd az éjszakát, bajtárs?

Deres, kiviaszkolt bajusza kedélyesen mozgott és a csiptetője mögül huncutkásan hunyorított a szemével.

– Soha se halunk meg barátocskám! – folytatta. – Vajjon mért állsz itt magadban, hallgatagon elgondolkozva? A perc elröpül, az élet elmúlik, kár az ifjúságért. Nézd, a szép Szombathyné éppen pár nélkül van. Csapj föl öcsém. A virág neked nyílik.

– Hát nem mindegy az? – kérdezte vidoran. – Az a fő, hogy te elmondod a bókokat, a vallomásokat. Emígy könnyítsz magadon, a szíveden. Az mellékes, hogy megérti-e az, aki hallgatta. Hiszen mindegy, – egészen mindegy. A többi asszonyok, akik esetleg megértik gavallérjaik szavait, éppen olyan szívesen, barátságosan mosolyognak, mint Szombathyné mosolyog. A mi asszonyaink nem szoktak legyezővel a szájra ütni… Minek is az? Ártana a fürdőhely renoméjának. Reggel útrakelünk -91- és a hegyen keresztül visszamegyünk Hutára. Soha, soha az életben nem találkoztok ezekkel az asszonyokkal, mert jövő vasárnap másokon van a szolgálat sora. Azaz, hogy találkozhattok, ha Hutára jöttök. Már az is megtörtént… Csakhogy a fodrásznét nem lehetett megtalálni az egész városban és az a bizonyos asszonyka szégyelt mutatkozni frizura nélkül…

Még sokáig beszélt Porubszky tanár úr az asszonyokról, akik odaadó, lágy mosollyal hallgatták udvarlóik suttogását. Fáradhatatlanul táncoltak és a szemükben nem látszott kimerültség nyoma… A hegyeken fehér szárnyait bontogatta a hajnal, amikor Szombathy úr beszólott a táncterembe:

A kékszemű menyecske nyomban elbúcsúzott udvarlójától és kisietett a táncteremből. A legközelebbi vasárnap hiába vártuk, nem jött Ilonafüredre, mert az inspekció más tagokból állott. -92-
-93-

Furcsa lett volna, ha Szmerkovszky Gyula lovaskapitány, amidőn falusi magányában a házasságra szánta magát, jövendőbelijét nem a Gaál-kisasszonyok közül választja… Vajjon honnan is választhatta volna? Hisz voltak, lehettek másféle kisasszonyok is a környéken, de hát azok csak azért voltak ott, hogy lássák a nagy különbséget közöttük és a Gaál-kisasszonyok között. Minden Gaál-leány született primadonna volt, nem igen lehetett velük versenyre kelni. Meg aztán a hagyomány, a tradició révén a Gaál-leányoknak mintha több lett volna megengedve, mint más származású kisasszonykáknak. Ugyan kinek jutott volna eszébe azon megütközni, hogy Gaál Terka például leejtette a kontyát táncközben? A térdig érő hajfonatokat megbámulták a férfiak. De bezzeg bomlott volna föl a haja más kisasszonynak! Az egész vármegye őt szapulná. Meg aztán az is köztudomású volt, hogy a Gaál-kisasszonyok nem nagyon válogatósak az eszközeikben, ha valakihez -94- férjhez akarnak menni. Addig mesterkednek, amíg csak elvétetik magukat. Éppen Szmerkovszky Gyurkával történt meg, hogy nem tudta sohase megtalálni a kalapját, valahányszor Gaálékhoz vizetbe ment. De volt már olyan házasulandó férfiú is a Gaálok történetében, akinek a csizmáját dugták el a kisasszonyok. Csizma nélkül nem lehetett elmenni. Nem is adták elő addig a csizmát, amíg valamelyik leányt meg nem kérte az illető.

De hát ugyan kinek jutna eszébe ezért haragudni a Gaál-kisasszonyokra? Ők már ilyennek születtek. A kedvességük, szépségük lenyomta minden hibájukat. Régi nóta, hogy a szép hölgyeknek sok minden meg van engedve.

Szmerkovszky Gyurka, a nyugalmazott kapitány nem volt se fiatal, se gazdag, sőt éppen az ellenkezője volt annak, amit férfi-ideálnak neveznek. Mogorva, zordon, öreges legény volt már ekkor a kapitány, még keresztkomának se nagyon kellett senkinek, mert a mulatozás hevében a kapitány verekedni kezdett rendesen. Az pedig életében nem történt meg a kapitánnyal, hogy a kalapját eldugták volna a hölgyek. A Gaál-kisasszonyok mégis eldugták a kalapját, mert a család öreganyja, Ziza néni már abban az időben úgy nevelte a leányokat, hogy mindegy az, akármilyen a férfi, csak bajusza legyen. Nos, a kapitánynak volt bajusza.

Addig dugdosták a kalapot a kisasszonyok, amíg Szmerkovszky Gyurka kötélnek állott és egy őszi napon így szólt Napoleonhoz, a Gaál-lányok apjához: -95-

– Nagy gazember vagy, Napoleon. Megfogtál, elvarázsoltál, guzsbakötöttél. Add nekem a Sárikát.

Az öreg Napoleon erre csak nevetni kezdett, hogy a könnyei is kicsordultak a nevetéstől.

– Megbolondultál, kapitány uram? Éppen Sárikára vásik a fogad! A legkisebbre, a legszebbre, a legkedvesebbre. Nem, kapitány uram, nem ilyen vén medvének neveltem én Sárit. Talán, ha egy eleven herceg jönne Sáriért, még akkor is meggondolnám előbb a dolgot.

Szmerkovszky Gyurka nagy haragra gerjedt. Félelmetesen forgatta a szemét és úgy ment el a Gaál-házból, mint aki oda többé soha vissza nem jön. Pedig dehogy is nem jött vissza. Meg volt már babonázva a zordon férfiú, nem tudott meglenni anélkül, hogy a kalapját soha el ne dugják; nem tudott meglenni a Gaál-kisasszonyok kedves nevetése, jókedve, nótája nélkül. Vágyott vissza abba a virágos kertbe, ahol eleven rózsák nyilnak és mindegyik rózsa úgy kínálja magát a leszakításra, mintha az volna a legfőbb vágya. Pedig dehogy is lehet leszakítani! Olyan Gaál-kisasszony még nem volt, akit leszakítottak volna azelőtt, mielőtt a pap arra engedelmet nem adott. Csakhogy a férfiak sohase okosodnak meg, mindegyik azt hiszi, hogy ő kivétel; ő szerencsésebb, mint a többi. Egyszer csak azon veszi magát észre, hogy valamelyik Gaál-kisasszony már a felesége.

A kapitány egy hónapig tartotta a haragot. Napoleon urat nem ismerte meg az utcán; a kisasszonyok, ha szembejöttek, látták a kapitányt a -96- tulsó oldalra igyekezni a térdigérő falusi sárban. Egy hónap alatt senki se dugta el a kapitány kalapját, hát mégis csak beállított egyszer ismét. Napoleon bácsi úgy fogadta, mintha misem történt volna. Megveregette a kapitány széles hátát, borral, pipával kínálta és csak úgy odavetőleg jegyezte meg:

– Az asszonyokról pedig ne beszéljünk. Nem ilyen öreg legényeknek való téma az.

– Nono, – mormogta mérsékelt haraggal, – hány esztendős vagy, Napoleon?

– Tudom is én, – felelt Napoleon. – Nem az esztendők teszik, hanem a kor.

– De mégis, – sziszegte a kapitány, – közelebb vagy a hetvenhez, mint a hatvanhoz?

– Hát én meg negyvenkét éves vagyok, urambátyám! Negyvenkettő. Korántsem olyan vén ember, mint te.

– Mindegy az, kapitány. Tökéletesen mindegy. Az én nagyapám még nyolcvan esztendős korában házasodott, azóta a húszéves ifjak is aggastyánok. Satnyulunk, Szmerkovszky Gyurka. Határozottan satnyulunk.

Igy beszélt Gaál Napoleon és ravaszkodva nézett Gyurkára bozontos szemöldöke alól. Gyurka -97- fújt, hümmögött, zörgött a sarkantyújával, végre megkérdezte:

– Magam is azt gondolom. Add nekem tehát a Julcsa leányodat, Napoleon. Julcsa már nem olyan fiatal gyermek. Meg aztán a minap is eldugta a kalapomat…

– Dehogy is Julcsa dugta el a kalapodat, kapitány, – felelt nevetve Napoleon. – Özvegy Gaálné dugta el a kalapot. Julcsa lányom talán még egy gróf kalapját se dugná el. Legalább is nem engedném neki.

Szmerkovszky Gyurka ismét csak ott volt, hogy összevesszen Gaál Napoleonnal. Az özvegyasszony, akit az öreg úr említett, nem lett volna talán nagyon csúnya, ha egyedül van a háznál. De négy fiatal leány között, bizony csak nénike volt már Gaál Mária. A dolga az volt, hogy rendben tartsa a bátyja házát, ügyeljen az anyátlan leányokra és ha nagyon kellett, hát táncra perdüljön az öreg urakkal, akik a Gaál-portán megfordultak. A macska hitte volna, hogy még kalapokat is dugdos. Hiszen már ezüstözött itt-ott a haja, a halántékán.

Szmerkovszky kapitány megint csak elmaradt egy hónapig. Napoleont nem ismerte, a kisasszonyokat elkerülte és agglegényes, régi házából alig -98- mozdult ki. Ha el is ment odahazulról, tovább nem ment, mint a patikáig. Ott csúfolódva bekiáltott az ajtón, Bornácskaihoz, a patikushoz:

– Van itt elég pirosító? A Gaál-kisasszonyokat nagyon haloványnak látom az utóbbi időben.

Máskor egy ócska huszársipkát küldött a kisasszonyoknak. Ne unatkozzanak, dugdossák a huszársipkát.

– Eleven huszár! – dünnyögte a kapitány. – Hát én már meghaltam talán?

Ugyan hogyan csípjen egyet azokon a pajkos Gaál-kisasszonykákon? Azokon a nevető, csúfolkodó kisasszonykákon, akik mindjárt kinevetik a férfiút, amint egy kicsit nem bírja a lábát! Mintha bizony volna olyan láb, amely örökké tartana!

Még a vén Napoleon is úgy billegtette a kopasz fejét, amikor a kapitányt meglátta, mintha szörnyen mulatságosnak találná Gyurkát.

Csupán egy tagja volt a Gaál-familiának, aki sohasem gúnyolta ki Szmerkovszky kapitányt. Ez özvegy Gaálné volt. Szelíden, alázatosan sütötte le a szempilláit, ha a kapitányt látta, mintha állandóan bocsánatot kért volna azért, amiért egyszer a kalapját eldugta. De Szmerkovszky nem az az ember volt, akit szelíd pillantásokkal meg lehetett volna puhítani. Mikor az özvegy már azt hitte, hogy lassan-lassan -99- kibékíti Gyurkát, a kapitány egy kemény kalapot küldött az özvegynek. Egy kemény, kopott kalapot.

Özvegy Gaálné korántsem haragudott meg az ajándékért. Sőt mintha még örült volna is a kalapnak. Azt üzente Szmerkovszky Gyurkának:

– Köszönöm a kalapot, kapitány. És annak örülnék, ha a kalapért eljönne egyszer.

Ez a soha pedig csak két hétig tartott, mert Szmerkovszky Gyurkának senki el nem dugta a kalapját ezen idő alatt, – ejnye, hogy nem jutott eszébe senkinek eldugni a kalapját! – senki kedveskedve nem nevetett rá, sőt még szíves szóval se fordult hozzá senki. Szmerkovszky Gyurka szörnyen unatkozott. Mit is ér az élet akkor, ha senki se dugja el az ember kalapját!

S egy szép napon csak beállított Gaál Napoleonhoz ismét. Napoleon pipával, borral kínálta. A kapitány kalapját a divánra helyezte és félszemmel vigyázta. Özvegy Gaálné ott járt-kelt körülötte s a kapitány dobogó szívvel várta, mikor fogja eldugni a kalapját.

De a kalap sokáig nem akart eltünni. Ott feküdt a kopott, vén vadászkalap, mint ahogy az ócska kalapok heverni szoktak a diván sarkában. Senki ügyet sem vetett rá.

Szmerkovszky Gyurka szívében keserű gyanú támadt. Hátha elkésett már, hátha nem dugja el -100- többé senki a kalapját? Nyugtalanul izgett-mozgott helyén, Napoleon bácsi mosolyogva nézte bozontos szemöldökei alól.

– Ki dugta el? – nevetett Napoleon bácsi. – Ki dugta volna el? Özvegy Gaálné dugta el.

– Helyes, nagyon helyes, – mormogta. – Akkor rendben van a dolog, ha Gaálné dugta el.

Napoleon bácsi nevetett bozontos szemöldöke alatt, később jókedvűen a kapitány vállára csapott:

– Ördöngős fickó vagy, Szmerkovszky. Az én kalapomat már húsz esztendeje nem dugta el senki. Hiába! Satnyulunk, öcsém. -101-

Bessenyei, akinek a daliás, kardos szobra néhány esztendő óta a nyiregyházi sétatéren áll, a maga korában nem volt olyan nagyon híres legény, mint manapság. De hát divatba jött a szobrászat és minden város, falu kiásta a maga nevezetes férfiait a feledésből. A nyiregyháziak is gondolkoztak, hogy hát kinek állítsanak szobrot, mert szobor nélkül nem ér semmit a sétatér. Tanakodtak, gondolkodtak. Mindenütt született valaki, még tán Oroson is, – csak éppen Nyiregyházán ne született volna senki? Sok esztendő múlott el a keresgélésben. A polgármesternek megfehéredett a feje; az egykori vidám szenátorok csupán a Szopkó-féle patikába jártak mulatni, oda is csak délelőtt; Csapkay Gyula is régi nótákat tudott már; talán csak Leffler Sámuelnek kunkorodott még mindig legényesen a bajusza, – és szobor nem volt, mert az anyakönyvben nem találtatott följegyzés semmiféle nevezetes emberről. Az ördögbe is: a városnak pechje van. Hiszen akár Deák Ferenc is megszülethetett -102- volna itt. Az öreg Riszdorfer János, a főnótárius szelíd bölcsességgel csóválta a fejét a hasztalan kutatásokban: – Ugyan ne bolondozzatok avval a szoborral. Várjatok még száz esztendeig, hátha addig születik itt valami nevezetes ember, akinek érdemes a szobrát fölállítani.

De a nyiregyháziaknak nem volt kedvük várni. Hisz száz esztendő múlva a polgármester is más lesz, meg talán a sétatér se lesz meg. Ki tudhatná előre, mi lesz száz év múlva? Az is meglehet, hogy pénze se lesz a városnak éppen akkor szoborra. – A legtüzesebb szoborpártiak már azon voltak, hogy csak állítsák fel ott a sétatéren a szobor talapzatát azokból a szép fehér terméskövekből, amelyek már régen ott hevertek a városháza udvarán a sárga homokban – a szobor majd csak megszületik a talapzathoz, amikor valakinek égi világosság gyulladt a koponyájában. Ki volt az a valaki?

Hogy lehetne ezt tudni most, annyi esztendő után, amikor már a legközelebbi hetivásárkor se lehetett volna biztosan megállapítani, hogy a János-bokor tanyabelieknek vagy a laposi pusztaiaknak jutott eszébe a mentő gondolat. Rossz nyelvek szerint nem is nyiregyházi ember volt az, aki így szólott volna álmában a polgármesterhez:

– Nézd fiam, Krasznay, ti mindig meg vagytok akadva ezzel a bolondos várostokkal. Húsz esztendeig azon zaklattátok az Akadémiát, meg mindenféle egyéb tudományos egyesületeket, hogy hát hogyan is kell helyesen mondani: nyiregyházai vagy nyiregyházi? Egymás között ezen disputáltatok. Ha -103- idegen vetődött a városba, elébe tálaltátok a kérdést, mint valami nevezetességet. Kérkedtetek a kérdéssel, mint valami tudományos cifrasággal. Debrecennek lehetett Csokonaija, de sohase volt ilyen nyelvészeti kérdése. A tudósok hajba kaptak, az Akadémia nyilatkozott és amikor a legnagyobb volt a kavarodás, akkor megszólalt Andráscsik János a pazonyi-utcából, aki bárcsak lakatosmester volt, de a mesterségét abbahagyta, mert több esze volt, mint amennyi egy lakatosnak dukál, s így szólott:

– Megálljunk, emberek. Minden szó úgy helyes, ahogy kimondják, ahogy megértik. Sekszpir is csak Sekszpir, nem pedig Shakespeare. Hát a nyiregyháziak hogy mondják, hogy ejtik ki a városuk nevét? Úgy, hogy: nyirigyházi. Igy helyes, mert Szöged sincs a mappán, de szögediek mégis vannak…

Amikor a lakatos ezt kimondotta, egyszerre vége lett az egész nyelvészeti vitának. Az emberek észre sem vették, hogy a kis a betü elsikkadt Andráscsik kezén. A nyelvészek még verekedtek egy darabig, de a nyiregyháziaknak már mindegy volt, mit határoznak. A lakatos már döntött.

– Most meg evvel a szoborral vagytok így. Tanakodtok, töritek azokat a kemény koponyákat, de nincs már Andráscsik, aki kettévágja a vitát. Hát legjobb is lesz, ha most már a megyei anyakönyveket kezditek vizsgálni. Hátha akad ott valaki szobornak való…

A história szerint eddig tartott volna Krasznay -104- uram álma, mert a következő percekben már talpra ugrott.

– Szuronyt szegezz! – kiáltotta az egykori vörössapkás honvéd. – Itt van Bessenyei, a testőr. Az Szabolcsmegyében született.

– Éljen Bessenyei! – kiáltották már estefelé az utcákon a jobbkedvü polgárok.

Örvendezett mindenki, hogy végre-valahára találtak valakit, akit szobornak lehet megtenni. A neve elég jóhangzásu volt, meg testőrkatona is volt… De hát voltaképpen ki is volt az a Bessenyei? Ezt talán hirtelenében senki sem tudta volna megmondani. A gyüjtés megindult, de hamarosan befagyott, ellankadt a kedv. A magisztrátusban szóba került a dolog:

– A polgárok nem tudják, hogy ki volt Bessenyei. Talán a műveit ki kellene kölcsönözni az úri-kaszinó könyvtárából…

– Talán valami festmény vagy fotografia csak maradott Bessenyei uramról? Közszemlére kellene állítani, hadd ösmerje meg a lakosság, – indítványozta a polgármester.

– Ha jól emlékszem, a bundáját láttam valamikor -105- valahol… Szép, fehér rókabőrbunda volt, aranysujtásokkal.

… S így is történt. A városháza egyik szobájában az asztalra terítették a gárdista fehér bundáját és a polgárok megelégedetten simogatták meg a finom prémet.

Lakott valamikor a mi vármegyénkben egy furfangos, tréfakedvelő uriember, bizonyos Sárvári; illetőleg „kapitány Sárvári“, mert így nevezte őt az egész világ. Nyilván valamikor a hadseregben szolgált Sárvári uram, de hogy a kapitányi rangig emelkedett volna, arra nézve semmi bizonyíték nincsen egyéb, mint csupán az, hogy a szólás-mondásban kapitány volt. Kistermetü, kiberetvált állu, nagybajuszu és igen tüskéshaju uriember volt ez a Sárvári. Mozgékony két egérszemében mindig valami ravasz mosolygás fénye látszott. Mintha önmagán vagy a világ felett nevetett volna örökösen odabévül. Szerette a hosszúszáru sarkantyús csizmákat és a tollas kalapokat. Valamint kedvelője volt a sárga nadrágnak és a kopó-kutyának. Arra senki sem emlékszik, hogy valamikor foglalkozása lett volna. Nem csinált ő soha életében semmit. Egyszerre idepottyant közénk és másnap már komája, cimborája volt az egész vármegyének. Kissé tótos dialektussal beszélt és eleinte emlegette felső-magyarországi -108- birtokait, erdőségeit. Az idők folyamán aztán lemondott erről és ha néha szóba került a tótországi birtok, Sárvári ravaszul pislogott a szemével.

– Hja, az uradalom! Azt bizony elfujta a szél. Kutya nagy szelek járnak arra mifelénk, egész falvakat elfujnak. Igy járt az én uradalmam is.

Zathureczky, aki nagy barátságban volt Sárvárival, jóakaratúlag bólintott a fejével.

– Jó, jó, de azért nem nyelte el a föld az uradalmat. A szél is megfordul néha és akkor visszafujja az egész birtokot a régi helyére.

– Ezt az egyet nem szeretném. Vége volna a nyugalmamnak örökre. Kutya sok baj van az ilyen tótországi birtokkal. Meg aztán miből fizetném az adót a birtok után? Még egy Rothschildnak is drága passzió volna Felső-Magyarországon gazdálkodni.

Az idők folyamán egy kis bérlethez jutott és ott gazdálkodott a maga módja szerint. Olyan sovány ökrök messzi vidéken nem találkoztak, mint a Sárvári ökrei. De azt meg kellett adni, hogy a kopó-kutyáit meghízlalta szépen. A kutyák etetésére maga ügyelt föl, s cselédei között katonás rendet tartott. Az öreg béresét őrmesternek nevezte, máskor egy részeg kocsist kurtavasra veretett. Kincstári lovakon nyargalászott és a huszárőrnagynak az utcán mindig mélyen köszönt, bár soha életében egyetlen szót sem váltott vele. Ezenkívül ott volt minden lakodalomban, toron, keresztelőn. Szerényen, -109- csendesen, hallgatva üldögélt, amíg a hangulat föl nem melegedett. Amikor az áldomások egymást kergetik és mindenkinek támadnak mondanivalói, kapitány Sárvári izgatottan ült helyén. Nyugtalankodva nézett jobbra-balra, amíg valamelyik jókedvű cimbora el nem kiáltotta a megváltó varázsszót:

Ennek a szerény kezdetnek rendesen az lett a vége, hogy kapitány Sárvári hajnalig tartotta szóval a kompániát. Bolondnál-bolondabb ötletek kergették egymást beszédében, mintha egy láthatatlan zsilipet nyitottak volna föl, amely mögött ömlött a vidám szónak áradata. Beszélt-beszélt a jó Sárvári addig, amíg meg nem virradt. De amikor már megvirradt, akkor sem hagyta ám annyiban. A kompánia kidőlt mellőle, de ő nem tágított. Néha már egyes-egyedül maradt az asztalnál: beszélt a puszta falaknak.

Hát ha ez a nyavalyája nem lett volna Sárvári uramnak, soha se is lett volna neki baja. Hizlalhatta volna békességben a kutyáit. Már tán arra is gondolhatott volna, hogy egyszer mégis csak megházasodik, mint már annyi sokan.

De a sors közbelépett; közbelépett pedig legjobb barátja, Zathureczky Samu személyében.

A véletlen úgy rendezte, hogy Zathureczkynak dolga akadt odafönn a felső vármegyékben: vadászni ment-e, vagy vőfélynek? nem tartozik szorosan -110- a történethez. Elég az hozzá, ott volt és ott nagy titoknak jött a nyomára. A titkot tartogatta egy darabig a begyében; néha minden különösebb ok nélkül fölkacagott a megyei kaszinóban, máskor pedig hirtelen a szájába nyomta a tenyerét, így fojtván vissza a kikivánkozó szót.

De a titok nem hagyta békén. Aludni se tudott már miatta; talán belebetegedett volna, ha el nem mondhatja. Eleinte csak a legbizalmasabb embereit avatta a dologba. A faktum az volt, hogy Sárvári kapitány nem mondott valókat, amikor tótországi birtokairól beszélt. Ott van a birtok, megvan javában valahol Eperjes alatt. Se nem nagyobb, se nem kisebb, mint akármelyik sárosi birtok. Teher sincs talán több rajta. Csak egy furcsasága van ennek a birtoknak. Még pedig az, hogy a gazdája hibázik belőle. Esztendők előtt eltünt, nyoma veszett. Azóta ott áll a birtok és nem tudnak vele mit csinálni. A hitelezők keresik mindenfelé a megszökött gazdát, azt keresi a finánc, keresi az ott maradt öreg ispán, Zalenka Mihály. És egyik esztendő a másik után múlik, a gazda nem kerül elő, mert azon a napon, mikor előkerülne, egyben megszünne e birtok tulajdonosa lenni. Százfelé rángatnák a hitelezők, százfelé vinnék ökrét, lovát, marháját. Tán még a kabátját sem hagynák meg. Azért kellett Sárvári uramnak elbujdosni a saját birtokáról.

Minden titokkal úgy vagyunk, hogy az csak addig titok, amíg senki sem tudja. Mihelyt két ember tudja, mintha már az egész világnak tudomása volna róla. Az emberek tán álmaikban beszélik el, -111- vagy elszólják magukat hallgatásukban: elég az hozzá, hogy hamarosan megtudta az egész vármegye Sárvári kapitány birtokainak történetét. A gyanakodóbbak kezdtek rá görbe szemmel nézegetni, tréfáinak nem nevettek, Simoda bácsi, a nyugalmazott megyei fiskus egyszer így szólott a kaszinóban Sárvári háta mögött:

– Rejtélyes exisztencia, annyi bizonyos. Ügyész koromban már régen elővettem volna. Ki tudja? Tán hamis bankót is csinált valamikor.

Az emberek kezdtek elhuzódni Sárváritól. Torokra, lakodalmakra nem igen hivogatták. Csak Zathureczky tartott ki mellette hűségesen. Ő tudta, miért.

Éppen a nevenapját tartotta Zathureczky. Nagy társaságot látott házánál, ott ült valahol Sárvári kapitány is és szokása szerint nagyot hallgatott mindaddig, amíg az áldomások árja meg nem indult. Akkor izegni-mozogni kezdett helyén, csakhamar rászólt valaki a jókedvü cimborák közül:

Fölhúzták a láthatatlan zsilipet, folyt a szó a kapitányból, ahogy torkán kifért. De az urak nem igen nevettek, mint máskor. Egyik-másik sűrűn nézegetett az ajtó felé. Ott volt állandóan Zathureczky tekintete is.

Éjfél tájban – még javában beszélt Sárvári uram, – csendesen megnyilott az ajtó és egy nagycsizmás, halinás ember csoszogott be a szobába, s sapkáját a kezében tartotta és az öröm sugara villant föl szemében, amikor Sárvárit megpillantotta. -112- Csendesen odalopózkodott a háta mögé. (A kapitány se látott, se hallott az áldomás hevében.) Csendesen megkopogtatta a vállát és így szólt a halinás ember:

– Szerencsés jóestét, pán kapitány. Eljöttem megkérdezni, mit vessünk az idén?

Aztán elkezdett káromkodni magyarul, tótul. Lecsapta az asztalkendőt, fölborította a székét és úgy elfutott a szobából, mint a nyul. Zalenka Mihály se volt rest. Utána a gazdájának.

De akkor a kapitány már messze járt. Eltünt vidékünkről, senki sem tudja hová, merre lett: elfutott az ispánja, a saját birtoka elől. -113-

Korvin, egy felsővidéki kis nemesember egy karácsonyi estén búcsut mondott falujának, Zelegócznak, búcsut a barátoknak, a komáknak és minden ismerősöknek: kinyujtózkodott és minden nagyobb feltünés nélkül meghalt. Az ördög se hitte volna, hogy Korvinnak a dolga ezzel nincsen elintézve. Más rendes ember, ha egyszer elbúcsuzik az árnyékvilágtól, megnyugszik odakünn a temetőben, ahol Kosárka János őrködik a bazsalikumok és mályvák felett, amelyek májusban a halottak sírjaiból elő szoktak búvni. Az asszonyok sírjaiból többnyire a mályvák, a férfiakéból széles levelü, sötétzöld burjánok, füzek, amelyeket senki sem ültetett, míg a gyermek-sírhantokból mindenféle színes virágok, – mint ez már a kis falusi temetőben szokásos, ahol az anyatermészet maga kertészkedik. Korvinról is nyilvánvaló volt, hogy májusra ecetfa vagy keserülapu lesz, csak Korvin szerette volna megcsalni az emberiséget, amely a Hernád- és a Selyem-patak között élt. -114-

Elég bajt okozott már azzal, hogy éppen karácsony estéjén halt meg. Az emberek, – már mint a komák és jóbarátok, – szeretnek ezen az estén gondtalanul poharazgatni, nyugodalmasan enni, míg ezen az estén Korvin mindenáron beleszólott a hangulatba.

– Tulajdonképpen mi baja volt? – vetették fel itt-ott a kérdést a kis falusi házakban.

– Ejnye, be kár, hogy nincs itt, – mondták máshol. – Ilyenkor szokta elmondani a gyermekek és öregek mulattatására annak a karácsonyi estnek a történetét, amelyet egy falusi csárdában töltött egy komédiás-család társaságában.

Némelyeknek az jutott eszébe, hogy Korvin a kolbászt szerette, mások meg arról beszéltek, hogy mekkorát szokott nevetni a megboldogult.

– Derék, jókedvü ember volt; kár érte, – szóltak a vélemények. – A nevetése megért egy kisebb uradalmat.

Korvin ezalatt mozdulatlanul feküdt otthon falusi házában és még szinte a fülébe csengtek a szomszéd Rokoczy Gáspárnak a szavai:

– Ejnye, ejnye! Csak nem halsz meg újesztendő előtt? Éppen a nagy ünnepeken!…

Hiszen, ha Korvin uramtól függött volna, nem is hagyta volna itt Zelegóczot e szép ünnepnapokban, midőn minden becsületes ember betegre eszi-issza magát e tájon. De nem tőle függött a kérdésnek eldöntése. Félszemmel meglátta, hogyan kezdi nagy deres fejét csóválgatni Rokoczy szomszéd, – a bajusza nagyon furcsán mozgott, mintha a szél -115- fujdogálná, – a rókával bélelt mentéjéből pedig egy vásott kendőt vett elő, amelyet a szeméhez nyomkodott. És hallotta is, – vagy talán csak képzelte, – amikor Rokoczy krákogni kezdett, mintha új pálinkát ivott volna:

– Jaj, hiszen néz! – kiáltotta özvegy Korvinné, mert sokat veszekedtek az utolsó tíz esztendőben.

– Nem néz ez már, szegény, de talán jobb is neki. Mindnyájunknak jobb, ha egyszer meghaltunk. Ott fenn a hegyoldalban semmisem fáj többé szegény Pistának. Csak egy baj van! Meg van fagyva a föld. Káromkodnak majd a sírásók.

Az asszony letérdepelt a halott mellé és buzgón kezdett imádkozni. Rokoczy uram egy darabig fedetlen fővel állott, de aztán az ima hosszu volt, lopva a fejébe nyomta újra vidra-kucsmáját. A gyerekek, – volt közöttük apró is, – az ágy lábánál állottak és eleinte nem tudták, hogy mi történt. Csak az anyjuk sivalkodására kezdtek el sírni-sirdogálni.

– Vajjon miért sírnak ezek? – kérdezte magában Korvin István és még mindig nem volt tökéletesen tisztában helyzetével. – Tán csak nem engem siratnak? -116-

– Kidobott pénz, – felelt a szomszéd és kezével legyintett. – Láttam én már lovat, tehenet és embert eleget elhullani. Igy hal meg mind, ahogyan Pista. Küldjön az asztalosért, szomszédasszony. Elég dolga lesz Krenkónak. Derék, jó kövér ember volt Pista. Ejnye, ejnye, délután még kártyázott is az ágyban. Csak csalni nem tudott már. De hát ki hitte volna?

A szomszéd később elköszönt, miután néhány szíverősítő pohárkát felhajtott egy palackból, amelyet a megboldogult odáig sohasem látott.

Kocintottak az asztal felett, a halottat senki sem kínálta, az feküdt mozdulatlanúl, mint halotthoz illik.

– Hát aztán melyik ruháját adjuk rá? – kérdezte az asszony az ajtóban Rokoczytól. – Talán az ünneplőt?

– Kár volna, – felelt a szomszéd a bajszát törölgetve. – Együtt csináltattuk, azért kár volna. Elhordja a gyerek. Jó lesz valami ócskább is.

– Igaza van, szomszéd úr. De hát egy nemesembernek mégis csak illik jól felruházkodva lenni. Nemesember volt az én szegény jó uram. Leopoldtól, Leopold császártól való a nemesi levele.

– Most már csak az idő legyen jó a temetéshez, hogy Gánócról is eljöhessenek a rokonok. Ha ilyen hófuvásos marad az idő, senki se indul neki a nagy útnak, mert itt nem maradhatnak éjszakára. Kicsiny a házunk, pedig mindig mondtam Pistának, hogy építsük fel a hátulsó traktust; ki tudja, ki tudhassa? Aztán itt van ni, meghalt.

– Hát arról megint ő nem tehet! – felelt krákogva a szomszéd s kinyitotta a külső ajtót és hópihével, zuzmarával telt meg a kis szoba. A halott szinte megrázkódott a hidegtől. A nyitott ajtón a házőrző komondor dugta be a fejét és keservesen vonított.

Aztán csak látja a halott, hogy az asszony letérdepel megint az ágy mellé. Talán csak nem imádkozik tovább? Nem imádkozott, de csendesen sírdogált és félkezével a mellényt simogatta, amiben Korvin István uram feküdt. A mellényen volt a vastag ezüstóralánc, végében a kulcsos órával. Ezen nézte a nagybeteg, hogy mikor kell az orvosságot beszedni. Hát az asszony sirdogálás közben szépen levette a láncot meg az órát. Az óra még javában ketyegett és az asszony a füléhez tartotta. Aztán tovább hullottak a könnyei és a mellényt megint simogatta. A mellényben volt egy belső zseb, abban tartotta Korvin uram a bugyellárisát. Azt is csak kihuzogatta csendesen az asszony és belenézett. A nagyobbik kis lánya, – „aki vele mindig egy követ fújt“, mint az élő Korvin mondogatta, – mellette állott és kiváncsian a bugyellárisba pislogott. -118-

– Talán kifutja belőle a temetés, – mondta az anyja. – Vagy tán jobb is lesz, ha nem szólunk róla Laci bácsinak. Elég gazdag Laci bácsi.

Az ágy alatt egy fiókban feküdtek a megboldogult pipái és egyéb szerei, amelyekre az élet folyamán szüksége volt. A pipákat sorban kirakosgatta az asszony.

– Egyet elteszünk Gyuricának, ha felnő, a többit elajándékozzuk. Ezt az agárfejüt talán éppen Rokoczy bácsinak adjuk. Meg a dohányt is. Ez a szivarszívó a Laci bácsié legyen. Hát ez az ócska biblia? Ez legyen Kosárkáé, a sírásóé.

Később magára hagyták a halottat, aki nem győzött eleget álmélkodni a látottakon és hallottakon. „Ugyan mi történhetett, – kérdezgette magában, – hogy a szivarszívómat a vén gazember Laci bácsinak akarják adni?“ De nem mozdulhatott fektében és csak befelé káromkodott, mikor a féltékenyen őrzött tárgyak elvándoroltak az ágy fiókjából. Az özvegy kisírt szemmel visszatért és utólagos szemlét tartott a szobában, nem felejtett-e el valamit? A sarokban talált egy százesztendős esernyőt. Hát magával vitte azt.

Most egy darabig csend volt a házban. A halott úgy hallotta, mintha a padláson, a feje felett jártak-keltek volna. Később egy csomó ócska ruhával tért vissza az asszony és azt egy székre helyezte. A nagyobbik lánya (lehetett olyan tizenötéves forma) mindig a nyomában járt és annak magyarázta:

Nemsokára megélénkült a ház. Innen is, amonnan is jöttek ismerősök, akik hangos szóval köszöntöttek be, bort ittak és elismerő pillantást vetettek a halottra.

A többi között Krenkó, az asztalos, a sírásó társaságában a szobába lépett. Az asztalos fekete kabátban volt, mert éppen az ünnepi vacsora mellől kelt fel és sokáig keresgélt, amíg egy sárga colstokot megtalált zsebében. Azzal megmérte a halottat, Kosárka, az elvadult képü sírásó csak a kezével integetett.

– Tudom, tudom, ha nem is mondja, Krenkó úr. Jó nagy sírt kell a ténsurnak ásni. Reggeltől estig dolgozhatom, kutya-kemény most odakünn a föld.

– Egy kis szíverősítőt, Krenkó úr. Tessék parancsolni. Maga is, sírásó, tudom, hogy nehéz a maguk dolga, de nehezebb nekem. Én az egyetlen jó uramat veszítettem el. Az Isten áldja meg, Krenkó úr, jól csinálja meg azt a koporsót. Hogy még épségben legyen, amikor engem mellé fektetnek.

Az asztalos tüszkölt, nagyokat fújt és köhögött és csupán másodpercekre hallgatott el, amely idő alatt, mint a halott azt kitalálhatta, a poharat a -120- szájánál tartotta. A sírásó azonban folyton dörmögött, morgolódott, egyszer azt kérdezte, hogy mi az ördögnek neki a biblia, mikor a betüket sem ismeri? Amire egy hang, a vén gazember Laci bácsi hangja azt magyarázta neki, hogy az egészen helyénvaló lesz, hogyha ezentúl Kosárka János, miután a koporsót a sírba eresztette és hónaljával az ásóra támaszkodik és a pap utolsó mondókáját mondja, egy nyitott bibliát tart a kezében.

– Tetszik ez a halottaknak, meg azoknak, akik a halottak után maradtak, – erősítette Laci bácsi.

– Hát akkor a sapkám melyik kezemben fogjam? – elégedetlenkedett Kosárka, de csakhamar nagyot hallgatott ő is egy hosszú korty folytán.

„Az én finom lenci borom“, – gondolta magában a halott és voltaképpen ekkor lett mérges először.

Még néhány hosszú korty következett és Laci bácsi, – a vén gazember, – a küszöbön megállott az asztalossal és a sírásóval. A Laci bácsi arca vörös volt már a sok italtól és a sapka féloldalt állott fején. Fontoskodva fordult az asztaloshoz:

– Nekem nem kell mérték. Ismertem én a ténsurat. Az én szemem a legjobb mérték.

– Rendben van, – zárta be a beszélgetést Laci bácsi, aki eddig mindössze annyiban törődött Korvin atyafiával, hogy úton-útfélen szidalmazta. -121- – Maguk derék emberek. Gondját viseljék szegény öcsémnek, aki, ime látják, meghalt…

Később még a kántor is „átugrott“ egy szóra és a mély borízű hang csak nagy szünetelések multán hangzott fel-fel a szomszédban. „Az én jó lenci borom“, – nyögött a halott. A kántor bedugta kótyagos fejét és olyan csodálkozva rázogatta azt a halott láttára, mintha először látna halottat.

– Milyen derék ember, még halottaiban is! – mondta és visszasompolygott a küszöbről, hogy jó darabig elhallgasson.

A halott már nyugodni szeretett volna, mikor egy vén asszony lépett a szobába és egy széken nyugodtan elhelyezkedett szemben Korvinnal. Lámpást állított az asztalra és a halott megismerte, hogy a vén asszony senki más, mint Sári néni, a falucska halottvirrasztója. Egy kis butykost állított maga mellé és azt vizsgálgatta.

– Parasztoknál jobban megbecsülik az embert, – dünnyögte magában. – Egy gyűszű bort adnak az éjszakára. Hej, csak uri halott ne volna a világon. Komisz nép az. Itt van ez is. Ténsúr volt, vagy mi a szösz. Aztán az ember szomjan vész mellette. Imádkozzék mellette az ördög. Én bizony a számat se nyitom ki. Aztán meg hogy én öltöztessem fel? Öltöztesse a manó.

A kortyok sebesen szaladtak lefelé a vénasszony torkán, aztán csak nekiállott felöltöztetni Korvin uramat.

– Be hajlékony a lábad, hé! – mondta, miközben a szűk magyar nadrágba bujtatta. -122-

– Kemény derekad volt, lelkem! – folytatta és erősen visszalökte az ágyba.

– Bezzeg feleségednek már nem kellesz. A vén Sári pederje tán ki a bajuszodat, te ördögfajzat! No, gyere, hadd pederjem ki.

Huzogatta, pedergette a halott bajuszát a nagyon vénasszony és közben a bortól és éjszakázástól beködösült emlékein át valami furcsa emlék kezdett motozni a moha között, ami emlékezését betakarta. Mint mikor a megdermedt bogár kezd téli álmából ébredezni, ahogy mozgatni kezdi lábait, szárnyait, úgy bontakozott ki a vénasszony régen elfelejtett emléke.

– Nini, hiszen te vagy a Korvin Pista! – dünnyögte, megállva munkájában. – A szép Korvin Pista. Hát te haltál meg az este? Ejnye, be furcsa, hogy te haltál meg! Ejnye, no, hogy te is meghaltál! Egyszer valamikor, – vagy talán kétszer is, – ott kint vártalak a Hernád füzesében, mikor még az első uram élt. Hát mind meghaltok ti férfiak?

Egy-két korty bor után még jobban emlékezett a halottvirrasztó vénasszony.

– Azt mondtad nekem mindig, hogy Sárika, kedves Sárika, imádott Sárika. Fogtad a két kezem, mint valami kisasszonyét. Aztán mennyit hazudtál a fülembe!… Hej, ti férfiak, hogy mindig csak -123- hazudozni tudtok! Csak egy mondana már igazat. Vén asszony vagyok, de igazat férfiszájból még nem hallottam. Hát te is meghaltál, derék Korvin Pista? Hát persze, hogy meghaltál. A halálba veszekedett a feleséged. Hallgattál volna rám, ne vetted volna el. No, legyen szép a bajuszod odaát a másvilágon. Az öreg Sári jobban ápolt volna, az a vén Sári, de aztán már nem kellettem neked.

A vénasszony tett-vett a halott körül, mintha a gyermeke lett volna, úgy dédelgette. Erőtlen karjaiban lett annyi erő, hogy a halott nehéz embert fölemelje, megforgassa, megigazgassa.

– Légy olyan szép, mint legénykorodban, – dörmögte csendesen. – A régi szeretőd nem hágy csúnyán a másvilágra menni. No, nesze még ez a nyakkendő is.

A vén asszony babuskálta, dédelgette a ténsurat, mintha az még élne. Közben elfogyott a bor s ezért szemrehányást tett.

– Bezzeg te nem sajnálnád a vén Sáritól a bort, mint az a fösvény feleséged.

De ekkor, akárcsak a színpadokon szokás, kopogtak az ajtón és egy őszöreg ember lépett a szobába. Senki más, mint Hankó János, a helybeli harangozó, aki végezvén az éjféli misével, eljött segíteni a virrasztásban a feleségének.

– Kend az? – kérdezte Sári néni és már sirdogált, mint a halottak virrasztásánál megszokta.

– Én magam, – felelt a harangozó. – Hoztam egy kis borocskát a tisztelendő úrtól. Nem valami -124- jó ember volt a téns, sohase láttuk a templomban.

– Hát kend tán valami jó ember, – pattant fel Sári néni – pedig kend örökké a templom körül van?

– Nono, Sári, – csillapította az őszöreg ember – nekem hivatalom van ott.

– Úgy nézze meg kend ezt az embert, a ténsurat, hogy ő volt a legszebb legény Zelegócon. Szebb, mint kend, meg minden fajtája…

A vén harangozó leverte ruhájáról a havat. Derekas hóesés lehetett odakünn, hóval telt meg az egész szoba. Az ablak alatt hangos, vidám beszéd, távoli rikkantások hallatszottak: a falusi nép járt haza az éjféli miséről. Éppen a ház előtt kiáltotta túláradó szívvel valami legényféle:

Aztán csend lett, olyan csend, hogy szinte hallani lehetett odakívül a hó szakadását.

A vén asszony merőn a falra nézett és álomhoz készülődött maga is, amikor a halott felérzett és csendesen megszólalt: -125-

A vénasszony megrázta a fejét, mint aki valami rosszat látott félálomban. Hess, te rossz álom! Aludjunk tovább.

Sári néni erre talpra állott. Elfehéredve és remegve állott a helyén és a halott megint a bundáját kérte.

– János, – kiáltotta Sári néni, – ébredj fel. A ténsúr a bundáját kéri…

Az őszöreg harangozó hanyathomlok rohant ki a szobából. Egy perc alatt talpon volt az egész ház. Rokoczy szomszédnak csak annyi ideje volt, hogy a sapkáját nyomja a fejébe. A tegnapi özvegy éles hangon beszélt a szomszéd szobában és Laci bácsi káromkodott az ajtó előtt.

Nem mert senki a szobába lépni és Sári néni a félhalott körül foglalatoskodva, dörmögve igazgatta a vánkost annak feje alatt.

– Csak nem csinálja ezt a szégyent a ténsúr? Aki egyszer meghalt, az halott. Miatyánk… Csak a lelke jött vissza! Szűz Mária… Segítsd örök nyugalomra.

– Ugy-e, megmondtam előre? Ez az ember képes még erre is! Laci bácsi, maga ismerte! -126-

– Ne bolondozzon a ténsúr! – babuskálta Korvin Istvánt Sári néni. – Ugyan, hogy nem tud már egyszer, végtére megnyugodni? Elmult már minden. Az uram szépen kiharangozza. Jobb lesz odakünn, pihenjen meg. A bajszát is kipedertem.

Ez a történet még abból az időből való, amikor a Szepességben – de még túl a lengyel gránicon is – egyetlen valamirevaló férfiember volt, Poprádi Pál, a késmárki takács. Valószínü, hogy voltak más férfiak még Poprádi Pálon kívül azon a lapos fensikon, amelyet egyfelől a földszínéből meredeken kiemelkedő Kárpát, másfelől a gyors Poprád határol, – csakhogy a többiről nem beszél a krónika. A Kárpát színe itt már sötétzöldre válik és sűrűn mutogatja hófödte völgyeit, szakadékait, mint egy szép asszony gömbölyü vállait. A csúcsoknak még emberi ábrázatuk van messziről, csak ha soká nézi őket az ember, akkor látja, hogy nem horgas orru, hegyes süvegü, meredt szemü lengyel vitézek őrködnek odafönt elátkozottságukban, hanem csak kövek, kövek, meg sziklák. Csak még annak a hegynek van emberi ábrázata ezen a tájon, amelynek orrlyukaiból a dermesztő szél szokott végigszáguldani a fensikon, hogy a rozsok ijedten lapulnak a -128- földhöz és a Poprád vize elsötétedik. Mintha átlátszó medrében a kövek is dideregnének és a hidegtől elsötétednek. Ha szél nem fuj, akkor aztán kitesz magáért a Poprád. Ezüst habjai alatt a szivárvány színeiben csillogó kavicsok között játszik a tarka pisztráng. Mintha megannyi színes szemek nézegetnének onnan a mélyből a napsugár felé. A csodálatosan szép kék kövek bizonyosan azoknak a szepességi lányoknak a szemei, akik Poprádi Pál miatt elsírták a szemük világát.

Hát szép legény volt, szép ember volt a késmárki takács. Ha meg nem házasodott volna, tán nem is haragudott volna senki fekete szakállára, sötétkék szemére, lecsüngő szőke hajára, amely olyan finom volt, mint a legjobb szepességi len. (Nem csoda, eleget játszottak vele az asszonykezek. De mert megházasodott, hát valaki nagyon haragudott arra az ő asszonycsábító szépségére. Az a valaki pedig a hites felesége volt, született Koncz-leány.

A takács jómódu ember volt, – akkoriban még járt az a legenda, hogy a Krisztus urunk ruhácskáját a szepességi takácsok szőtték, azért tartott az olyan hosszú ideig. Talán tíz szövőgépe is kattogott késmárki házában, ő maga csak a portékájával utazott a lengyel vásárokra, néha még Bécsbe is. Mikor az emeletes, vászonnal megrakott szekér bakján ment el hazulról Poprádi uram, a felesége eltitkolta a féltékenységét. Poprádiné – született Koncz-leány – már odahaza a szülei háznál megtanulta, hogy a szepességi kereskedők feleségei, -129- gyermekei az esztendő nagy részét egyedül, magányosságban töltik. A férfiak a vásárokat járják és az övük tele van arannyal, az iszákjuk ezüsttel, amikor hazatérnek. Otthon aztán egy hétig még azzal foglalkoznak, hogy a sok tallér közül kiválasszák a hamisakat. Csak akkor érnek rá megcsókolni a feleségüket, gyermeküket. Ez így volt százesztendők óta. Olyan szepességi asszony még nem volt, aki féltékeny lett volna az urára, ha az emeletes társzekérrel hagyta el a várost.

Csakhogy Poprádi Pál vásznak nélkül is eljárogatott hazulról. Volt egy fuvarosa, a sánta Libórius. Az úgy el tudta vinni Poprádi uramat, hogy soha senki sem tudta meg, hogy hová viszi. Ugyanezért Késmárkon nemcsak Poprádi Pálné, de más asszonyok is – főként atyafiságbeli asszonyok – gyűlölték Libóriust és gyakran kívánták neki, hogy bár sántulna meg a másik lábára is. Habár hiszen fuvarozni azután is tudott volna. Megpróbálták szép szóval, ajándékokkal, fenyegetéssel kicsikarni a sánta Libóriusból, hogy hová hordja néha-napján a takácsot, hogy az hetekig nem tud hazakerülni. A sánta ember csendesen mosolygott a bajusza alatt és szokása szerint a kucsmájához beszélt, mert a rossz lelkiismerete miatt csak abba mert belenézni.

– Ha én mindent elmondanék, amit a hosszú életben láttam, tapasztaltam!… Talán nincs is olyan országút Lengyel-Magyarországon, amelyiken már ne hajtottam volna. Nincsen olyan útszéli fogadó, amelyikben ne etettem volna. Nincs is olyan -130- csárdásné, akit meg ne csókoltam volna… Hej, régen volt!

Aztán fejébe nyomta a kucsmáját, többet nem beszélt. Elég az hozzá, hogy olyan megátalkodott gonosztévő volt ez a bizonyos Libórius, hogy még a lovaihoz is úgy szólott, hogy a fülükbe súgta a mondanivalóját.

Hogy Poprádi Pál uramat ezekután nem kérdezték meg az őt titokzatos útjairól, az csak mindenki előtt természetesnek látszik, szeretett felebarátaim.

Pedig otthon már egyik gyerek a másik után kopogtatott be a takács-ház ablakán, a hangjukkal túlvisították a szövőgépek kattogását, mert egészséges, jótorkú gyerekek voltak.

– Pedig az apjuk sohasem énekel, – mondta Koncz Istvánné, a gyerekek keresztanyja.

– Ki tudja azt? Lehet, hogy csak itthon nem énekel! – sóhajtott föl Poprádiné, – a jókedvét máshol hagyja.

– Igaz, hogy itthon mindig rossz kedve van, – fűzte hozzá a komaasszony. – Még én rám is úgy néz, mint a vasvilla, pedig senki olyan leveseket nem tud neki főzni, ha betegen hazakerül, mint én.

Az atyafiságbeli többi asszonynép – akik titokban valamennyien szerették volna egyszer megtapogatni a Poprádi Pál szőke haját (vagy talán meg is tapogatták!) – vígasztalgatta, körülvette az elárvult menyecskét. -131-

– Ha egyszer jól megbetegedne, – tervezte a harmadik, – soha többé el nem kívánkozna.

Ha odahaza volt Poprádi Pál, akkor a legnagyobbik fiával, Palkóval szokott legtöbbet foglalkozni. Szerette azt a gyereket, mint a szemefényét. Talán azért, mert önmagát látta benne. A gyerek a földre köpött, ha az asszonyok megcsókolták.

Hát ez a bizonyos Palkó szólott közbe a Poprádi uram dolgaiba. Egyszer, amidőn már hetek óta távol volt, a gyerek hirtelen megbetegedett. Az asszony-rokonok nyomban lecsaptak a házra és napestig biztatták Poprádinét:

– Anna, itt van az idő, hogy az urad után menj, hogy előkerítsed a föld alól is. Sohasem bocsátaná meg neked, ha a gyerek az ő távollétében meghalna.

– Itt maradunk mi éjjel-nappal a gyerek mellett. Te csak hozd haza az uradat, – hangzott a biztatás.

Anna ingadozni kezdett. A szerelem erősebb volt benne az anyai aggodalomnál. Beleegyezett, hogy reggelre elhivassák Libórius fuvarost. A sánta embernek megmutatták a lázban égő fiúcskát. -132-

– Tudja, Libórius, hogy mennyire imádja a gazda a gyereket? – kérdezte Konczné, a kománé.

Egy szó ellenvetést sem tett, amikor Poprádiné bundába, nagykendőbe burkolózva elhelyezkedett a kocsiján.

A vén fuvaros elkomorodva meresztette a szemét a lovak fülére, aztán hirtelen végighúzott a nyergesen.

– Odaviszem, – felelt sötéten a fuvaros, aztán többé egy szót sem szólt.

Csakhamar kiértek a városból, a deres országúton ügettek a lovak. Tél eleje volt, a Kárpátból már elindultak a hideg szelek, de a hó még nem esett le. Egymásután maradoztak el a falvak, városok. Bélán a borovicskafőzőnél megállott Libórius és beugrott egy kis szíverősítőre.

– Itt van a legjobb borovicska az egész országban, – mondta, amikor kipirosodott füllel elfoglalta helyét a bakon.

A Poprád szürke jégtáblákat üzve kanyargott az országút mellett, parti fák és bokrok dideregve nézegették magukat elhomályosult tükrében. A Kárpát csúcsai kiélesedtek a ritkás levegőben és a sárga-fehéres mező sárga bokrai között sietve vitte vöröses bundáját egy róka. A fuvaros lovai szinte -133- maguktól fordultak be egy dülőútra és Libórius ostorával szótlanul mutatott egy vöröstéglás házra, amely megkopott fenyők közül emelkedett ki. Poprádinénak nagyot dobbant a szíve, a fuvaros lovai csilingelve állottak meg a bezárt kapu előtt. Mintha csak a lovak csengőjét ismerték volna meg, a három farkasfogó komondor, amely messziről vésztjósló ugatással várta a kocsit, most elhallgatott és körülszaglászta a kerekeket. Egy másodperc múlva a kapu is fölnyilott és a küszöbön egy kékszemü, telt, fehérbőrü asszony jelent meg, aki lengyeles, rövid bundácskát viselt és a szoknyája alól piros papucsok kandikáltak elő.

Poprádiné hirtelen elhatározással leugrott a kocsiról, – máskor bizonyosan a lábát törte volna, de most fürgévé, ügyessé tette a pillanat. Gyorsan a meghökkent asszony elé állott és farkasszemet nézett vele…

Az asszony nem felelt, csak egy öldöklő pillantást vetett Libóriusra, akiből e pillanatban füle vörös hegyén kívül mit sem lehetett látni.

– Azért jöttem, hogy az uramat hazavigyem… megbetegedett a fiacskánk, – rebegte Poprádiné, önkéntelenül siróvá változott hangon.

Az a másik asszony csak hallgatott és a himzett -134- papucsa orrát nézte. Poprádiné ezalatt jól szemügyre vette. Nem volt sem szebb, sem fiatalabb, mint ő. Csak a haja volt a füle mellett furcsán göndörítve, mint a lengyel asszonyoknak. („Az utálatosnak!“) Nem látszott sem rossznak, sem jónak. Az indulat, amely megmozgatta a bekecset a mellén, lassan sok piros vért lövelt fehér arcába.

– Én azt hittem, – mondta csöndesen végre, – hogy Poprádi otthon van, mert itt nincsen.

– Tudnia kell, asszonyom, hogy nekem nincsen viszonyom Poprádival. Igaz, hogy özvegyasszony vagyok, senkinek se tartozom felelősséggel, de mégis nem kellene házasember nekem. Ő ide szokott jönni a kereskedő-barátaival, – a lengyelekkel, – mert nálam jó bor van, azonkívül olyan ételeket főzök, amilyent a lengyelek szeretnek. Ennyi az egész.

– Tehát hol van az uram? – kérdezte hitetlenkedve, gúnyosan Poprádiné. – Magának jobban kell tudni, mint nekem.

– Ha a fiacskája beteg, – mondta komoly nyugalommal, – akkor haza kell neki mennie. Majd én segítek a megtalálásában.

Poprádiné habozva nézett az asszonyra. Az elpirosodva állotta tekintetét és zavartan mormogta:

– Ne higyje talán, hogy nekem az ura pénze kell. Ez a ház és a földek az enyémek. Szólj hát, Libórius, te sánta kutya, ki vagyok én? -135-

– Igen, én jó vagyok, – mondta az asszony. – Én tudom, hogy jó vagyok. Segíteni fogok magának… Haza kell neki menni. Várjon meg.

Bezárta a kaput és percek múlva ujra előjött a kutyáival. Rövid csizmácskát húzott és hosszú, férfias bundát. A fejét a homlokáig bekötötte valami turbánnal. Egy rövid karabélyt dobott a szekérbe.

– Igy bátorságosabban utazunk, – mondta és fölugrott Poprádiné mellé.

Az asszony a karabély agyával megtaszította a fuvaros vállát és az a lovak közé csapott.

– Ha szólni akar valamit hozzám, Kázmérnak szólítson. Ez volt a férjem neve, – mondta még az asszony és a kezét a vadmacskabőrbe dugta.

Talán egy félóráig haladtak már a deres utakon, lombja vesztett fák alatt és kopár mezők között, amikor Poprádiné sóhajtva megszólalt:

– Aztán mégis elmegy hazulról, – rebegte bizonyos boldogsággal Poprádiné.

– Asszonyom, maga nem tud bánni az urával. -136- Majd egyszer, máskor, ha nyugodtabb időket élünk, megmondom magának, hogy mit szeret Poprádi. Most nincs kedvem beszélgetni. Most csak arra vagyok kíváncsi, hogy csakugyan Podolinban van-e? – szólt és a hangjában fenyegető indulat rezgett.

– Azt nem kell magának tudni. Gondoljon beteg gyermekére és imádkozzon érte. Én a maga helyében nem tudtam volna otthagyni a fiamat, aki nekem nincsen. De azért segítek magának. Ne mondhassa rólam senki, hogy rossz vagyok.

Poprádiné később még néhány kérdést tett, de miután egyikre sem kapott választ, végleg elhallgatott.

Estére hajlott az idő, amikor a távolban föltünedeztek a podolini tornyok. Lassan ereszkedtek lefelé a völgyi városkába és a messzi mezőkről vándoremberek tűzrakása fénylett. A határszéli hegyek mögött lebukó nap még megvilágította a lengyel kolostortorony keresztjét, aztán eltünt a fény. Odalent, a magas országút alatt csak a Poprád zúgott téli hangjain.

– Forduljanak föl a lovaid, meg te magad is, ha abba a házba nem viszel, ahol a gazdát megtalálom, – szólt csendesen a fogai közül Kázmér.

– Vagy én lövöm keresztül a koponyád, te sánta kutya. Nem hallottad, hogy a fiacskája beteg? -137-

– Láttam. A két szememmel láttam, te jó asszony vagy. Azért vagyok itt. Csak azért.

Kázmér fölemelkedett az ülésben. Kivette az ostort a fuvaros kezéből és erőteljesen megcsapkodta a lovak hátát.

– Igyál pálinkát. Itt a kulacs. Ne félj, – biztatta Kázmér és a szeme úgy villogott, mint egy nőstényfarkasé.

Már leszállott a fagyos este, amikor elérték a város első házait. A hegyek sötétségbe burkolóztak a város felett, valahol messze egy olajlámpást ringatott a szél.

A fuvaros megállította a lovakat és egy vaskosaras ablaku házra mutatott, amely jobbra húzódott meg az országút mentén. Aztán keresztet vetett.

Kázmér leugrott az ülésből. Poprádiné utána akart lépni, de az asszony vasmarokkal fogta meg a kezét.

– Maga itt marad. Itt magának semmi keresnivalója nincs. Itt már én beszélek, – sziszegte félelmetes indulattal. – Várjon nyugodtan, mindjárt itt lesz az ura. Libórius, vigyázz az asszonyra!

Félkézzel megemelte a bundáját és hosszú, határozott lépésekkel tartott a csöndes ház felé. Valamit keresgélni látszott a keblében.

– Krisztus velünk van, jó asszonyka! – kiáltotta -138- utána rémülten a sánta fuvaros. – Csak vér ne legyen.

Kázmér asszony hátra sem fordult, a kezével meglökte a falbaépített kis ajtót, aztán eltünt a házban. Poprádiné a rémülettől megzsibbadva, kerekre nyitott szemmel nézett utána.

Talán két-három perc múlott el. A fuvaros halkan imádkozott a bakon, Poprádiné előtt a fiacskája lázban égő arca lebegett.

A vaskosaras házon fölpattant az ajtó és a Poprádi szürke bundája lett láthatóvá. Gyorsan közeledett a kocsihoz, az arca halotthalvány volt, az ajka remegett.

Kázmér mögötte jött és az arcán diadalmas, vad mosoly játszott. Villogó szemmel nézett Poprádinéra:

– Csak vigye haza Pált!… Nekem még van itt egy kis dolgom! – mondta süvöltő hangon.

A fuvaros Jézust kiáltva csapott agyonhajszolt lovai közé és a szekér vágtatva gurult a gömbölyü köveken.

A kis fiu meggyógyult és a késmárki takácsmester többé sohasem ment el hazulról vászonnal megrakott emeletes szekér nélkül. Libórius később öregségében néha elkottyantotta magát a korcsmában:

– Az összes apostolok vigyáztak azon az éjszakán arra a podolini lányra. Még ma sem tudom hogyan maradhatott életben? -139-

Állt valamikor, az én gyermekkoromban, Budán, – a koronázó városban, – egy régi, földszintes sárga ház, amelynek tölgyfakapuja felett régi családi címer hirdette, hogy a ház nemesember tulajdona. Nagy kert és számos cselédház környékezte a házat és egészben véve olyan volt a ház, mintha valahol faluhelyen állana dupla fedelével és vasrácsos ablakaival. Ha a kapu nyitva volt, az udvarból piszkosszőrü komondorok rohantak ki falusias ugatással és a cselédek is olyan ruhában jártak, mintha nem is a koronázó város kellős közepén volnának, hanem valami pusztai majorságban. A szobalányok mezítláb, rövid, tarka rokolyában szaladgáltak az udvaron és a kapuban bámész szemeket vetve maga körül, pipázgatott az öregbéres. Estefelé fejősteheneket hajtott be az udvarra a budai hegyek közül a házicsordás és éjszakánként erre felfogadott ember kiáltotta az ablakok alatt a falusi bakterek rendes felszólalását. Különben a ház úrnője nem tudott volna nyugodtan aludni. Mert asszony lakott e falusias házban, a koronázó -140- város közepén, egy öreg nemes asszony: Bátori Jánosné, aki talán volt már kilencven esztendős is. Minden maradéka, hozzátartozója kihalt Bátoriné mellől a rengeteg hosszu élet folyamán és mikor már csupa sír volt körülötte falujában, Budára költözött, hogy felejtse halottait, meg hogy közelebb legyenek az orvosok.

A világon nem igen érdekelte már semmi Bátori Jánosnét, – hiszen kilencven esztendős korban már nem igen várhatni új dolgokat az élettől, – csupán az orvosok voltak azok, akiknek kedvéért élt. Tulajdonképpen tiszamenti faluját is azért hagyta oda és költözött egész háznépestől az idegen nagy városba, hogy minél több orvossal megismerkedhessen. A sok orvos között bizonnyal akad egy olyan tudós ember, aki a kilencven esztendőhöz még néhányat könnyen hozzá tud toldani, – habár az öregasszony eddig még sohasem volt beteg. Azon fajtából származott, aki nem ismeri a szenvedéseket, gyötrelmeket, amelyek a halált megelőzik. A halál úgy csapott le eddig minden gyermekére, rokonára, mint magasból a sas: hirtelen, láthatatlanul. És éppen ez volt az, amitől az öreg asszony szörnyüségesen rettegett. Nem is annyira a haláltól félt, mint inkább attól, hogy nem fogja tudni halála óráját és elmulik anélkül, hogy arra megfelelőképpen előkészülhessen. Minden születésnapján, – a születésnapokat Gáspárics nevü udvarmestere tartotta számon, – maga köré gyűjtötte udvarbeli cselédeit, régi asszonyszolgálóit és a jégszürke fejű szolgákat, akik még urát, gyermekeit, -141- testvéreit szolgálták és a nagy karosszékből gyönge hangon elbúcsúzott tőlük. Gáspárics, – egy zömök, görbeorrú emberke, aki már harminc év óta deresedett, – a nagyasszony intésére felolvasta a végrendeletet és az öreg cselédek éppen úgy sirdogáltak, mintha Bátoriné valójában haldokolt volna. Már mindenki tudta, hogy kinek mit és mennyit hagyományozott vagyonából a nagyasszony; az egyházak, iskolák és kolostorok jó előre értesíttettek a hagyomány összegéről; a harangozók a környéken már évek óta rovattak korcsmáikban a Bátori-féle végrendelkezés örömére és a mezitlábos szobalányoknak (a nagyasszony nem tűrte a papucskopogást maga körül) megvolt a választottjuk arra az időre, amikor a nagyasszonytól örökölnek.

És egyik születésnap követte a másikat. Esztendőről-esztendőre nem változott a nagyasszony állapota. Gáspáricsnak mind kevesebb foga lett és ugyancsak kapdosnia kellett a szavak után, hogy helyesen hangsúlyozzon és néha szórakozottságból kétszer is megünnepelték a Bátoriné születése napját esztendőnként. De nem siettetésből cselekedték ezt. Ugyan minek is siettek volna? Hisz a nagyasszony körül mindenkinek jó dolga volt, csupán a fölfogadott bakter panaszkodott néha. Neki ugyanis nem hagyományozott a nagyasszony semmit, azon való haragjában, hogy minden éjjel felkölti álmából. Pedig anélkül is fölébredt volna bizonyos időben és ha ugyanakkor nem hallja a bakter kiáltását, kétségbeesésében azt hihette volna, hogy már meghalt. Reggel, mikor a nagyasszonyt felöltöztették -142- szobaleányai, kezdetét vette az orvosok látogatása. Gáspárics uram egy régi batáron bejárta a várost és vadászott az olyan orvosokra, akik még eddig nem látták a nagyasszonyt. Egyszernél többször nem hívott egy orvost Bátoriné, persze, a lusta Gáspárics néha ebben is megcsalta.

A nagyasszony a karosszékben ült és Gáspárics ünnepélyesen vezette be a soron lévő doktort. A nagyasszony beesett szemével figyelmesen nézett a doktor arcába, aztán hirtelen azt kérdezte:

Ha a doktor himezett-hámozott és „az emberi kor legvégső határáig“, vagy „az a természettől függ“-féle feleletet adott, a nagyasszony biccentett a fejével és mérgesen azt mondta:

– Adja vissza a diplomáját, orvos úr, ennyit magam is tudok. Tán még Gáspárics is. Igaz? Gáspárics?

Gáspárics búsan billegtette a fejét, mert ő már tudta, hogy a nagyasszony az orvos távozása után ráförmed:

– Mindig bolonddá akarsz tenni, Gáspárics? Minek hozol nekem ilyen fajankókat? Ha megharagítasz, kitöröllek a végrendeletemből.

A nagyasszony azokat az orvosokat szerette, akik vidáman és jókedvűen paroláztak vele és legalább is száz esztendőt igértek neki. Ilyenkor meg hagyta magát vizsgálni és büszkén hallgatta a doktor szavait:

– Hallod, Gáspárics, mint a struccé, – kiáltotta gyermekes örömmel a nagyasszony. – Soha se volt nekem semmi bajom a gyomrommal. Csak Gáspárics fogja reám, hogy beteg vagyok.

Gáspárics búsan integetett és rezignáltan hallgatta a doktorok szemrehányását:

– Udvarmester úr, ilyesmit ne merészeljen mondani. A nagyságos asszony egészséges, mint a makk.

Az ilyen doktorokat bőven megajándékozta a nagyasszony és Gáspárics hallgatta egész nap, amint Bátoriné magában mondogatta:

Még a szobaleányaival sem pörlekedett az ilyen napokon, sőt utasításokat adott a mindig jelen levő udvarmesternek:

– Gáspárics, írj be Szerénnek kétezret. Nagyon puha, meleg a tenyere. Csak írd be Gáspárics, Szerén megérdemli. Mit? Azt mondod, hogy nem puha a tenyere, hanem kemény? Bolonddá akarsz tenni? Csak írj be kétezret, ahogyan parancsolom.

Így folytak a napok a régi földszintes házban és semmi sem változott. A falusi munkához, szabad levegőhöz szokott pusztai cselédek eltunyultak, belefáradtak az örökös semmittevésbe. Az öregbéres olyan kövér volt, hogy mozogni se igen tudott és ha valaki az utcáról bepillantott a nyitott kapun, olyan kövér asszonycselédeket látott a tágas udvaron, hogy bámulatában megállott. A kuvaszok elveszítették hangjukat, de a kuvaszokat még ki lehetett -144- cserélni az otthoniakkal; bizonnyal sokat regéltek otthon a Budáról jött komondorok testvéreiknek arról, amit láttak. De a cselédek bezzeg nem mehettek haza és mérhetetlenül unatkoztak a koronázó városban.

Egy reggelen – pedig előző nap éppen száztíz esztendőt igért egy huncut pesti doktor Bátorinénak – halva találták a nagyasszonyt ágyában. Meghalt álmában, anélkül, hogy tudott volna róla. A szobalányok nyomban elővették régi papucsaikat s úgy kipegtek-kopogtak a nagyasszony körül, hogy az máskor kétségbeejtő lett volna. De most meg se mozdult. Az öregbéres – a bámész tekintetü – még délelőtt kijelentette, hogy ő nem marad tovább a koronázó városban és nyomban elindult haza, a tiszamenti faluba. Vitte magával a vígan ugrándozó kuvaszokat is. Gáspárics, aki végre kedve szerint kipödörtethette a bajszát (a nagyasszony nem állta a pomádé-szagot), hiába tartóztatta a cselédeket.

Nem vártak azok. Délután az asszonycselédek keltek útra falujok felé és mire bealkonyodott, olyan üres volt a nagy ház, hogy talán egér se maradt benne. Hisz az egeret is falúról hozták. És most az is hazaszökött. Az udvarmester egy darabig tengett-lengett a halott körül, aztán hirtelen félni kezdett és elfutott. Hazáig, falujáig meg sem állott.

Úgy maradt a nagyasszony egyedül, magában, pedig mindenét a cselédeknek hagyományozta. A falu hazavitte az ő gyermekeit nagy gyorsasággal. -145-

Ez a történet abból az időből való, amikor még a Halál is másforma ruhában járt s néha vissza engedte azokat térni a földre, akiket pedig már magával vitt a szekerén. Bizonyos, hogy néhány száz esztendő előtt, a felleges középkor századaiban vagy az emberek voltak mások, mint manapság, vagy a természet rendjében voltak olyan változások, amilyeneket már nem látunk. Az a rengeteg középkori legenda, amely reánk maradt: visszajáró halottakról, kísértő királyokról és szentéletű papokról, vajjon mind eszelős költőknek hagymázos látománya-e? Régi várak, régi házak, ódon városok naplemente után a valóságos életből mintha egyenesen a költők fantáziájának a birodalmába léptek volna. Az esőcsatornák és széles ereszek alatt úgy jártak-keltek a kísértetek, mint odahaza. Az éjjeli őrök megsüvegelték a tekintélyesebbeket közülük; a kései órában hazafelé bandukoló középkori polgár csöppet sem csodálkozott azon, ha útjában megholt királlyal vagy fejetlen baráttal találkozott. Hová lettek a -146- középkor megszámlálhatatlan kísértetei? Aludni mentek volna valamennyien? Elkésett asszonyok arcára már sohasem leheli többé hideg csókját a ködből-árnyból szőtt zsoldoskatona, akit csaknem valamennyi középkori városban agyoncsaptak a harmincéves báborúban? És a várúr lengő szakállát nem ezüstözi meg többé a holdsugár, amely régi toronytetők között folyamként hömpölyög alá a csendességben? Elmentek volna ők mind? A sírboltok lakói, a temetők nyughatatlanjai, akiknek saruján már ugyan nem csörgött a sarkantyú, de fénylett? Ki zörgeti a láncokat a mély pincékben? És ki fújja el a mécses lángját széltelen éjszaka? Az ablak nem zörög, ajtó zára nem nyikordul, a régi tornyok alatt, az ódon, kikoptatott kövezeten a holdsugár csupán egyedül bogarászik, senki, semmi nem suhan tova a vaskosaras ablakok alatt, hogy elvigye az alvók álmait.

… De abban az időben a kísértetek még olyan szabadon, nyugodtan sétálgattak a régi városnak piacán, a régi házak folyosóján, mintha nem is mentek volna el innen mindörökre és csupán nappalra vonulnak el a városka polgárai sorából.

A legnevezetesebb kísértet ebben az időben Késmárkon egy Hartwig nevű szepességi polgár volt, akire már a legöregebb emberek is úgy emlékeztek, mint a legrégibb késmárki kísértetre. Nem igen volt a városban ember, aki egyszer-kétszer nem látta volna már „a Hartwig“-ot, – ahogyan közönségesen nevezték. Ismerték vörös, kurucos szabásu mentéjét, sárga, sarkantyús csizmáját és tollas kucsmáját, -147- amely alatt kontyba volt kötve a haja, mint a Thököly hajduié. Tudták szokásait: a zimankós időt szerette, midőn a Kárpátról süvöltő szél még az ölesfalu késmárki házakon is behatolt és a szélkakasok megriadva forgolódtak a tornyokon és háztetőkön. Ilyenkor jött elő valahonnan „a Hartwig“ és végigjárta a várost, besétált a Thököly-várba, bekukucskált a rosszúl elfüggönyözött ablakokon és a nyitva felejtett ajtókat nagy erővel megcsapkodta. Mindazonáltal nem félt senki Késmárkon a Hartwigtól, még tán a gyerekek sem. A Hartwig ugyanis nem volt rosszindulatu kísértet, senkit sem bántott, álmokat, álmodásokat, szendergéseket durván meg nem zavart, csak bolyongott, mint aféle szegény kísértet, akit a fejedelem a Thököly-várban felejtett, midőn elbujdosott az országból. Hartwig éppen a vártán volt – és ott maradt az őrszem még akkor is, midőn a fejedelemnek már régen híre-hamva sem volt a Kárpát alatt. Ott állt a vitéz a vár fokán és lándzsájára támaszkodva a Poprád mellett kanyargó országútra függesztette a szemét. Mintha onnan, arról várná a megváltását. Hosszú esztendők múltanak el, – mondja a legenda. – és Hartwigot nem váltotta föl senki. De ő a helyén maradt, süveg a fejében, dárda a kezében, a lába alatt az üres fehér országút… Míg egy napon híre jött a messze tengerek mellől a fejedelem halálának. A városból akkor fölkerekedett néhány ember, hogy tudósítsák Hartwigot a fejedelem haláláról.

A vitéz ott állt mozdulatlanul most is a helyén, mint már annyi esztendő óta. -148-

– Hartwig, – mondták neki. – Vége a szolgálatnak, meghalt a nagyságos fejedelem.

Végre valaki megérintette a vállát az őrálló vitéznek és Hartwig az érintésre hirtelen összeomlott. Egy marék por maradt azon a helyen, ahol annyi esztendeig állott. Az emberek csodálkozva néztek össze és ettől az időtől kezdve lett a Hartwigból kísértet.

Talán száz esztendő is elmúlott azóta, a Hartwig szorgalmatosan kísértett Késmárkon. Soha nem volt vele semmi baj, lelkiösmeretesen teljesítette hivatását, mintha legalább is fizetést húzott volna ezért a nemes várostól. Talán már a város vagyoni leltárába is fölvették a kísértetet, hogy a lelépő polgármester mindenről elszámolhasson az utódjának, az esztendő egy napján pedig a papnak kötelessége volt könyörgést mondani a Hartwig lelkiüdvösségeért, bár senki se kívánta, hogy Hartwig eltakarodjon a városból. Csak imádkoztak érte, mint azokért a halottakért, akiket szeretnek.

Egy esztendőben – a hosszú tél után lassan, lucskosan tavaszodott – ijesztő járvány tizedelte a város lakosságát. Minden házban sírtak, minden családban gyászoltak: nem sírtak annyit Késmárkon -149- a kuruchadjárat óta. A temető kapuja éjjel-nappal nyitva volt, gazdátlanul maradt ebek, árván maradt gyermekek kószáltak a sírok között és a harangozónak majd letörött a keze a végnélkül való harangozásba. Az asszonyok levetették színes ruháikat, hogy soha többé föl ne vegyék, – a férfiak fekete posztóból varratták mentéjüket. És hogy a gyász emléke örökkön megmaradjon, a város tanácsa kemény parancsolatot hirdetett ki, hogy Késmárk városában két álló esztendeig teremtett léleknek nem szabad más ruhát ölteni, mint feketét.

Poprádi szenátor – az előbbi kérdező – csúfolkodva rázta meg a fejét:

– Késmárk város tanácsa mindenkinek parancsol a város területén. Mért ne parancsolna tehát a város kísértetének?

A Hartwig pedig mintha csak arra várt volna, hogy vele foglalkozzanak a tanácsurak. Még estére zimankóssá változott a tavaszi idő, jeges eső verdeste az ódon háztetőket és a kéményekkel birokra kelt a jéghideg kárpáti szélvihar. Az emberek ijedten menekültek az ölesfalu házakba, a temető kapuját elfelejtették bezárni és a Hartwig piros mentéjében, -150- sárga csizmájában csakugyan kisétált onnan éjfél felé. Lassan jött, mint rendesen, egy csöppet sem sietett és így könnyedén elérhették a vigyázására fölállított városi darabontok.

– Megállj, Hartwig! – kiáltott reá a főbíró a Thököly-vár szegletén. – Piros a mentéd, sárga a csizmád…

A város legényei előre szegezett dárdáikkal megrohanták a vár alatt bandukoló kísértetet.

A dárdák belefúródtak az üres levegőbe, a Hartwig pedig meggyorsította nesztelen lépéseit és kísérteties gyorsasággal tünt el egy sötét sikátorban. A szél sikoltozva süvített nyomába.

A Hartwig pedig erre nagyon megharagudott a városra. A csendes, békés kísértetből vad, gyűlölködő ellenség lett, aki éjszakánkint olyan zenebonát csinált a városban, mintha egy csapat portyázó labanc száguldozott volna az alvó házak között. Az ablakok csörömpölve zúzódtak be, a jól bezárt kapuk fölnyíltak és sarkaikból kifordultak, az alvó polgárokat láthatatlan erők ágyukból a földre dobták. Sőt még az asszonyok feje alatt is megforgatta a párnát a haragvó Hartwig és belenézett álmaikba. A zimankós fekete fellegek félelmetesen tornyosodtak a város felett és a városi bakterok dehogy is mertek a városház pincéjéből kimozdulni, ha odakünn a szél süvöltött.

A városi tanács végre belátta, hogy a Hartwiggal okosabb lesz megbékülni és előbbeni parancsolatához -151- egy kis toldalékot függesztett, mely szerint csupán a Hartwigot mentik fel a gyászruha viselete alól.

És ettől a naptól kezdve ismét békesség lett Késmárkon. A Hartwig nyugodtan viselhette piros, kurucos mentéjét, sárga csizmáját. Viszont nem törte be az ablakokat.

A Hamrák-kisasszonyok már kora délelőtt megérkeztek Ujfaluból a nagy családi tyúkültetőn, amelyet a nagy hó miatt ökrök vontattak be Szatmárra. A kisasszonyok a tavalyi bál óta csupán annyit változtak, hogy Gerardin viselte az idén az á la France frizurát, amelyet tudvalevőleg egy héttel a báli est előtt szokás megcsinálni. A hét alatt a kisasszony karosszékben tölti az éjszakát és még akkor is mindig fenyeget az a veszedelem, hogy a tüzes lovak az ujfalusi árokba fordítják a szánkót, mint éppen tavaly történt a szegény Hamrák Fanny báli hajdíszével. Talán éppen ebből az okból vontatták be magukat az óvatos ökrös-fogattal.

A nagykendőkből és bundákból nevetve bontakoztak ki a Kuria-fogadó udvarán, ahol is az éppen jelenlévő Hertelendy úr, a báli főrendező ezzel az ügyes bókkal hódolt a kisasszonyok öltözetének.

– Kronawätter, a híres bécsi szabó is elbujhat -154- szégyenletében az ujfalusi tündérujjak ezen remekművei előtt.

Gerardin rózsaszínü tüllangléval díszített ruhája, valamint Fanny halaványkék, fehér szalagfodrokkal ékesített toalettje valóban hivatva látszott a bál legszebb ruhái között is feltünni. A kis Hamrákné fekete, de divatos ruhájában gondosan simogatta végig a leányok ruháját és azt kérdezte Hertelendy úrtól, vajjon a kotillon-táncot mikor fogják a bálon elkezdeni.

– Pontban éjfélkor – felelt a híres bálkirály és ezen megjegyzéssel, valamint az ujfalusi Hamrák kisasszonyok ruházatának elmondásával a Kuria kapuja körül leskelődő szatmári szobaleányok és cselédek nyomban hazafutottak urnőikhez. Ahonnan csakhamar visszaküldettek azon megbízással, hogy a többi faluról érkezett kisasszony ruházatáról is tudósítást hozzanak.

Mert alig hogy délfelé járt az idő, a Kuria-fogadó kapujában egymásután fordultak be a közel és messzi vidékről érkező fogatok a báli publikummal. Aki csak számottevő kisasszony volt a vármegyében, az mind megjelent a bálon és a helybeli hölgyeknek ugyancsak volt módjukban sápadozni, csodálkozni vagy csúfolódni, amikor a szobaleányok időnként hazafutottak az ujabban érkezettek ruházatáról szóló tudósítással.

Délfelé megérkezett Koltóról az öreg Szendrey leánya, Julia kisasszony, aki divat és izlés dolgában nemcsak Szatmáron, de tán még Pesten is megállaná helyét, mert tudvalevőleg izlését nemcsak a -155- Hölgyfutár régi és új divatképein fejleszti, hanem a bécsi Salon hasábjain is. A hírhozók róla azt jelentették, hogy Julia kisasszony magyaros, gyöngyös, Zrinyi-korabeli ruházatban jelenik meg a bálon, amin a szatmári hölgyek valóban nagyon elgondolkoztak. Hisz itt rejtett akna repül a levegőbe. Szendrey Julia, akinek ahhoz is volt bátorsága, hogy divat szempontjából férfi módjára levágassa szép barna haját, bizonyára nem véletlenül választotta a magyaros ruházatot a szatmári bálra. Bizonyos, hogy Pesten az összes mágnásnék ilyen ruhában táncolnak a Redoute-ban. No hiszen, meg is járják a szatmári hölgyek az új bécsies báliruhákkal, amelyeket idáig a legujabb divatunak véltek.

Ebéd után, – azaz dehogy is volt ebéd ezen az izgalmas napon, hisz az úrnők már előtte való napon, vagy talán már előbb is elkészíttették hajdíszüket a Pestről ideérkezett francia borbéllyal, mr. Privardier-val, azaz első segédjével, mert a jeles férfiu nem érhet reá az utolsó percben – ebédutáni időben a városban futótűzként terjedt el a híre annak, hogy a gyorskocsi meghozta a legújabb kotillon-jelvényeket. Aki a kotillonokat látta, csodákat mesél azoknak szépségéről, csinosságáról. A szatmári hölgyek arca valósággal belepirult ezen izgalmas hírekbe, pedig akkor még nem volt általános divat a bécsi festékek használata. A szobaleányok, szakácsnők és mindenesleányok, akik reggel óta szaladgáltak már különféle üzenetekkel és megbizatásokkal, csaknem lelkendezve jelentették úrnőiknek, hogy a gyorskocsin néhány idegen úr, bizonyosan -156- pesti arszlánok is érkeztek a városba, akik majd gúnyoros mosollyal tartanak szemlét a bálon a vidéki hölgyek felett. Igy tudomásra jutott egy magas, szőke úrnak a megérkezése, aki ha nem gróf, akkor legalább is báró, a mellénye után ítélve. Azonkívül egy alacsonyabb, vöröses barkos úr is érkezett a gyorskocsin, akinek a felöltőjén olyan gombok vannak, mint egy gyermektenyér. Egy kopottas csizmáju, magyarruhás, kisbajuszu ifjut is hozott a posta, de az nem igen sokat számíthat a bálon, mert még jóravaló kabátja sincs. Valami kóbor diáknak látszik, aki szép hollótollakkal kereskedik a táblabíró uraknál. Csak Pap tekintetes úr mondott olyasfélét, hogy a kopott diák valami költőféle legyen. De hiszen minden kicsapott diák költő manapság.

Igy folytak az izgalmas előkészületek a szatmári bálra, amely hivatva volt arra, hogy megdobogtassa azokat a szíveket, amelyek egymásnak vannak szánva; a zene és a tánc varázsa alatt életre keltse a kis érzelem-csírákat; fölhevítse az ifju hajadonokat, hogy a következő hosszu esztendőben legyen miről ábrándozniok, álmodozniok a behavazott falusi udvarházakban.

Jövel ó gyönyörüséges báli éjszaka, midőn fölcsendülnek a Margit-valcer lágy ütemei és a polonaise csodaszép figurái az ég felé ringatják a falusi kisasszonyok lelkét, amelyek hajh, máskor kénytelenek a kácsa- és a tyúkültetés prózai gondolatával foglalatoskodni és csak sebtiben olvashatják el azokat a verseket is, amelyeket Hiador ír a hölgyek -157- lapjába. Jőjj gyönyörüséges havas éjjel, amidőn a régi fogadó léghuzamos szálájában tündökölve ragyognak a rózsaszínü tüllel megkoszorúzott tükrök és a cukorkák papirosára nyomott német jelmondatokat áhitatos szívvel olvassák el még azok is, akik nem bírják ez idegen nyelvet; csak sejtik, csak érzik, hogy a cukkerli és a szerelem között okvetlenül van valami összefüggés. És ti, forró, titkos szavak, hosszadalmas kézszorítások és meleg, ölelkező tekintetek, nem azért szerepeltek-e mindnyájan a költészet szótárában, hogy ezen a báli éjszakán testet öltve, megjelenjetek a 2-ik quadrille alkalmával, midőn minden becsületes, igazszívü halandó párjával táncol és a mamák a sarok ripsz-kanapéiról örvendezve gondolnak a közeli farsangra, a közeli farsang lakodalmaira? Füzértánc és mazurka! Csak a negyvenes években tudták igaz jelentőségét e táncoknak.

Most tehát fusson szobaleány, mindenesleány a ház minden irányában és keresse meg a kisasszony pillangós cipellőjét.

A Hamrák-kisasszonyok és a többiek valamennyien megtalálták párjaikat, mert olyan fiatalember még nem igen volt abban az időben, aki életuntságot színlelve, elkerülte volna a táncot. Az iskolában még Ovidiust tanították, táncolni kellett a fiatalembereknek. -158-

De mégis volt ott egy fiatalember, aki a táncosok sokadalmát elkerülve, magányosan ődöngött a fényes szála homályos sarkaiban. Sápadt arcu, nyulánk termetü, dacos tekintetü ifju volt ez, aki két kezét hátrafonva, hallgatagon nézegette a táncosokat. Sohasem mosolygott, de szomoru sem volt. Hisz itt volt, láthatta azt, akinek kedvéért idejött. Szendrey Julia éppen Hertelendy úrral járta a füzér-táncot. A sápadt arcu ifju arca talán még sápadtabb volt, mint rendesen. És talán akkor sajnálta életében először azt, hogy nem tudott táncolni.

A gyönyörü barna leány kecsesen és szarvas módjára táncolt és minden mozdulatán meglátszott, hogy valakinek nagyon akar tetszeni. Táncosának vagy másnak? Ki tudhatná azt, ki láthatna bele egy leány lelkébe?

A nyugalom, amit a sápadt ifju magára erőszakolt, percenként mulófélben volt. Miért táncol az ő szerelme mással? Miért kell neki egyáltalában táncolni? Julia is olyan butácska, naiv teremtés volna, mint a többi leányok, akik a test, a láb és a kar sajátságos mozgatásában gyönyörüségüket találják? Nem, nem, az nem lehet, hogy Julia ne tudná, ne érezné azt, hogy neki fájdalmat okoz azzal, hogy másnak a karján mutatkozik. Hisz idáig megállotta azt, hogy nem táncolt és hallgatagon üldögélt a költő mellett, aki tíz szónál többet nem mondott ezen az estén, de azt, amit gondolt, érezni kellett Juliának. És most, ime, mégis táncra kelt azzal a kicsípett fiatal úrral. Ennek bizonyosan valami mélyebb oka van… -159-

A költő elfordult a táncolóktól és a sarokban, ahol azt vélte, hogy senki sem látja, mélységes szomorúsággal bámult ki a havas éjszakába a csapadékos ablakon.

Az járt az eszében, hogy meg fog tanulni táncolni, hisz erős akarattal mindent el tudott érni eddig. Táncolni fog Juliával, aki nyilván szeret táncolni.

De hogyan tanulhasson meg táncolni, hogy kómikussá, ügyetlenné ne tünjön föl eleinte? Hogy őt valaki kinevesse, esetleg a háta mögött kigúnyolja? Nem, sohasem.

Táncolni azonban mégis csak meg fog tanulni. Ha másképpen nem, egyedül, amikor senki sem látja…

– Julia csak táncoljon tovább, – felelt a költő szinlelt nyugalommal, – hisz az neki mulatságot szerez.

– Julia már nem táncol többet, mert látja, hogy ezzel neked fájdalmat okoz. Téged vár.

– Ó a drága leány, – fakadt föl a boldog sóhajtás a költő kebléből és a táncolókat vadul, sőt illetlenül széjjeltaszigálva, sietett ama sarok felé, ahol Julia ült. Pap tekintetes úr a nyomában.

– Ki ez a neveletlen idegen? – kérdezték itt is, amott is a táncolók között.

És a bálban, a táncban, mintha egy pillanatra önkéntelenül szünet támadt volna.

– Petőfi itt van! – suttogták önkéntelenül az ajkak és a szemek odatapadtak arra a nőre, aki mellett a költő helyét foglalta.

– Petőfi van itt! – hallatszott végig a nagy szálán az emberek suttogása és a legirigyeltebb és a legboldogabb nő ebben a percben Szendrey Julia volt…

Néhány esztendő előtt, nyáron, a Felső-Tisza mentén kóboroltam. Őserdők szegélyezik a Tisza partjait és a folyóra dehogy ismerne rá az, aki például Szegednél látta. Egy vidám, gyorsjárásu, kristálytisztaságu hegyipatak itt a Tisza. Olyan csillogó a medre, mintha merő gyémántot, aranyat és ezüstöt tartalmazó kőzettel volna behintve a folyó feneke.

Ebben a tündéreknek, álmoknak való tükörben, mint valami őskori legendában, állanak a partokon a fák, melyek tán még az Árpádházbeli királyokat is látták, midőn a medvére itt vadásztak.

Milyen fák azok, melyek öt-hatszáz esztendeje állanak az őserdőben és a vénségüket hosszu szakálluk jelzi, amely moha alakjában benőtte e fákat tetőtől talpig. Ezek a fák akkor lehettek növendékfácskák, amikor az ázsiai jövevények itt még a bölényt űzték kelevézzel és karddal. A Tisza ezüsttükörében a mondabeli csodaszarvas bámulta meg magát és a királyi medvét Zalán bocskoros maradékai -162- hajtották föl lármázva, csattogva fekhelyéről, hogy a vadászó magyar megbirkózhasson vele.

Az őserdő ma is sűrűn borítja a hegyeket, völgyeket, és szívesen ád búvóhelyet a nemes és dúvadnak. A Tisza éppen olyan tündöklő, tündérországbeli ragyogással fut tízezeresztendős, néma sziklák között, mintha nem tudna róla, hogy lejebb, az alföldi tájakon fekete, füstös vashidak szorítják a derekát.

Fönn, a hegytetőn kattog a fejsze. Az őserdőt bontják, vágják. Néha-néha egy-egy kivágott fatörzs villámgyorsasággal rohan végig a folyó medrében. A faszállításnak ez az ezeresztendős módja örökre divatos marad. Az ifju Tisza szilaj nyergében egyenkint nyargalnak le a hegyek néma, zordon világából a mohosdereku, toronynagyságu öreg fa-fejedelmek. Zúgva, csattogva tünnek tova a mélyben, mintha egy mesebeli hadsereg rontana le a hegytetőkről. Mennek-mennek az őserdők királyai, hogy cölöpök legyenek valamely építkezésnél. A tölgy, amely tán Kálmán királyra terjesztette gallyait, midőn az lepihent a rengeteg mélyén, csattogva nyargal az ezüstfolyó hátán, az ismeretlen városok felé. Jön, jön az álmok, a ködbeborult történelmi mult világából a modern élet felé. Vadászó csatlósok helyett tót napszámosokkal fog ismerkedni és kiméletlenül lehántják kérgét, amelybe tán egy fiatal király vésett be valami leánynevet.

… Fekszem egy fa alatt, amely öregebb ötszáz esztendősnél. A lombjai, gallyai szétterülnek a magasban, mint egy templom boltozata, csak itt-ott látni egy foltot a kék égből. Dél van az órámon, s itt mégis alkonyi félhomály borong.

Ötven lépésnyire már elvesznek a fák világos körvonalai, inkább csak sejteni lehet, hogy az erdő ott is folytatódik, mert hiszen fák vannak arra is. De bátran el lehetne hinni azt is, hogy ott egy másik, idegen, rejtelmes világ kezdődik, mondjuk a törpék, vagy akár az óriások világa.

Mindenek elmultak, vagy megváltoztak, amelyekről a mese- és mondavilág megemlékezik, csupán a hegyek és az erdők maradtak olyanok, amilyenek a mesében voltak.

A fáknak, különösen a vén fáknak valóban emberi alakjuk van, mintha elvarázsolt emberi lények lennének, akik itt némán várják a varázslat elmulását. Mindenki tudja, aki valamikor erdőben járt, hogy egyes fatörzsek még jó vagy rossz indulatot is tudnak kifejteni. Ki nem látta már a mérges, rosszindulatu és alattomos erdei szellemet egy-egy vastag, ormótlan fatörzs alakjában, amely leskelődve tekint rád egy kanyarodónál?…

Azt merném mondani, hogy az őserdő fái, fatörzsei azoknak az embereknek alakját vették föl, akiket fiatal korukban láttak. Mintegy úgy idomult a törzsük, mint az emberek alakja, mintegy megmaradott, belenőtt, beleformálódott az öreg fatörzsek kérgébe azon arcoknak a vonása, amely arcok akkor jártak erre, midőn a fatörzsek kérge még -164- fiatal, hajlékony és puha volt, amíg fölfogta a külső benyomásokat, mint a fotografáló lencse.

Tehát az arcok vonásai belerajzolódnak a fiatal fák kérgébe, amint a természetben az nem ritkaság, hogy egyes lények, bár különböző fajtájuak, ellesik egymás tulajdonságait, hasonlókká lesznek. A pusztai kutyában például mindig volt valamelyes hasonlatosság a gazdájához. Föltalálható egy-egy vonás, amely közös a juhász és kutyája fején. Hogy a lelki hasonlósággal hogy vagyunk, arról talán nem is kell beszélni. A kutya, ló, sőt a kalitkába zárt Mátyás-madár is idővel gazdája lelki tulajdonságaiból elsajátít. Gyakran fordult elő, hogy a tolvaj kutya elárulta gazdája tolvaj tulajdonságát. A ló szilajságában, alattomosságában sok van a rajta ülő tulajdonságából. A Mátyás-madár, a szarka, csóka még a hangot is tudja utánozni, amely hangokat gazdájától hall, midőn az bünös cselekedeteit elköveti. Én láttam egy Mátyást, amely valaha csempészeké volt. A madár egész lényében benne volt a huncutság, titkolózás, alattomosság.

… Amint a vén fa alatt fekszem és félig lehunyom a szemem, arra gondolva, hogy milyen világ, milyen emberek lehettek akkor, midőn ezek a fák fiatalok voltak: egyszerre csak azt látom, hogy a vén fa vastag, szakállas törzsén bizonyos változások történnek. Alig észrevehető mozgások az öreg kérgeken, ahol sűrű moha volt eddig csupán, ott valami láthatatlan belső fénytől megvilágosodik a -165- fa törzse, mintha ezüst csillanna meg a félhomályban.

Körülnézek a néma, rejtelmes őserdőben és a közelben, távolban lévő vén fák kérgein, törzsein ugyanolyan változásokat veszek észre. A nagy mohacsomók megmozdulnak, följebb vagy lejebb csúsznak, – s egyszerre itt-ott kibontakozik a fatörzs vonalai közül egy orrnak, egy szemöldöknek, állnak az alakja…

Észrevétlen, megfoghatatlan ez a változás itt a félhomályos erdőben, ahol nem hallani más hangot, mint az örökkön hulló haldokló levelek, meghalt gallyacskák zörgését. Sőt ez az állandó zörej is olyanforma lesz lassan, mintha csupán álmában hallaná azt az ember, egy álombeli szél sóhajtását, zörgését a messziségben.

Az öreg fatörzs, amely alatt hevertem, már teljesen átalakult, – már megláttam girbe-gurba kérges vonalai között a testszínü emberi arcot a fatörzsbe ékelve, ahonnan figyelőn, mozdulatlanul nézett ki. Nagyorru, igen nagyszemü, egybefolyó bajusz-szakállas orca volt az ott a fatörzsben. Mintha előrehajolt volna, hogy kikémlelje a sűrűséget, s ekkor úgy láttam, mintha korona volna a fején. Királykorona, amilyent a középkori királyok otthon, vagy vadászaton hordtak. S ebben a pillanatban világos volt előttem, hogy e vén fának növendékfácska korában egy királyhoz volt szerencséje. Itt pihent, itt aludt talán a király és a fa hűségesen megőrizte vonásait…

Mind világosabb lett az orca a fa kérgében. -166- Valamely belülről jövő fényesség világította meg a szem szaruhártyáját, a szakáll-bajusz ősz, deres csomóit, a korona arany gombjait. Ott volt a király a fában – és szétnézett az erdőben.

S a fatörzsek, a vének, szakállasak, a revesek ott az erdei félhomályban ezalatt mind átalakultak. Közelből, távolból, minden oldalról nagy, óriási emberi arcok bámultak reám a fák törzséből. Nini, hogy néznek zordan és komoran az arcok, mintha nyomban megszólalnának. S mindnyájan a királyt nézték ott a nagy fában. Egyiknek-másiknak süveg volt a fején, volt közöttük öreg és fiatal, szolgai arc és főúri gőgösséget kifejező tekintet. Egy király vadászott itt az erdőben, mikor ezek a fák még fiatalok voltak és a fák megőrizték a király és kíséretének emlékét.

S az óriási arcok ott álltak, néztek az erdei félhomályban, mozdulatlanul, némán. Fönn, a fák tetején könnyü szél mozgatta meg a felső gallyakat és ilyenformán egy-egy pillantásra ragyogó nyári napsugár suhant a félhomályba. Ahová a napsugár aranyfoltját vetette, onnan eltünt a rejtelmes arc, de közvetlenül a napsugár foltjának határán túl már folytatódott az arc előbbeni vonalaiban. A napsugár visszarepült az égbe s idelenn újra sötét lett: az arc, az eltünt, csöndesen bontakozott ki a mohos fatörzs sötétségéből.

… Sokáig feküdtem ott az emberi arcok erdejében. Sorra vettem az arcokat, az elbűvölt királyt és kíséretét, s amit gyönge emberi tudással ki lehet találni mozdulatlan arcokból, azt kitaláltam. -167- Voltak boldog arcok, voltak szerencsétlenek és ábrándozók. Voltak szomorúk és voltak könnyelmüek, hetykék… s lassan azt vettem észre, hogy én nem is a mesebeli király embereit látom magam előtt, hanem az embereket, – általában az embereket, akik mindig voltak s mindig egyformák voltak. Akiknek arcvonásait felöltötték a fák, és ugyanazok maradnak ezer év óta: – amint az emberi arcok is ugyanazok maradtak.

Az est leszállott, az arcok eltüntek a sötétben, aludni mentek. Az őserdő, hogy ebben is híven példázza az emberek társaságát, a sötétben megtelt mindenféle alattomos karokkal és lábakkal, amelyek minduntalan el akartak buktatni. -168-
-169-

A Bajusz-kisasszonyok leánynak született férfiak voltak és azon a darab földön, amely, a kisasszonyok saját szavai szerint, két nyíllövésnyire a Fodros-pataktól és félnapi járóföldre a tokaji hegytől elterült, ők parancsoltak. Ez a darab föld nem volt még akkora sem, mint Ugocsa vármegye, sőt számos nagyobb birtok is akadt a környéken, de akkora mégis volt, hogy elférjen rajta egy lakóház, amelyet kastélynak neveztek, valamint egy kis gyümölcsös, egy kis veteményes és egy nagy darab rét, amelyen a csikók ugrándoztak, a Bajusz-kisasszonyok saját nevelésü csikai. „Akinek gyermeket nem adott a sors, az neveljen csikókat“, mondogatták a kisasszonyok.

Nem lehet minden históriát Ádámnál, Évánál kezdeni, mert akkor nagyon hosszadalmas volna a legtöbb történet. Elég az hozzá, hogy, hogynem, a Bajusz-kisasszonyok pártában maradtak. Mikor teljesen árvaságra jutottak, fogadalmat tettek egymásnak, hogy soha-soha el nem válnak; így aztán lehetetlenség -170- is volt már a férjhezmenetelük. De nincsen olyan lehetetlenség, amellyel egy igazi férfiu meg nem küzdene egy hölgynek hódolván. Róland elment a Szentföldre, mások az oroszlánketrecbe. De a Bajusz-kisasszonyok környezete veszedelmesebb volt az oroszlánketrecnél is. Ha egyiknek kettejük közül az idők folyamán valami reménysége támadt, hogy majd csak lassan-lassacskán bizonyos nyilatkozatot teend egy bizonyos férfi is: a másik Bajusz-kisasszony csaknem betege lett a jóságnak, a testvéri önzetlenségnek. Igyekezett mindenképpen nővére boldogságát előmozdítani és nem volt olyan rejtett pontja annak a bizonyos férfiu multjának, amely földerítetlenül maradt volna. Az egyik Bajusz-kisasszony – természetesen az elfogulatlanabbik – egy detektiv szívósságával és ügyességével vetette rá figyelmét a földolgozandó anyagra. A látóhatáron fölbukkant férfiu diákkori csinytevései is kinyomoztattak és nem térhetett be a „Törött palack“-hoz többé, hogy a Bajusz-kisasszonyok nyomban meg ne tudták volna.

Ha Elvira volt a soros (és Rózsi titkon a menyasszony), barna fiúk ugyan hiába sóhajtoztak a Fodros-patak környékén! De még azok a férfiak se nézhettek valami nagy nyugodalommal boldogságuk elébe, akiknek a nevében kétszer előfordult az „r“ betü.

– Az er-resek előbb-utóbb káromkodó, házsártos emberek lesznek, – vélekedett Elvira és tömérdek példát tudott.

Még csak ezután jött a pipa, kártya, ital kérdése. -171- Rózsinak szegénynek mindegy lett volna, hiszen akárhogy állítják is föl a házasságokra a horoszkópot, nem lehet semmit sem tudni teljes bizonyossággal. Hány korhely emberből lett már jóravaló derék férj?

De Rózsi is csak addig volt ilyen engedékeny, amíg vissza nem tért régi állapotába a titkos menyasszonyi sorból. Bezzeg megváltoztak nyomban a nézetei a férfinemről és Elvira kérői ijedten menekültek a szigoru inkvizitor elől. Nénje módszeréhez híven írásbeli mérleget készített az Elvira kérőiről. Megvolt már ehhez a kulcsa, volt talán kétszáz is a kérdőpontok száma, amelyekre pontos fölvilágosítást kellett bejegyezni a soros Bajusz-kisasszonynak. (Természetesen nem a menyasszonynak. Hiszen akkor hamarosan elkészültünk volna a kérdésekkel.) A sors szeszélyéből és a véletlen tréfájából nyaranta rendesen Elvira kisasszony, télen Rózsi kisasszony üldögélt összeráncolt homlokkal, gondolataiba elmélyedve a kis, nyurgalábu íróasztalka előtt, amelynek rézkapcsos és macskaszemmel kirakott fiókjaiban három nemzedék asszonyainak, leányainak a levelezése, naplója volt levendula-levelek közé elrakva, már akik írni tudtak a Bajusz-familiában. Ezek a régi levelek és naplók is segítségére voltak a soros vizsgálóbírónak a „gyanús vádlott“ megvizsgálásánál.

Csak eleink kedvelték a vándoréletet, azóta a magyar szeret egyhelyben megmaradni, letelepedni. Nemzedékek jöttek-mentek, apák helyett fiúk, anyák helyett leányok kerültek a Fodros-patak környékére. -172- De mintha semmi sem változott volna, a patak tükörébe ugyanazok az arcok nézdelődtek, ugyanazoknak a családoknak az ága folytatódott; a dédapák unokái elviselték az örökségbe kapott sipkákat, bundákat és az asztalnál ugyanazon a helyen ültek, ahol száz évvel előbb egy ugyanolyan külsejü férfiu üldögélt. A halottak, ha hazajönnének egy szép napon a vadvirágos temetőből, ugyancsak elcsodálkozhatnának: saját magukat találnák ugyanazokban a házakban, ugyanazon háziállatoktól körülvéve. Nini, az öreg János hajdu is ott áll a kapubálvány mellett pipázgatva! Pedig hányadik öreg János áll azon a helyen ama bizonyos öreg János hajdu óta!

A Bajusz-kisasszonyok tehát nem rosszul kombináltak, amikor a „vádlott“ öregapjának, vagy öreganyjának eseteit, amelyekről többnyire találkozott följegyzés az elsárgult levelekben, naplókban, elővették a vizsgálatnál. A Bajusz-kisasszonyok – a két-három emberöltővel előbbiek – igen értelmes és jó megfigyelő teremtések voltak. Általában abban a korban, amikor divat volt a naplóírás, a Fodros-patak környékén lakó Bajusz-kisasszonyok a legnagyobb fantáziával sem írhattak egyebet naplójukba, mint amit láttak: szomszédokat, komákat, ismerősöket. A régi Bajusz-kisasszony naplójában sűrűn emlegetett egy Misley nevü urat és mindig csupán annyi megjegyzést füzött e név mellé, hogy: „Misley pipázott“. Eleinte csak egyszer-kétszer, majd háromszor. Később mindig többet pipázott Misley. -173-

Abban az időben, mikor Misley Pál került a szőnyegre mint Elvira egyik bámulója, Rózsi vizsgálatában nyomról-nyomra követte ama régi naplóbeli Misley pipázását. Hiszen éppen a dédapja volt ennek. A naplóból sokáig semmi sem derült ki Misleyre, de itt egyszerre szomoru megjegyzések kezdenek kerekedni a naplólapok margóján, az apróbetüs sorok között, amelyek tuvalevőleg minden naplóban a legérdekesebbek szoktak lenni. Ilyenforma följegyzések: „M. elfelejtett pipázni.“ „M. nem pipázik.“ „Soha többé nem pipázik.“ „Nagyon-nagyon boldogtalan vagyok.“

Rózsi gyanakodva szimatolt. – Hamarosan megtalálta az okozati összefüggést Misley pipázása és a naplóíró Bajusz-kisasszony bánata között. A régen elporladt M. úr ugyanis – amint ez egy sárga levélkéből kiderült – a kert alá járt pipázni és a régi Bajusz-kisasszony a fölszálló pipafüstről tudta meg ezt.

Azt hiszem, nem kell külön hangsúlyozni, hogy Misley Pál, az élő, ettől a perctől fogva elvesztette a játszmát, hiába jegyezte meg Elvira, szegény, hogy Misley Pál talán éppen a dédapja hibáját akarja jóvátenni. Rózsi nem adott pardont:

Máskor viszont Elvira fedezte föl a szomszéd Kertfalvi nagyanyjáról a mindentudó asztalka levelei között, hogy a Kertfalvi nagyanyja nem a legjámborabb asszonyszemély volt, sőt pirosítani sem -174- restelte az arcát. Kertfalvi hiába köszöntgetett e naptól fogva Bajusz Rózsinak. Pedig máskülönben alig lehetett ellene kifogást emelni. Az aktát eltették a kisasszonyok a többi közé, Rózsi egy darabig csak a leeresztett zsenilia-függöny mellől mert az utcára pillantani, ahol Kertfalvi nagy csizmában, elkeseredve taposta a falusi sarat.

S így repültek az évek a Bajusz-kisasszonyok fölött. Árvaságukban, magánosságukban végképpen megharagudtak a férfinemre és megférfiasodtak maguk is. Egy bizonyos koron túl mindegyik falusi kisasszony rászokik a férfias tempókra. Unalomból, társasághiányból a férfiak szokásait kezdik utánozni, mert hisz nőiességük parlagon maradt. Elvira előbb titokban, később nyiltan szivarozni kezdett, míg Rózsi lovakkal seftelt, csikókat nevelt. Egykori szépségük lassan eltünedezett és régi arcképeiket, amelyek az első bálok, az első kérők idejéből származtak, éppen olyan nyugodtan szemlélgették, mint akárcsak azokat a megfakult fotografiákat, pasztell-képeket, medállionokat, amelyek a régi-régi Bajusz-kisasszonyokról maradtak meg. Néha unalomból elővettek egy-egy régen lezárt aktát valamelyik kérőjükről és nagy volt az elégtételük, midőn kiderült, hogy az élet igazolta föltevéseiket. Misley Pálból valóban csapodár ember lett, míg Kertfalvi minden vagyonát elkártyázta… Förgeteges téli napokon, midőn az ákác puskaropogáshoz hasonló hangokat adva lobogott a nagy cserépkályhában, vagy késő ősszel, amidőn az ólmos eső ködbe, homályba borította a Fodros-patak környékét, -175- a kisasszonyok elgondolkozva üldögéltek szobáikban. Ilyenkor rájuk nehezedett a magányosság érzete, elkeseredve hallgatták a vihar zúgását vagy az eső kopogását és Elvira gyakran tette le a szivart, hogy haragosan megfenyegesse a mindentudó asztalkát.

– Mindennek ez a pletykafészek az oka. Rosszabb volt egy gonosznyelvü vénasszonynál.

Rózsi hosszu lépésekkel járt föl és alá a szobákban, amíg megállapodott az ablaknál, ahonnan a lovak istállóját látta és bágyadtan mormogta az üres levegőbe:

A zord idők zord gondolatai mogorva varjakként terjedtek a Bajusz-kisasszonyok falusi házára és házatájára. És ilyenkor napokig nem beszéltek egymáshoz, egyik a másikat okolta még tán azért is, hogy a csúf szél mérgesen dörömböl a kéményben.

Egy zord napon Elvira nyájas arccal kereste föl Rózsit a szobájában, ahová gazdasági könyveivel elzárkózott.

– No, mi az? – kérdezte dörmögő hangon Rózsi. – Megbolondultál, Elvira?

Valóban, téli förgeteg sikoltott végig a puszta kerten és a varjak feketén, lomposan, lappangva szálldostak a távoli mezők fölött.

– A kis unokahúgunk, – kezdte derült hangon Elvira, – a drága kis Mariskánk a városban… No, nem találod ki, Rózsi? -176-

– Olyan nehezen gondolkozol, mint egy ispán. Hát menyasszony lett Marcsa. Itt van a levél.

No erre már mégis csak elmosolyodott a mogorva Rózsi. Ejnye, ejnye, hát máris! Ők még csak a jövő farsangra tervezték férjhezadni a kis húgukat, habár némely rossz nyelvek szerint akkor sohase ment volna férjhez Marcsa. Adta kis piszéje! Ez aztán megcsinálta.

– X. Y… Majd megtudod a levélből, amit írtak. Azt kérik tőlünk, hogy vegyük elő azt a mindentudó asztalkánkat és állítsuk föl a horoszkópot a Marcsa vőlegényéről. Legalább annyi haszna legyen az asztalkának. A vőlegény idevaló származásu fiatalember.

Szinte megelevenedett, fölfrissült a vénleány eltompult kedélye, amint mohón nyult az örömhírt hozó levél után:

– Helyesen tették, hogy hozzánk fordultak. Mi majd megtudjuk alaposan, hogy kiféle, miféle az a fráter, aki a mi Marcsánkra merészeli emelni a szemét. Láncoslobogós! Előttünk ugyan nem marad titokban semmi. Levesszük őkelméről az álarcot, -177- aztán mehet, ahová akar… Fölvilágosítjuk Mariskánkat, hadd tudja meg, hogy…

Az szótlanul, szomorúan bólintgatott a fejével. Rózsinak is rosszkedve támadt.

És napok múltak el és a mindentudó asztalka kitárta titkait és beszélt a Mariska vőlegényéről. Bizonyos Misley András volt ez a vőlegény, még pedig annak a régi Misleynek a fia és a Bajusz-kisasszonyok napokig studirozták még egyszer és újra meg újra az asztalka titkait, hogy ne tévedjenek nagynénei ítéletükben. És az asztalka beszélt és most, huszonöt év után ezt mesélte.

– Egy régi Misley és egy régi Bajusz-kisasszony olthatatlan szerelemre gyulladtak egymás iránt. És nagyon boldogtalanok voltak, mert szerelmüknek akadályai voltak… De nem csüggedtek az akadályoktól, forrón, hűségesen, szent nagy szerelemmel szerették egymást. A régi Misley megfogadta, hogy örökkön szeretni fogja a régi Bajusz-kisasszonyt. És, hogy néha láthassa szerelmesét, pipázni a kert alá ment, ahol a fölszálló pipafüst figyelmeztette Bajusz-kisasszonyt epekedve váró, reménytelenül szerelmes és holtig hűséges Misleyére. A pipázás annál nehezebbére esett Misleynek, mert se azelőtt, se azután nem volt pipás ember, de szerelméért semmi áldozattól nem riadt vissza… Akárcsak Himfy, ki ebben az időben írta verseit, azzal a különbséggel, hogy ő megmaradt kesergő -178- szerelménél, sohasem lehetett Rózájáé. Egy más leányt volt kénytelen oltárhoz vezetni…

… S így beszélt az asztalka huszonöt év után a régi Misleyről és a Bajusz-kisasszonyok elmerengve hallgatták az asztalka beszédét. Elvira könnyezve dobta el a szivart.

– Úgy látszik, hogy akkor tévedtünk, – mormogta, – most ne rontsuk el a kis leányunk dolgát. -179-

Egy szép nyári estén, midőn Amadeusz Ágnes fehér báránykákat és sárgapihés libuskákat látott sétálni az alkonyati ég alján, valamint az aranyporos felhők távolságában látni vagy sejteni vélte Őt is, a Szűzanyát, egy lerongyolt ruházatú fiatalember érkezett a városba, mielőtt a kapukat bezárták volna.

Amadeusz Ágnes, a városka főbírájának leánya bizonyára nem törődött a rongyos legénnyel, mert ő csak látományainak élt, amelyek esténkint hűségesen fölkeresték a hatszögletes ablakközben, ahol vékony és hosszúlábú varróasztalkája mellett üldögélni szokott. Nem mindennapi teremtés volt Ágnes még abban az időben sem, mikor jóformán minden fiatal szűz egyszer-kétszer látta Anyánkat. Mária abban az időben még gyakran megjelent a leányok imazsámolya fölött, együtt virrasztott a fiatal anyákkal beteg gyermekük mellett és még az öreg anyókáknak is megmutatta magát, ha nagyon elhagyatottak -180- és nagyon nyomorultak voltak. Mária ebben az időben a földön járt, még pedig legtöbbet Bártfa és Eperjes között. A hajának olyan színe volt, mint az érett rozsé, a szeme pedig kék volt és kerek, mint a környékbeli leányoké. Aratáskor tarka rokolyát és bocskort viselt és segített a menyecskéknek. (Gyakran látták. Égett a keze alatt a munka és hallgatta a tót lányoknak a halmokról visszhangzó énekét.) Tavasszal az erdőkben és mezőkön bolyongott és lilaszínű felhővel burkolta körül magát, amilyen szine ezen a vidéken a tavasznak van. A beteg gyermekeknek levest főzött. A kapúőr anyátlan kisleányának ő fonta be szöszke haját és ideje volt még arra is, hogy tisztába tegye a sokgyerekes Korin takácsné legkisebb leánykáját. De ezenkívül sem idegenkedett semmiféle háziteendőtől, amelyben az asszonyoknak segítségére lehetett. Akárki hitet tesz reá, hogy Jolsvai tanítónál a tizedik gyerek keresztelőjén Ő gyúrta a tésztát a mákoshoz. De olyan is volt az. Az árvagyerekeket lefektette, az országútakon elesett vándorokat ápolgatta, az álmatlan bánatosokat vígasztalta. Volt tehát elég tennivalója itt Anyánknak. És láthatlan lépései nyomán nemcsak békesség termett, de nagyra nőttek a rozsok is.

A hit azt mondja, hogy az Isten előtt mindnyájan egyformák vagyunk, de az ember mégis csak gyarló és bizony azt hiszi, hogy Amadeusz Ágnes, a főbíró leánya közelebb van Ő hozzá, mint Szikra, a medvetáncoltató leánya. Talán már csak azért is, -181- mert Ágnesnek egyéb dolga sincs, mint naphosszat Róla gondolkozni, hozzá imádkozni és csókolgatni aranyba vert képmását, amelyet a nyakában visel. Míg Szikrának, odakünn a város végén elég baja van a medvékkel. Az öregnek – a Szikra nagyszakállú apjának – gondot ad a medvék megfogdosása. A medvét nem úgy fogják, mint a lepkét. Aztán mikor már odahaza van is a medve a vasas ketrecben, hónapokig eltart, amíg a medvét rendre, illedelemre és mesterségre lehet szoktatni. Az a szerencse, hogy még fiatal a medve és nem ösmeri erejét. Szikra egy görbe bottal eligazodik közöttük és ügyes fogással földreteríti őket, ha birkózni volna kedvük. Mind a mellett sohasem lehet bizonyosan tudni, hogy nem-e haragszik meg a medve, mikor táncolni tanítják és ilyenkor ugyancsak kell ügyelni őkelmére. A görbe bot suhog a vastag bundán, a lánc csörög a medve orrában és míg Szikra félkézzel a dobot veri, két tüzes, nagy szemét a medvére függeszti és így múlik el a nap, amíg mások – a főbíró Ágnese is – imádkoznak és Róla gondolkoznak.

A szép, nyári estén tehát addig nézegette Ágnes a legelésző fehér báránykákat ott a messzi hegytetők felett, amíg a lerongyolt ruházatú fiatalember egyszerre ott állott előtte és szakállal, bajusszal benőtt arcát felé fordította.

Ágnes ijedtében eltakarta a szemét a tenyerével a zöld fűben tipegő sárga libácskák helyén a bozontos -182- katona állott, akinek ruháját vastagon fedte az országút pora.

– Nem, – kiáltott riadtan Ágnes, – már nem szeretlek. Távozz innen. Mert nemsokára eljön valaki, aki befonja a hajam éjszakára.

Mire felnyitotta a szemét Ágneske, a bozontos katona már eltünt előle és így bizvást hihette, hogy álmodta az egész dolgot. Az ő szerelmese egy ezüstsisaku, szőke levente volt, aki valahol a pogányok ellen harcol, nem pedig a haramia-képű csavargó. Igy tehát tovább álmodott és kereste a kis libákat és bárányokat a piroskabátos hegyek ormán és messze, messze az ormok mögött őt, aki majd eljő a haját befonni. Az est azonban közben leszállott és már semmit sem láthatott. Csak a bozontos katona szemrehányó tekintete kísértette a sötét sarkokból.

És se másnap, se harmadnap nem látta őt. Még csak gondolkozni sem tudott többé Róla, az imádságokat pedig, mintha elfeledte volna. Mintha elfordult volna tőle az, akit addig mindig látott, aki mindig vele volt.

– Szerencsétlen vagyok, boldogtalan vagyok, – zokogott Ágnes hosszúlábú varróasztalkája fölé borulva. – Szűzanyám, ne hagyj el!

A felhők sötétek voltak esténkint és a hegyek olyan kabátot vettek magukra, mintha tél felé járna az idő.

És a könnyek, panaszok, síránkozások beteggé -183- és szomorúvá tették Ágnest. Szenvedett és nem tudta, hogy miért szenved.

Estére elindult, hogy megkeresi Őt. Talán a rozsföldeken leli fel, vagy a kapúőr anyátlan gyermekei mellett, amint betakargatja őket. Valahol csak megtalálja. S ezen biztos reményben elindult.

A város végére ment, ahol szegény emberek laknak, hol Ő ilyenkor levest szokott főzni a beteg asszonyoknak. S így érkezett a medvetáncoltató házához.

A kapú nyitva volt és a gyepes udvaron a bozontos katona feküdt és fejét a Szikra ölébe hajtotta.

Ágneske megrémülve állott meg helyén. Aztán a szívéhez kapott és behunyta a szemét. Most már tudta, hogy mi baja van. És futott, futott arra felé, ahol a folyó zuhogott magas, bolthajtásos híd alatt és a hídról a víz fölé hajolt.

Ekkor a vállára helyezkedett egy jól ismert kéz és hallotta a hangot, amelyet annyiszor hallott… Az Ő hangját.

– Menj haza, szegény leányom, megszenvedtél azért, hogy nőnek születtél. Minden nőnek keresztül kell ezen esni, ha ösmerni akarja a boldogságot, amit fájdalom nélkül meg nem ismerhet. Menj haza, szegénykém és én veled maradok. -184-

A láthatatlan Asszony megfogta a boldogtalan leány kezét és szépen, csendesen elvezette a folyó mellől.

Azt mondják, hogy Mária már régen nem jár a földön… De a folyók mellett, magas hidakon a zúgó víz felett megjelenik néha és kinyújtja a kezét. -185-

Egy őszi napon meglátogattam nemes barátomat, Sándorit, a falujában. Néhány mérföldnyire volt a Sándori faluja attól a városkától, ahol abban az időben tartózkodtam, de mégse láttuk egymást gyakran. Sándori ugyanis olyan ember volt, aki sok tekintetben különbözött a normális emberektől: szerette a magányt, kereste az egyedülvaló csöndességet és a vadászaton kívül semmi egyébért nem hagyta el falusi házát, amely még csak kényelmesnek sem volt nevezhető. Sándori szerint mégis ez a ház volt a legderekabb minden házak között, mert magánosan állott egy nagy puszta kert közepén és az ablakán legföllebb a holdvilág kandikálhatott be.

Mondom, őszi nap volt és nemes barátomat éppen vadászatra-készen találtam magános háza előtt. A vállán rozsdás kétcsövü fegyver, amelyből emberemlékezet óta nem lőttek, a vizslába ojtott kuvasz, amely körülötte ugrándozott, legföljebb a vad elriasztására lehetett alkalmatos.

– Nagyon szeretném az őszt, ha nem volna -186- olyan sajátságosan csöndes, – mondta öreg barátom. – A végtelen csöndességben házamba hallom a falusiak szuszogását, mozgolódását. E zajgás elől menekülök ki a szabadba.

Bármiként figyeltem is, a kopár kert mögött elterülő falucska „zajgásából“ én mit se hallottam. Valahol nagyon messzire kelepelt a folyón egy malom, de ezt csak inkább sejteni lehetett, mint hallani…

– Tarts velem, – folytatta barátom. – Az őszt megnézhetjük odakünn a hervadt réteken. És ami a legfőbb, emberrel nem igen találkozhatunk, a gazdasági munkának már vége.

Megindultunk a kopár kertből és félkörben kerültük meg a falut. Egy dülőúton kapaszkodtunk föl a folyó töltésére, ahonnan Sándori visszanézett a síkon fehérlő falusi házakra.

– Szörnyűség, mennyit beszélnek ebben a faluban. Egész nap jár az emberek szája. Az ördög tudja, miről fecsegnek mindig. A hangjuk, a nyugtalan „zajgásuk“ bánt…

Véleményem szerint ebben nem volt egészen igaza barátomnak, mert a falusi emberek általában hallgatagok, ez a falucska pedig még csöndesebb volt: Amerikába költözött belőle minden valamire való ember. De öreg barátom csak tovább erősítette állítását, hogy igenis a faluban mindig beszélnek és ő ezért nem tud házában sem megmaradni. Jókedvü elevenséggel magyarázta, hogy mennyire gyűlöli azokat az embereket, akik folyton beszélnek, mert még a szél is elhallgat néha, ha megunja -187- az örökös dudálást, de az emberek soha. Általában nemes barátom szerint a beszéd egy egészen fölösleges valami volt, amelyet ki kellene küszöbölni az emberi életből.

És míg így szóval tartott, a folyóparti töltésen vígan haladtunk tova. A kuvasz a mezőkön szaladgált és néha hangos ugatással jelentette, hogy talált valami szimatot. De Sándori rá sem ügyelt.

Körülbelül negyedmérföldnyire voltunk már a falutól (a falusiak folytonos beszéde még itt is állandó „mozgalomban tartotta“ az aranysugáros őszi délután levegőjét), midőn egyszerre lódobogás hangzott föl mögöttünk. Hátrafordultam: almásszürke lovon egy keménykalapos lovasnő ügetett mögöttünk. S amint bennünket megpillantott, láthatólag gyorsabb tempóra nógatta paripáját.

– Kérlek, ne nézz hátra… Az én kedvemért… Sohasem szabadulunk meg tőle.

És néhány lépéssel a töltés szélére lépett és igen nagy figyelemmel kezdett valamit nézni a folyón, hátat fordítva az országútnak. Még a kezét is a szeme elé emelte és a világért sem fordult volna meg. Pedig a lovasnő már közvetlen mögöttünk trappolt és hangosan kiáltotta:

Nem volt feltünően szép nő a lovagló, de csúnya sem. Fiatal sem, de öreg sem. Elhagyott falukban látni néha olyan derék, megtermett úri hölgyeket, -188- akikről az ember az első pillanatban nem tudja megállapítani, hogy hajadonok-e vagy férjezettek? A gazdálkodással járó teendők, a falusi élet egyszerüsége és a sok munka, sok pihenés (amely szinte kétfelé osztja az esztendőt) még a lenge Grétékből is helyre teremtéseket nevel. A sápkóros lányokból gömbölyü menyecskék lesznek és a zárdában nevelt kisasszonyok hazakerülve a falujukba néhány hónap leteltével sajátkezüleg fenyítik meg a goromba béreslegényt.

A lovasnő szinte tipusa volt a gazdálkodó-nőnek. A hatalmas, csontos szürkén olyan nyugodtan ült, mint egy huszár, alig fogta a szárat, de a vastag lovaglóvessző a kutyabőr keztyűbe bujtatott kézben bátran fegyvernek is beillett volna. Rövidke csizmájára csillagos lovassági sarkantyu volt verve és rövid zsemlyeszínü bőrkabátjából egy pisztoly agya duzzadt kifelé. Fehér fátyol volt a kalapjára kötve és nagy barna szeme olyan pillantással mért végig engem, aki az útból félreálltam, mint amilyen pillantással a földesurak a jószágot szokták megbírálni a vásárokon.

– Régen láttalak, kapitány!… A céllövő puskád még nálam van. No majd hazaküldöm…

S feleletet sem várva, vékonyán nyomta paripáját, amely galoppba ugorva, csakhamar eltünt lovasnőjével az út kanyarulatánál. -189-

Sándori még pulykavörös volt és mint általában mindig, most is dühös gúnnyal kezdte:

– Szeretem ezeket a „fölvilágosodott“, modern hölgyecskéket! Valóban nagyon szeretem őket, amikor feminizmussal, szocializmussal, nihilizmussal traktálják az embert, ahelyett, hogy valami jóféle vacsorát főznének a konyhájukon. Az én kedves korszakomban, – ahova egyszerre vissza szeretném tenni az egész világot, – a középkorban, sokkal jámborabb istentagadó eretnekeket égettek el, mint ezek a modern hölgyecskék. Nem hisznek ezek se Istenben, se a vallásban. Hej, ha én egyszer úgy kedvemre megmondanám nekik a véleményemet! De, mondom, nem szeretem a sok beszédet.

Kérdőleg néztem Sándorira, aki fejcsóválva függesztette a tekintetét abba az irányba, amerre az amazon elvágtatott, majd mélységes meggyőződéssel fölkiáltott:

– A derék misszionáriusokat nem az emberevő vadak közé kellene küldeni, hanem ide Európába, a „modern“ hölgyek közé, mert itt nagyobb szükség volna a térítés munkájára.

Igy szólt és elhallgatott és én nem kérdeztem semmit, mert tudtam, hogy nemes barátom nem szereti a sok beszédet. Midőn néhány másodpercig hallgatagon ballagtunk az őszi délutánban, hol a távoli erdők és rétek mintegy vászonra festve látszottak lenni, Sándori lecsillapodott és így szólalt meg:

– Különben a Rácsky kisasszony nem is olyan -190- rossz, mint talán hinnéd, csak a nevelése volt elhibázva. Rácsky, aki hajdanában itt a szomszéd faluban lakott, semmi egyéb nem volt, mint egy becsületes vén katona. Egy derék öreg katona, amilyenek a Napoleon gránátosai lehettek, akik az oroszországi mars után is rajongtak császárjukért. Ilyen volt Rácsky őrnagy, egykori barátom, aki hétszámra nem szólt, mert már nyugalomban volt és szolgálati teendője nem lévén, nem tartotta érdemesnek a beszédet a civiléletben. Mondom, egy öreg katona és semmi más. A világért sem okolom őt Kláráért. Furcsa is volna, ha egy Kolowrath-dragonyosbeli törzstiszttől a penzióban azt követelnék, hogy értsen a leányneveléshez! Mindössze lovagolni, vívni, célbalőni, úszni és birkózni tanította meg Klárát, a többi az jött magától. Azaz, a könyvekből jött a többi. Azok az átkozott könyvek! Mindig mondtam Rácskynak, amikor a hosszú téli estéken hallgatva üldögéltünk házában vagy az én kunyhócskámban: „Égesd el a könyveket, bajtárs, a könyveket égesd el, mert Klára éjjel-nappal azokat bujja!“ De Rácsky nem hallgatott rám és szentimentálisan védte fiatal hugát: „Ugyan kérlek, még ezt a kis szórakozást is elvegyem tőle! Hiszen, ha legalább táncolni tanítottam volna meg, majd minden másképpen volna. De a porosz golyó miatt nem tudok táncolni és így Klára sem tud. Ez a legnagyobb szerencsétlenség.“

Sokszor üldögéltünk így elgondolkozva a hosszú estéken és az őrnagy sem szólt, én sem. Míg végre hosszas megbeszélések után elhatároztuk, -191- hogy a táncra majd én fogom megtanítani Klárát. Valamikor ugyanis a főhercegasszonnyal én táncoltam a bálon az udvarnál és Rácsky valóban rossz néven vehette volna tőlem, ha kis hugát, akit kora árvasága óta nevelt, nem tanítom meg a szükséges táncra. Sokáig nem beszéltünk ezután megint és én otthon, titokban néhány próbát tettem. Rácsky tudott fuvolázni és titokban megtanult néhány valcert a fuvolán. Minden készen volt már a táncleckék elkezdéséhez, csupán Klárával kellett még megbeszélni a dolgot.

Miután mindketten kevésszavu emberek voltunk, ez a megbeszélés sokáig húzódott. Végre, egyszer, karácsonykor, mégis csak előállottunk tervünkkel. Félig én mondtam el az ügyet, félig az őrnagy.

Klára elnevette magát és nevetett sokáig. Végül kijelentette, hogy vénleány korában nem tanul már táncot, mert az a bakfiseknek való!

Elámultunk erre és még az őrnagy sem tudott sokáig megszólalni, pedig ő valamelyest jobban értett a locsogáshoz, tere-feréhez, mint én.

Az őrnagy aztán nemsokára meg is halt. Nem éppen ezért. De magamban néha úgy gondolom, hogy ha a táncleckéket idejében elkezdjük, az őrnagy okvetlen bevárja a tanítás befejezését. Rácsky kisasszony egyedül maradt és azóta még rosszabb lett az állapot. Öreg koromban kell hébe-korba ujságokat, könyveket elővennem, hogy megérthessem a Klára beszélgetéseit a feminizmusról, -192- nihilizmusról, meg mit tudom én még mi mindenről. Pajtás, jegyezd meg, hogy a középkorban a nők nem tudtak olvasni és azért volt jó a középkor…

… Ekkor szünetet tartott nemes barátom és újra hallgatagon kullogtunk az őszi tájon, amely hasonlított egy mesebeli tájhoz, ahonnan a mesék alakjai kipusztultak.

A folyóparti töltés kanyarodott a távolban és a füzesek, törpe fák alatt ismét föltünt az amazon alakja. Sándori láthatólag összerezzent és halkan fölkiáltott:

– Most jön vissza a Máriától és már megkapta a levelet. Talán már el is olvasta…

A lovasnő csöndesen ügetett a töltés tetején, de egyszerre, – tán mert bennünket észrevett, – vakmerő ugratással leszállott a töltésről, hogy nemes barátom ijedten fölkiáltott. Aztán a lovasnő nekivágott a néma mezőknek és elnyargalt.

– Most igazán nem tudom mi lesz? Haragszik-e, vagy nem? Mert itt igen nagy baj van, pajtás, olyan nagy baj, hogy kénytelen vagyok magamon könnyíteni és beszélni róla. Pedig a beszéd a halálom.

Tudnod kell, hogy van itt a füzesekben egy csodatevő Mária-kép, amely már nagyon sokban megsegítette a környék lakosságát. Főként a leányokat, amint természetes. A Boldogságos a leányok patrónusa, de Rácsky Klára eddig sohasem kereste föl a füzesbeli képet. Nemrégen azonban -193- észrevettem, – az ember nem vak, – hogy sokat lovagol a füzes körül. No gondoltam, nyomára járok ennek a dolognak.

Szokásban van, hogy kis cédulákra írják föl a leányok, asszonyok kívánságaikat, amelyeket az öreg fűzfa üregébe dobnak, amelyen a Boldogságos képe van. Aki nem tud írni, fölkeresi Sivót, a töltés őrét. Az megtanulta az írást a katonaságnál.

Sok a kívánság, tehát cédulára kell írni, mert a Boldogságos még elfelejtené.

Megyek tehát a multkor és nézelődöm, hogy mit is keres Rácsky kisasszony a füzesben. A Mária-kép körül őgyelegve, egyszer csak észreveszek egy finom borítékba zárt levelet, amely a cédulák összegyűjtésére szánt üregből kandikál elő. Kihúzom és elolvasom, bár nem nekem volt címezve, hanem a Boldogságosnak, a mennyországban. De hát és az írásról megismertem, hogy kitől származik az a levél… Tehát elolvastam. Bizonyos R. C. írja benne, hogy gondoljon rá a Boldogságos nagy elhagyatottságában. Bár tudja, hogy az ő ideje már elmult és vele már a Boldogságos sem tehet csodát, de annyit kieszközölhetne, hogy S. kapitány a nyugállományban barátságosabb és udvariasabb legyen a jövőben, mint eddig volt.

Pajtás, kiókumláltam, hogy S. (kapitány a nyugállományban) csupán én lehetek, mert más kapitány messze földön sincs. Szokásom szerint hallgattam és gondolkoztam. Gondolkoztam sokáig és figyeltem Rácsky kisasszonyt, aki naponkint ellovagolt -194- a füzesbe. És mondom, gondolkoztam. Tegnapig gondolkoztam. Tegnap aztán a következő levelet rejtettem el a csodatevő kép mögött egy nagy borítékban, amelyen a negyedik ezred bélyegzője volt s egy szolgálati ügyből kifolyólag került hozzám:

„S. ny. kptny udvarias és barátságos lesz ezután, ha t. Címed táncolni megtanulni hajlandó tőle.“

Csupán ennyit írtam… Nem tudom, hogy eltaláltam a stílust, nem tudom; hogy nem vétettem-e a Boldogságos ellen, midőn nevében levelet hamisítottam, semmit sem tudok, pajtás, de ezt a pár sort meg kellett írni, mint valami költőnek, akit egy vers kínoz.

Most már tudsz mindent. Most már tudod, hogy attól függ minden, hogy hajlandó-e tőlem a Rácsky kisasszony táncolni megtanulni? Most már várni kell a fejleményeket.

… Ezt elmondván, nemes barátom nagyon elpirosodott és ismét sok figyelemmel meresztette szemét a folyóra, bár azon a szokásos habfodrozáson kívül egyéb látnivaló nem volt.

Néhány hónap mulva aztán azon a környéken vitt keresztül az utam, midőn is hallottam, hogy a Rácsky kisasszony hajlandó volt táncolni megtanulni. És ma már boldog pár S. (kapitány a nyugállományban) és R. C. -195-

Hajdanában még a Habsburgok is, ezek a szigorú, erélyes emberek, jobban hajlottak a tréfa felé, mint manapság. Az elmult századokban a tréfa és a vidámság éppen úgy a nagyuraké volt, mint a várak és kastélyok. Csak a nagyuraknak lehetett igazán nevetni, jóizüen mulatni és kacagni azokon a tréfákon, amelyeket vidámságukra alattvalóik kieszeltek. Manapság, amikor mindnyájan egyenlők és demokraták vagyunk, mindenki mulathatna, kacaghatna kedvére, de hát nincs már min kacagni. A jókedv, miután demokrata lett, veszített értékéből. Ahogy a bankó is elveszíti értékét, ha egyszer kivonják a forgalomból.

Hová lettek a híres udvari bolondok, országos mulattatók? Hol vannak a nevezetes tréfacsinálók, akiknek jókedvén a fejedelmek és királyok mulattak? Gyerekkoromban még ismertem a híres Tőri Mihályt, aki úgy tudott nevetni, mint senkise az országban. A kacagásával még a haldoklókat is meggyógyította. Hordozták is az ország egyik -196- szélétől a másikig, mint a híres orvosokat vagy a kitünő főzőasszonyokat. Utóvégre a jóízü kacagás éppen olyan orvossága az embernek, mint kinin vagy a töltöttkáposzta. De Tőri Mihály is utód nélkül halt meg, pedig egész kis vagyont kacagott össze. A búskomor horpácsi gróf, – aki már álló esztendeig nem szólt emberhez, – mikor meggyógyult a Tőri uram kezelésében, házat, földet ajándékozott neki. De hát ez a fizetség is semmi ahhoz képest, amit a régi mulattatók, jókedvü tréfacsinálók kaptak honorárium gyanánt a fejedelmektől, királyoktól. (A mai vicclap-szerkesztők bizony már a szivarravalóval is takarékoskodnak.)

A legutolsó udvari bolond a bécsi Burgban Mária Terézia királynő idejében élt. Hívták pedig Homolai Jánosnak és származott Enyickről, Felső-Magyarországból.

A nagy királynő, aki mindvégig Európa legszebb asszonya volt, akkoriban már régen nem látogatta a mödlingi mosónő-bálokat és húshagyókedden sem öltözött föl álarcosan hűséges gárdistáival. Hiszen a magyar nemesi testőrség sem másért létesült, mint a nagy királynő mulattatására. Az udvariatlan történelemírók följegyzik, hogy a királynő már negyvenharmadik évét is betöltötte, amikor a daliás testőrök sarkantyúja először pendült meg a hosszú folyosón. Homolai uram is ebben az időben került az udvarhoz – mulattatónak. Az egykori vitéz, ellenségverő tábornokok, akiket a királynő sokszor szívdobogva várt vissza hadi útjokból, -197- már öreg legények lettek, sőt egynémelyik még a kardjában is megbotlott menés közben. Vajjon mit csinálhatott volna ilyen körülmények között a királynő, aki a krónikák följegyzése szerint még nagymama korában is szerette a vígságot, elmés tréfát és mulatságot maga körül? Hát előhívták Homolai uramat, hadd mulattassa az unatkozó királynőt.

Senki más, mint egy tót kurtanemes onnan a tótok közül, aki hajdanában bekóborolta az egész világot. Verekedett Berlinben, táncolt Párisban, még Olaszországot is megjárta valami küldetésben. Az idők elcsendesedésével kapott akkora érdemrendet, mint egy tányér. Azt hazavitte Enyickre és azontúl csupán azon volt, hogy a kis skvargáját tartsa rendben, amely ott terül el az Ipoly mellett. Az ökröcskék szántottak és Homolai János pipázott kuriájában. Én ugyan azt hiszem, hogy azok az ökröcskék se voltak igazi ökrök, aminthogy Nógrádban még ma is ökröknek hívják a tehenet szelid túlzással, ha szántáshoz fogják be; azonkívül Homolai uram se volt olyan nagy legény otthon Enyicken, mint például Párisban hadnagy korában. De hát baj ez, ha a krónikaíró szeliden nagyít? Ugyan ki nem hallotta már a nagyapjától, hogy így meg amúgy volt az ő fiatal korában. A mult mindig színesebb, gyönyörübb, mint a jelen.

Hanem szép legény volt az enyicki birtokos, annyi bizonyos. Szálas, malomkő-vállu, daliás ember volt, a bajszát nyírta és parókát viselt, azon -198- kor divatja szerint. Ha vasárnaponkint fölvette régi katonakabátját és kardcsörtetve a templomba ment, az enyicki menyecskéknek megszakadásig dobogott a szívük, a lányok pedig elpirultak, mintha valaki nagyon megölelte volna őket.

Ennek a dicsőségnek véget vetett az a parancsolat, amely az egykori vértestisztet Bécsbe rendelte. Homolai János otthagyta ökreit, elfeledte az enyicki menyecskéket, bezárta házát és búcsút mondott az Ipolynak.

Sok-sok esztendő múlott el, de a hír, ez a kóborló szél, amely ismeretlen helyről indul és ismeretlen helyre utazik, mindig emlékezetükben tartotta az enyickieknek Homolai uramat.

Homolai János volt a királynő mulattatója. Ki tudná ma, másfélszáz esztendő mulva megmondani, hogy miért esett éppen Homolaira a királynő választása? Talán csak asszonyi szeszély volt az egész. Az egyszerü, közöttünk élő asszonyok szeszélyein se tudunk eligazodni, hogyan érthetnők egy királynő szeszélyét? Aminthogy általában a férfiak többsége egész életében azt csinálja, hogy eligazodni akar az asszonyok szeszélyén, aztán még nagyapa korában is ott tart a tudományával, ahol kamasz korában tartott… Elég annyit tudni, hogy Homolai János reggel, délben, estve a királynő szolgálatára állott. Tudott-e elmés tréfákat? Avagy kacagni tudott, mint a híres Tőri Mihály? A krónikaírók udvariatlanok Homolai urammal szemben. Azt jegyzik föl róla, hogy nem tudott ő elmésségeket, de éppen azt a keveset, amit tudott, olyan mulatságosan -199- mondta el, hogy az egész udvar kacagott rajta. Ha valami nagyon kacagnivaló mondás szállt szájról-szájra a városban, a bécsi humor hamarosan kitalálta, hogy azt senki más nem mondhatta, mint Homolai János. Akkor aztán még jobban kacagtak. Homolai mondta? A híres Homolai?

Némely ember úgy keveredik szellemes, okos hírbe, hogy maga sem tud felőle. Talán Homolai csudálkozott volna rajta a legjobban, ha valaki azt mondta volna neki:

– Nem tud kelmed semmit, Homolai uram. Csak enni-inni, meg a sarkantyúját pengetni.

De hát nem mondta neki senki. Ugyan ki is mert volna kikezdeni a királynő udvari mulattatójával? Fekete selyem térdnadrágjában, vékony koszperdjével, tollas barettjével olyan jelenség volt, mint valamely középkori lovag.

Szállt-szállt a hír a királynő udvari mulattatójáról. A bécsi menyecskék szíve éppen úgy dobogott a Homolai látására, mint akár az enyicki tót menyecskéké. De hiába dobogott. A lányok, akár paraszti sorban vannak, akár koronás bölcsőben pillantják meg a világot, egyformán elpirulnak, ha a szívük táján motoszkál valami. De hiába pirulnak el. Homolai János csak a tollas barettjét igazította meg fején, ha a galcison az a sok asszonyi tekintet rátapadt, mintha fölgyujtani akarná valamennyi… Hja, mondják a mult idők krónikásai, abban az időben erényesek voltak az udvari mulattatók. A Homolai uram híre sem szállott sokáig -200- Enyickre, hogy ott gondolkozni ne kezdtek volna felőle. Rossz esztendők jártak akkor a Felvidéken, Enyicken még dohányuk se igen volt az embereknek, nem hogy egyebük lett volna.

Lahocsinszkynak hívták akkor a bírót. Félig nemes, félig úr volt, amolyan csizmában járó „intelligencia“, amilyen a bocskoros nemesek hazájában ma is található.

Ez a Lahocsinszky ravasz, agyafurt ember volt. Mikor a tótokat panaszkodni hallotta, a vállát vonogatta:

– Bolondok vagytok, barátocskám. Van nektek egy nagy patriótátok messze, Bécs városában, a Homolai Jankó. Menjetek ahhoz. Az majd megtölti mindegyiknek a tüszőjét arannyal, ezüsttel.

– Hát persze, persze… Nem is úgy gondoltam én azt, hogy a nagyapókat kell hozzá elküldeni. Hanem a menyecskéket, lányokat. Azok előtt kinyilik minden ajtó.

– Hisz mi is ott leszünk ám, – biztatta őket a ravasz Lahocsinszky. – Aztán ha éppen Homolai Janónak nem indul meg a szíve az enyicki menyecskék könnyein, akad ott más nagyúr, aki segít rajtunk. Annyi ott a nagyúr, mint itt a tót. -201-

Ez a biztatás nem is tévesztette el a hatását. A tótok egy napon felpakkolták a legszebb menyecskéket, lányokat, akik az Ipoly két partján találkoztak. Lahocsinszky volt a bíró, ő válogatta ki a szépségeket. Egy tavaszi vasárnap, templom után, mikor messzi földről begyűlt Enyickre a népség, sorozott Lahocsinszky.

A menyecskék fehér bocskoraikban, suhogó viganóikban sorban állottak a hársfák alatt. A selyma Lahocsinszky szemügyre vette mindeniket.

– Neked piros az ajkad! – mondta. – Velünk jösz. Ilyen ajkat még Bécsben sem látni.

És hogy ne tévedjen, megcsókolta a piros ajkat. Hanka felsikoltott, de csak halkan. Hisz a szent ügy érdekében ugyan ki sajnálná Lahocsinszkytól a csókot?

– Jaj, Mariska, talán bizony ágyúgolyó van itt a pruszlikod alatt! – folytatta Lahocsinszky a szemlét. – Hát te, Julka, mért sütöd le a szemed? Nincsen ilyen két csillag még a világon se.

Az asszonyok, lányok mosolyogtak, nevettek. Ejnye, ejnye, ki gondolta volna erről a szürkehajú Lahocsinszkyról, hogy ennyire érti az asszonyi szépséget! Így aztán szépen összeállott a deputáció, amely hosszú szekereken elindult az Ipoly mellől. Az első két szekéren ültek az asszonyok, lányok, a harmadik szekéren pedig az öreg tótok, akiket az enyickiek az asszonyok felügyeletére rendeltek. Csupa kipróbált emberek, akik sokat tapasztaltak, láttak már.

Olyan deputációt sem látott még a világ, de -202- még Bécs városa sem. Az enyicki tót asszonyok, lányok, amikor végiggurultak hosszú szekereiken a bécsi utcákon, az egész város megállott csodálásukra. Vajjon honnan jönnek ezek a világszép teremtések? A ravasz Lahocsinszky, aki az első szekéren egy nagy nemzeti lobogó árnyékában, kardosan, mentésen üldögélt, talált valahol egy cigánybandát a város végén, azok muzsikaszóval kísérték a különös menetet.

Az udvari zsandárok hamarosan eligazították a menyecskéket. Homolai uramnak az épületszárnyban volt a lakása. A menyecskéken suhogott a százráncu szoknya, a lányok pedig kipirultak, – pirultak a kis bolondok, pedig nem is volt még okuk pirulni.

De látták volna Homolai Jánost, amikor Lahocsinszky elébe vezette az asszonyokat. A híres Homolai szólni sem tudott a meglepetéstől. Csudálkozva csapott a Lahocsinszky vállára:

– Honnan hoztam volna? Enyickről hoztam. Hiszen tán ismered valamennyit. Egyik kisebb volt, a másik nagyobbacska volt már a te idődben is.

Homolai János csak nézte az enyicki menyecskéket. Ejnye, ejnye, hogy ő sohasem látta ezeket a hamvasbarnahajú, kékszemű teremtéseket, pedig hát ott élt közöttük. De hát hogy lehetett az? Lahocsinszky csak nevetett és rázta a nagy fejét. -203-

– Még ma beszélek a királynő ő felségével! – mondta Homolai, átvéve az enyickiek kérvényét.

… Aztán meg is kapták az enyickiek, amit kértek. Kaptak gabonát a losonci katonai raktárból, de kaptak még földeket is abból az állami uradalomból, amely ott terült el az Ipoly mellett.

Homolai János pedig, akit hiába néztek olyan szívdobogva Bécs legszebb asszonyai, nemsokára azután fölmentését kérte hivatalától és hazaköltözött Enyickre. A falusiak harangzúgással fogadták a jóltevőt. Az Ipoly felé még diadalkaput is építettek neki.

Homolai János csodálkozva nézett végig az ünneplő sokaságon, aztán odafordult Lahocsinszkyhez:

– Te bolonddá tettél engem, barátocskám. Hol vannak azok a gyönyörű menyecskék, lányok, akiket te nemrégen Bécsbe vezettél?

– Itt vannak. Itt vannak előtted. Az ott a Hanka, amott áll meg a Mariska. Csakhogy most Enyicken vagyunk, nem pedig Bécsben. Ott szebbeknek láttad a falusi asszonyokat az uri dámák között, mint itt, ahol nincs egyetlen dáma sem.

– Meglehet, meglehet, – mormogta és még sokáig élt azután falusi házában és szántott az ökröcskékkel, amelyek nem voltak ökrök és nézte a menyecskéket, akik nem voltak olyan világszépek. Mert a szem néha káprázik… Káprázik és ez az emberi boldogság. -204-
-205-

A munka nemesít, beszélte egyszer Zathureczky, de azért az ördög vigye el azt, aki a munkát kitalálta. Nem ér az semmit, végigdolgozni az egész életet, aztán meghalni úgy, hogy az ember észre sem vette, hogy élt valamit az életéből. Meg aztán van bizonyos emberfajta, akit soha sem lehet megtanítani a munkára. Nem állja, nem birja, mint a vándor-cigány a várost, mert nem városi lakosnak született. Dehát vannak javíthatatlan munkakerülők, akik dolgoznak, munkálkodnak addig, amíg muszáj, mint a cigány, amíg az üstfoltozással elkészül a házak között. Aztán hajrá, neki a szabad mezőknek, szabad életnek.

Az én ismerőseim között nagyon sok olyan ember volt, aki az uraság megszüntével a munkára fanyalodott. Utóvégre élni csak kellett valahogyan, hát dologhoz láttak. Egyik-másik késő öregségére meg is szokta a munkát annyira, hogy bejárt a hivatalába vagy boltjába, mert nem csinálhatott egyebet. Csak egy ember volt a prakszisomban, -206- akit nem tudott összetörni az élet, aki kemény, nyakas, büszke maradt mindvégig: úr. Nagylelkü, könnyelmü, nemes gondolkozásu, mint a magyar úrifajta általában. Kár, igazán kár, hogy manapság már nincsenek háborúk. Mert mit csináltak hajdanában a letört urak, tönkrement nemesek? Elmentek háborúba és a vitézségükkel, bátorságukkal szereztek új vagyont. A magyar úr a vagyonszerzésnek csak azt a formáját ismerte, amit a kardjával csinált meg magának. De manapság nincsenek háborúk, pedig jó egynehány eskadront lehetne összeverbuválni a végzett földesurakból.

De hát most arról az ismerősömről beszélek, aki úr maradt mindvégig, aki nem adta be a derekát, vagy legalább is mi azt hittük, hogy győzedelmeskedett az élet fölött, amely sujtó kezével ránehezedett.

Asszonyfái Gyurkának hívták az én ismerősömet és ugyanaz a három éhes farkas kullogott a nyomába, amely farkasok Magyarországon nagyon sok uriember sarkába szegődnek. Asszony, bor és a kártya a három farkas neve és én még nem láttam olyan legényt, aki ezzel a három farkassal meg birt volna küzdeni, ha egyszer rárohantak. A három szenvedély közül egy is elég volna valami gyenge embernek, hogy a földre terítse. De mi magyarok olyanok vagyunk, hogy mindenből a sokat szeretjük. Az ebédeink végtelenek, a mulatságainkban nem ismerünk határt és a szenvedélyekből is mindenki annyit pakkol az utipodgyászába, amennyit nem bir el. -207-

Igaz másrészt, hogy egyetlen szenvedély pótolja a többit. Például az öreg Simonkai Pálnál volt ilyen a helyzet, aki asszonyt, kártyát, bort nem ismert soha életében. No, gondolnátok, Simonkai Pállal most már az ördögök se birnak. Pedig dehogy is nem birtak vele. Adtak neki egy ártatlan szenvedélyt: „gyűjtő“ volt az öreg. Azokat a váltókat gyüjtötte össze, amelyeket aláírt a rokonai és barátai kedvéért. Gyűjtötte, gyűjtötte az öreg a váltókat s egyszerre azon vette magát észre, hogy elúszott az egész vagyona. De akkor se a vagyona miatt búsult, hanem azért, hogy nem gyüjtheti tovább a bélyeges papírosokat. Egy nagy kosárral találtak belőle a halála után.

Milyen könnyű sora volt most már a végzetnek Asszonyfái Gyurkával, akinek három szenvedélye is volt, arról nem sokat kell beszélni. A bor még csak szelid jószág, lehet vele jó barátságban is élni: nem szükséges állandóan a hatalmában lenni. A bor elereszti néha az ő szolgalegényeit: menjetek, pihenjetek, hadd aludja ki Asszonyfái Gyurka a mámorát. De már a kártya az alvásra se enged időt. Borral ritkán álmodik a boros ember, míg a kártya az álmok csendes világában is kártya marad. Elkiséri az embert mindenhová és álmában is meglepi. Ismertem egy régi játékost, aki midőn teljesen letört s többé nem játszhatott, álmában állandóan kártyázott.

A harmadik nagy ellenség aztán az asszony. Tetejébe megy mind a két másik szenvedélynek. -208- és akkor győzedelmeskedik fölöttük, amikor akar. A legerősebb ördög az asszony. A bor és kártya meglapulnak, mint megvert kutyák, amikor az asszony nevü ördög belép a házba. Csend legyen olyankor, mert ez az ördög a legkegyetlenebb valamennyi között. Ettől már nem lehet semmi áron megszabadulni. Éjjelre-nappalra melléd szegődik, nem ereszt egy pillanatra se magától. Utánad lopózik a bor mámorában, melléd ül a kártya mellett. Álmodban az ágyad szélére ül és bársony keztyűvel simogat, hogy nappal annál jobban meggyötörhessen. Megy, megy veled az egész életen át és csak a sír szájánál vesz búcsút. Vagy ki tudja? Tán a másik világra is elmegy utánad.

Hát, hogy rendben elmondjak mindent, Asszonyfái Gyurka, mikor már nagyon a végén járt az apai jussnak, ott a mi ábrándos, melankólikus Nyírünkben, hirtelen megvetette a lábát, elég volt, nem megy tovább egy tapodtat se. Megfogadta, hogy nem iszik és nem kártyázik többet, mert elég esze volt hozzá, hogy meglássa előre a végzetét.

Fiatal, harmincesztendős legény volt akkor Gyurka. A buji laposon még az ő nyírfái susogtak a szélben és a békák neki kuruttyoltak a kákás tóból. Még a békák hangversenye is kellemetes, ha az ember az ősi kúria tornácáról hallgatja. Vajjon a békák között is olyan világ van, mint az emberek között? Az öreg békák fiai öröklik-e apai jussukat a tóban s megmaradnak-e az uraságok szolgálatában, akinek birtokára elszegődtek? Bizonyosan -209- úgy lesz, hogy a békák is húznak az ősi birtokoshoz, mert például a szomszédunkban, amikor Korponai Pali birtokát dobra verték és az „Árnyas“-tanya gazdát cserélt, a tóban elhallgattak a békák attól a naptól. Vége volt az esti koncertnek, nem muzsikáltak az új tulajdonosnak, aki bizony csalárd úton jutott a Korponai-vagyonhoz. De tavaszra még a régi gólyák sem tértek vissza a kémény mellé. A fecskék is odamaradtak abban az esztendőben és a tanyai fecskefészekben verébcsaládok berzenkedtek. De a verebek is meggondolták a dolgot később és elhagyták Árnyast. Számtalan akasztott verebet lehetett találni a birtokon. Falusi ember tudja, hogy a veréb bánatában fűszálra szokta magát akasztani.

Az Asszonyfái verebei, gólyái még meg voltak, amikor Gyurka halt-ot mondott. Vagy két esztendeig nem is láttuk. Otthon ült és gazdálkodott. Rendezgette azokat a zavarokat, amelyeket két szenvedélyével előidézett a vagyoni viszonyaiban. Ejnye, mondogattuk, ki hitte volna, ugyan ki hitte volna, hogy ilyen kemény legény ez a Gyurka. Csak az öreg Csajkos csóválgatta a fejét, amikor a megyei kaszinóban szóba került a Gyurka dolga.

– Nono, gyerekek, – mondta a tapasztalt öreg, – nem lehessen előre semmit sem tudni. Gyurka barátunk még nem szolgálta ki a maga esztendőit az asszonyok regimentjében.

Igaz, igaz, hogy Gyurka még nem sokat törődött az asszonyokkal addig. Némely férfi olyannak látszik, hogy nem fordul meg semmiféle selyemszoknya -210- suhogására. De olyan férfi még nem volt, aki sohasem fordult meg! Egyszer csak megfordul mindegyik.

Abban az időben történt, hogy színésznő lett Gaál Jolánból. Ez a Gaál Jolán elvált menyecske volt, ami ritkaság a Gaáloknál. De még fiatal volt és szörnyen unatkozott otthon Bujiban, Napoleon uram mellett. Napoleon, az apja egész nap csak pipázott és ilyen szavakkal bíztatta Jolánt a jó magaviseletre:

Jolán tehát szerfölött unatkozott a buji házban, s egyszer csak fölszedte a sátorfáját és elment színésznőnek, szép hangja volt, mint valamennyi Gaál-kisasszonynak, de még szebb volt hangjánál a termete, meg a szeme.

A szeme az nem hasonlított a Gaál-kisasszonyok lesütött pilláju, ártatlan gyermek-szeméhez. A Jolán szeme kissé kancsalított és különben is bátran nézett a férfiak arcába. Nem igen látszott szégyenkezni a férfiak furcsa, gúnyos tekintete előtt, de a lágy, olvadékony pillantások se fogtak rajta. Őtet ugyan nem lehetett meghódítani egy pillantással, mint a többi Gaál-kisasszonyokat.

Amikor Jolán elment szinésznőnek, akkor kezdett utána érdeklődni Asszonyfái Gyurka. Tetszett neki Jolán elhatározása, de meg a menyecskét is -211- látta néhanapján s igen szemrevalónak találta. Amikor egy esztendő mulva Jolán Virágbarlangi igazgató úr társulatával a megyei székvárosba érkezett, egy este a fából épült színház előtt megállottak az Asszonyfái György sárga kancái. Jolán valami énekesszerepben lépett föl és az egész vármegye megbámulta a harisnyakötőit. De legjobban mégis Asszonyfái bámulta meg, mert attól az estétől fogva berukkolt ő is abba a nagy hadseregbe, ahol az asszonyok viselik a sarzsit és komiszbaka minden férfi. Szerelmes lett Asszonyfái s ezzel eldőlt a végzete. A Gaál Jolán harisnyakötői aztán vitték-vitték Gyurkát végig az égész országon, amerre Virágbarlangi úrnak éppen kedve volt vándorolni. A buji laposon pedig csendesebben kezdtek kuruttyolni a békák, a nyírfák nagyokat sóhajtottak az esti szélben és fölakasztgatták magukat a verebek az eresz fűszálaira, amikor telekjegyzőkönyv C. lapjára mindenféle idegen hangzásu neveket vezettek.

… S egyszer végleg elhallgattak a békák a buji laposon. Asszonyfái elkészült és Gaál Jolán egy pesti színház művésznője lett. A pesti gavallérok gukkerezték ezentúl a harisnyakötőit, Asszonyfái pedig nyomtalanul eltűnt.

Igy szólt s miután hamarosan egyéb nem akadt: elment valahová a felső vármegyékbe bírósági végrehajtónak.

Hat esztendeig élt Asszonyfái György a tótok között, mint egy kutya. Enni se igen evett ezen idő alatt, mert vagyont akart gyűjteni. Csak a magyar gentryben és a zsidóban van meg az a szívósság, amellyel rá tudja magát vetni a vagyonszerzésre, ha éppen az a célja.

Néhány ezer forintja, földecskéje, háza volt már Asszonyfái Györgynek, amikor valami hivatalos dolog Budapestre szólította. Estére elvetődött abba a művészeti palotába, ahol Gaál Jolán énekelt és táncolt. És Asszonyfái György nem tudott visszatérni a tótok közé többé. Hazament ugyan, hogy eladja holmicskáját, összeszedje pénzét és aztán beállított Jolánhoz.

A néhány ezer forintocskának négy hét alatt vége lett s Gyurka ismét ott volt a régi elhatározás előtt: lemondani az asszonyokról s újra kezdeni az életet.

Most már Erdélybe ment Gyurka, ahol fát fűrészelnek a hegyek között és oláhon, medvén kívül nem látni eleven lényt. Esztendőkig senyvedt Gyurka az oláhok között, gyüjtötte a pénzt, nyomorgott, szenvedett s a végzet újra meglökte. Valami fenyvesekbe rejtett fürdőcske volt azon a tájon, ahol Gaál Jolán egy nyáron megjelent. Gyurka -213- meglátta a fürdőn és nyomban végkielégítést kért a hivatalától. A néhány ezer forintocska őszre elfogyott és Gyurka most már a Dunántúlra vonult, hogy ismét előlről kezdjen mindent.

… Harminc esztendeje ennek a történetnek. Gaál Jolán öregasszony lett azóta, senki se kíváncsi többé a harisnyakötőjére. Él egymagában, elhagyatva, mint az öreg színésznők szoktak. De minden negyedik-ötödik évben fölkeresi őt egy szürkefejü öreg ember, s akkor dinom-dánom van hetekig. Áll a bál, hogy zeng bele a város. Amíg a mulatságnak hamar vége szakad és a szürkefejü vén szamár nyomtalanul eltűnik. Elmegy ismét valahová, ahol esztendőkig koplal, nyomorog és takarékoskodik. -214-
-215-

A Bakony közepén, a kis Várpalotán lakik két öreg ember, akikhez hébe-korba eljárogatok, ha már nagyon kifogytam a meséimből és az álmatlan éjjeleken csupán a régi, ismert alakok rajzanak elő az emlékezetemben. Nem is egyéb az egész mesemondás, mint elmondása azoknak a dolgoknak, amelyeket régi emberektől hallottunk. Hiába, az öreg emberek fantáziája mindig jobban dolgozik, mint a fiataloké, akik csak a jelent ismerik. Az öregek összekeverik a multat a jelennel, a régi dolgokhoz hozzáálmodnak; kiszínezik, kifestik azokat az elmult eseményeket, amelyek a maguk idejében éppen olyan szürkék, banálisak voltak, mint a mai események. Az öreg emberek szebben mesélnek még a régi könyveknél is. Utóvégre a könyvek nem változnak, legföllebb a betűk fakulnak meg és papirosuk elrongyolódik. De az emberek fantáziája szünet nélkül dolgozik. Az én nagyanyám minden télen másképpen mesélte el az ő történeteit. Igaz, hogy a történetek mindig ugyanazok voltak; csakhogy -216- azóta már hozzáálmodott, újabb és újabb emberekre emlékezett, akik később, vagy előbb éltek, mint amikor a történet megesett; – s így keveredett össze a mult a jelennel, a fantázia a valósággal. Az öreg emberek ajkán az elmult század csupa legenda, benne a forradalom a legszebb mitosz: nagy munkájukba kerül majdan a történetíróknak, ha majd egykor az egész legendás századnak a való történetét ki akarják hámozni a regékből.

Ott a Bakony közepén, a kis Várpalotán él a két öreg ember, aki folyton álmodik. János bácsi a régi ház hátulsó részében dörmög naphosszat, míg Mari néni elől lakja hűvös szobáit, ahonnan az utcára lehet látni. Körül pedig zúg-búg a Bakony.

A Bakony is olyan erdő, hogy sohasem tud elpihenni, mindig zúg, mint a mesebeli erdő. Olyan ez az erdő, mint a hegyek szakálla: irtják, pusztítják, de soha ki nem pusztíthatják. A zúgása, sóhajtása regeszerüen hangzik. Mintha szegény bujdosókat rejtegetne folytonosan, mintha a betyárok énekét dúdolná. Pedig se bujdosók, se betyárok nincsenek már. A Bakony csak zúg, amugy bolondjában. Küldi az esőt, a zivatart, a szelet és hangjaival álomba ringatja azokat, akik ráhallgatnak.

A két öreg ember folyton a Bakonyt hallgatta. Mari néninek fehér volt a haja, mint a frissen esett hó, de egyenes a termete, mint a Bakony fái. Csendesen tesz-vesz egész nap és kis konyhájában úgy lobog a rőzse lángja, mint a mesékben. Pitteg-pattog a tűz és Mari néni ráncos keze fürgén kavargat a lábosokban. Dél felé jár az idő. János bácsi ilyenkor -217- szokott hazajönni a szőlőből. Abból a híres „Loncsos“-ból, ahol a százesztendős tőkék úgy megráncosodtak, megfeketedtek, mint megannyi öreg emberek.

János bácsi jött is már a hegy felől. Piros arca ragyogott messziről és a járása elárulta, hogy az öreg tőkéken kívül egyébbel is foglalatoskodott odakünn a Loncsosban: az öreg tőkék nedvét is megkóstolgatta.

Mari néni a szeme elé emelte a tenyerét és úgy nézte messziről a közeledő Jánost, az öccsét:

– Ej haj, János, már megint!… – kiáltja, de nem haragszik ám, mert hiszen minek is haragudna azért, hogy Jánosnak piros az arca és bokázó a járása. Ha talán egyszer megtörténne, hogy János nem ily vígan jönne haza a szőlőből, Mari néni akkor ijedne meg istenigazában.

A rőzse lángja már nem lobog, lábasok födőik alatt titkon elhallgatnak és Mari néni teríti az asztalt a hűvös nagyszobában, amelynek falairól mindenféle régi képek nézegetnek le: régi Jánosok és régi Mari nénik, akik egykor tán éppen úgy sürögtek-forogtak itt az asztal körül, ha odakünn a konyhán nem lobogott már a rőzse lángja. Most csak nézik az öregasszonyt, mintha titkon arra gondolnának, hogy nemsokára ő sem lesz egyéb, mint egy falon függő kép – és tán egy másik Mari jön majd ide valahonnan. János bácsi is betotyog már a szobába, leül és míg sóval, paprikával hint be egy falatka kenyeret, így szólal meg:

– Te, Mari, hallgasd csak, már megint ott járt -218- nálam a Bodóné… Azt mondja, hogy csak a kertészollót kéri kölcsön, de hát én tudom, hogy nem azért jött.

– Vajjon miért jött volna Bodóné, ha nem a kertészollóért? – kérdezi Mari néni és a párolgó, finom levest az asztalra helyezi.

– Miért-e? – nevet János bácsi. – Hát csak azért, mert engem akart látni.

– Ó, te vén hóbortos! – nevet Mari néni és kimeri a levest. – Sohasem javulsz meg. Azt gondolod, hogy valamennyi asszonynak csupán te reád van gondja? Pedig azóta már termettek fiatalabb legények is a Bakonyban.

Mióta bomlik ez a bizonyos Bodóné János bácsi után? Ha emlékezetem nem csal, már húsz esztendeje. Húsz esztendő nagy idő, de Bodóné álhatatos maradt, de álhatatos volt János bácsi is. Ha már az asszonyok kivetették utána a hálót, ő bizony nem hagyja magát megfogni.

A délután is valahogy másképpen mulik itt, mint egyébhol. Mari néni ilyenkor a temetőbe készül. Amíg öltözködik odabenn, János bácsi a küszöbön állva pipázgat és csodálatos dolgokat lát a napfényes időben.

– Borul a Bakony, Mari. Nagy eső készül! – mondja. – Jobb lesz, ha itthon maradsz.

János bácsi halkan nevetgél magában és hamiskásan kacsint valami láthatatlan személynek.

– Már pedig olyan égiháború készül, amilyenre nem is emlékszem, – mondja rémes hangon. – Nini, már morog is a Bakony. Hallod, Mari?

A lankás hegyek fölött pedig szelíd bárányfelhők úsznak, olyan lágyan, romantikusan, mintha csupa álmok úszkálnának ott az erdők fölött. A Kisfaludy felhői ezek, amelyeket a „magyar Tempevölgyében“ való kóborlásában látott Himfy.

De János bácsi tovább is látja a borulatot a küszöbről, hallja a szél zúgását és erdők morgását. Mari nénit azonban nem oly könnyü visszatartani. Fekete kis mantilláját már vállára is borította és kijön hűvös szobáiból. Nézi az időt és meginti Jánost:

– Már megint bolondozol velem, János! Pedig jobb volna, ha kijárogatnál néha te is a temetőbe. Ott alusznak a mi ismerőseink, atyánkfiai. Maholnap közibük megyünk mi is.

– Hohó, messzire van még az. Addig még meg is házasodunk. Téged is férjhez adlak még, Mari néném.

Ezt már nem hallgathatja Mari néni. Szégyenlősen siet tovább, csak messziről fenyegeti meg Jánost:

– Te, te Sobri Jóska! – mondja, aztán megy tovább a kis temető felé, amelynek minden sírját, -220- a síroknak minden lakóját ismeri. A napfényes délutánban, míg üldögél a régi sírok között, sorban fölszállnak a földből régi ismerősei, barátnői és velük úgy elbeszélget, hogy észre sem veszi az alkony jövését, amely szelíden teríti rá fátyolát az erdős hegyekre. Lilaszínü lesz a völgy és a hegyoldalakban eltűnnek a faluk fehér kis tornyai. Mintha mély álomba merülne a Bakony és a völgyekben halkan suhannának tova régen itt élt emberek szellemei. Kongva száll az óraütés és a kis temető fala mellett erősen krákog valaki. A köhögés mindenféle fajtája hallatszik, – amíg János bácsi e jeladásait észreveszi Mari néni. János bácsinak ugyanis babonája be nem lépni a temetőbe és csak a falon kívül várja be a nénjét.

– Be soká időztél itt, – mondja szemrehányólag. – Azóta a Loncsost is megjártam.

– Látom! – felel Mari néni és egész úton nem szól a bokázó lépésü Jánoshoz.

– Bodóné ismét ott járt… Ez az asszony mégis lekap egyszer a lábamról, – fejtegeti János egész úton hazafelé és keményen erősíti, hogy azért mégsem fog sikerülni a Bodóné dolga.

Mari néni szótlanul megy elől. A temetőben járnak a gondolatai és az odavaló ismerőseivel társalog. Otthon fáradtan leül a karosszékébe és míg tekintete a távoli halmokra tapad, amelyeken mind sűrűbbre vonja az este fátyolát, nem is hallja János bácsit, aki mögötte járkál és éppen azt meséli, hogy Bodóné micsoda ravasz praktikával készül az ő meghódítására. -221-

Jánosnak nagy fáradságába kerül Bodónéról másra gondolni. De csak nekivág a kátyunak emlékezése szekerével és azt feleli:

– Ott ültem a sírján, ma délután. Emlékszel-e a hangjára, amely olyan volt, mint az oroszlán hangja és nagy, lobogó szakállára… őrnagy volt a forradalomban.

Az est már elfödte a Bakonyt, csupán zúgása hallatszik messziről. János bácsi bólint:

És letelepszik a Mari nénje mellé és hallgatja az öregasszony halk, merengő hangját. Csendesen, mint az esti szél, száll az öreg, fáradt hang és János bácsi addig emlékszik, míg ő maga is beszédbe fog. – Igy mulik el az este.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A PODOLINI TAKÁCSNÉ ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of A podolini takácsné

A PODOLINI TAKÁCSNÉ

A podolini takácsné.

A tótok elfogynak.

A fejnélküli barát.

Jézuska csizmája.

Ábrándok.

Gyurkovay hazaballag.

I.

II.

Dickens úr barátai.

Zathureczky agarai.

Asszonyok inspekciója.

A kapitány kalapja.

A gárdista bundája.

A bujdosó földesuraságról.

Korvin lelke.

Kázmér.

Falu.

A Hartwig.

Egy régi bál.

Őserdőben.

Misley pipázott.

A folyó mellett.

Őszi nap falun.

Az enyicki menyecskék.

Egy végzett földesúr történetéből.

Öreg idő.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE